ABSOLON

(az atya [azaz Isten] béke):

Dávidnak a Hebronban született hat fia közül a harmadik. Anyja, Maáka, Gesúr királyának, azaz Talmainak volt a leánya (2Sá 3:3–5). Absolonnak három fia és egy leánya született (2Sá 14:27). Az 1Királyok 15:2, 10-ben nyilvánvalóan őt hívják Abisalomnak. (Lásd: 2Kr 11:20, 21.)

Absolon családja kitűnt a fizikai szépségével, és őt magát is az egész országban dicsérték kiemelkedő szépségéért. Haja olyan dús volt, hogy amikor évente levágták, mintegy 200 sekel (2,3 kg) volt a súlya (bizonyára az olajnak vagy kenőcsöknek is köszönhető, hogy ilyen nehéz volt). A nővére, Támár, ugyancsak szép volt, és a lánya, akit nagynénje után szintén Támárnak neveztek el, „igen szép megjelenésű nő volt” (2Sá 14:25–27; 13:1). Ám e szépség ahelyett, hogy a hasznukra vált volna, néhány csúnya eseményhez járult hozzá, melyek keserű bánatot okoztak Absolon apjának, Dávidnak és másoknak, illetve nagy felfordulást idéztek elő a nemzetben.

Amnon meggyilkolása: Absolon nővérének, Támárnak a szépsége szerelemre lobbantotta idősebb féltestvérét, Amnont. Betegséget színlelve Amnon ravaszul elérte, hogy Támárt küldjék el hozzá, és főzzön neki, majd Amnon megerőszakolta a lányt. Érzéki szerelme azonban megvető gyűlöletté vált, és kitetette Támárt az utcára. A lány megszaggatta csíkos köntösét, amely addig a király szűz lányaként azonosította, és hamut hintett a fejére. Éppen ekkor találkozott Absolonnal, aki hamar átlátta a helyzetet, és azonnal hangot adott gyanújának, hogy Amnon lehet a dolog mögött, utalva arra, hogy már felfigyelt féltestvére szenvedélyes vágyára. Ennek ellenére Absolon azt mondta nővérének, hogy ne emeljen vádat, majd a saját otthonába fogadta Támárt (2Sá 13:1–20).

John Kitto szerint az, hogy Absolon vette oltalmába Támárt, és nem az apja, összhangban volt a keleti szokásokkal, ugyanis a többnejűek családjában az egy anyától származó gyermekek szorosabb kapcsolatban álltak egymással, és a lánygyermekek „bátyjuk különleges törődése és védelme alatt álltak. . ., mivel mindenben, ami a biztonságukat és becsületüket érintette, inkább a bátyjukra számítottak, semmint az apjukra” (Daily Bible Illustrations. Sámuel, Saul és Dávid, 1857, 384. o.). Jóval korábban Lévi és Simeon – Dína édestestvérei közül kettő – vette kezébe az ügyet, és állt bosszút húguk megbecstelenítéséért (1Mó 34:25).

Dávid a lánya megalázása hallatán nagyon megharagudott, de nem folyamodott az igazságszolgáltatás eszközeihez a tettessel szemben, talán mert nem érkezett nyílt vagy hivatalos vád, melyet bizonyítékok, illetve tanúk támasztottak volna alá (5Mó 19:15). Absolon esetleg azért döntött úgy, hogy inkább nem csinál ügyet abból, hogy Amnon megsértette a Törvényt (3Mó 18:9; 20:17), mert nem akarta rossz hírbe keverni a családját és a saját nevét. Eközben azonban szívében gyilkos gyűlöletet táplált Amnon iránt, jóllehet türtőztette magát, hogy ez kívülről ne látszódjon, míg el nem érkezik a kedvező pillanat arra, hogy a maga módján bosszút álljon. (Vö.: Pl 26:24–26; 3Mó 19:17.) Absolon élete ettől kezdve a hűtlenség iskolapéldája, és a Sámuel második könyvéből hat fejezet szinte végig erről szól (2Sá 13:21, 22).

