ÁRON

A Lévi törzséből való Amrám és Jokébed fia; Egyiptomban született i. e. 1597-ben. Lévi Áronnak a dédnagyapja volt (2Mó 6:13, 16–20). Mirjam volt a nővére, Mózes pedig az öccse, aki három évvel volt fiatalabb nála (2Mó 2:1–4; 7:7). Áron feleségül vette Elisebát, Amminádáb lányát, és négy fiuk született: Nádáb, Abihu, Eleázár és Itamár (2Mó 6:23). I. e. 1474-ben halt meg, 123 évesen (4Mó 33:39).

Mivel Mózes félénk volt, és úgy érezte, nehezen megy neki a beszéd, Jehova megbízta Áront, hogy legyen Mózes szószólója a fáraó előtt, ezt mondva Áronról: „Tudom, hogy ő jól tud beszélni.” Áron elment a Sínai-hegyhez, hogy találkozzon Mózessel, és megtudta, milyen nagy horderejű tervet vázolt fel Isten Izraellel és Egyiptommal kapcsolatban, majd ezután a fivérek visszautaztak Egyiptomba (2Mó 4:14–16, 27–30).

Áron ekkor Mózes ’szájaként’ szolgált, helyette beszélt Izrael véneivel, és ő mutatott be természetfeletti jeleket annak bizonyítékaként, hogy üzenetük isteni eredetű. Amikor elérkezett az ideje, hogy megjelenjenek a fáraó udvarában, a 83 éves Áronnak Mózes szószólójaként kellett szembenéznie ezzel az öntelt uralkodóval. Jehova ekkor ezt mondta Mózesnek: „Nézd, én Istennek tettelek meg téged a fáraó előtt, Áron, a testvéred pedig a prófétád lesz” (2Mó 7:1, 7). Áron volt az, aki bemutatta az első természetfeletti jelet a fáraó és mágiát űző papjai előtt; majd később Mózes parancsára Áron volt az, aki kinyújtotta Mózes botját, és jelt adott a tíz csapás kezdetéhez (2Mó 7:9–12, 19, 20). Az ezt követő tíz csapás során összehangolt erőfeszítésekkel továbbra is együttműködött Mózessel, és engedelmeskedett Istennek, míg végül elérkezett a szabadulás. Ebben jó példát mutatott azoknak a keresztényeknek, akik ’nagykövetek Krisztust helyettesítve, mintha az Isten kérne kérlelőn általuk’ (2Mó 7:6; 2Ko 5:20).

Áron nyilván egyre kevesebbszer volt Mózes szószólója a 40 éves pusztai vándorlás során, mivel úgy tűnik, maga Mózes már többször beszélt (2Mó 32:26–30; 34:31–34; 35:1, 4). A bot is visszakerült Mózes kezébe a harmadik csapás után. Az amálekitákkal folytatott csata során pedig Áron és Húr csupán Mózes karját tartotta (2Mó 9:23; 17:9, 12). De Jehova általában Áronnak és Mózesnek együtt adott utasítást, és a feljegyzések szerint együtt tevékenykedtek, beszéltek egészen Áron haláláig (4Mó 20:6–12).

Áron, mivel Mózes alárendeltje volt, nem kísérte fel őt a Sínai-hegy tetejére, amikor megkapta a törvényszövetség törvényeit, de két fiával és a nemzet vénei közül hetvennel együtt engedélyt kapott arra, hogy felmenjen a hegyre, és fenséges látomásuk volt Isten dicsőségéről (2Mó 24:9–15). A törvényszövetség tisztelettel övezi Áront és a háznépét, és Isten Áront jelölte ki főpapnak (2Mó 28:1–3).

