JOÁB

(Jehova az atya):

1. Serája fia, a Júda törzséből való Kenáz leszármazottja. Joáb volt ’Ge-Harasim ( jel.: ’mesteremberek völgye’) atyja’, mert ahogy a bibliai beszámoló mondja: „belőlük ugyanis mesteremberek lettek.” Valószínűleg Joáb volt az ’atyja’ vagy megalapítója a völgyben élő kézművesek közösségének (1Kr 4:1, 13, 14; lásd: GE-HARASIM).

2. Dávid nővérének vagy féltestvérének, Cérujának a három fia közül a második (Céruja vsz. Dávid anyjának egy korábbi, Náhással kötött házasságából született lánya volt; 2Sá 17:25). Joáb tehát Dávid unokatestvére volt. Abisai és Asáhel voltak a testvérei (2Sá 8:16; 1Kr 2:13–16). E három férfinak a hovatartozását az anyjuk nevével tüntetik fel, és nem az apjukéval, ugyanis az anyjuk Dávid nővére volt, s így világossá válik, hogy milyen rokonsági kapcsolatban van Dávid ezzel a három férfival.

Jelleme: Joáb rátermett hadvezér, jó szervező, talpraesett, határozott egyéniség, de ugyanakkor becsvágyó, előnyökért megalkuvó, bosszúálló, ravasz és néha lelkiismeretlen ember volt.

Joáb Dávid embereinek élén állt abban az időben, amikor Is-Bóset, Saul fia uralkodott egész Izrael felett Júda törzsét kivéve, amely ragaszkodott Dávidhoz (2Sá 2:10). Is-Bóset és Dávid szolgái csatasorba rendeződtek egymással szemben Gibeon tavánál. Is-Bóset seregének parancsnoka Saul nagybátyja, Ábner volt; neki köszönhette Is-Bóset, hogy trónra került. Miközben a férfiak ott ültek, farkasszemet nézve egymással, Ábner azt javasolta, hogy a két féltől 12-12 férfi vívjon meg egymással. Amikor ezek megragadták egymást a fejüknél fogva, mindegyik az ellenfele oldalába döfte kardját, úgyhogy mindnyájan holtan estek össze (2Sá 2:12–16). Mivel a viadal nem rendezte a helyzetet, teljes erővel belevetették magukat a harcba. Az utána következő számolásból kiderült, hogy Is-Bóset seregei 360 embert veszítettek, Dávidéi ellenben csak 20-at (2Sá 2:30, 31).

A harc során, amikor Ábner épp menekült, Joáb fürge lábú fivére, Asáhel a nyomába eredt. Ábner hiába intette, figyelmeztette, Asáhel kitartóan űzte, míg Ábner végül visszakézből erőteljes ütést mért rá a lándzsája végével, keresztüldöfve őt (2Sá 2:18–23). Amma dombjához érve, annak tetején Ábner összegyűlt az embereivel, és azt kérte, hagyjanak fel a harccal, hogy elkerüljék a keserűséget és a véget nem érő öldöklést. Joáb gyakorlati bölcsességgel teljesítette kérését, és visszatért Dávidhoz Hebronba (2Sá 2:24–28, 32).

Bosszúból megöli Ábnert: Joábban azonban nem aludt ki a bosszúvágy, és csak az alkalomra várt, hogy kielégítse. Időközben hosszúra nyúló harcban vett részt Saul háza ellen, amelynek hatalma fokozatosan gyengült, miközben Dávid egyre erősödött. Végül Ábner, mivel személyes nézeteltérése támadt Is-Bósettel, szövetséget kötött Dáviddal megígérve, hogy egész Izraelt Dávid oldalára állítja (2Sá 3:6–21). Joáb nagyon is ellene volt ennek a kiegyezésnek, azzal vádolva Ábnert, hogy kém. De feléje barátságot színlelve Joáb a mit sem sejtő Ábnert leszúrta, bosszút állva fivéréért, Asáhelért. Az is meglehet, hogy Joáb úgy érezte, ezzel együtt megsemmisítette lehetséges vetélytársát, aki Dávid seregének parancsnokságára pályázhatott volna (2Sá 3:22–27).

