FEDDHETETLENSÉG

Az, amikor valaki erkölcsileg teljes, ép, hibátlan és kifogástalan.

A feddhetetlenséggel kapcsolatba hozható héber szavak (tóm, tum·máʹ, tám, tá·mímʹ) alapjelentése: ’teljes’ vagy ’egész’. (Vö.: 3Mó 25:30; Jzs 10:13; 3Mó 3:9.) A héber tám szót, melyet úgy fordítanak, hogy „feddhetetlen”, Jób példás erkölcsi állapotára is használják (Jób 1:1, 8). Szembeállítva Jákob békés, csendes sátorlakó életét a testvére vad, merész, vadászó életmódjával, Jákobról azt írja a Szentírás, hogy feddhetetlen (1Mó 25:27). A tá·mímʹ számos alkalommal fizikai értelemben vett teljességre vagy épségre és fogyatkozástól való mentességre utal, például áldozati állatokkal kapcsolatban (2Mó 12:5; 29:1; 3Mó 3:6); de ezek a kifejezések gyakrabban utalnak erkölcsi értelemben vett épségre vagy kifogástalanságra. Ezért a tá·mímʹ szót is fordítják időnként „feddhetetlennek” olyan értelemben, hogy valami ’hibátlan, ép, tökéletes’ (Pl 2:21; 11:5, 20). A héber tám és tá·mímʹ szavak a tá·mamʹ alapigéből származtathatók, mely azt jelenti, hogy ’teljességre jut, elkészül, tökéletességre jut’ (Zs 19:13; 1Ki 6:22; Ézs 18:5; vö. az 1Sá 16:11-gyel, ahol az a kifejezés, melyet úgy fordítottak, hogy „ez az összes fiú?”, szó szerint azt jelenti, hogy ’vége van már az ifjaknak?’). A görög Septuaginta a héber tám szót időnkét úgy adja vissza, hogy aʹmem·ptosz (Jób 1:1, 8; 2:3; 9:20). Ennek a szónak bizonyos formái megjelennek a Keresztény Görög Iratokban is, és úgy lehet őket meghatározni, hogy ’feddhetetlen, hibátlan’ (Lk 1:6; Fi 3:6; Héb 8:7).

Amikor a tá·mímʹ-ot Istenre alkalmazzák, akkor helyénvaló fordítás lehet a „tökéletes” szó, például amikor Jehova cselekedetei, művei, útjai, tudása vagy törvénye kerül szóba (5Mó 32:4; Jób 36:4; 37:16; Zs 18:30; 19:7). Istennek minden tulajdonsága, minden tette, és minden, amit mond, olyan páratlan teljességű, olyannyira ép és mentes mindennemű fogyatkozástól, vagyis hibától, hogy világosan látható belőlük, hogy az egyetlen igaz Istentől erednek (Ró 1:20; lásd: TÖKÉLETESSÉG).

Amikor emberekre használják a „feddhetetlen” szót, akkor mindig viszonylagos értelemben értendő, nem pedig abszolút értelemben. Jób a szenvedései közepette rossz következtetéseket vont le Jehováról, például azzal kapcsolatban, hogy a Mindenható hogyan tekint a feddhetetlen személyekre (Jób 9:20–22). Zakariásnál, Keresztelő János édesapjánál, a hit hiánya mutatkozott meg, amikor Gábriel angyal bejelentette neki Jehova szavait (Lk 1:18–20). Jóbról és Zakariásról mégis azt mondja a Biblia, hogy feddhetetlenek voltak, mivel megfeleltek annak, amit Jehova a hűséges, ám tökéletlenségtől elcsúfított emberektől elvárt (Jób 1:1; Lk 1:6).

Az emberi feddhetetlenség jelentősége: Egyes esetekben a héber tóm szó egyszerűen a becsületes indíték gondolatát hordozza, valamint azt, hogy valaki nem ártó szándékú, vagyis ártatlan. (Vö.: 1Mó 20:5, 6; 2Sá 15:11.) A korábban említett rokon héber kifejezések többnyire az igazságosságra vonatkozó megingathatatlan odaadást írják le. A bibliai szóhasználat és a példák hangsúlyozzák, hogy milyen lényeges egy személy, Jehova Isten iránt, valamint az ő kifejezett akarata és szándéka iránt töretlen odaadást mutatni.