Főpap: A hétnapos beiktatási szertartás során Mózes Isten megbízottjaként felavatta Áront, hogy lássa el szent teendőit, és négy fiát is beiktatta alpapnak. Mózes gyönyörű, aranyból, illetve kék, bíbor- és skarlátszínű anyagból készült ruhákba öltöztette Áront, ezek közt volt a vállrész és a melltáska is, amely különböző színű drágakövekkel volt ékesítve. Fején finom lenből készült turbán volt, erre egy színaranyból készült lemez volt erősítve, amelyre ez volt rávésve: „A szentség Jehováé” (3Mó 8:7–9; 2Mó 28.). Áront ekkor felkenték a Zsoltárok 133:2-ben vázolt módon, és ez után nevezhették má·síʹach-nak vagy messiásnak (khri·sztoszʹ, LXX), azaz a ’felkentnek’ (3Mó 4:5, 16; 6:22).

Áront helyezték a papság fölé, sőt, Isten kijelentette, hogy az ő leszármazási vonalán vagy házán belül kell kiválasztani minden főpapot a jövőben. Áron azonban nem örökség útján kapta a főpapságot, ezért mondhatta Pál apostol róla: „senki sem a maga kezdeményezéséből veszi ezt a tisztességet, hanem csak akkor, ha elhívja őt az Isten, mint ahogy Áront is. Így a Krisztus sem maga dicsőítette meg önmagát azzal, hogy főpap lett, hanem az dicsőítette meg őt, aki így beszélt róla: »Te vagy az én fiam; én atyáddá lettem a mai napon«” (Héb 5:4, 5). Pál ezután bemutatja, hogy a papi tisztség, melyet először Áron töltött be, előképe annak, amit Krisztus Jézus tölt be magasabb állásban, égi főpapként. Ennélfogva Áron főpapi hivatala még többet jelent számunkra (Héb 8:1–6; 9:6–14, 23–28).

Főpapként Áron felelőssége volt a hajlék körül az imádattal kapcsolatos összes tennivaló irányítása, és ő felügyelte az ott szolgáló több ezer lévita munkáját is (4Mó 3:5–10). Az évenként megtartott engesztelés napján ő mutatta be a bűnért való felajánlást a papokért, a lévitákért és Izrael népéért, és csak ő léphetett be a hajlékban lévő szentek szentjébe az állatok áldozati vérével (3Mó 16.). A naponkénti füstölőszer felajánlása, az aratás zsengéjének a bemutatása és az imádat számos egyéb jellegzetes teendője kizárólag Áron és a fiai, a papok kiváltsága volt (2Mó 30:7, 8; Lk 1:8–11; 3Mó 23:4–11). A felkenetése azonban nemcsak a nemzetért bemutatott áldozatok felajánlására szentelte fel őt, hanem egyéb kötelezettségekre is. Az ő felelőssége volt, hogy Isten szavát tanítsa a nemzetnek (3Mó 10:8–11; 5Mó 24:8; Ma 2:7). Ő és az utódai szolgáltak főtisztviselőként Jehova, a Király fennhatósága alatt. Kiemelkedő állami ünnepeken felvette a drága öltözéket és a vászonturbánt, amelyen rajta volt az aranyból készült ’fényes lemez’. Viselte a melltáskát is, amelyben benne volt az urim és a tummim, ezek által kapott igen vagy nem választ Jehovától a nemzet ügyes-bajos kérdéseire, bár úgy tűnik, ezt a lehetőséget kevésbé használták ki, mert míg Mózes élt, ő volt a közvetítő (2Mó 28:4, 29, 30, 36; lásd: FŐPAP).

Hamar próba alá került Áronnak a tiszta imádat iránti odaadása, amikor meghaltak a fiai, Nádáb és Abihu, akiket Isten pusztított el, mert szentségtelenül cselekedtek papi hivatalukban. A beszámoló ezt írja: „Áron. . . csendben maradt.” Amikor két életben maradt fiával azt az utasítást kapták, hogy ne gyászolják a halott törvényszegőket, „Mózes beszéde szerint cselekedtek” (3Mó 10:1–11).