Amikor Dávid tudomást szerzett a gyilkosságról, kijelentette egész Izrael előtt, hogy háza nem vétkes, ezt mondva: „Szálljon ez vissza Joáb fejére és apja egész házára, és ne vesszen ki Joáb házából a folyásos, se a leprás [vagyis beteg], se a pörgő orsót tartó [talán nyomorék] ember, se a kard által eleső, se a kenyérben szűkölködő!” Dávid ekkor nem lépett fel Joábbal és Abisaival szemben, aki összejátszott Joábbal a gyilkosságban, mert ahogy mondta: „Én pedig ma gyönge vagyok felkent király létemre, és ezek az emberek, Céruja fiai túl erősek nekem. Fizessen meg Jehova a gonosztevőnek gonoszsága szerint!” (2Sá 3:28–30, 35–39).

Izrael seregeinek a vezére: Dávid, miután felkenték egész Izrael királyává, felment Jeruzsálem (Jebusz) ellen. A jebusziták gúnyolták Dávidot, mert azt gondolták, hogy legyőzhetetlenek. Dávid azonban látta, hogy a városnak van sebezhető pontja: a csatorna. Ezért azt mondta, hogy „főember és fejedelem lesz” az, aki felmászik a csatornán, és először sújt le a jebuszitákra. Joáb ment fel, és a város el is esett Dávid előtt, Joábot pedig megjutalmazta azzal a kitüntetett ranggal, hogy Izrael seregeinek vezére lehetett (2Sá 5:6–8; 8:16; 20:23; 1Kr 11:4–8). Joábnak vezérként tíz főből álló személyzete volt, akik a fegyverhordozói voltak, köztük a vitéz férfiú, a beróti Naharai is (2Sá 18:15; 1Kr 11:39).

Miután Dávid legyőzte Edomot, Joáb hat hónapig ott maradt, igyekezve elpusztítani minden férfit (2Sá 8:13, 14; 1Ki 11:14–17). Joáb később katonai vezető volt az ammoniták és a szírek elleni harcban, és a sereg egy részét Abisaira bízta, hogy meghiúsítsák az ellenség átkaroló hadmozdulatát (2Sá 10:8–14; 1Kr 19:6–16). Kétségtelenül fontos szerepet játszott más csatákban is, amelyeket Dávid a filiszteusok, moábiták és mások ellen folytatott.

Támogatja Dávid királyságát: Az Ammon fiainak Rabbája elleni ostromnál úgy tűnt, Joáb a lojalitását bizonyította Dávid iránt, mint Jehova felkent királya iránt. Elfoglalta a „vízi várost”, feltehetően azt a területet, ahonnan a várost ellátták vízzel, vagy talán azt az erődítményt, ahonnan ezt a pontot védték. Mivel a városnak ezt a fontos részét elfoglalta, a főváros már nem tudott sokáig ellenállni, ezért elkerülhetetlen volt, hogy megadja magát. Ám Joáb nem nyomult tovább, folytatva a város ostromát, hogy a siker tetőpontját ő érje el (akár a király iránti tiszteletből, akár Izrael jólétét tartva szem előtt vagy a saját előmenetele érdekében); úgy tűnt, kellő tiszteletet mutat földi uralkodója iránt. Azt mondta, hogy szeretné, ha Jehova felkent királya fejezné be az ellenséges királyi város bevételét, és az ő nevéhez fűződne ez a hőstett, bár igazából Joáb végezte a rendkívül fontos előzetes hadműveletet (2Sá 12:26–31; 1Kr 20:1–3).

Együttműködik Uriás megöletésében: Rabba ostrománál történt, hogy Dávid levelet küldött Uriással, amelyben arra kérte Joábot, hogy helyezze Uriást oda, ahol a leghevesebb a csata, hogy megöljék. Joáb teljes mértékben eleget tett a kérésnek, de amikor hírt adott a csata kimeneteléről a királynak, okosan ezt úgy adta elő, hogy Dávid ne szidja le azért, hogy vitéz harcosokat veszített el a csatában, mert túl közel küldte őket a városfalhoz. Joáb beszámolója így szólt: „néhányan meghaltak a király szolgái közül; és szolgád, a hettita Uriás is meghalt.” Amint Joáb számított is rá, Dávid válasza nem volt elégedetlen hangvételű, hanem inkább buzdította Joábot (2Sá 11:14–25; lásd: DÁVID).