Két év telt el. Majd egy juhnyírás idején, mely ünnepi alkalomnak számított, Absolon lakomát rendezett Baál-Hácorban, Jeruzsálemtől kb. 22 km-re É-ÉK-re, és meghívta a király fiait, illetve magát Dávidot is. Amikor apja felmentést kért a részvétel alól, rábeszélte, hogy küldje el maga helyett Amnont, az elsőszülött fiát (Pl 10:18). A lakomán aztán, amikor Amnon „vidám [lett] a bortól”, Absolon parancsot adott a szolgáinak, hogy öljék meg. Dávid többi fia elmenekült Jeruzsálembe, Absolon pedig a szír nagyapjához Gesúr királyságába, a Galileai-tengertől K-re (2Sá 13:23–38). A Nátán próféta által megjövendölt „kard” ekkor jelent meg Dávid ’házában’, és élete hátralévő részében ott is maradt (2Sá 12:10).

Újra elnyeri Dávid kegyét: Miután Dávidban három év elmúltával csillapodott az elsőszülött fiának elvesztése miatti fájdalom, vágyódni kezdett Absolon után, mint apa a fia után. Joáb olvasott királyi nagybátyja gondolataiban, és egy fortély által lehetővé tette, hogy Dávid feltételeket szabva megbocsásson Absolonnak, megengedve ugyan, hogy hazatelepüljön, de nem adva meg a jogot, hogy megjelenjen az udvarában (2Sá 13:39; 14:1–24). Absolon két évig tűrte kitaszított helyzetét, majd azon kezdett mesterkedni, hogy apja teljes mértékben bocsásson meg neki. Amikor Joáb a királyi udvar tisztviselőjeként nem akart elmenni hozzá, Absolon azonnali reagálásra kényszerítve Joábot, felgyújtatta annak árpaföldjét. A feldühödött Joáb megérkezésekor Absolon közölte vele, hogy végleges döntést akar a királytól, majd kijelentette: „ha van valami vétek bennem, hát öljön meg!” Amikor Joáb elvitte az üzenetet, Dávid fogadta a fiát: Absolon azonnal földre borult előtte teljes alárendeltsége jeléül, Dávid pedig megcsókolta őt, kimutatva, hogy mindent megbocsátott neki (2Sá 14:28–33).

Árulóvá válik: Ám ha Absolon érzett is természetes vagy gyermeki szeretetet Dávid iránt, ez látszólag tovatűnt az alatt az öt év alatt, amíg el volt szakítva apjától. Három éven át pogány királyi környezetben élt, és a nagyravágyás mint a rozsda kikezdhette a jellemét. Talán úgy gondolkodott, hogy őt illeti meg a trón, hiszen mindkét szülő részéről királyi sarj. Mivel Kileábról (Dánielről), aki Dávid fiai között a második volt, születése után nem esik szó, lehetséges, hogy meghalt, ennélfogva Absolon volt Dávid legidősebb életben maradt fia (2Sá 3:3; 1Kr 3:1). Mindamellett Isten Absolon születése után tett ígéretet Dávidnak arra, hogy egy tőle származó jövőbeli ’mag’ örökli a trónt, így Absolonnak tudnia kellett volna, hogy Jehova nem őt választotta a királyi posztra (2Sá 7:12). Absolon mindenesetre mihelyt újra királyi rangnak örvendett, alattomosan politikai kampányba fogott. Zseniális képességekkel eljátszotta, hogy rendkívül aggódik a nép jóléte miatt, és úgy tüntette fel magát, mintha ő lenne az, akire a népnek szüksége van. Ügyesen behízelegte magát a nép szívébe – különösen azokéba, akik a Júdán kívüli törzsekhez tartoztak –, mondván, hogy a királyi udvart nem érdeklik a gondjaik, és égető szükségük van egy olyan jóságos emberre, mint amilyen ő (2Sá 15:1–6).

Bizonytalan, hogy a 2Sámuel 15:7-ben olvasható „negyven év elteltével” kifejezést hogyan kell érteni. A görög Septuaginta (Lagarde-féle kiadás), a szír Pesitta és a latin Vulgata így adja vissza: „négy esztendő”. Nem valószínű azonban, hogy Absolon összesen hat évet várt volna egy fogadalom teljesítésével, márpedig ha a ’négy esztendőt’ úgy tekintenénk, mint amit a teljes mértékű visszafogadásától kellene számítani, akkor erről lenne szó (2Sá 14:28). Mivel egy három évig tartó éhínség, egy háború a filiszteusokkal és Adónia trónra lépési kísérlete mind Dávid uralma idején, de a most megtárgyalt események után történt, nyilvánvaló, hogy az írónak jóval Dávid 40 éves uralmának megkezdése előttől kellett számolnia a ’negyven évet’, és ezért talán attól számítandó a 40 év, amikor először Sámuel kente fel Dávidot. Így lehetővé válna, hogy a szóban forgó időpontban Absolon még ’ifjú’ legyen (2Sá 18:5), hiszen valamikor i. e. 1077 és 1070 között kellett megszületnie.