Áron mintegy 40 éven át képviselte főpapként a 12 törzset Jehova előtt. A pusztában komoly lázadás tört ki Mózes és Áron hatalmával szemben. Ezt egy Kórah nevű lévita vezette a rúbenita Dátánnal, Abirámmal és Ónnal, akik sérelmezték, hogy Mózes és Áron a vezető. Jehova megnyitotta a földet Kórah, Dátán és Abirám sátrai alatt, elnyelve őket a háznépükkel együtt, Kórahot pedig a vele tartó 250 összeesküvővel együtt tűz emésztette meg (4Mó 16:1–35). Ekkor zúgolódni kezdett a gyülekezet Mózes és Áron ellen. Az ezt követő isteni csapás során Áron nagy hitről és bátorságról tett tanúbizonyságot: engedelmesen kiment a tűztartójával, engesztelést végzett a népért, és „a halottak és az élők között állt”, míg meg nem szűnt a csapás (4Mó 16:46–50).

Isten ekkor utasításba adta, hogy a 12 törzset jelképezve vigyenek 12 vesszőt a hajlékba; Lévi vesszejére Áron nevét írták fel (4Mó 17:1–4). Másnap Mózes bement a Bizonyság sátrába, és azt látta, hogy Áron vesszeje kirügyezett, virágot hozott, és érett mandula volt rajta (4Mó 17:8). Ezzel minden kétséget kizárva bebizonyosodott, hogy Jehova Áron lévita fiait választotta a papi szolgálatra, és hogy ő hagyta jóvá Áron főpapságát. Ezután sosem vitatták igazán, hogy Áron házának van joga a papságra. Áron kirügyezett vesszejét betették a szövetségládába „mint jelet. . . a lázadó fiak számára”, bár úgy tűnik, hogy e lázadók halálát követően, miután a nemzet bement az Ígéret földjére, a vesszőt eltávolították, hisz a célját már betöltötte (4Mó 17:10; Héb 9:4; 2Kr 5:10; 1Ki 8:9).

Miért nem büntette meg Isten Áront az aranyborjú készítéséért?

Bár Áron kiváltságos állást töltött be, voltak hiányosságai. Amikor Mózes először volt 40 napot a Sínai-hegyen, „összegyűlt a nép Áron köré, és ezt mondta neki: »Kelj fel, készíts nekünk istent, aki előttünk jár, mert nem tudjuk, mi történt ezzel a Mózessel, a férfival, aki kivezetett minket Egyiptom földjéről«” (2Mó 32:1). Áron belement, és együttműködött velük az aranyborjú készítésében (2Mó 32:2–6). Amikor szembe kellett néznie Mózessel, gyenge kifogásokat hozott fel (2Mó 32:22–24). De Jehova nem emelte ki őt, mintha ő lenne a főbűnös, hanem ezt mondta Mózesnek: „Most azért hadd gerjedjen fel haragom ellenük és irtsam ki őket” (2Mó 32:10). Mózes könyörgött Jehovához a népért, és külön Áronért is. Majd, hogy véget vessen az ügynek, így kiáltott: „Ki van Jehova oldalán? Ide hozzám!” (2Mó 32:11, 26; 5Mó 9:20). Lévi minden fia engedelmeskedett, köztük nyilván Áron is. Háromezer bálványimádót vágtak le, valószínűleg a fő felbujtókat (2Mó 32:28). Ám Mózes később emlékeztette a többieket, hogy ők is bűnösök (2Mó 32:30). Tehát nem csak Áronnal volt Isten irgalmas. Az eset utáni tettei mutatták, hogy szívében nem értett egyet a bálványimádattal, hanem csak engedett a lázadók nyomásának (2Mó 32:35). Jehova azáltal mutatta ki, hogy megbocsátott Áronnak, hogy érvényes maradt Áron főpappá való kinevezése (2Mó 40:12, 13).

