RÁHEL

(anyajuh; nőstény juh):

Lábán egyik lánya, Lea húga, Jákob első unokatestvére és kedvenc felesége (1Mó 29:10, 16, 30). Jákob a gyilkos szándékú testvére, Ézsau elől menekülve i. e. 1781-ben a paddán-arámi Háránba ment, ’a keleten lakók földjére’ (1Mó 28:5; 29:1). Ráhel, a „szép termetű és szép arcú” lány az apja juhait őrizte. Hárán közelében, egy kútnál találkozott Jákobbal. Jákobot befogadták a nagybátyja házába, és egy hónappal később megállapodott Lábánnal, hogy hét évig szolgál neki, hogy elvehesse Ráhelt, akibe beleszeretett. Szerelme nem hűlt ki a hét év alatt, így ez „csak néhány napnak tűnt” neki. Az esküvő éjszakáján azonban a nagybátyja Ráhel helyett az idősebbik lányát, Leát adta neki, aki bizonyára együttműködött vele a fondorlatban. Másnap reggel, amikor Jákob Lábán szemére hányta a csalást, az a helyi szokásra hivatkozva mentegetőzött. Jákob beleegyezett, hogy kitölti a házasság hetét Leával, mielőtt megkapja Ráhelt, azután pedig még hét évig dolgozik Lábánnak (1Mó 29:4–28).

Ráhel nem okozott csalódást Jákobnak mint feleség, és Jákob jobban is szerette őt, mint Leát. Jehova viszont kedvezett a hátrányos helyzetben lévő Leának, és négy fiúval áldotta meg, miközben Ráhel meddő maradt (1Mó 29:29–35). Ráhel féltékeny lett a nővérére, és elkeseredett a meddősége miatt, amit akkoriban nagy szégyennek tartottak egy nőre nézve. Zsörtölődésével és türelmetlenségével még szerető férjét is kihozta a sodrából. Hogy ellensúlyozza saját meddőségét, odaadta Jákobnak a szolgálóját, hogy az szüljön neki gyermeket (ahogy annak idején Sára tette a rabszolgájával, Hágárral), és a két gyermeket, akik ebből a kapcsolatból születtek, Ráhel gyermekeinek tekintették. Lea szolgálója és maga Lea összesen néggyel több fiút szültek, mielőtt Ráhel reménye végül valóra vált, és világra jött az első saját fia, József (1Mó 30:1–24).

Jákob ekkor már el akarta hagyni Háránt, de az apósa rábeszélte, hogy maradjon még, és Jákob csak hat évvel később költözött el Isten utasítására. Lábán kétszínűsége miatt Jákob nem szólt neki, amikor elment, és ebben Lea és Ráhel is egyetértett vele. Mielőtt útnak indultak, Ráhel ellopta apja „terafim bálványait”. Amikor Lábán később utolérte a csoportot, és beszámolt a lopásról – ami bizonyára a legjobban foglalkoztatta –, Jákob, aki nem tudta, hogy Ráhel a bűnös, elítélte magát a tettet, és azt mondta, hogy haljon meg az elkövető, ha megtalálják közöttük. Lábán Ráhel sátrát is átkutatta, mégsem tudta leleplezni, mivel az asszony a menstruáció miatti gyengeségére hivatkozva ülve maradt a nyeregtáskán, mely a terafimot rejtette (1Mó 30:25–30; 31:4–35, 38).

Amikor Jákob találkozott a testvérével, Ézsauval, még akkor is Ráhelnek kedvezett azzal, hogy őt és egyetlen fiát leghátulra állította, kétségtelenül azért, mert ezt a helyet tartotta legbiztonságosabbnak, ha esetleg Ézsau megtámadná őket (1Mó 33:1–3, 7). Miután Jákob egy ideig Szukkótban, majd Sikemben, végül pedig Bételben élt, még délebbre indult. Valahol Bétel és Betlehem között Ráhel életet adott második gyermekének, Benjáminnak, de szülés közben meghalt. Jákob ott el is temette, és egy oszloppal jelezte a sírját (1Mó 33:17, 18; 35:1, 16–20).

Mivel kevés részletet jegyeztek fel Ráhelről, csak hiányos képet alkothatunk a személyiségéről. Jehova imádója volt (1Mó 30:22–24), de nem volt mentes az emberi gyarlóságtól; az, hogy ellopta a terafimot, és ravaszul elkerülte a leleplezést, talán a neveltetésének volt betudható, legalábbis részben. Bármilyen hibái voltak is, Jákob nagyon szerette, és még időskorában is úgy gondolt rá, mint aki az igazi felesége volt, és az ő gyermekeit többre becsülte az összes többi gyermekénél (1Mó 44:20, 27–29). Amit nem sokkal a halála előtt mondott Józsefnek, az – bár egyszerű szavakkal lett megfogalmazva – kifejezi, hogy mennyire szerette Ráhelt (1Mó 48:1–7). Ráhelről és Leáról azt mondták, hogy „építették Izrael [Jákob] házát” (Ru 4:11).