Absolon elégedetten attól, hogy hívek sokaságát gyűjtötte maga köré az egész birodalomban, egy ürüggyel engedélyt kért és kapott apjától arra, hogy Hebronba menjen, Júda eredeti fővárosába. Onnan gyorsan átfogó összeesküvést szervezett a trón megszerzésére – ami magában foglalt egy egész országra kiterjedő kémhálózatot –, hogy kikiáltsa királyságát. Miután áldozatok felajánlásával Isten áldását kérte az uralmára, elnyerte apja igen nagyra becsült tanácsadójának, Ahitófelnek a támogatását. Sokan ekkor átálltak Absolon oldalára (2Sá 15:7–12).

Mivel Dávid rendkívül válságos helyzetbe került, és nagy támadásra számított, úgy döntött, hogy kiüríti a palotát, és egész háznépével elmenekül, noha sok hűséges lojálisan támogatta őt, köztük a papi feljebbvalók, Abjátár és Cádók is. Ez utóbbi két személyt visszaküldte Jeruzsálembe, hogy összekötő szerepet töltsenek be. Amint Dávid az Olajfák hegyének emelkedőjén haladt fölfelé, mezítláb, betakart fejjel és sírva, találkozott Húsaival, a király ’társával’, akit szintén Jeruzsálembe küldött, hogy hiúsítsa meg Ahitófel tanácsát (2Sá 15:13–37). Dávid – akit előnyökért megalkuvó emberek vettek körül, vagyis akadt, aki a kegyét kereste, míg mások elpártoltak tőle, szabadjára engedve a vele szemben felgyülemlett gyűlöletüket – szöges ellentéte volt Absolonnak, mivel csendes megadással tűrte helyzetét, nem fizetve rosszal a rosszért. Elutasítva unokaöccse, Abisai kérését, hogy hadd menjen oda, hogy ’fejét vegye’ a köveket hajigáló, átkozódó Simeinek, így érvelt: „Íme, a saját fiam, aki énbelőlem származott, a lelkemre tör; akkor mennyivel inkább egy benjáminita! Hagyjátok békén, hadd átkozódjon, mert Jehova mondta ezt neki. Talán Jehova meglátja szemével, és Jehova visszaadja nekem a jót e mai átka helyett” (2Sá 16:1–14).

Absolon elfoglalta Jeruzsálemet és a palotát. Amikor Húsai látszólag átpártolt hozzá, először gúnyos megjegyzést tett rá, mint aki Dávid hűséges ’társa’, de aztán elfogadta őt. Majd Ahitófel tanácsának eleget téve Absolon a nyilvánosság előtt együtt hált apja ágyasaival annak bizonyítékaként, hogy teljes mértékben megszűnt a közte és Dávid közötti kapcsolat, illetve annak kifejezéseként, hogy hajthatatlan abban az elhatározásában, hogy kézben akarja tartani az uralkodói hatalmat (2Sá 16:15–23). Így teljesedett Nátán ihletett próféciájának második fele (2Sá 12:11).

Ahitófel ekkor arra sürgette Absolont, ruházza fel hatalommal, hogy még azon az éjjelen Dávid ellen vezényelhessen egy csapatot, és még azelőtt halálos csapást mérhessen rá, hogy Dávid hadserege megszerveződik. Absolonnak tetszett az ötlet, de mégis bölcsnek látta meghallgatni Húsai véleményét is. Húsai felismerte, hogy Dávidnak időre van szüksége, ezért élénken ecsetelte tervét, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy ha Absolonból csak egy kicsit is hiányzik az igazi bátorság, kihasználja azt (hiszen addig inkább önteltségről és ravaszságról árulkodott a viselkedése, mintsem férfihoz méltó bátorságról), valamint hízelegjen Absolon hiúságának. Azt tanácsolta, hogy először fordítsanak időt egy elsöprő erejű hadsereg létrehozására, melynek élére aztán maga Absolon álljon. Jehova irányításával Absolon Húsai tanácsát fogadta el. Ahitófel pedig – nyilván felismerve, hogy Absolon felkelése kudarcba fullad – öngyilkos lett (2Sá 17:1–14, 23).