Áron, miután hűségesen támogatta öccsét sok nehéz helyzetben, és nem sokkal azután, hogy Mózes Isten képviselőjeként beiktatta őt főpapnak, ostobán társult a nővéréhez, Mirjamhoz. Bírálták Mózest, amiért egy kusita nőt vett feleségül, és kétségbe vonták Mózes Jehova Istennel való különleges kapcsolatát és szerepét, ezt mondva: „Vajon csak Mózes által szólt Jehova? Nem beszélt-e általunk is?” (4Mó 12:1, 2). Jehova hamar lépett, mindhármukat maga elé rendelte a találkozás sátrának bejáratához, és erőteljesen megfenyítette Áront és Mirjamot, amiért nem tisztelték a tőle jövő kinevezését. Az, hogy csak Mirjamot sújtotta lepra, talán arra utal, hogy ő volt a felbujtó, és hogy Áron megint gyengének bizonyult, hiszen rá tudta bírni Mirjam, hogy csatlakozzon hozzá. De ha Áront is ugyanígy lepra sújtotta volna, akkor Isten törvénye szerint érvénytelenné vált volna a főpapi kinevezése (3Mó 21:21–23). Mivel azonnal elismerte hibáját, bocsánatot kért ostoba viselkedésükért, és könyörgött azért, hogy Mózes járjon közben a leprás Mirjamért, ez azt mutatta, hogy helyén volt a szíve (4Mó 12:10–13).

Áron akkor is hibás volt, amikor Mózessel együtt nem szentelték és dicsőítették meg Istent a gyülekezet előtt annál az esetnél, amikor víz fakadt Meribánál Kádesben. Emiatt Isten úgy határozott, egyikük sem élvezheti azt a kiváltságot, hogy bevigye a nemzetet az Ígéret földjére (4Mó 20:9–13).

Áb hónap első napján, a kivonulás utáni 40. évben Izrael nemzete letáborozott Edom határában a Hór hegye előtt. Már csak néhány hónap volt hátra, hogy átkeljenek a Jordánon, de a 123 éves Áron nem ment velük. Jehova utasítására és az egész tábor szeme láttára Áron, a fia, Eleázár és Mózes felment a Hór hegyének tetejére. Itt Áron hagyta, hogy öccse levegye róla a papi ruháit, és ráadja a fiára, Eleázárra, aki őutána lett a főpap. Áron ezután meghalt. Valószínűleg itt temette el az öccse és a fia, Izrael pedig 30 napig gyászolta a halálát (4Mó 20:24–29).

Érdekes, hogy mindhárom esetben, amikor Áron hibázott, nem úgy tűnik, mintha ő lett volna a helytelen tettek fő felbujtója, hanem inkább hogy engedett a körülményekből adódó nyomásnak, illetve mások befolyásolták őt abban, hogy térjen le az egyenes ösvényről. Különösen az első ballépése során alkalmazhatta volna a következő parancsban megfogalmazódó alapelvet: „Ne kövesd a sokaságot a rosszban” (2Mó 23:2). Mindezek ellenére a Szentírás tisztelettel említi a nevét később is, és Isten Fia is elismerte földi élete során az ároni papság jogosságát (Zs 115:10, 12; 118:3; 133:1, 2; 135:19; Mt 5:17–19; 8:4).

Áron papi utódai: Az Újfordítású revideált Biblia az 1Krónikák 12:28-ban (12:27, ÚV) és a 27:17-ben ezt a kifejezést használja: „ároniak”. (A héber maszoréta szöveg csak Áron nevét említi. A LXX [Lagarde-féle kiadás az 1Kr 12:27-ben] ezt írja: „Áron fiainak”.) Egyértelmű, hogy ebben az esetben az „Áron” szó itt gyűjtőnév Izrael nevéhez hasonlóan, és Dávid idejében Áron háznépére vagy férfi utódaira utal, azokra, akik Lévi törzséből valók voltak, és papként szolgáltak (1Kr 6:48–53). Az Új világ fordítás ezt írja: „Jójada volt a vezetőjük Áron fiainak, és háromezer-hétszázan voltak vele” (1Kr 12:27). A „fiainak” szó azért lett betoldva, hogy a fordítás értelme teljesen világos legyen.