Vajon a gazdagság boldogít?
NYILVÁNVALÓ, hogy a több pénz birtoklása nem teszi boldogabbá az embereket. A Psychology Today folyóirat ezt mondja: „Ha már egyszer valaki a létminimum felett él, a magasabb jövedelem meglepően kis mértékben áll kapcsolatban a személyes boldogságával.”
Ezt erősítette meg a New York Times 1993. október 29-ei gyászjelentése, amely ezt a főcímet viselte: „Doris Duke, a 80 éves örökösnő, akit hatalmas gazdagsága nem boldogított, meghalt.” Az újságcikk ezt mondta: „Egyszer késő este Rómában, 1945-ben Miss Duke, aki akkor harminchárom éves volt, elmondta barátjának, hogy mérhetetlen gazdagsága valahogy útjában áll a boldogságának.”
„Ez a sok pénz időnként problémát jelent — tárta fel barátjának Duke. — Miután néhányszor randevúzok egy férfival, elkezdi mondani, milyen nagyon szeret. De honnan tudhatom, hogy valóban szeret? Hogyan lehetek egyáltalán biztos benne?” A Times megjegyezte: „Miss Duke szavai azon az éjszakán azt mutatták, hogy gazdagsága mélységes hatással volt életére, mi több, maradandó sebet ejtett azon.”
Hasonlóan Jean Paul Getty, aki egykor a leggazdagabb ember hírében állt a világon, ezt mondta: „A pénz egyáltalán nem áll szükségszerűen összefüggésben a boldogsággal. Esetleg a boldogtalansággal.” Jane Fonda, híres hollywoodi színésznő, aki az 1970-es években mozifilmenként félmillió dollárt kapott, ezt mondta: „Megízleltem a gazdagságot, minden anyagi jóval rendelkeztem. Semmit sem jelentenek számomra. A saját uszodával már ideggyógyász jár együtt, nem beszélve a válásokról és a gyermekekről, akik gyűlölik szüleiket.”
Míg a gazdagság önmagában sohasem hoz majd boldogságot, addig a legsötétebb nyomor sem. Ezért egy bölcs ember sok évvel ezelőtt ezt mondta: „szegénységet vagy gazdagságot ne adj nékem” (Példabeszédek 30:8, 9). Egy másik bibliaíró megjegyezte, hogy amire az embernek szüksége van boldogsága érdekében, az „az Istenfélelem, megelégedéssel: mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit; de ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele” (1Timótheus 6:6–10).