Bár a Biblia sokszor a bálványimádattal kapcsolatosan említi a képmásokat, ez nincs mindig így. Mielőtt Isten megteremtette az embert, ezt mondta: „Alkossunk embert a mi képmásunkra [v. árnyékunkra, hasonlóságunkra]” (1Mó 1:26, 27, Rbi8, lábj.). Isten Fia kijelentette, hogy az Atyja „Szellem”. Ez kizárja azt, hogy az ember a külsejében hasonlítson Istenre (Jn 4:24). Sokkal inkább arról van szó, hogy az ember vissza tudja tükrözni Alkotójának a tulajdonságait, olyan tulajdonságokat, amilyenek csak az embereknek vannak, az állatoknak nincsenek. (Lásd: ÁDÁM 1.) A Teremtő a maga képmására alkotta meg az embereket, de nem azért, hogy imádjuk őket, vagy hódoljunk nekik.

Ádám eredetileg Isten hasonlatosságára lett teremtve, ami miatt Isten fiának lehetett nevezni (Lk 3:38). Sét az apjának, Ádámnak a ’képmása és hasonlatossága’ volt, de Ádám a fia születésekor már tökéletlen volt (1Mó 5:3). Az emberiség tökéletlen lett, Jehova mégis arra alapozta az özönvíz után azt a törvényét, hogy ki lehet végezni a gyilkosokat, hogy kezdetben az ember Isten képmására lett teremtve (1Mó 9:5, 6; lásd: VÉRBOSSZULÓ). Amikor a Szentírás arról beszél, hogy a keresztény asszonyoknak mikor kell befedniük a fejüket, azt is megemlíti, hogy a férfinak nem kell befednie a fejét, mivel „ő Isten képmása és dicsősége; de az asszony a férfi dicsősége” (1Ko 11:7).

Nyilvánvaló hát, hogy Isten a Fiának mondta ezeket a szavakat: „Alkossunk embert a mi képmásunkra”. A Fiú már akkor hasonlított az Atyjára, a Teremtőre, amikor Isten megalkotta őt (1Mó 1:26; Jn 1:1–3; Kol 1:15, 16).