Németország

NÉMETORSZÁG a nemzetközi élet egyik központja. Évente átlagosan körülbelül 15 000 000 turista jön külföldről. Sokan közülük a Bajor-Alpokban töltik a szabadságukat, vagy a Fekete-erdőben, meg a festői Rajna folyó mentén, illetve kulturális központokat látogatnak a városokban. Más utazókat talán üzleti célból visz az útjuk Németországba. Németország az egész földre kiterjedő üzleti kapcsolataival a világ főbb kereskedelmi nemzeteinek egyike. Az ország virágzó gazdasága sok éven át oly sok munkást vonzott ide más országokból, hogy az figyelemre méltó hatással volt a nagyobb városok népességének összetételére. Ez Jehova Tanúi munkáját is érintette Németországban.

Szolgálatukra továbbá olyan események voltak hatással, melyek a II. világháború alatt és a végén történtek. Adolf Hitler diktatúrája alatt a Tanúk a brutalitás és kitartó támadás célpontjai voltak. Hitler megesküdött, hogy megsemmisíti az Ernste Bibelforschereket (Komoly Bibliakutatókat) — ahogy akkoriban ismerték Jehova Tanúit Németországban —, és erre mind a katolikus, mind a protestáns papság áldását adta. Jehova Tanúi azonban nem alkudtak meg hitükben. Szilárdan álltak a könyörtelen támadással szemben.

Tizenkét évvel azután, hogy a Tanúkat betiltották Németországban, Hitler és politikai pártja már nem létezett. Ezzel szemben Jehova Tanúi azzal foglalatoskodtak, hogy beszéljenek az embereknek Isten Királyságáról és arról, hogy mit jelent ez az emberiségnek. Az arról szóló feljegyzések, amit a náci korszak alatt átéltek, és ahogyan azzal megküzdöttek, továbbra is alapot ad a tanúskodásra — ma már az egész világnak.

Mi tette lehetővé a Tanúknak, hogy diadalmaskodjanak? Ez nem a leleményességükön múlt. És bizonyára nem is azon, hogy mennyien voltak. A II. világháború kezdetén 20 000-nél is kevesebben voltak egész Németországban, szemben a hatalmas náci rezsimmel. A magyarázat Gamálielnek, a bölcs tanítónak réges-rég mondott szavaiban rejlik, melyek a Bibliában vannak feljegyezve: „ha emberektől van e tanács, vagy e dolog, semmivé lesz; ha pedig Istentől van, ti fel nem bonthatjátok azt; nehogy esetleg Isten ellen harczolóknak is találtassatok” (Csel 5:34–39). Jehova Tanúi Németországban lojálisnak bizonyultak Isten iránt, még halálos veszélyben is, és Jehova valóra váltotta ígéretét, hogy „el nem hagyja az ő kegyeseit [lojálisait, NW]” (Zsolt 37:28).

Jól kihasználják a háború utáni lehetőségeket

Azok, akik túlélték a háborús éveket, láthatták, hogy van még tennivaló. Olyan eseményeket éltek át, melyek részét alkották a Jézus Krisztus által megjövendölt dolgok nyilvánvaló beteljesedésének, és amelyek az ő jelenlétének és a dolgok rendszere befejezésének jelét jellemzik. Átéltek egy olyan méretű háborút, amilyenre még nem volt példa a történelemben. Tapasztalták, mit jelent az, ha az embert nyomorúságra adják, elárulják, a nemzetek gyűlöletének tárgyává válik, és meggyilkolják. Javában dúltak a megjövendölt éhínségek. Az embereknek szükségük volt arra, hogy elmondják nekik, mit jelentenek ezek az események. Jehova Tanúi még a koncentrációs táborokban sem hagytak fel soha a prédikálással. De ismerték azt, amit Jézus megjövendölt: „az Isten országának ez az evangyélioma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek” (Máté 24:3–14, kiemelés tőlünk). Még több tennivaló volt, és égtek a vágytól, hogy hozzálássanak a munkához.