Óvintézkedésként Húsai megüzente Dávidnak, hogy mi volt Ahitófel tanácsa, és bár Absolon igyekezett elfogni a titkos futárokat, Dávidhoz eljutott a figyelmeztetés, és átkelt a Jordánon, majd felment Gileád hegyeibe, Mahanaimba (ahol korábban Is-Bóset fővárosa volt). Itt nagylelkű és kedves fogadtatásban részesült. Felkészülve az összecsapásra, Dávid három csoportra osztotta növekvő seregét, és vezetésükkel Joábot, Abisait és a gáti Ittait bízta meg. Dávid engedett a rábeszélésnek, hogy maradjon a városban, hiszen a jelenléte ott többet ér. Azzal, hogy nyilvánosan megkérte három hadvezérét, hogy ’kíméletesen bánjanak érte az ifjúval, Absolonnal’, újra kimutatta, hogy hihetetlen módon semmi keserűséget nem érez Absolon iránt (2Sá 17:15–18:5).

A döntő csata és a halála: Dávid tapasztalt harcosai megsemmisítő vereséget mértek Absolon újonnan verbuvált csapatára. A harc kiterjedt Efraim erdejéig. Absolon a királyi öszvérén nyargalva elhaladt egy nagy fa alacsony ágai alatt, és bizonyára beleakadt a feje egy ág elágazásába, úgyhogy egyszer csak a levegőben lógott. A férfi, aki jelentette Joábnak, amit látott, elmondta, hogy még akkor sem hagyja figyelmen kívül Dávid kérését, és akkor sem öli meg Absolont, ha „ezer ezüst” (kb. 2200 dollár, ha sekelről van szó) ütné is a markát. Joábot ellenben nem tartotta vissza semmi: három dárdát döfött Absolon szívébe, majd ezután emberei közül tízen csatlakoztak vezérükhöz, és hozzájárultak Absolon halálához. Ezt követően Absolon testét – mint ami még arra sem méltó, hogy eltemessék – egy verembe dobták, és egy rakás követ hordtak föléje (2Sá 18:6–17; vö.: Jzs 7:26; 8:29).

Amikor követek érkeztek Dávidhoz Mahanaimba, őt először is a fia érdekelte. Miután megtudta, hogy életét vesztette, a tetőszobában járkált fel-alá, és sírva mondogatta: „Fiam, Absolon! Fiam, fiam, Absolon! Ó, bárcsak én haltam volna meg helyetted, Absolon fiam, fiam!” (2Sá 18:24–33). Csak Joáb nyílt, egyenes beszéde és érvelése térítette magához Dávidot a nagy bánatból, melyet ennek a fizikailag vonzó és életrevaló fiatalembernek a tragikus életútja és vége váltott ki belőle, aki a becsvágytól hajtva harcba szállt Isten felkentjével, s ezáltal romlást hozott magára (2Sá 19:1–8; vö.: Pl 24:21, 22).

A 3. zsoltárt Dávid Absolon lázadása idején írta, ahogy erre a zsoltárt bevezető felirat is utal.

Az Absolon-emlékmű: Absolon a Jeruzsálemhez közeli „Király völgyében” vagy más néven ’Sáve-völgyben’ oszlopot állíttatott fel (2Sá 18:18; 1Mó 14:17). Azért állíttatta, mert nem volt fia, aki által a halála után fennmaradhatott volna a neve. Úgy tűnik tehát, hogy a 2Sámuel 14:27-ben említett három fia korán meghalt. Absolont nem az emlékműnél temették el, hanem otthagyták Efraim erdejében a veremben (2Sá 18:6, 17).

A Kidron völgyében van egy sziklába vájt oszlop, melyet Absolon sírjának neveznek, de építészeti stílusa arra utal, hogy a görög–római korszakból származik, talán Heródes idejéből, tehát nincs bizonyíték arra, hogy összefüggésbe hozható Absolon nevével.