Ünnepek Izráelben — Jehova imádatának fontos része
AZ ÜNNEPEK Isten igaz imádatának szerves részét képezték, melyekre Jehova Mózes által utasította választott népét, Izráelt. Az „ünnepnek” fordított héber chagh szó feltehetőleg abból az igéből ered, melynek ’körözni, kör alakúnak lenni, körtáncot járni’ a jelentése, és ebből következően ez a szó időszakos ünnep vagy ünnepség megünneplését jelenti. A moh·ʽedhʹ szót szintén „ünnepnek” adják vissza, mely alapvetően a gyülekezés meghatározott idejére vagy helyére utal (1Sámuel 20:35; 2Sámuel 20:5).
A három nagy ünnep
A három fő ’évszaki ünnepre’ — melyet néha zarándokút ünnepeknek is hívtak, mivel az összes férfi összegyülekezett Jeruzsálemben — meghatározott időszakokban került sor, és ezeket a héber moh·ʽedhʹ szóval jelölik (3Mózes 23:2, 4, NW). A chagh szót azonban gyakran akkor használják, amikor kizárólag a három nagy ünnepre utalnak, mely szó jelentése nem csupán egy periodikus eseményt foglal magában, hanem a nagy örvendezés időszakát is. A következő a három nagy ünnep:
1. A kovásztalan kenyerek ünnepe (2Mózes 23:15). Ez az ünnep a pászka utáni napon kezdődött, és abib (niszán) hónap 15-től 21-ig tartott. A pászka niszán hó 14-én volt, mely önmagában véve is ünnepnek számított, de mivel ez a nap oly szorosan összefonódott időben a kovásztalan kenyerek ünnepével, a kettőről együtt gyakran úgy beszéltek, mint a pászkáról (Máté 26:17; Márk 14:12; Lukács 22:7).
2. A hetek ünnepe vagy (későbbi nevén) a pünkösd, melyet a niszán hó 16-tól számított 50. napon — azaz sziván hónap 6-án — ünnepeltek meg (2Mózes 23:16a; 34:22a).
3. A sátoros ünnep vagy a betakarítás ünnepe. Erre a hetedik hónapban, ethánium (tisri) hónap 15-től 21-ig került sor a hónap 22. napján megrendezett ünnepélyes gyülekezéssel együtt (3Mózes 23:34–36).
Az időt, a helyet és a módszert, ahogyan le kellett vezetni ezeket, mind Jehova szabta meg. Amint azt a „Jehova ünnepei” kifejezés magában foglalja, ezek a szent naptári év különböző évszakaival voltak kapcsolatban — a kora tavasszal, a késő tavasszal és az ősszel. Mennyire jelentőségteljesek voltak ezek, hiszen ezen időszakokkor a mező és a szőlőskertek zsengéi nagy örömet és boldogságot hoztak az Ígéret földjén lakóknak, és ezért elismeréssel voltak Jehova, vagyis minden jó dolog bőkezű Adományozója iránt!
Ezen ünnepek általános szabályai
A Törvényszövetség megkövetelte, hogy minden férfi jelenjen meg minden évben a három nagy évenkénti ünnep alkalmával „az Úrnak, a te Istenednek színe előtt azon a helyen, a melyet kiválaszt” (5Mózes 16:16). Az a hely, melyet végül az ünnepek központjának választottak meg, Jeruzsálem volt. Semmilyen különleges büntetést sem szabtak ki arra a személyre, aki nem jelent meg, kivéve a pászkát, mikor is halálbüntetés járt annak, aki elmulasztotta az ezen való jelenlétet (4Mózes 9:9–13). Mindazonáltal Isten bármely törvényének figyelmen kívül hagyása — beleértve ebbe az ünnepekre és a sabbath-okra vonatkozókat — a nemzetre ítéletet és gyötrelmet hozott (5Mózes 28:58–62). Magát a pászkát niszán hó 14-én kellett megtartani, vagy bizonyos körülmények között egy hónappal később.
Jóllehet a férfiakkal ellentétben a nőknek nem volt kötelező megtenni az évenkénti ünnepi utakat, mégis vannak olyan példák, amikor nők is jelen voltak az ünnepen — ilyenek például Anna, Sámuel anyja (1Sámuel 1:7), és Mária, Jézus anyja (Lukács 2:41). Azok az izraelita nők, akik szerették Jehovát, elmentek ezekre az ünnepekre amikor csak lehetőség nyílt rá. Valójában nem csupán Jézus szülei voltak jelen rendszeresen, hanem a rokonaik és ismerőseik is velük együtt mentek (Lukács 2:44).
