PRÓFÉTA

Olyan személy, aki által Isten közli az akaratát és a szándékát (Lk 1:70; Cs 3:18–21). Bár a ’próféta’ jelentésű héber szó (ná·víʼʹ) etimológiája bizonytalan, az, ahogyan bizonyos szövegkörnyezetben ezt a szót használták, rámutat, hogy az igaz próféták nem hétköznapi hírvivők voltak, hanem Isten szószólói, ’Isten emberei’, akik az ihletett üzeneteit hirdették ki (1Ki 12:22; 2Ki 4:9; 23:17). Isten „meghitt baráti körében” álltak, és ő kinyilatkoztatta számukra „bizalmas ügyét” (Jr 23:18; Ám 3:7; 1Ki 17:1; lásd: LÁTÓ).

A görög pro·phéʹtész kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy ’kikiáltó (gör.: pro, ’előtt’ és phé·miʹ, ’mond’)’, vagyis egy hírnökre utal, aki olyan üzeneteket hirdet, amelyek állítólag isteni forrásból származnak. (Vö.: Tit 1:12.) Bár ez magában foglalja azt is, hogy egy ilyen személy feltárja a jövőt, de a szó alapvetően nem utal jövendölésre. (Vö.: Bí 6:7–10.) Ám ahhoz, hogy valaki összhangban éljen Isten akaratával, szükséges ismernie Jehova szándékát a jövőre vonatkozóan. Így összhangba tudja hozni a tetteit, vágyait és céljait Isten akaratával. Ezért a Bibliában szereplő próféták nagy többsége olyan üzeneteket hirdetett, melyek közvetlenül vagy közvetve a jövővel is foglalkoztak.

A Héber Iratokban szereplő próféták: Ádám volt az első ember, aki kezdetben Isten szószólójaként megosztotta a feleségével, Évával Isten utasításait, tehát bizonyos értelemben próféta volt. Az utasítások nem csupán az akkori helyzetet érintették (mármint az övékét), hanem a jövőt is, ugyanis Isten felvázolta nekik a szándékát a földdel és az emberiséggel kapcsolatban, illetve elmondta, hogy mit kell tenniük az embereknek, ha a jövőben áldásokban szeretnének részesülni (1Mó 1:26–30; 2:15–17, 23, 24; 3:1–3). A Bibliában megemlített első hűséges próféta Énók volt, és az ő üzenete már jövendölést is tartalmazott (Júd 14, 15). Lámek és a fia, Noé mindketten hirdettek ki ihletett kinyilatkoztatásokat Isten szándékáról és akaratáról (1Mó 5:28, 29; 9:24–27; 2Pt 2:5).

Magát a ná·víʼʹ szót a Szentírás először Ábrahámmal kapcsolatban használja (1Mó 20:7). Ábrahám nem arról volt ismert, hogy megmondta a jövőt, főként nem a nyilvánosság előtt, ám Isten átadott neki egy üzenetet, egy próféciát tartalmazó ígéretet. Ábrahám biztosan arra érzett indíttatást, hogy elmondja ezt másoknak, elsősorban a családjának, elmagyarázva, miért hagyja el Ur városát, és mit ígért neki Isten (1Mó 12:1–3; 13:14–17; 22:15–18). Hasonlóképpen Izsák és Jákob, az ígéret örökösei, szintén ’próféták’ voltak, akikkel Isten meghitt kapcsolatban volt, és akikkel közölte a gondolatait (Zs 105:9–15). Ezenkívül, amikor megáldották a fiaikat, egyben a jövőjüket is feltárták (1Mó 27:27–29, 39, 40; 49:1–28). Őutánuk – Jób és Elihu kivételével, akik minden bizonnyal Istentől származó igazságokat tártak fel a kivonulás előtt – mindegyik igaz próféta Jákob leszármazottja (vagyis izraelita) volt, egészen az időszámításunk szerinti első századig.