Érintve van a legfőbb vitakérdésben: Az első emberpár Édenben megkapta azt a lehetőséget, hogy bizonyítsa a feddhetetlenségét. A tudás fájára vonatkozó tilalom próbára tette a Teremtőjük iránti odaadásukat. Külső hatásra, mely az Isten ellenségétől jövő nyomás volt, aki az önzést használta csalétekként, engedetlenné váltak. A feddhetetlenségük hiányát bizonyította az, hogy szégyellték magukat, az, hogy nem őszintén válaszoltak a Teremtőjük kérdéseire, és az, hogy húzódoztak attól, hogy megjelenjenek előtte. (Vö.: Zs 119:1, 80.) Azonban nyilvánvaló, hogy nem ők voltak az elsők, akik feladták a feddhetetlenségüket, hiszen az a szellemteremtmény, aki erre a lázadó útra vezette őket, már korábban megtette ezt (1Mó 3:1–19; vö. a cselekedeteit a Tírusz királya ellen kijelentett gyászdalban foglaltakkal az Ez 28:12–15-ben; lásd: SÁTÁN).

Sátán lázadása, amely láthatóan Édenben kezdődött, az egész világegyetem számára egy lényeges vitakérdést vetett fel, vagyis azt, hogy Isten jogosan terjeszti-e ki az uralmát minden teremtménye fölé, tehát van-e joga teljes engedelmességet megkívánni tőlük. Mivel a vitakérdés nem a hatalomban való felsőbbrendűségre vonatkozott, hanem inkább erkölcsi természetű volt, nem lehetett csupán a hatalom gyakorlásával elrendezni, például úgy, hogy Isten azonnal elpusztítja Sátánt és az emberpárt. Ez segít megérteni, hogy miért létezhet ilyen sokáig a gonoszság és annak forrása, Sátán. (Lásd: GONOSZSÁG.) Isten ellensége először az embereket használta fel arra, hogy támogassák, és csatlakozzanak a lázadó tevékenységéhez (először csak az Özönvíz előtt nem sokkal derül fény az arra vonatkozó bizonyítékra, hogy Isten szellemfiai közül némelyek Sátán mellett foglaltak állást; 1Mó 6:1–5; vö.: 2Pt 2:4, 5), ezért a vitakérdés lényeges részévé vált az, hogy az emberek feddhetetlenül kiállnak-e Isten, vagyis a legfőbb Uralkodó akarata mellett (noha az, hogy Jehovának joga van uralkodni, nem függ a teremtményei feddhetetlenségétől). Ezt Jób esete is tanúsítja.

Jób: Jóbot, aki nyilvánvalóan József halála után, de még Mózes előtt élt, a következőképpen jellemzi a Biblia: „feddhetetlen [héb.: tám] és egyenes volt. Félte az Istent, és kerülte a rosszat” (Jób 1:1; lásd: JÓB). Abból válik nyilvánvalóvá, hogy az emberek feddhetetlensége része a Jehova Isten és Sátán között felmerült vitakérdésnek, hogy Isten Jóbbal kapcsolatban kérdezgette az ellenségét, amikor az megjelent az angyalok gyűlésén az égben. Sátán helytelen indítékot tulajdonított Jóbnak az Istennek bemutatott imádatát illetően, azt állítva, hogy Jób nem őszinte odaadással szolgálja Istent, hanem önző érdekből. Ily módon Jóbnak az Isten iránti feddhetetlenségét kérdőjelezte meg. Sátán nem tudta megtörni Jób feddhetetlenségét, annak ellenére, hogy Isten megengedte neki, hogy megfossza Jóbot a hatalmas vagyonától, sőt a gyermekeitől is (Jób 1:6–2:3). Ezután azt állította, hogy Jób önzésből kész elviselni vagyona és gyermekei elvesztését, amíg a saját életét megóvhatja (Jób 2:4, 5). Majd miután Sátán fájdalmas, gyötrő betegséggel verte meg, a saját felesége próbálta lebeszélni a kitartásról, a társai pedig – akik hamis színben tüntették fel Isten irányadó mértékeit és szándékait – becsmérlően bírálták és sértegették (Jób 2:6–13; 22:1, 5–11), Jób azt mondta, hogy nem fogja megtagadni a feddhetetlenségét. „Utolsó leheletemig sem adom fel feddhetetlenségemet! Ragaszkodom igaz voltomhoz, és nem engedek belőle; egyetlen napom miatt sem gyaláz a szívem” (Jób 27:5, 6). Azzal, hogy megőrizte a feddhetetlenségét, bizonyította, hogy Isten ellensége hazug.