A Tanúk a háború után rögtön újra megszervezték a Királyság-hirdető munkát Németországban. Erich Frost, akit kilenc év után szabadlábra helyeztek, haladéktalanul intézkedett, hogy érett testvérek látogassák, szervezzék meg újra és erősítsék a gyülekezeteket. Néhány Tanú olyannyira legyengült az éhezés miatt, hogy elájult az összejövetelek alatt, de eltökélt szándékuk volt, hogy jelen legyenek, és hasznot merítsenek a szellemi táplálékból. Gertrud Pötzinger a szabadon bocsátása utáni első napon reggeltől estig gyalogolt München felé, azt remélve, hogy ott rátalál férjére. Mégis, mikor este jóindulatú emberek ételről és szállásról gondoskodtak számára, még éjfél után is fennmaradt, hogy tanúskodjon nekik Jehova szándékairól. Konrad Franke a kiszabadulásakor tüstént elkezdte az úttörőszolgálatot, pedig eleinte a csíkos rabruháján kívül nem volt egyéb, amit hordhatott volna.

1947-ben 15 856 Tanú volt Németországban, akik újra nyilvánosan részt vettek a szántóföldi szolgálatban, bátran ismertetve, hogy Isten Királysága az egyedüli reménység a tartós békére és biztonságra. Jehova megáldotta buzgó szolgálatukat, és 1975 májusára, harminc évvel a háború befejezése után, 100 351 Királyság-hirdető tevékenykedett Nyugat-Németországban.

Ezek alatt az évek alatt nem csupán a német szántóföldet érintette a tanúskodómunka. A buzgó németországi Tanúk úgy vették észre, hogy szolgálatuk sokféle nemzetiségű emberre kiterjed. Hogy is volt ez?

Misszionáriusi terület hever a lábuk előtt

Hogy megfeleljen virágzó gazdasága szükségleteinek, Németország az 1950-es évek közepén kezdett Gastarbeitereket, vagyis „vendégmunkásokat” toborozni más országokból. Nagy számban jöttek az országba Görögországból, az akkori Jugoszláviából, Olaszországból, Portugáliából, Spanyolországból és Törökországból. 1972-re a külföldi munkaerő több mint 2,1 millióra duzzadt.

A vendégmunkások özöne után — mely az 1950-es években kezdődött, és még az 1970-es években is tartott —, az 1980-as években az Afrikából és Ázsiából jövő menekültek hulláma árasztotta el Németországot. Ehhez csatlakoztak az 1990-es években a Kelet-Európából és a Balkánról érkező menekültek. Az akkori liberális, politikai menedékjogot nyújtó törvények eredményeként az európai nemzetek közül Németországban volt a legmagasabb a külföldi születésű lakosok száma.

Jehova Tanúi ezt kitűnő misszionáriusi területnek tekintették, mely éppen a lábuk előtt hevert. Mivel ’Isten nem személyválogató’, és mivel azoknak az embereknek, akik elszakadtak szülőföldjüktől, feltétlenül szükségük van arra a vigasztalásra, amelyet csakis Isten Szava nyújthat, Jehova Tanúi égető szükségét érezték annak, hogy prédikálják a jó hírt ezeknek az embereknek (Csel 10:34, 35; 2Kor 1:3, 4). Nem könnyű feladat azonban, hogy a Németországban élő 7 500 000 külföldit az anyanyelvén érjék el.

Azért, hogy a Biblia igazságát még eredményesebben oszthassák meg ezekkel a külföldről jött emberekkel, sok német Tanú tanult meg egy új nyelvet. Micsoda nagyszerű bizonyítéka ez annak, hogy igazán szeretik felebarátaikat, azzal összhangban, amit Jézus tanított követőinek! (Máté 22:39). Bár ezeknek a Tanúknak a többsége nem tehette meg, hogy külföldön legyen misszionárius, égett a vágytól, hogy teljesen kihasználja a lehetőségeket a saját országán belül. Így 1998 augusztusában már több mint 23 600 hírnök prédikálta a jó hírt 371 idegen nyelvű gyülekezetben és 219 hírnökcsoportban. Természetesen az idegen nyelvű gyülekezetek nem azért alakulnak, hogy külön csoportot alkossanak, hanem inkább azért, hogy azoknak az embereknek, akik nem ismerik eléggé a német nyelvet, megkönnyítsék az igazság megtanulását a saját anyanyelvükön. Sok hírnök felismerte, hogy egy tanult nyelv talán eljut az elméig, de többnyire az anyanyelv az, amely eléri a szívet.