Mózes színrelépésével még egyértelműbb lett, hogy milyen szerepet töltenek be a próféták. A szószólói feladatukat mutatja az, hogy Jehova azzal bízta meg Áront, hogy legyen Mózes ’prófétája’, azaz ’szája’, míg Mózes „Isten gyanánt” volt a testvérének (2Mó 4:16; 7:1, 2). Mózes több olyan eseményt megjövendölt, amely hamar beteljesedett, ilyen volt például a tíz csapás. Ám még inkább kidomborodott a prófétai, szószólói szerepköre abban, hogy a törvényszövetség közvetítője volt a Sínai-hegynél, és hogy Isten akaratára oktatta a nemzetet. A törvényszövetség már akkor rendkívül értékes volt az izraelitáknak, mivel erkölcsi útmutatással látta el őket, ám foglalkozott a jövővel és ’az eljövendő jobb dolgokkal’ is (Ga 3:23–25; Héb 8:6; 9:23, 24; 10:1). Mózes azért volt kiemelkedő próféta, mert Isten bensőségesen beszélgetett vele, és mert jól értette Jehova akaratát és szándékát, melyet közölnie is kellett a néppel (2Mó 6:2–8; 5Mó 34:10). A bátyja, Áron és a nővére, Mirjam szintén próféták voltak abban az értelemben, hogy átadták másoknak Isten üzeneteit vagy tanácsait (de nem feltétlenül jövendöléseket), ilyen feladatot látott el a nemzet tagjai közül 70 vén is (2Mó 15:20; 4Mó 11:25; 12:1–8).

A Bírák 6:8-ban olvashatunk egy olyan prófétáról, akinek nincs megemlítve a neve; rajta kívül a Bírák könyve csupán Debóráról írja, hogy prófétai feladatokat látott el (Bí 4:4–7; 5:7). Ám az, hogy ez a könyv nem használja rajtuk kívül másokra a ná·víʼʹ szót, még nem jelenti azt, hogy nem voltak más próféták. Sámuel idejére már „ritkán jött szózat Jehovától. Nem volt látomás, amely széles körben elterjedt volna.” Sámuel már kisgyermekkorától kezdve Isten szószólójaként szolgált, és mivel valóra váltak az általa hirdetett Istentől származó üzenetek, mindenki elismerte, hogy „megbízatást kapott arra, hogy Jehova prófétája legyen” (1Sá 3:1–14, 18–21).

Amikor létrejött a királyság, a próféták szinte sorra követték egymást. (Vö.: Cs 3:24.) Gád már Sámuel halála előtt elkezdett prófétálni (1Sá 22:5; 25:1). Ő és Nátán voltak a legkiemelkedőbb próféták Dávid uralma alatt (2Sá 7:2–17; 12:7–15; 24:11–14, 18). Később élt más prófétákhoz hasonlóan ők is a király tanácsadói és történetírói voltak (1Kr 29:29; 2Kr 9:29; 29:25; 12:15; 25:15, 16). Dávid maga is átadott másoknak isteni kinyilatkoztatásokat, és Péter apostol ’prófétának’ nevezi őt (Cs 2:25–31, 34). A kettészakadt királyságban hűséges próféták szolgáltak, mind az északi, mind a déli királyságban, néhányuk pedig mindkét királyságban prófétált a vezetőknek és a népnek. A babiloni száműzetés idején, illetve azt követően a következő próféták szolgáltak: Dániel, Aggeus, Zakariás és Malakiás.

A prófétáknak létfontosságú szerepük volt az igaz imádat megőrzésében. Odafigyeltek Izrael és Júda királyaira, bátran megfeddték a vétkes uralkodókat (2Sá 12:1–12), és kihirdették Isten ítéletét azok felett, akik gonoszságot műveltek (1Ki 14:1–16; 16:1–7, 12). Amikor a papság eltért Isten törvényeitől, és romlottá vált, Jehova a próféták által erősítette meg a megmaradt igazságosak hitét, illetve általuk mutatta meg, hogyan nyerhetik el újra a kegyét azok, akik elpártoltak tőle. Akárcsak Mózes, a próféták is sokszor közbenjárók voltak, imádkoztak Istenhez a királyért és a népért (5Mó 9:18–29; 1Ki 13:6; 2Ki 19:1–4; vö.: Jr 7:16; 14:11, 12). Különösen a válságos időkben és szükség idején voltak tevékenyek. Reményt adtak az embereknek, például az üzenetük időnként jövendölést tartalmazott a Messiás uralmának áldásairól. Így nem csupán az akkor élt emberek merítettek hasznot a munkájukból, hanem a későbbi nemzedékek is, egészen napjainkig (1Pt 1:10–12). Ám a feladatuk közben sokszor kellett gyalázkodást, csúfolódást, sőt fizikai bántalmazást is elszenvedniük (2Kr 36:15, 16; Jr 7:25, 26; Héb 11:32–38). Viszont akik hallgattak rájuk szellemi és fizikai áldásoknak örvendtek (1Ki 17:8–24; 2Ki 4:8–37; vö.: Mt 10:41).