Sátánnak a Jób esetében elhangzó kihívó állításai megmutatták, hogy szerinte mindenki eltéríthető Isten oldaláról, és egyetlen ember sem szolgálja teljesen önzetlen indítékból Istent. Ezáltal az embereknek, akárcsak Isten szellemfiainak, megvan az a figyelemre méltó kiváltságuk, hogy ha feddhetetlenek maradnak Isten előtt, azzal hozzájárulhatnak annak bizonyításához, hogy Jehovának joga van uralkodni. Így a nevét is megszentelik. Jehova „azokban gyönyörködik, akik feddhetetlenek útjukon” (Pl 11:20; ellentét végett lásd Elifáz téves nézetét a Jób 22:1–3-ban).

Isten ítéletének alapja: Az, hogy kedvező ítéletben részesül-e valaki Istentől, attól függ, hogy feddhetetlen életutat követ-e (Zs 18:23–25). Ahogy Dávid király írta: „Jehova hirdet ítéletet a népek felett. Ítélj meg engem, ó, Jehova, igazságosságom szerint, és az én feddhetetlenségem szerint. Legyen vége, kérlek, a gonoszok gazságának, és szilárdítsd meg az igazságost!” (Zs 7:8, 9; vö.: Pl 2:21, 22). Szenvedései közepette Jób kifejezte, hogy bízik a következőkben: „[Jehova] megmér engem pontos mérlegen, és megismeri Isten az én feddhetetlenségemet” (Jób 31:6). Ezután Jób legalább egy tucat, életből vett példát hoz fel arra, ami a feddhetetlenség hiányát bizonyítaná, ha jellemző lenne rá (Jób 31:7–40).

Mit foglal magában a feddhetetlenség megőrzése tökéletlen emberek esetében?

Mivel minden ember tökéletlen és képtelen tökéletesen megfelelni Isten irányadó mértékeinek, nyilvánvaló, hogy a feddhetetlenségük nem jelenti azt, hogy tökéletesek a tetteikben és szavaikban, inkább, ahogy a Szentírás rámutat, a szívbéli odaadás teljességét jelenti. Dávid, igaz gyengeségből, de több súlyos helytelenséget is elkövetett, mégis ’feddhetetlen szívvel járt’ (1Ki 9:4), hiszen elfogadta a feddést, és kiigazította útjait. Ezáltal bizonyította, hogy a szívében továbbra is őszinte szeretetet érez Jehova Isten iránt (Zs 26:1–3, 6, 8, 11). Dávid később ezt mondta a fiának, Salamonnak: „ismerd meg atyád Istenét, és szolgáld őt teljes szívvel és örömteli lélekkel; mert Jehova minden szívet megvizsgál, és érti a gondolatok minden hajlamát.” Salamonnak azonban „nem volt teljes a szíve Jehova, az ő Istene iránt, mint ahogy apjának, Dávidnak a szíve” (1Kr 28:9; 1Ki 11:4; ezekben a v.-ben a „teljes” szó egy másik héb. szónak, a sá·lémʹ-nak az egyik alakja, mint pl. a Pl 11:1-ben és az 1Ki 15:14-ben).

