BALZSAMOZÁS

Olyan eljárás, mely során az emberi vagy az állati holttestet különféle anyagokkal, például illóolajokkal kezelik, hogy megóvják a felbomlástól, elporladástól. A balzsamozást vélhetően az egyiptomiak fejlesztették ki, vagy legalábbis már az ősidőkben alkalmazták. Múmiának nevezzük azt az emberi vagy állati tetemet, melyet ókori egyiptomi vagy más balzsamozási módszerekkel tartósítottak. Az egyiptomiakon kívül más ókori népek is balzsamoztak emberi holttesteket, például az asszírok, a perzsák és a szkíták.

Jákob és József bebalzsamozása: A Biblia mindössze két személy kapcsán tesz konkrétan említést a balzsamozásról, és mindkettőjüket Egyiptomban balzsamozták be. Jákob Egyiptomban halt meg, és az ihletett beszámoló ezt írja arról, hogy mi történt azután, hogy József elsiratta az atyját: „Azután József megparancsolta szolgáinak, az orvosoknak, hogy balzsamozzák be apját. Így hát az orvosok bebalzsamozták Izraelt, és ez negyven teljes napot vett igénybe, mert ennyi napig szokott tartani a balzsamozás; és az egyiptomiak hetven napig siratták őt” (1Mó 50:2, 3). József 110 éves korában halt meg, majd „bebalzsamozták, és koporsóba tették Egyiptomban” (1Mó 50:26). Jákob holttestét valószínűleg azért tartósították, hogy megőrizhessék a temetésig, melyre később került sor az Ígéret földjén. Józsefet pedig alighanem azért balzsamozták be, mert kiemelkedő állást töltött be az országban (1Mó 49:29–32; 50:13, 24, 25; 2Mó 13:18, 19; Jzs 24:32).

Hérodotosz beszámolója szerint a balzsamozás során az egyiptomiak hetven napra nátronba helyezték a holttestet. Ám a Biblia azt írja, hogy a jóval korábbi időkben, amikor az egyiptomi orvosok bebalzsamozták Jákobot, az „negyven teljes napot vett igénybe, mert ennyi napig szokott tartani a balzsamozás; és az egyiptomiak hetven napig siratták őt” (1Mó 50:3). A tudósok többféleképpen próbálták összhangba hozni az 1Mózes 50:3-ban olvasható kijelentést Hérodotosz leírásával. Az egyik magyarázat szerint a Szentírásban említett 40 nap nem foglalta magában azt az időszakot, amíg a tetem nátronban volt. Ám inkább az feltételezhető, hogy Hérodotosz egyszerűen elhibázta, hogy hány napra tették a holttestet nátronba. Egy későbbi görög történetíró, Diodórosz Szikeliótész (i. e. I. század) azt írta, hogy az egyiptomi balzsamozási eljárás több mint 30 napig tartott (Bibliothéké. I., 91., 5., 6.). Természetesen lehettek olyan egyiptomi balzsamozási módszerek, melyekről e két történetíró közül egyik sem beszélt. Emellett feltételezhető, hogy a történelem folyamán a különböző időszakokban különböző hosszúságúak lehettek a balzsamozási eljárások.

A héberek és a keresztények temetkezési szokásai: A palesztin sírokból előkerült emberi tetemek mára szinte teljes mértékben lebomlottak, ami azt mutatja, hogy a héberek körében nem volt általánosan elterjedt szokás a balzsamozás (legalábbis, ellentétben az egyiptomiakkal, nem az volt a céljuk vele, hogy hosszú időre megőrizzék a holttestet). Ezenkívül Krisztus első követői sem balzsamozták be az elhunytakat azért, hogy korlátlan ideig megőrizzék a holttestet. A hűséges héberek és az igaz keresztények tisztában voltak azzal, hogy a lélek – akár az ember lelke, akár az állaté – meghal, majd a test visszatér a porba (Pr 3:18–20; Ez 18:4). Az, hogy a Szentírás alig ejt szót a balzsamozásról, további bizonyítékát adja annak, hogy a héberek és az első századi keresztények körében ez nem volt megszokott eljárás.

A Bibliában a következő olvasható Asa király temetéséről: „Lefektették fekvőhelyére, amely tele volt balzsamolajjal meg különféle kenőcsökkel, melyeket különleges készítésű kenőccsé kevertek. És felettébb nagy temetési égetést rendeztek érte.” Ez nem a király elhamvasztását jelentette, hanem fűszerek égetését (2Kr 16:13, 14). Még ha a kenőcsök használatát egy fajta balzsamozásnak tekintjük is, akkor sem mondható el, hogy ez az eljárás megegyezett az egyiptomiakéval.

Miután a beszámoló leírja, hogy Jézus Krisztus meghalt, ezt közli Nikodémuszról: „hozott egy göngyöleg mirhát és aloét, körülbelül százfontnyit.” Majd a beszámoló így folytatódik: „Fogták tehát Jézus testét, és a fűszerekkel együtt pólyákba kötözték, úgy, ahogy a zsidóknál szokás előkészülni a temetésre” (Jn 19:39, 40). A Szentírás azonban ezt az eljárást nem nevezi balzsamozásnak, és nem is hasonlított az egyiptomi balzsamozáshoz. A zsidók a fent említett módon készítették elő a holttestet a temetésre, és minden bizonnyal így készítették elő Lázár holttestét is. Ez utóbbi eset mutatja, hogy a zsidóknál nem volt szokás az olyan aprólékos balzsamozási eljárás, melynek az lett volna a célja, hogy hosszú időre konzerválják a tetemet. Ez abból látható, hogy amikor Jézus azt az utasítást adta, hogy ’vegyék el a követ’, Márta ezt mondta Lázárról: „Uram, most már biztosan szaga van, hiszen ez már a negyedik nap.” Márta bizonyára nem feltételezte volna ezt, ha a fivére teste be lett volna balzsamozva. Lázár be volt kötözve pólyákkal a lábán és a kezén, „az arca pedig egy kendővel volt körülkötve”. De nem azért pólyálták be a holttestét, hogy megóvják attól, hogy oszlásnak induljon (Jn 11:39, 44; lásd: TEMETÉS).