Segíti Absolont, majd szembeszáll vele: Miután Absolon három évig számkivetésben élt, amiért megölte féltestvérét, Amnont, Joáb Dávidhoz küldött egy tékoai asszonyt, és szájába adta a szavakat, hogy könyörögjön Absolon visszatéréséért. A kérelem sikeres volt, Joáb vissza is hozta Absolont Jeruzsálembe, de Dávid nem akarta látni Absolont. Két évvel később Absolon többször is hívatta Joábot, hogy járjon közbe érte a királynál, de Joáb ezt visszautasította. Absolon végül fortélyosan felégette Joáb árpaföldjét, amire Joáb gyorsan és dühösen megjelent. Absolon ekkor el tudta mondani, hogy miért tette ezt, és rávette Joábot, hogy menjen el a királyhoz, és érje el, hogy Dávid újra a kegyeibe fogadja Absolont (2Sá 13:38; 14:1–33).

Bár Joáb segítette Absolont a visszatérésében, de amikor Absolon fellázadt, Dávidot támogatta. Dávid az emberei egyharmadának élére állította Joábot, és szigorúan meghagyta, hogy bánjon kíméletesen Absolonnal. A csata során azonban Joáb nem engedelmeskedett Dávid utasításának, és megölte Absolont (2Sá 18:1–17). Joáb ekkor, mint más esetekben is, a maga döntését előbbre valónak tartotta, mint a teokratikus rendelkezéseket, melyeket Isten felkent királya adott ki. De utána volt bátorsága határozottan és egyenesen beszélni a királlyal, amikor Dávid Absolont siratva a királyság egységét veszélyeztette (2Sá 19:1–8).

Leváltják, majd újra hadvezér: Úgy tűnik, mivel Joáb nem engedelmeskedett, és megölte Absolont, Dávid leváltotta, és Amasát nevezte ki a sereg élére (2Sá 19:13). Amasa azonban nem bizonyult olyan jó hadvezérnek, mint amilyen Joáb volt. Amikor Dávid arra utasította, hogy gyűjtse össze Júda férfiait, hogy harcoljanak a lázadó Seba, Bikri fia ellen, Amasa ugyan összehívta Júda embereit, de később érkezett a Dávid által meghatározott időnél. Mivel az ügy sürgető volt, Dávid megbízta Abisait, hogy menjen Seba után, mondván: „nehogy megerősített városokat találjon magának, és elmeneküljön a szemünk elől.” Az ezt követő harcban, úgy látszik, Joáb ugyanúgy elöl ment, mint amikor ő volt a hadvezér. A következő ostromnál, Ábel-Bét-Maáka ostrománál Joáb ajánlatára a városlakók kihajították a falon Seba fejét, és Joáb megkegyelmezett a városnak, visszavonult, és visszatért Jeruzsálembe (2Sá 20:1–7, 14–22).

Meggyilkolja Amasát: Seba üldözése közben Joáb súlyos bűnt követett el. Amikor Amasa (aki egyébként az unokatestvére volt; 2Sá 17:25; 1Kr 2:16, 17) eljött, hogy találkozzon vele Gibeon közelében, Joáb hagyta, hogy kiessen hüvelyéből a kardja. Felvette, s hanyagul a bal kezében tartva jobb kézzel megragadta Amasa szakállát, mintha megcsókolná őt. Mivel Amasa semmit sem sejtett, Joáb egyetlen szúrással meg tudta ölni kardjával. Meglehet, Joáb bizalmatlan volt Amasával szemben, amiért az korábban Absolon lázadó serege élén állt; de akárhogy volt is, Joáb előnyökért megalkuvó ember lévén, kihasználva a vészhelyzetet és a viszályt, megölte vetélytársát, hogy biztosítsa saját előmenetelét. Dávid talán azért nem lépett fel azonnal Joábbal szemben, mert Amasa nemrégiben még Absolon mellett állt, és Joáb nem sokkal azelőtt harcolt Absolon lázadó seregeivel szemben, amelynek az élén Amasa állt. Joáb becsvágyón újra hadvezér akart lenni, és az is lett (2Sá 20:8–13, 23).

