MEZŐGAZDASÁG

A talaj megművelése, hogy a föld termést adjon, valamint állattenyésztés. A földművelés az Édenben kezdődött, hiszen Isten Ádámot a megteremtése után az Éden-kertbe helyezte, „hogy művelje és gondozza azt” (1Mó 2:5, 15). Azonban az első emberpár hűtlensége miatt az Éden-kert nem terjedt ki az egész földre, sőt Isten megátkozta a földet. Verejték és fáradozás kellett ahhoz, hogy nagy nehezen megélhessenek a földből (1Mó 3:17–19).

Ádám és Éva legidősebb fia, Káin „földműves” lett, Ábel pedig juhpásztor (1Mó 4:2–4). Az özönvíz után Noé „földműveléshez fogott”, és szőlőt ültetett (1Mó 9:20). Később Ábrahám, Izsák és Jákob lényegében nomád életmódot folytattak, és pásztorkodtak a nyájaik felett, akárcsak az özönvíz előtt élt Jábál (1Mó 4:20), de Izsák és Jákob esetében arra is van bizonyíték, hogy növényt termesztettek, mégpedig búzát, ezt a Szentírás konkrétan meg is említi (1Mó 26:12; 27:37; 30:14; 37:7).

Földművelés Izraelben: A régészeti ásatások megmutatják, hogy Palesztina egyike volt azoknak a területeknek, ahol a legkorábban foglalkoztak jelentős mértékű földműveléssel. Az Ígéret földje nagyon termékeny volt. Lót idejében a Jordán-környék olyan volt, „mint Jehova kertje, mint Egyiptom földje Coárig” (1Mó 13:10). Az Egyiptomból való kivonulás előtt Izrael nemzete jól megismerte a földművelés mikéntjét Egyiptomban, ahol búzát, lent, árpát, uborkát, görögdinnyét, póréhagymát, vöröshagymát, fokhagymát és más terményeket termesztettek (2Mó 9:25, 26, 31, 32; 4Mó 11:5; 5Mó 11:10). Majd 40 éven keresztül nem telepedtek le sehol, hanem a pusztában éltek, és aránylag ritkán találkoztak a pogány nemzetek romboló befolyásával.

Majd miután beléptek az Ígéret földjére, letelepedtek, és növényeket termesztettek, illetve állatokat tartottak. Kifejezetten kedvező volt rájuk nézve, hogy egy olyan földet vettek birtokba, amely már meg volt művelve. Azoknak a hébereknek a nagy része, akik Egyiptomban jól ismerték a földművelés csínját-bínját, már rég odaveszett a pusztában, így nagyon keveseknek vagy szinte senkinek sem volt tapasztalata és jártassága a földművelésben, ráadásul egy számukra új és idegen földön voltak (4Mó 14:22–30; Héb 3:16, 17). Így hát nagyon is hasznos volt, hogy ’mindenféle jóval teli házakat és kivájt víztárolókat’, valamint már termő szőlőket és olajfákat örököltek (5Mó 6:10, 11; 8:6–9).

A föld törzsenkénti felosztását követően birtokokat jelöltek ki, nyilvánvalóan mérőkötéllel (Zs 78:55; Ez 40:3; Ám 7:17; Mi 2:4, 5). Ezeket a kijelölt határokat tiszteletben kellett tartani (5Mó 19:14; 27:17; Pl 22:28; Hó 5:10; vö.: Jób 24:2).

Az Izraelnek adott törvények között fontosak voltak azok, melyek a földműveléssel voltak kapcsolatosak. A föld Jehováé volt, tehát nem volt szabad visszaélni vele (3Mó 25:23). A földet nem lehetett örökre eladni. Ha pedig csapások vagy anyagi nehézségek következtében eladták – kivéve a fallal körülvett városban lévőket –, akkor a jubileumi évben vissza kellett adni az eredeti tulajdonosának (3Mó 25:10, 23–31). Sabbati nyugalomra volt szükség minden hetedik évben, amikor is a földet parlagon hagyták, így a termőképessége helyreállt; ezzel ugyanazt érték el, mint amit ma a váltógazdálkodással (2Mó 23:10, 11; 3Mó 25:3–7). Ez az elrendezés kockázatosnak tűnhetett, és nyilvánvalóan jó próbája volt annak, hogy a nép hisz-e Isten ígéretében, miszerint ő kellőképpen gondoskodik róluk, hogy a következő év aratásáig fenn tudják tartani magukat. Ugyanakkor megfontoltságra és előrelátásra ösztönözte őket. A jubileumi év (minden 50. év) is nyugalmi év kellett hogy legyen a földnek (3Mó 25:11, 12).

Az évenkénti három ünnep, amelyet az izraelitáknak meg kellett tartaniuk, egybeesett a mezőgazdasági időszakokkal: a kovásztalan kenyerek ünnepe az árpaaratással, a pünkösd a búzaaratással, és a lombsátorünnep azzal, amikor befejezték az adott évben minden másnak az aratását és begyűjtését (2Mó 23:14–16). Az izraeliták egy-egy időpont meghatározásához az évszakokat és az aratási időszakokat vették alapul, és ezeket sokkal gyakrabban használták, mint a hónapok neveit. Az általuk folytatott földművelő életmód szellemi értelemben is védelmezte őket, hiszen így nagyrészt függetlenek voltak az őket körülvevő nemzetektől, és minimális szinten tudták tartani a velük való kereskedelmi kapcsolatot.

Noha ennek a földnek egy ’tejjel és mézzel folyó földnek’ kellett lennie Isten áldásának eredményeként, néhány, földműveléssel kapcsolatos nehézséget ki kellett küszöbölniük. Ha engedelmeskedtek, nem volt szükség nagymértékű öntözésre (5Mó 8:7; 11:9–17). Az esős évszak október közepén kezdődött a korai esőkkel, és egészen a késői esők idejéig tartott, vagyis április közepéig (5Mó 11:14). Ezután öt, viszonylag száraz hónap következett, ezek forróságát és szárazságát bő harmat enyhítette, amely éjjelente szállt alá, és felfrissítette a növényeket és a földet (1Mó 27:28; 5Mó 33:28; lásd: HARMAT).

A talaj megőrzése érdekében a lejtőkön teraszokat alakítottak ki, melyeket minden bizonnyal kőfallal erősítettek meg, és így meggátolták az éltető termőföld kimosódását. Régészeti ásatások feltárták, hogy egyes hegyoldalakon akár 60-nál is több teraszos rész található egymás fölött. Hogy megvédjék a termést a szőlőkben és a földeken, lombsátrakat, kunyhókat vagy akár maradandó tornyokat is építettek, hogy egy őrszem megfigyelhesse a környéket (Ézs 1:8; 5:2; Mt 21:33).

Uzziás királyról külön megemlíti a Szentírás, hogy „szerette a földművelést [szó szerint: ’a földet’]” (2Kr 26:10).

Az izraeliták az ismételt engedetlenségük miatt elveszítették Isten áldását, és ennek következtében különböző csapások – gyenge termés, szárazság, sáskák, üszög és más problémák – sújtották őket, melyek a földművelésre is kihatottak. Illetve az erdős területek java részének kiirtatása, és az, hogy képtelenek voltak évszázadokon át fenntartani a teraszos gazdálkodást, odavezetett, hogy a termőréteg nagy részét elmosta a víz. Mindezek ellenére általánosságban elmondható, hogy Palesztina nagy részén a megmaradt termőföld napjainkban is igen termékeny. (Lásd: ARATÁS; CSÉPLÉS; MAGVETŐ, VETÉS; és a hasonló témaköröket név szerint.)