OLAJFÁK HEGYE

Lekerekített mészkőhegyekből álló hegylánc Jeruzsálem k. oldalán, a várostól „egy sabbatnapi útra”. A Kidron völgye választja el Jeruzsálemtől (Ez 11:23; Za 14:4; Cs 1:12). A hegyláncnak három nagyobb csúcsa van: a legmagasabb és legészakibb a Szkópusz-hegy, amely kb. 820 m-es, ennélfogva magasabb, mint Jeruzsálem átlagmagassága; a legdélebbi az úgynevezett Botrány hegye vagy Romlás hegye, amely úgy 740 m magas; a középső pedig az, amelyikre a Biblia rendszerint az Olajfák hegyeként utal, és amely a Templomheggyel szemben helyezkedik el, ennek legmagasabb pontja kb. 812 m. Az ókorban ezt a hátságot pálmafák, mirtuszfák, olajban gazdag fák és főleg olajfák borították (Ne 8:15). A nevét is az olajfákról kapta. Ám i. sz. 70-ben, amikor a rómaiak megostromolták Jeruzsálemet, kivágták a fákat az Olajfák hegyén (Josephus: A zsidó háború. V. könyv, XII. fej., 4. bek.).

A bibliai történelem folyamán jelentős események kötődtek az Olajfák hegyéhez. Dávid király sírva és mezítláb ment föl az Olajfák hegyére, amikor lázadó fia, Absolon elől menekült (2Sá 15:14, 30, 32). Salamon király „a Romlás hegyétől jobbra”, azaz D-re magaslatokat épített a bálványimádathoz, de ezeket Jósiás király később alkalmatlanná tette az imádatra (1Ki 11:7; 2Ki 23:13, lásd még: Káldi, lábj.; ÚRB). Az i. sz. I. században Jézus Krisztus gyakran a Gecsemáné-kertben találkozott a tanítványaival, amely az Olajfák hegyén vagy annak közelében helyezkedett el (Mt 26:30, 36; Jn 18:1, 2). Amikor Jézus és a tanítványai Jeruzsálemben tartózkodtak, általában az Olajfák hegyének k. lejtőjén lévő Betániában töltötték az éjszakát, kétségkívül Márta, Mária és Lázár otthonában (Mt 21:17; Mk 11:11; Lk 21:37; Jn 11:1). Amikor Jézus dicsőségesen bevonult Jeruzsálembe egy szamárcsikón, valószínűleg a Betánia közelében lévő Betfagéból indult, és áthaladt az Olajfák hegyén (Mt 21:1, 2; Mk 11:1; Lk 19:29). Ezenkívül az Olajfák hegyén fejtette ki a tanítványainak, hogy mi lesz a ’jele a jelenlétének’ (Mt 24:3; Mk 13:3). Végül pedig a feltámadása után innen ment fel az égbe (Cs 1:9–12).