AZÁZEL

(kecske, amely eltűnik):

Az Azázel szó négyszer szerepel a Bibliában, és mindig az engesztelés napjához kapcsolódó rendelkezésekkel van összefüggésben (3Mó 16:8, 10, 26).

A szó eredete vitatott. A héber maszoréta szövegben ezt a szót úgy írták, hogy ʽazáʼ·zélʹ, mely kétségkívül a ’kecske’ és az ’eltűnik’ jelentésű alapszavak összetétele. Ez alapján a jelentése: ’kecske, amely eltűnik’. Egy másik magyarázat szerint a szóban két mássalhangzót felcseréltek, és emiatt a jelentése: ’Isten ereje’. A latin Vulgata ezt a héber szót a caper emissarius kifejezéssel adja vissza, melynek jelentése: ’a kiküldött kecske’ vagy ’a bűnbak’. A Septuagintában szereplő görög kifejezés jelentése pedig: ’az, ami elviszi (elhárítja) a rosszat’.

A főpap az évenként megtartott engesztelés napjára Izrael fiainak közösségétől kapott két hím kecskegidát. Sorsvetéssel választották ki, hogy melyik legyen a Jehovának szánt kecske, és melyik az Azázelnek való kecske. Miután feláldoztak egy bikát a főpapért és a háznépéért (melyhez kétségkívül az összes lévita hozzátartozott), a Jehovának szánt kecskét feláldozták bűnért való felajánlásként. Az Azázelnek való kecskét azonban életben hagyták, Jehova elé állították egy időre, „hogy engesztelést végezzenek érte, s elküldhessék Azázelnek a pusztába” (3Mó 16:5, 7–10). Ennek a kecskének a Jehovának szánt kecske vére szerzett engesztelést, mely kecskét ekkor öltek meg bűnért való felajánlásként. Mindez azért volt lehetséges, mert a test élete a vérben van (3Mó 17:11). Ekkor tehát az történt, hogy a leölt kecske vérének, azaz életének az értéke átvitetett az élő kecskére, az Azázelnek való kecskére. Tehát a kecske magára vette a bűnengesztelést, vagyis magán viselte az élet értékét, noha a pap nem ölte meg. Az, hogy a kecskét Jehova elé állították, nyilván arra utal, hogy ő elismerte, hogy megtörtént a bűnengesztelés átvitele. Ehhez hasonlóan kellett eljárni, amikor meg kellett tisztulnia egy izraelitának, aki meggyógyult a leprából, illetve amikor egy házon megszűnt a leprás fertőzés, és meg kellett tisztítani azt. Ekkor egy élő madarat bemártottak egy megölt madár vérébe, majd az élőt elengedték, és az magával vitte a bűnt (3Mó 14:1–8, 49–53).

Mindkét kecskének fogyatkozás nélkülinek, épnek, és amennyire csak lehetett, egyformának kellett lennie. A sorsvetés előtt mindkettőnek egyenlő esélye volt arra, hogy a Jehovának szánt kecske legyen. Miután feláldozták a Jehovának szánt kecskét, a főpap az élő kecske fejére tette mindkét kezét, és megvallotta felette a nép bűneit. A kecskét ezután elküldték a pusztába egy emberrel, aki készen állt erre (3Mó 16:20–22). Az Azázelért való kecske tehát jelképesen elvitte a nép előző évben elkövetett bűneit, eltűnt velük a pusztában.

A két kecske együttesen volt bűnért való felajánlás (3Mó 16:5). Nyilván azért használtak két kecskét, hogy így még nagyobb hangsúlyt kapjon az, amit ez a szertartás megvalósított, nevezetesen az, hogy a nép bűnei engesztelést nyertek. Az első kecskét feláldozták. A második kecske fölött megvallották a nép bűneit, majd a kecskét elküldték nagyon messzire a pusztába, ami kiemeli, hogy Jehova megbocsát a bűnbánó embereknek. A Zsoltárok 103:12 ezt ígéri: „Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messzire veti el tőlünk törvényszegéseinket.”

Pál apostol elmagyarázta, hogy Jézus azzal, hogy feláldozta tökéletes emberi életét az emberiség bűneiért, sokkal többet ért el, mint amit „a bikák és kecskék vére” megvalósíthatott (Héb 10:4, 11, 12). Jézus tehát „a bűnbak” volt, „a betegségeinket hordozta”, és „a mi törvényszegésünkért szúrták át” (Ézs 53:4, 5; Mt 8:17; 1Pt 2:24). ’Elvitte’ mindazok bűnét, akik hitet gyakorolnak az áldozata értékében. Jézus ezzel a tettével rámutatott, hogy Isten teljes mértékben eltörli a bűnt. Következésképpen „az Azázelnek való” kecske Jézus Krisztus áldozatát jelképezi.