Jehova ezt ígérte: „Senki nem kívánja meg a te földedet, mikor felmégy, hogy a te Urad Istened előtt megjelenjél, esztendőnként háromszor” (2Mózes 34:24). Még ha egyetlen férfit sem hagytak otthon, hogy őrizze a várost vagy a földet, akkor is igaznak bizonyult, hogy Jeruzsálemnek az i. sz. 70-ben bekövetkezett pusztulását megelőzően egyetlen idegen nemzet sem jött fel soha a zsidók ünnepére, hogy elfoglalja a földjüket. Bár i. sz. 66-ban, Krisztusnak a zsidó nemzet általi elutasítása után, Cestius Gallus a sátoros ünnep alatt 50 embert ölt meg Liddában.
Egyetlen férfi jelenlévő sem jöhetett üres kézzel — ajándékot kellett hoznia „az Úrnak, a te Istenednek áldása szerint, a melyet ád néked” (5Mózes 16:16, 17). Ezenkívül Jeruzsálemben el kellett fogyasztaniuk az adott év gabonájából, borából és olajából a második tizedrészt (ez nem volt ugyanaz, mint amit a léviták fenntartására adtak [4Mózes 18:26, 27]), valamint a barmok és a juhok első fajzását; ezeket meg kellett osztani a lévitákkal. Abban az esetben azonban, ha túl messziről kellett az ünnepre utazni, a törvény lehetővé tette az ilyen áruk pénzre váltását, majd ezt a pénzt olyan étel és ital vásárlására lehetett fordítani, amit fel lehetett használni a szentélynél az ott-tartózkodásuk alatt (5Mózes 14:22–27). Ezek az alkalmak lehetőséget adtak a Jehova iránti hűség kimutatására, és ezeket örömmel kellett megünnepelni; a jövevényt, az árvát és az özvegyet sem volt szabad ebből kihagyni (5Mózes 16:11, 14). Ez persze azt feltételezte, hogy az ilyen jövevények közötti férfiak Jehova körülmetélt imádói voltak (2Mózes 12:48, 49). A mindennapi áldozatokon kívül mindig különleges áldozatokat mutattak be, és amíg felajánlották az égő áldozatokat és a közösségi áldozatokat, megfújták a kürtöket (4Mózes 10:10).
Közvetlenül a templom felépítését megelőzően Dávid király újjászervezte a papságot, és úgy intézkedett, hogy az ároni papok több száz tagból álló hatalmas személyzetét 24 rendre osztotta a lévita segítőkkel együtt (1Krónika 24. fejezet). A képzett munkások összes rendje később minden évben kétszer szolgált a templomban — egy alkalommal egy héten át —, és a szükséges beosztásokat az apai háznép családfője végezte el. A Krónikák második könyve 5:11 azt mutatja, hogy mind a 24 papi rend együtt szolgált a templom felavatásánál, melyre a sátoros ünnepen került sor (1Királyok 8:2; 3Mózes 23:34). Alfred Edersheim azt állítja, hogy az ünnepnapokon bármely papot szívesen láttak, ha feljött, és segített a templomi szolgálatban, de a sátoros ünnepen mind a 24 rendtől megkövetelték, hogy jelen legyen. (A The Temple című könyv 1874-es kiadásának 66. oldala.)
Ezen ünnepi alkalmakkor hatalmas munka jutott a papoknak, a lévitáknak és a nétineusoknak, akik velük szolgáltak. Munkájukra vonatkozóan egy példát mutat be az a leírás, ami az Ezékiás király által megtartott kovásztalan kenyerek ünnepéről szól, melyet azután ünnepeltek meg, hogy a király megtisztította a templomot — ez az ünnepség akkor még további hét napig tartott. A beszámoló megjegyzi, hogy maga Ezékiás az áldozathoz 1000 tulokkal és 7000 juhval járult hozzá, a fejedelmek pedig 1000 tulokkal és 10 000 juhval (2Krónika 30:21–24).