Bizonyos régészeti felfedezések némileg magyarázatot adhatnak rá, hogy miért tulajdonította el Ráhel az apja „terafim bálványait” (1Mó 31:19). Mezopotámia é. részén, Nuzuban találtak olyan ékírásos táblákat, melyek vélhetően az i. e. második évezred közepéből valók, és ezek tanúsága szerint bizonyos ókori népek úgy gondolkodtak, hogy a házi istenek birtoklása a családi vagyon öröklésére való törvényes jogot jelképezi (ANET. 219–220. o.). Egyes feltételezések szerint Ráhel úgy érezhette, hogy Jákobnak joga van hozzá, hogy örökrészt kapjon Lábán vagyonából mint örökbe fogadott fiú, és hogy azért lopta el a terafimot, hogy ezt bebiztosítsa, vagy akár előnyösebb helyzetbe kerüljön Lábán fiainál. De az is lehet, hogy arra gondolt, ha nála vannak a terafimbálványok, az apja nem próbálkozhat azzal, hogy jogot formál a javak egy részére, melyeket Jákob az ő szolgálatában szerzett. (Vö.: 1Mó 30:43; 31:1, 2, 14–16.) Ezek az eshetőségek természetesen csak akkor állnak fenn, ha létezett ilyen szokás Lábán népe körében, és ha a terafimbálványok csakugyan ilyen házi istenek voltak.

Mintegy hat évszázaddal később, Sámuel idejében még mindig ismerték Ráhel sírhelyét „Benjámin területén, Celcahban” (1Sá 10:2). A hagyomány szerint a sír Betlehemtől úgy 1,5 km-re É-ra volt. Így azonban nem Benjámin, hanem Júda területére esne. Éppen ezért mások egy északabbra levő helyre gondolnak, de ma már nincs értelme megpróbálni pontosan megállapítani a sír helyét.

Miért beszélt a Biblia évszázadokkal Ráhel halála után arról, hogy majd siratni fogja a fiait?

A Jeremiás 31:15 úgy ábrázolja Ráhelt, mint aki siratja fiait, akiket elvittek az ellenség földjére, és siralma hallatszik Rámában (Jeruzsálemtől É-ra, Benjámin területén). (Lásd: RÁMA 1.) Mivel a szövegkörnyezet (Jr 31:6, 9, 18, 20) gyakran említi Efraimot, és a tőle származó Efraim törzse mint csoport gyakran Izrael északi királyságát jelképezte, némelyik tudós úgy véli, hogy ez a prófécia azzal függ össze, hogy az asszírok száműzetésbe vitték az északi királyság lakosait (2Ki 17:1–6; 18:9–11). De arra is utalhat, hogy végül mind Izraelt, mind Júdát száműzetésbe vitték (az utóbbit Babilon). Az első esetben Ráhel alakja nagyon találó, hiszen ő volt Efraim nagyanyja (József révén), és Efraim volt az északi királyság legjelentősebb törzse. A második esetben amiatt, hogy Ráhel nemcsak Józsefnek, hanem Benjáminnak is az anyja volt, és Benjámin törzse Júda déli királyságához tartozott, Ráhel megfelelően jelképezi egész Izrael anyáit, akik, úgy tűnik, hiába hozták világra fiaikat. Jehova azonban azzal az ígérettel vigasztalta őket, hogy a száműzöttek „vissza fognak térni az ellenség földjéről” (Jr 31:16).

Máté ezt a verset idézte azzal kapcsolatban, hogy Heródes parancsára lemészárolták a betlehemi kisgyermekeket (Mt 2:16–18). Minthogy Ráhel sírja viszonylag közel volt Betlehemhez (noha valószínűleg nem a hagyomány szerinti helyen), a síró Ráhel alakja jól kifejezte a megölt gyermekek anyáinak bánatát. De ha a helyzet hasonlóságára gondolunk, még találóbb volt Jeremiás próféciájának az idézése. Az izraelitákat elnyomta egy idegen hatalom. Megint ugyanaz történt: elvették tőlük fiaikat. Ezúttal azonban ’az ellenség földje’, ahová kerültek, nyilvánvalóan nem egy politikai terület volt, mint hajdanán. A sír volt az, amely felett a ’Halál király’ uralkodik (vö.: Zs 49:14; Je 6:8), mivelhogy a halált ’utolsó ellenségnek’ is nevezik, melynek meg kell semmisülnie (Ró 5:14, 21; 1Ko 15:26). Ebből a „száműzetésből” természetesen csak a feltámadás által lehet visszatérni.