GALAMB

(héb.: jó·náʹ; gó·zálʹ [fiatal galamb v. fióka]; gör.: pe·ri·szte·raʹ):

A galamb egyike a Bibliában elsőként megnevezett két madárnak. Noé az özönvíz után háromszor is kiküldött egy galambot, hogy megtudja, leapadt-e a víz (1Mó 8:8–12). A héber jó·náʹ feltehetően az ʼá·náʹ szóból ered, amelynek a jelentése ’kesereg’, és nyilván a galamb kesergő búgását érzékelteti (Ézs 38:14; 59:11, 12; Ez 7:16; Ná 2:7). A „fiatal galamb(ok)”-nak (ÚV, Kár., ÚRB) visszaadott héber szó betű szerinti jelentése: ’galamb fia(i)’.

Fajai és jellegzetességei: A galambok a Columbidae családba tartoznak, és vannak köztük költözők, illetve nem költözők, kisebb és nagyobb testűek, valamint vadon élők és háziasítottak is. A legelterjedtebb fajai Palesztinában a szirti galamb (Columba livia), az örvös galamb (Columba palumbus) és a kék galamb (Columba oenas). Az örvös galamb főként Gileád és a Kármel erdőiben él. A kék galamb elsősorban Jerikó környékén és a Jordán k. oldalán fészkel, míg a szirti galamb a tengerpart mentén, a Jordán völgyének szurdokaiban és a Ny-ra elterülő felföldeken költ. A galambra jellemző, hogy kövérkés teste, nagy begye, kecses nyaka, kicsi, kerek feje, meglehetősen keskeny csőre és rövid lába van. A tollazata nagyon tömött, ettől a madár külseje jól rendezettnek tűnik. A galambok többsége hamvaskék, de némelyiknek a tollazata helyenként a szivárvány színeiben játszik, és így fémesen csillog az aranyló napfényben. Erre utalhat a Zsoltárok 68:13, ahol azt olvassuk, hogy „lesz egy galamb, melynek szárnyait ezüst borítja, szárnytollait sárgászöld arany”. Ám néhányan úgy vélik, hogy ebben a versben inkább egy zsákmányként megkaparintott, gyönyörűen kidolgozott műalkotásról van szó.

A galamb finom megjelenésű, szelíd madár, ezért a „szelíd, mint a bárány” hasonlat mintájára azt is szokták mondani, hogy „szelíd, mint a galamb”. A Jónás (Jó·náʹ) név emiatt a zsidók körében kedvelt fiúnév volt, és máig is az (Jón 1:1). A galambok ismertek arról, hogy szeretettel ragaszkodnak a párjukhoz. Udvarláskor összedugják a fejüket, és összeérintik a csőrüket, ami nagyon hasonlít a szerelmesek csókolódzásához. Tehát találó volt, hogy a pásztorfiú kedveskedve „galambom”-nak szólította a szerelmét, Sulamitot (Én 5:2). Sulamit lágy tekintetéről, vagyis a szelíd szemeiről pedig azt mondta, hogy olyanok, mint a galambszemek (Én 1:15; 4:1), a lány pedig egy megkapó hasonlatban a pásztorfiú szemeit tejben fürdő, kékesszürke galambokhoz hasonlította, nyilván amiatt, hogy a sötétebb színű szivárványhártyát ragyogó szemfehérje veszi körül (Én 5:12). A galambok szeretnek fürdőzni, és szívesen fészkelnek víz közelében.

A galamb félénk madár, és félelmében remeg (Hó 11:11). A vadon élő galamb általában völgyekben fészkel (Ez 7:16), a szirti galamb viszont sziklaszirteken, kőszikla hasadékaiban és szurdokokban (Én 2:14; Jr 48:28). A háziasított galambok visszatérnek a számukra készített dúcokhoz, és amikor seregestül repülnek, a szárnyaik fehér alsó része miatt olyannak látszanak, mint az úszó felhő (Ézs 60:8). Palesztinában feltártak néhány meglehetősen nagy galambdúcot.

A galambbal már az ókortól kezdve küldtek üzenetet, kihasználva a hazatérési ösztönét. A tengerészekkel ellentétben, akiknek a helymeghatározás végett kronométert és szextánst kell használniuk, a postagalambok szinte azonnal tudják – a föld mágneses terének és a nap állásának az érzékeléséből –, hogy merre repüljenek, még akkor is, ha egy számukra ismeretlen és az otthonuktól több száz km-re lévő helyen eresztik el őket. Automatikusan számításba veszik, ahogyan a nap az égbolton mozog, és így nem vétik el a repülési irányt.