Ezen ünnepek bizonyos napjain ünnepélyes gyülekezések vagy szent gyülekezések voltak — ezek sabbath-ok voltak, melyek hasonlítottak a hetenként megtartott sabbath-okhoz, és ezek megkövetelték a szokásos teendők teljes beszüntetését. Egyáltalán semmilyen világi munkát sem lehetett végezni. Az általános sabbath elrendezéshez képest kivételnek számított, hogy az ételkészítés munkája — ami törvénybe ütköző volt a hetenkénti sabbath napokon — megengedett volt, ha az a tevékenység az ünnep megtartásának előkészületével volt kapcsolatban (2Mózes 12:16). Ebben a vonatkozásban különbség van az ünnepek ’szent gyülekezései’ és az általános hetenkénti sabbath-ok (és a hetedik hónap tizedik napján lévő sabbath, vagyis az engesztelés napjának nevezett böjt időszaka) között, mely napokon semmilyen munka végzése sem volt megengedett, még a ’házaikban’ való tűzgyújtás sem. (Vö. a 3Mózes 23:3, 26–32-t a 7., 8., 21., 24., 25., 35., 36. verssel és a 2Mózes 35:2, 3-mal.)
Az ünnepek jelentősége Izráel életében
Az ünnepek nagyon fontos szerepet játszottak az izraeliták nemzeti életében. Még amikor Egyiptom szolgaságában voltak, Mózes azt mondta a fáraónak, hogy azért kéri az izraeliták és állataik Egyiptomból való elengedését, mert ’az Úrnak ünnepet kell szentelniük’ (2Mózes 10:9). A Törvényszövetség sok részletes utasítást magában foglalt, melyek az ünnepek megtartására vonatkoztak (2Mózes 34:18–24; 3Mózes 23:1–44; 5Mózes 16:1–17). Isten parancsolataival összhangban az ünnepek segítettek minden jelenlévőnek, hogy tartsa észben Isten szavát, és ne váljon olyan elfoglalttá a személyes ügyeit illetően, hogy elfelejti a mindennapi élete fontosabb szellemi dolgait. Ezek az ünnepek arra is emlékeztették őket, hogy ők Jehova nevének a népe. Az ünnepi összejövetelekre és az azokról visszafelé vezető utak természetesen sok lehetőséget nyújtottak Istenük jóságáról és azokról az áldásokról való beszélgetésre, amelyeknek naponként és időszakonként örvendeztek. Az ünnepek időt és lehetőséget biztosítottak az elmélkedésre, a találkozásra és a Jehova törvényéről való beszélgetésre. Kiszélesítették ismeretüket az Istentől kapott földről, növelték az egyetértést és a felebaráti szeretetet az izraeliták között, és előmozdították az egységet és a tiszta imádatot. Az ünnepek boldog alkalmak voltak. A jelenlévők elméjét Isten gondolatai és útjai töltötték meg, valamint minden őszinte résztvevő gazdag szellemi áldásban részesült. Figyeld meg például, milyen áldásban részesültek azon ezrek, akik i. sz. 33 pünkösd ünnepekor jelen voltak Jeruzsálemben (Cselekedetek 2:1–47).
Az ünnepek a boldogságot jelentették a zsidók számára. A babiloni fogság előtti időre utalva, amikor a nemzet általában szem elől tévesztette az ünnepek valódi szellemi célját, Hóseás és Ámós próféta összekapcsolta Jeruzsálemnek az előre megjövendölt, közelgő pusztulását ezen ünnepek örömteljes és boldog megtartásának megszűnésével, vagy ezeknek gyászos alkalmakra való változásával (Hóseás 2:10; Ámós 8:10). Jeruzsálem bukása után Jeremiás azon siránkozott, hogy „Sionnak útai gyászolnak; nincsen, a ki ünnepnapra járjon”. Ekkorra az ünnepet és a sabbath-ot ’elfelejtették’ (Jeremiás siralmai 1:4; 2:6). Ésaiás előre leírta, milyen boldog állapotban lesznek a Babilonból visszatérő foglyok i. e. 537-ben, mivel ezt mondta: „Fölzendül éneketek, mint a szent ünnepnek éjszakáján” (Ésaiás 30:29). Azonban nem sokkal az Istentől kapott földjük helyreállítása után történt, hogy újra megrontották Jehova ünnepeit, és így Malakiás prófétán keresztül Isten arra figyelmeztette a papokat, hogy ünnepeik szemétjét arcukba szórja (Malakiás 2:1–3).
A Keresztény Görög Iratok írói számos utalást és hivatkozást tesznek az ünnepekre, olykor boldog, jelképes és prófétai értelemben vett alkalmazást kölcsönözve a keresztények számára. Ezen ünnepeknek a betű szerinti megtartása azonban nem volt meghagyva a keresztényeknek (Kolossé 2:16, 17).