A kinevezésük és az ihletettség szerepe: A próféták nem a származásuk alapján lettek kinevezve. Azonban sokuk lévita volt, például Sámuel, Zakariás, aki Jójada fia volt, Jeremiás és Ezékiel, ezenkívül néhányuk leszármazottja szintén próféta volt (1Ki 16:7; 2Kr 16:7). Nem is a saját kezdeményezéséből lett valaki próféta. A prófétákat Isten választotta ki, és a szent szelleme által nevezte ki őket (4Mó 11:24–29; Ez 1:1–3; Ám 7:14, 15), és e szellemnek köszönhetően tudták, hogy mit kell hirdetniük (Cs 28:25; 2Pt 1:21). Néhányuk eleinte vonakodott elfogadni a megbízatást (2Mó 3:11; 4:10–17; Jr 1:4–10). Isten Elizeust az elődje, Illés által nevezte ki prófétának, és ezt az szimbolizálta, hogy Illés rávetette prófétai ruháját, azaz a felsőruháját Elizeusra (1Ki 19:19–21).

Bár a próféták Jehova szelleme által lettek kinevezve, úgy tűnik, ez nem jelentette azt, hogy mindig ihletés alatt szóltak. Csak bizonyos időközönként ’szállt le rájuk’ Isten szelleme, és tárta fel nekik az üzenetet, amelyet ki kellett hirdetniük (Ez 11:4, 5; Mi 3:8). Ez a szellem szinte kényszerítette őket arra, hogy prófétáljanak (1Sá 10:10; Jr 20:9; Ám 3:8). Nem csupán arról volt szó, hogy szokatlan tetteket vittek véghez, hanem a beszédmódjuk és a viselkedésük is minden bizonnyal lendületes és különös volt. Ez részben talán magyarázatot ad arra, hogy mit jelentett az, amikor valaki „próféta módjára viselkedett” (1Sá 10:6–11; 19:20–24; Jr 29:24–32; vö.: Cs 2:4, 12–17; 6:15; 7:55). Annyira összpontosítottak a feladatukra, és annyira buzgók és bátrak voltak, hogy emiatt furcsának tűnhetett a viselkedésük, sőt akár még ésszerűtlennek is. Egy példa erre az a próféta, aki megjelent a hadsereg vezérei előtt, majd felkente Jéhut királlyá. Amikor a vezérek felismerték, hogy a férfi egy próféta volt, komolyan vették az üzenetét (2Ki 9:1–13; vö.: Cs 26:24, 25). Saul, akit Isten arra indított Dávid üldözése közben, hogy ’próféta módjára viselkedjen’, levette ruháját, és „ott feküdt mezítelenül azon az egész napon és egész éjszakán”. Ez idő alatt Dávid el tudott menekülni (1Sá 19:18–20:1). Ez nem jelenti azt, hogy a próféták mezítelenül jártak, sőt a Biblia pont az ellenkezőjét írja. A Szentírás ezenkívül még kétszer ír arról, hogy egy próféta mezítelen volt. Ezekben az esetekben azért voltak meztelenek, hogy ezzel kiemeljék a próféciájuk egy-egy részletét (Ézs 20:2–4; Mi 1:8–11). A Szentírás nem ír arról, hogy Saul azért volt-e mezítelen, hogy mások lássák, megfosztva királyi öltözékétől ő is csak egy ember, akinek az uralma Jehova hatalmától függ, vagy esetleg más oka volt a mezítelenségének.