Miért nem végezte ki Dávid Joábot, miután az meggyilkolta Ábnert, és miért nevezte ki Joábot újra hadvezérnek, miután az meggyilkolta Amasát, aki Joáb helyébe lett kinevezve hadvezérnek? A Biblia erre nem ad feleletet. Ha netán gyengeségből nem tudta végrehajtatni Isten törvényét, ez azért lehetett, mert Joábnak és a családjának nagy volt a hatalma és a befolyása a seregben. De lehettek más körülmények is, amelyekről nem számol be a Biblia. Mindenesetre nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy bár Dávid bizonyos okokból (ez akár jó, akár rossz volt) nem végezte ki Joábot, de nem is bocsátott meg neki, hanem meghagyta Salamonnak, a fiának és örökösének, gondoskodjon róla, hogy Joáb megfizessen a gonoszságáért.

Be nem fejezett népszámlálás: Egyszer Sátán arra indította Dávidot, hogy végezzen törvénytelen népszámlálást. Joáb tiltakozott Dávid előtt ez ellen, de hiába. Végül azonban nem fejezte be a népszámlálást, kihagyta Lévi és Benjámin törzsét, „mert utálatosnak tartotta Joáb a király szavát” (1Kr 21:1–6; 2Sá 24:1–9; lásd: ÖSSZEÍRÁS).

Csatlakozik Adóniához a trónbitorlás kísérletében: Bár korábban Dávidot szolgálta, ám amikor az idős és beteg lett, Joáb cserbenhagyta, és csatlakozott az összeesküvésben Adóniához, Dávid fiához (1Ki 1:18, 19). Talán azért tett így, mert úgy vélte, ő lehetne a trón mögötti igazi hatalom, ha Adónia lesz a király, vagy talán azért, mert biztosabbnak érezte pozícióját, ha Adónia van hatalmon, és nem Salamon. Amikor meghallotta, hogy Dávid Salamont tette meg királynak, elhagyta Adóniát (1Ki 1:49). Később, amikor Adóniát megölték, Joáb Jehova sátrába futott, és megragadta az oltár szarvait (1Ki 2:28). Ám ez nem nyújtott neki menedéket, ugyanis ő szándékosan gyilkolt, s ezért Salamon elküldte Benáját, hogy végezze ki ott. Salamon ezzel eleget tett annak, amit Dávid a halálos ágyán tanácsolt neki, hogy ne engedje Joáb ősz haját békében alászállni a seolba a vérbűne miatt, amiért meggyilkolta Ábnert és Amasát, „akik igazságosabbak és jobbak voltak nála”. Joábot a saját házában temették el, a pusztában. Ezután Benája lett a hadvezér (1Ki 2:5, 6, 29–35; 11:21).

A Dávid által írt 60. zsoltárnak az utolsó versei (8–12) Joábnak az edomiták felett aratott győzelméről szólnak. (Lásd a feliratát ennek a zsoltárnak.)

3. „Pahat-Moáb fiai” családjának a feje, akik közül néhányan i. e. 537-ben visszatértek a babiloni száműzetésből Zorobábellel (Ezs 2:1, 2, 6; Ne 7:6, 7, 11).

4. Az Ezsdrás 8:1, 9 ’Joáb fiait’ azok közé sorolja, akik i. e. 468-ban visszatértek Ezsdrással. Akkoriban Abdiás, Jéhiel fia volt a család feje. Ebben a szövegrészben nem hozzák őket összefüggésbe Pahat-Moáb házával, de lehetséges, hogy ugyanabból a családból származnak, mint a 3-as számmal jelzett, vagy rokonságban állnak vele.