A feddhetetlenség ily módon nem korlátozódik csupán az emberi viselkedés egyetlen területére. Nem csak a nyilvánvalóan „vallási” kérdésekre alkalmazandó. Isten szolgái számára ez egy életút, amelyen az egyén ’jár’, folyton törekedve Jehova akaratának megismerésére (Zs 119:1–3). Dávid „szívének feddhetetlensége szerint” pásztorkodott Izrael nemzete felett, egyrészt a Jehova imádatát közvetlenül érintő ügyekben, másrészt pedig abban, ahogy az államügyeket igazgatta. Azt is megkívánta, hogy akik körülötte vannak, és akik neki szolgálnak, hasonlóképpen legyenek feddhetetlenek, ’kifogástalanul járva’ (Zs 78:72; 101:2–7). Egy személy csak egy bizonyos idő elteltével tudja bebizonyítani, hogy feddhetetlen, ahogy azt Noé, Ábrahám és mások tették (1Mó 6:9; 17:1; 2Sá 22:24).

A feddhetetlenség Isten iránti, megalkuvást nem tűrő lojalitást kíván meg, és az igazságossághoz való ragaszkodást, nemcsak kedvező körülmények között, hanem mindenkor, minden körülmények között. Miután a zsoltáríró hangsúlyozta, hogy csak az elfogadható Jehova előtt, aki megmarad a feddhetetlenségében és „szívében az igazságot szólja”, azt mondta, hogy az ilyen személy a saját „kárára esküdött, de nem másítja meg”, vagyis ha valamibe ünnepélyesen beleegyezett és arról később kiderül, hogy látszólag a saját érdekei ellen való, még akkor is hű marad az ígéretéhez (Zs 15:1–5; ellentét végett lásd: Ró 1:31; 1Ti 1:10). Tehát akkor a legnyilvánvalóbb a feddhetetlenség, ha az egyén nyomás alatt van, hogy hagyja el igazságos útját, valamint ha próba alá kerül az odaadása. Még ha valakit nevetségessé tesznek is az ellenségei (Jób 12:4; vö.: Jr 20:7), keserűen beszélnek róla (Zs 64:3, 4), gyűlölik és kegyetlenül üldözik (Pl 29:10; Ám 5:10), vagy betegség, illetve elszomorító csapás sújtja, akkor is mindenáron ’szilárdan ragaszkodnia kell feddhetetlenségéhez’, ahogy Jób tette (Jób 2:3).

Akkor lehet valakinek ilyen feddhetetlen az életútja, ha szilárdan hisz és bízik Istenben és az ő megmentő erejében, és nem akkor, ha a saját erkölcsi erejére támaszkodik (Zs 25:21). Isten azt ígéri, hogy ő „pajzs” és „erőd” lesz, védelmezni fogja azok útját, akik feddhetetlenségben járnak (Pl 2:6–8; 10:29; Zs 41:12). Mivel folyton törekszenek arra, hogy elnyerjék Jehova helyeslését, ez kiegyensúlyozottá teszi őket, lehetővé téve, hogy egyenesen a cél felé haladjanak (Zs 26:1–3; Pl 11:5; 28:18). Habár, ahogy azt Jób zaklatott állapotban megjegyezte, a feddhetetlen talán szenvedhet a gonosz uralma miatt, és meghalhat a gonoszokkal együtt, ám Jehova biztosítja őt, hogy ismeri a feddhetetlenek napjait, és garantálja, hogy az ilyen személy öröksége megmarad, jövője békés lesz, és jót fog majd birtokba venni (Jób 9:20–22; Zs 37:18, 19, 37; 84:11; Pl 28:10). Ahogy Jób esetében is volt, a feddhetetlenség az, ami igazán értékessé tesz egy személyt, méltóvá téve őt a tiszteletre, nem pedig a vagyona (Pl 19:1; 28:6). Boldogok azok a gyermekek, akiknek megadatik, hogy ilyen szüleik legyenek (Pl 20:7), nagyszerű örökséget kapnak az apjuk példájából, osztozhatnak a jó hírnevében és a tiszteletben, melyet kivívott.