Jehova többféle módon adott ihletést a prófétáknak: angyalok által szóbeli üzeneteket közölt velük (2Mó 3:2–4; vö.: Lk 1:11–17; Héb 1:1, 2; 2:1, 2), látomások által, amikor az üzenetét öntudatuknál lévő személyek elméjébe ültette (Ézs 1:1; Ha 1:1), álmok és éjszakai látomások által, melyeket az alvó próféták kaptak (Dá 7:1), és olyan üzenetek által, melyeket a révületben lévő személyeknek adott (Cs 10:10, 11; 22:17–21). Időnként a zene is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a próféta megkapja Isten üzenetét (1Sá 10:5; 2Ki 3:15). Nemcsak az ihletés módja lehetett sokféle, hanem az üzenet kihirdetése is (Héb 1:1). Általában a próféta egyszerűen csak kihirdette az üzenetet, volt, hogy nyilvános helyen vagy ritkán lakott területen (Jr 7:1, 2; 36:4–13; Mt 3:3). De az is előfordult, hogy jelképekkel vagy az üzenet eljátszásával adta tudtul Isten gondolatait, például amikor Ezékiel eljátszotta Jeruzsálem ostromát egy téglát használva, vagy amikor Hóseás feleségül vette Gómert (Ez 4:1–3; Hó 1:2, 3; vö.: 1Ki 11:30–39; 2Ki 13:14–19; Jr 19:1, 10, 11; lásd: ÁLOM; IHLETÉS; LÁTOMÁS).

Az igaz és a hamis próféták azonosítása: Isten néhány prófétája, például Mózes, Illés, Elizeus és Jézus, csodákat hajtott végre, melyek amellett tanúskodtak, hogy ők valóban Isten prófétái, akik a tőle jövő üzenetet hirdetik. Ám a Szentírás szerint nem mindegyik próféta hajtott végre csodát. Mózes három fontos feltételt közölt, amely alapján azonosítani lehet az igaz prófétákat: Jehova nevében beszélnek; az általuk jövendölt dolgok valóra válnak (5Mó 18:20–22); a próféciáik az igaz imádat célját szolgálják, mivel összhangban vannak Isten kinyilatkoztatott szavával és parancsolataival (5Mó 13:1–4). Minden bizonnyal az utolsó követelmény volt a leglényegesebb, hiszen egy személy képmutatóan is használhatja Isten nevét, és az általa jövendölt dolgok a véletlen folytán is valóra válhatnak. De ahogyan az már látható volt, az igaz próféták nem kizárólag és nem is elsősorban a jövő feltárásával foglalkoztak, hanem kiálltak az igazságosság mellett, és az üzenetük főként erkölcsi irányelveket és azok alkalmazását tartalmazta. Azt is feltárták, hogyan gondolkozik Isten egy adott kérdéssel kapcsolatban (Ézs 1:10–20; Mi 6:1–12). Tehát nem volt szükség arra, hogy valaki azért várjon éveket vagy évtizedeket egy-egy prófécia beteljesedésére, hogy kiderüljön, egy próféta igaz-e, vagy hamis. Ha a próféta üzenete ellentmondott Isten kinyilatkoztatott szándékának és irányadó mértékeinek, akkor hamis próféta volt. Tehát mindenképpen hamis próféta volt az, aki Izrael és Júda békéjéről jövendölt olyan időben, amikor a nép engedetlen volt Isten Szavával és Törvényével szemben (Jr 6:13, 14; 14:11–16).

Jézus figyelmeztetése a hamis prófétákkal kapcsolatban összecseng azzal, amit Mózes mondott róluk. Bár Krisztus nevében beszélnek, és „jeleket meg csodákat tesznek, hogy ha lehet, eltévelyítsék a választottakat”, végül láthatóvá válik, hogy milyen gyümölcsöt teremnek: ’törvénytelenséget művelnek’ (Mt 7:15–23; Mk 13:21–23; vö.: 2Pt 2:1–3; 1Jn 4:1–3).