A galamboknak erős szárnyuk van, és élelemszerzés céljából képesek óriási távok megtételére. Emellett elég gyorsak (több mint 80 km/h-s sebességgel is tudnak repülni) ahhoz, hogy elmeneküljenek az ellenségeik többsége elől (Zs 55:6–8). Az ember iránt ugyanakkor aránylag nagy bizalommal vannak, ezért hálóval viszonylag könnyen csapdába, illetve kelepcébe csalhatók. A Szentírás emiatt írja azt a hitehagyott Efraimról, amely balga módon először Egyiptomban, majd Asszíriában bízott, hogy olyan, mint „az együgyű galamb”, és hogy a háló fogságába esik (Hó 7:11, 12). Amikor Jézus arra figyelmeztette a tanítványait, hogy lesznek farkasokhoz hasonló ellenségeik, nemcsak azt tanácsolta nekik, hogy legyenek „ártatlanok, mint a galambok”, hanem azt is, hogy legyenek „óvatosak, mint a kígyók” (Mt 10:16).

Miután Jézus megkeresztelkedett, Isten felkente őt a szent szellemével. Ez a szellem „galambhoz hasonló testi alakban” jelent meg. Az, ahogyan a szellem látható módon rászállt Jézusra, talán ahhoz hasonlított, ahogy egy galamb szárnycsapkodva rászáll valamire (Lk 3:22; Mt 3:16; Mk 1:10; Jn 1:32–34). Azért is volt a galamb találó jelkép, mivel az ártatlanság szimbóluma (Mt 10:16).

A galambok ugyanannyira elterjedtek a földön, mint a tyúkok. A házi szárnyasoktól azonban nem csupán abban különböznek, hogy tudnak repülni, hanem a felépítésükben is, és abban is, hogy monogámok. A kakastól eltérően a hűséges hím galamb segíti a tojót a fészek megépítésében és a tojások kiköltésében. A galambok abban különböznek minden más madártól, hogy a fiókáikat úgynevezett begytejjel, egy túróhoz hasonló állagú anyaggal „szoptatják”, amely a szülők begyében termelődik. Sok országban szívesen fogyasztanak galambfiókákat.

Mint áldozat: A galambok és a gerlék (héb.: tó·rímʹ) is elfogadhatók voltak égő felajánlásként (3Mó 1:14). Vétkességért való felajánlásként egy párat vihetett belőlük az, aki túl szegény volt ahhoz, hogy egy nőstény bárányt vagy nőstény kecskegidát mutasson be (3Mó 5:5–7). A gyermekszülést követően egy asszonynak a tisztulási szertartásakor bűnért való felajánlásul egy fiatal koson kívül egy galambot (v. gerlét) is kellett vinnie, de ha nem tellett neki kosra, akkor ’két fiatal galamb’ is elfogadható volt (3Mó 12:6–8) (ez volt a helyzet Mária tisztulási szertartásakor is, miután megszülte Jézust; Lk 2:22–24). Amikor pedig valaki megtisztult a folyásától, tisztulási felajánlásként vagy egy pár galambot, vagy egy pár gerlét kellett vinnie (3Mó 15:13, 14, 28, 29; lásd: GERLE). A galamb a nazireusok megtisztulásakor is elfogadható volt felajánlásként (4Mó 6:10).

Bár számos zsidó családnak kétségtelenül voltak galambjai, az a kijelentés, hogy „ha pedig nem telik neki két gerlére vagy két fiatal galambra”, valószínűleg arra utal, hogy az áldozatok bemutatásához sok esetben megvásárolták őket (3Mó 5:11).

A kereskedők árultak galambokat a jeruzsálemi templomnál. Az alábbi írásszövegekben szereplő görög pe·ri·szte·raszʹ kifejezés a mózesi törvényben említett ’gerlékre’ vagy ’fiatal galambokra’ vonatkozhat (Mk 11:15; Jn 2:14–16).

Úgy vélik, hogy a héber gó·zálʹ szó abban a beszámolóban, amely arról szól, hogy Ábrahám felajánlást mutatott be, amikor „Jehova szövetséget kötött” vele, „egy fiatal galambot” jelöl (1Mó 15:9, 18). Ez az elgondolás azon alapszik, hogy később az izraelitáknak adott Törvényben, amikor áldozatok bemutatásáról volt szó, a galamb és a gerle mindig együttesen szerepelt. Az 5Mózes 32:11-ben ugyanezt a héber szót úgy fordítják, hogy „fiókái”. Galambot bizonyára már áldozott korábban Noé is, mivel „minden tiszta repdeső teremtményből” áldozott (1Mó 8:20).

A Törvény lehetővé tette, hogy a zsidók vagy fiatal galambot, vagy gerlét mutassanak be; ez segítség volt számukra, ugyanis a legtöbb gerle a téli hónapokra elvándorolt Izrael földjéről, de galambokhoz egész évben könnyen hozzá lehetett jutni, mivel azok nem vándoroltak el.