Jehova akaratát cselekedték

Mózes és Áron — Isten Szavának bátor hirdetői

KÉPZELD magad elé a helyzetet: a nyolcvanéves Mózes bátyjával, Áronnal együtt a föld leghatalmasabb embere, Egyiptom fáraója előtt áll. Az egyiptomiaknak ez az ember nem csupán az istenek képviselője. Azt hiszik, hogy maga is isten. Hórusz, vagyis egy sólyomfejű istenség valóságos megtestesülésének tekintik. Ízisz, Ozirisz és Hórusz alkották együttesen Egyiptom istenei és istennői között a legfőbb háromságot.

Aki csak a fáraó elé járult, lehetetlen volt nem észrevennie a koronája közepétől kiinduló fenyegető kobrafej figurát. Állítólag tüzet tudott fújni és el tudta pusztítani a fáraó bármely ellenségét. Most pedig Mózes és Áron példa nélkül álló kéréssel járulnak ez elé az istenkirály elé — küldje el a rabszolga izraelitákat, hogy megtarthassák Istenüknek, Jehovának egy ünnepét (2Mózes 5:1).

Jehova már előre megmondta, hogy a fáraó szíve hajthatatlan lesz. Ezért Mózes és Áron nem lepődött meg a fáraó kihívó válaszán: „Ki az a Jehová, hogy szavára hallgassak, miszerint elbocsássam az Izraélt? Nem ismerem a Jehovát és az Izraélt sem bocsátom el!” (2Mózes 4:21; 5:2, Kámory fordítás). Az előkészület tehát megvolt a drámai összecsapásra. A következő találkozásukkor Mózes és Áron megdöbbentő bizonyítékát adták a fáraó előtt annak, hogy ők az igaz és mindenható Istent képviselik.

Csoda történik

Jehova utasítása szerint Áron csodát hajtott végre, ami azt bizonyította, hogy Jehova felette áll az egyiptomi isteneknek. Ledobta botját a fáraó elé, s az nyomban egy nagy kígyóvá vált! A fáraó meghökkenve e csoda láttán hívatta varázslást gyakorló papjaita. Démoni erők segítségével ezek az emberek képesek voltak valami hasonlót tenni saját botjaikkal.

Ha a fáraó és a papjai kárörvendően néztek is, ez csupán pillanatokig tartott. Képzeld el, milyen arcot vághattak, amikor Áron kígyója elnyelte az ő kígyóikat, egyiket a másik után! Minden jelenlévő láthatta, hogy az egyiptomi istenségek nem voltak megfelelő vetélytársai az igaz Istennek, Jehovának (2Mózes 7:8–13).

A fáraó szíve azonban még ezután is hajthatatlan maradt. Csak miután Isten pusztító szerencsétlenségeket vagy csapásokat mért Egyiptomra, mondta végül a fáraó Mózesnek és Áronnak: „Keljetek fel, menjetek ki az én népem közűl, mind ti, mind Izráel fiai és menjetek, szolgáljatok az Úrnak, a mint mondátok” (2Mózes 12:31).

Tanulságok számunkra

Mi tette képessé Mózest és Áront, hogy Egyiptom hatalmas fáraója elé járuljanak? Mózes eleinte kifejezte, hogy nem bízik saját képességeiben, „nehéz ajkú és nehéz nyelvű” embernek mondta magát. Még miután Jehova arról biztosította, hogy támogatni fogja, akkor is így könyörgött: „Kérlek . . . küldd, a kit küldeni akarsz.” Más szavakkal, Mózes azért esedezett, hogy Isten valaki mást küldjön (2Mózes 4:10, 13). Ám Jehova a szelíd Mózest használta fel, megadva neki a bölcsességet és az erőt, amire szüksége volt ahhoz, hogy végre tudja hajtani megbízatását (4Mózes 12:3).

Jehova Isten és Jézus Krisztus szolgái ma a következő parancsnak tesznek eleget: „tegyetek tanítványokká minden népeket” (Máté 28:19, 20). Ahhoz, hogy részünk legyen ennek a megbízásnak a teljesítésében, a lehető legnagyobb mértékben használnunk kell az Írás ismeretét, és bármely képességet, amely talán bennünk rejlik (1Timótheus 4:13–16). Ne a hiányosságainkra összpontosítsunk, hanem inkább hittel fogadjunk el minden olyan megbízatást, amelyet Isten ad. Alkalmassá tud tenni minket, és meg tud minket erősíteni, hogy az akaratát cselekedjük (2Korinthus 3:5, 6; Filippi 4:13).

Mivel Mózes emberi és démoni ellenségeskedéssel állt szemben, nyilván emberfeletti segítségre volt szüksége. Jehova ennélfogva így biztatta: „Lásd, Istenévé teszlek téged a Faraónak” (2Mózes 7:1). Igen, Mózes isteni támogatást és hatalmat kapott. Mivel Jehova szelleme volt rajta, nem volt oka félni a fáraótól, illetve annak a büszke uralkodónak a seregétől.

Nekünk is Jehova szent szellemére, vagyis tevékeny erejére kell támaszkodnunk, hogy el tudjuk végezni a szolgálatunkat (János 14:26; 15:26, 27). Isteni támogatással Dávid szavait visszhangozhatjuk, aki így énekelt: „Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna nékem?” (Zsoltárok 56:12).

Jehova az ő könyörületességében nem hagyta magára Mózest a megbízatásában. Isten ehelyett ezt mondta: „Áron . . . a te atyádfia, szószólód lészen. Te mondj el mindent, a mit néked parancsolok; Áron pedig, a te atyádfia mondja meg a Faraónak” (2Mózes 7:1, 2). Milyen kedves Jehovától, hogy csak azon a határon belül használta fel Mózest, amelyen belül az ésszerű módon meg tudott birkózni a feladatokkal!

Isten olyan keresztény társakat ad nekünk, akik elfogadják a kihívást, mely abból adódik, hogy Jehovának, a Legfelségesebbnek a Tanúi (1Péter 5:9). Bármilyen akadályokkal is találjuk tehát szembe magunkat, legyünk Mózeshez és Áronhoz hasonlóak — Isten szavának bátor hirdetői.

[Lábjegyzet]

[Kép a 25. oldalon]

Mózes és Áron bátran képviselte Jehovát a fáraó előtt