Az igaz próféták nem jövendöltek pusztán azért, hogy kielégítsék mások kíváncsiságát. Mindegyik jövendölésük Isten akaratával, szándékával, irányadó mértékeivel és ítéleteivel volt kapcsolatban (1Ki 11:29–39; Ézs 7:3–9). Általában az aktuális állapotok miatt bekövetkező eseményeket jövendölték meg: amit vetett a nép, azt aratta le. A hamis próféták azzal áltatták a népet és a vezetőket, hogy Isten az elkövetett igazságtalanságok ellenére is megvédi őket, és gondoskodik róluk (Jr 23:16–20; 28:1–14; Ez 13:1–16; vö.: Lk 6:26). Az igaz prófétákat utánozva jelképes nyelvezetet használtak, és időnként eljátszották az üzenetüket (1Ki 22:11; Jr 28:10–14). Némelyikük egyértelműen szélhámos volt, míg többük korábban igaz próféta volt, de aztán bűnös útra tért, vagy hitehagyottá vált. (Vö.: 1Ki 18:19; 22:5–7; Ézs 28:7; Jr 23:11–15.) Voltak hamis prófétanők is (Ez 13:17–23; vö.: Je 2:20). Az összes hamis prófétát ’a tisztátalanság szelleme’ vezette, és nem Isten szelleme, ezért meg kellett ölni őket (Za 13:2, 3; 5Mó 13:5).

Voltak próféciák, melyek viszonylag hamar beteljesedtek, némelyik néhány napon vagy néhány éven belül. Ezek arról biztosították azokat a prófétákat, akik megfeleltek Isten követelményeinek, hogy a távolabbi jövőről szóló próféciáik is be fognak teljesedni (1Ki 13:1–5; 14:12, 17; 2Ki 4:16, 17; 7:1, 2, 16–20).

„A próféták fiai”: Wilhelm Gesenius a Hebräischer Grammatik (28. kiadás utánnyomása, 1977, 437. o.) c. művében elmagyarázza, hogy a héber bén vagy ben (fia), illetve a benéʹ (fiai) szavak „egy testületnek vagy társaságnak (vagy egy törzsnek, illetve bármely konkrét csoportnak) a tagjára vagy tagjaira” utalhatnak. (Vö. a Nehémiás 3:8-cal, ahol „a kenőcskeverők közül való” kifejezés szó szerint az jelenti, hogy ’a kenőcskeverők fia’.) Tehát „a próféták fiai” kifejezés lehet, hogy a prófétáknak egy iskolájára utal, vagy csupán együttműködő prófétáknak egy csoportjára. A Szentírás szerint ilyen csoportok voltak Bételben, Jerikóban és Gilgálban (2Ki 2:3, 5; 4:38; vö.: 1Sá 10:5, 10). Sámuel felügyelt egy ilyen csoportra Rámában (1Sá 19:19, 20), és Elizeus is hasonló feladatot látott el később (2Ki 4:38; 6:1–3; vö.: 1Ki 18:13). A beszámoló szerint maguk építették a házukat, és kölcsön kapott szerszámokat használtak, ami arra utalhat, hogy egyszerű életet éltek. Bár gyakran együtt laktak és közösen étkeztek, valószínűleg az egyéni megbízatásaik kapcsán külön-külön is útra keltek (1Ki 20:35–42; 2Ki 4:1, 2, 39; 6:1–7; 9:1, 2).

A Keresztény Görög Iratokban szereplő próféták: A görög pro·phéʹtész szó jelentése megegyezik a héber ná·víʼʹ szóéval. Zakariás pap, Keresztelő János apja próféta módjára viselkedett, amikor feltárta Isten szándékát a fiával, Jánossal kapcsolatban, akit „a Legfelségesebb prófétájának” kellett hívni (Lk 1:76). János egyszerű életmódja és az üzenete nagyon hasonlított a korábban élt héber prófétákéhoz. Széles körben úgy volt ismert, mint aki próféta, még Heródes is tartott tőle (Mk 1:4–6; Mt 21:26; Mk 6:20). Jézus azt mondta, hogy János ’sokkal több volt, mint próféta’ (Mt 11:7–10; vö.: Lk 1:16, 17; Jn 3:27–30).