A Héber Iratok még számos személyt felhoz példaként Jóbon és Dávidon kívül a feddhetetlenségre. Ábrahám rendíthetetlen lojalitást mutatott Isten iránt, amikor hajlandó lett volna feláldozni a fiát, Izsákot (1Mó 22:1–12). Dániel és három társa kiválóan megmutatta – fiatalon és később egyaránt –, hogy milyen az, amikor valaki próba alatt is feddhetetlen marad (Dá 1:8–17; 3:13–23; 6:4–23). A hébereknek írt levél 11. fejezetében Pál apostol jó néhány olyan, keresztény kor előtt élt személyt említ, aki hit által számtalan különböző körülmény közepette is feddhetetlen maradt (főképp a 33–38. v.-et vedd figyelembe).

Feddhetetlenség a Keresztény Görög Iratokban: Isten Fia, Jézus Krisztus mutatta a legkiválóbb példát azzal, hogy feddhetetlen maradt és páratlan bizalmat mutatott égi Atyja erejében és gondoskodásában. Ily módon „tökéletessé tétetett” arra a feladatra, hogy Főpap és Felkent Király legyen az égi Királyságban, mely nagyobb Dávidénál (Héb 5:7–9; 4:15; 7:26–28; Cs 2:34, 35). A feddhetetlenség benne foglaltatik abban a parancsolatban, melyről Jézus azt mondta, hogy az a legnagyobb, miszerint teljes szívvel, elmével, lélekkel és erővel kell szeretnünk Jehova Istent (Mt 22:36–38). Jézus azon rendelkezése, hogy „ezért hát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti égi Atyátok tökéletes” (Mt 5:48), szintén kiemelte, hogy az igazságosság iránti odaadásunknak teljesnek kell lennie. (A tökéletesség kifejezésére használt görög szavak azt a gondolatot foglalják magukban, hogy valami ’teljességre jut’, ily módon a jelentésük hasonlít a már említett héber szavakéhoz.)

Jézus tanítása azt hangsúlyozta, hogy legyünk tiszta szívűek, céltudatosak, és kerüljük a képmutatást. Ezek a tulajdonságok mind a feddhetetlenség jellemzői (Mt 5:8; 6:1–6, 16–18, 22, 23; Lk 11:34–36). Pál a zsidó kortársainak a szemében azelőtt volt feddhetetlen, hogy Jézus Krisztus tanítványává vált. Azt tette, amit a Törvény megkövetelt: eleget tett a benne foglalt kötelezettségeknek, és tartózkodott attól, ami tiltott volt (Fi 3:6). De Jehova előtt ekkor nem örvendett feddhetetlen állapotnak. Súlyos bűnben volt vétkes Krisztus testvéreinek üldözőjeként, valamint káromló és arcátlan ember volt (1Ti 1:13, 15). Miután keresztény lett, ugyanúgy szívügyének tekintette, hogy hibátlannak és feddhetetlennek bizonyuljon, mint Dávid vagy Isten más, korábban élt szolgái. Nem lehetett megvádolni azzal, hogy a szolgálatára vagy a másokkal való bánásmódjára romlottság vagy fondorlatosság lett volna jellemző (2Ko 4:1, 2; 6:3–10; 8:20, 21; 1Te 1:3–6).

Pál és más korai keresztények feddhetetlenségét az is megmutatta, hogy az ellenségeskedés dacára kitartottak az Istentől kapott megbízatásukban, és elviselték a szűkölködést, üldözést és a szenvedést, mely azért érte őket, mert ragaszkodtak az Isten iránti odaadásukhoz (Cs 5:27–41; 2Ko 11:23–27).

A Legfelségesebb örömét leli azokban, akiknek a viselkedése azt tükrözi, hogy szellemileg épek, tiszták és feddhetetlenek (Pl 11:20). Ezért életbe vágóan fontos, hogy a keresztények úgy éljenek, hogy feddhetetlenek legyenek, vagyis mentesek mindenféle jogos vádtól (Fi 2:15; 1Te 5:23).