Egyes adományokat előírt a Törvény. Amikor Mózes népszámlálást tartott, minden izraelita férfinak, 20 évestől felfelé, váltságot kellett adnia a lelkéért: „fél sekelt [vsz. 1,10 dollár] a szent hely sekele szerint”. Ez Jehovának szánt adomány volt, hogy engesztelést szerezzenek a lelkükért, és hogy adakozzanak „a találkozás sátránál végzett szolgálatra” (2Mó 30:11–16). A zsidó történetíró, Josephus szerint innentől kezdve ezt a „szent adót” évente be kellett fizetni (A zsidó háború. VII. könyv, VI. fej., 6. bek.) (2Kr 24:6–10; Mt 17:24; lásd: ADÓ).

Adók Jehova szentélyének a fenntartására: A szentélynél végzett szolgálatokat az adók segítségével tartották fenn. Az ároni papság és a léviták legfőképpen a kötelező tizedből tartották fenn magukat, és legalább egyszer részt kaptak egy hadizsákmányból, a Jehova által meghatározott adó mértékével megegyezően (4Mó 18:26–29; 31:26–47; lásd: TIZED). Jehova arra utasította Mózest, hogy a népszámlálás után minden összeírt személy fizessen fél sekelt (1,10 dollár) ’adományként Jehovának’ a találkozás sátránál végzett szolgálatra (2Mó 30:12–16). A jelek szerint a zsidók szokásává vált, hogy egy konkrét összeget fizettek évente, jóllehet nem volt minden évben népszámlálás. Joás például ’a Mózes által kivetett szent adót’ hiányolta (2Kr 24:6, 9). A zsidók Nehémiás idejében kötelezték magukat arra, hogy évente egy sekel harmadrészét (kb. 0,75 dollár) adják a templomban végzett szolgálatra (Ne 10:32).