Jézus, a Messiás volt az „a Próféta”, akiről Mózes már jóval korábban jövendölt (Jn 1:19–21, 25–27; 6:14; 7:40; 5Mó 18:18, 19; Cs 3:19–26). Amiatt, hogy hatalmas cselekedeteket vitt véghez, és olyasmiket is tudott, amiket mások nem, sokan elismerték, hogy próféta (Lk 7:14–16; Jn 4:16–19; vö.: 2Ki 6:12). Őróla még inkább elmondható, mint bármely más prófétáról, hogy Isten „meghitt baráti körében” állt (Jr 23:18; Jn 1:18; 5:36; 8:42). Rendszeresen idézte a korábbi próféták szavait, ezzel támasztva alá, hogy Istentől kapta a megbízatását (Mt 12:39, 40; 21:42; Lk 4:18–21; 7:27; 24:25–27, 44; Jn 15:25). Megjövendölte, hogyan fogják elárulni és megölni: prófétaként Jeruzsálemben fog meghalni, abban a városban, amely „a próféták megölője”; a tanítványai elhagyják; Péter háromszor megtagadja; a harmadik napon pedig feltámad. Sok prófécia ezek közül a Héber Iratokban található korábbi próféciákon alapult (Lk 13:33, 34; Mt 20:17–19; 26:20–25, 31–34). Ezenkívül megjövendölte Jeruzsálem és a templom pusztulását is (Lk 19:41–44; 21:5–24). Az, hogy ezek a jövendölések pontosan beteljesedtek még azoknak az életidejében, akik hallották őt, szilárd alapot adott arra, hogy hinni lehessen a jelenlétével kapcsolatos próféciák beteljesedésében is. (Vö.: Mt 24.; Mk 13.; Lk 21.)

I. sz. 33 pünkösdjén Jeruzsálemben Isten szelleme kitöltetett a tanítványokra, akik ennek hatására ’prófétáltak és látomásokat láttak’. Ezt úgy tették, hogy beszéltek „Isten nagyszerű dolgairól”, és ihletés által ismeretet nyilatkoztattak ki Isten Fiáról, és arról, hogy ez az ismeret mit jelent a hallgatóság számára (Cs 2:11–40). Ismét csak fontos emlékezni arra, hogy a prófétálás nem kizárólag azt jelenti, hogy valaki feltárja a jövőt. Pál apostol azt írta, hogy aki „prófétál, az embereket épít, bátorít és vigasztal beszédével”, és a prófétálás megfelelő és különösen kívánatos cél minden keresztény számára. Míg a nyelveken szólás a nem hívők számára volt jel, addig a prófétálás a hívők számára. A keresztény összejövetelen még egy nem hívő is hasznot meríthetett a prófétálásból, ugyanis a prófétálás által megfeddték és gondosan megvizsgálták őt, hogy „szívének titkai nyilvánvalóvá” legyenek (1Ko 14:1–6, 22–25). Ez is azt mutatja, hogy a keresztények próféciái főként nem jövendölések voltak, hanem általában az aktuális dolgokkal voltak kapcsolatban, bár egyértelműen természetfölötti forrásból származtak, mivel Isten ihletés útján közölte azokat velük. Pál azt tanácsolta, hogy a gyülekezetben a prófétálás ékes rendben és megfelelő mértékben történjen, hogy mindenki tanuljon, és mindenki bátorítást kapjon (1Ko 14:29–33).

Természetesen voltak olyanok, akik konkrétan ki lettek választva prófétának, vagyis a prófétálás ajándékát kapták meg (1Ko 12:4–11, 27–29). Pál maga is megkapta a prófétálás ajándékát, de főként az apostoli tevékenységéről volt ismert. (Vö.: Cs 20:22–25; 27:21–26, 31, 34; 1Ko 13:2; 14:6.) Azok, akiket konkrétan prófétáknak neveztek ki – ilyen volt például Agabusz, Júdás és Silás –, úgy tűnik, kiemelkedő szónokok voltak a keresztény gyülekezetben, és közvetlenül az apostolok után következtek a felsorolásokban (1Ko 12:28; Ef 4:11). Az apostolokhoz hasonlóan nemcsak egy helyen szolgáltak, hanem több helyre is elutaztak, előadásokat tartottak, illetve előre megmondtak jövőbeli eseményeket (Cs 11:27, 28; 13:1; 15:22, 30–33; 21:10, 11). A korábban élt prófétanőkhöz hasonlóan néhány keresztény asszony is megkapta a prófétálás ajándékát, bár nekik alá kellett rendelniük magukat a gyülekezet férfi tagjainak (Cs 21:9; 1Ko 11:3–5).