Bár Németországban bizonyos körökben neheztelnek a külföldiekre, és rosszul bánnak velük, Jehova népe között őszinte keresztényi szeretettel fogadják őket. A német mellett az albán, amhara, arab, hindi, japán, kínai, magyar, perzsa, román, tamil, tigrinya és vietnami a között a 24 nyelv között van, melyen jelenleg Jehova Tanúi összejöveteleket tartanak itt. Az 1993-as „Isteni tanítás” kerületkongresszusokon Németországban a 194 751 jelenlévőnek hozzávetőlegesen 10 százaléka az idegen nyelvű kongresszusokon vett részt. És az ezeken megkeresztelkedők száma majdnem 14 százalékát tette ki a az összes megkeresztelkedőnek.

Azok között, akik kedvezően válaszoltak a Királyság-üzenetre, van egy olyan hindu család is, mely 1983-ban hagyta el Srí Lankát az ott dúló háború miatt, és azt remélték, hogy hatéves kisfiuk orvosi ellátást kap majd. Sajnos a kisfiú meghalt. De a család megismerte Jehovát, aki fel fogja támasztani a halottakat, és felkínálja nekik a lehetőséget az örök életre (Csel 24:15). Aztán itt van egy nigériai nő is, aki tizenévesen harcolt a biafrai háborúban. Miután Németországba költözött, megváltozott az élete, amint megtanulta, mit tanít Jehova az embereknek a békés egymás mellett élésről (És 2:3, 4).

Azok között az olaszok között, akik németországi tartózkodásuk idején lettek Jehova Tanúi, elég gyakran hallani ezt a mondást: Non tutti i mali vengono per nuocere. (Minden rosszban van valami jó.) Mennyire találó! Sok ilyen olasz, valamint más országból származó ember azért jött Németországba, hogy elmeneküljön az anyagi gondok elől, ám valami nagyobb értéket talált az anyagi javaknál — az igazságot Istenről és szándékáról.

Mások is megfigyelik azt a buzgó tevékenységet, melyet a Tanúk ezek között az emberek között végeznek. A Halberstadti Gyülekezet ezt a levelet kapta: „Nálunk van a központi tábor a menedékjogot kérők számára. Egyidejűleg több mint 40 nemzetből való ember van itt . . . Ezek az emberek a legkülönfélébb kultúrákból származnak, és maguk mögött kellett hogy hagyják a családtagjaikat, otthonukat, nyelvüket és hagyományaikat. Sok esetben nyomasztó emlékű élmények vannak a hátuk mögött, és bizonytalan jövő elébe néznek . . . Ez az, amiért sokan a hitben keresnek támaszt és reményt. Nagyon hálásak vagyunk Önöknek, hogy a nagylelkű [különféle nyelvű Bibliákból álló] adományuk által lehetővé tették, hogy ezek az emberek a saját nyelvükön íródott Biblia olvasásán keresztül vigaszra leljenek és bízni tudjanak.”

Néhány az idegen nyelvű csoportok közül

ANGOL: A Nigériából, Ghánából, Srí Lankáról, Indiából és egyéb helyről származó menekültek hasznot merítenek az angol gyülekezetek munkájából. A Ghánából való Steven Kwakye az egyik, aki ezt javára fordította. Amikor egy bangladesi fiatalember Németországban elmondta Stevennek, hogy igyekszik elkerülni a Tanúkat, Steven azt javasolta neki, hogy küldje el őket inkább hozzá. Mikor Steven még fiatalember volt, egy Tanú beszélt vele Ghánában. Most, hogy távol volt a rokonoktól, akik nyomást gyakoroltak rá, Steven többet szeretett volna megtudni. Ma már keresztény vén, és a családja vele együtt részt vesz Jehova szolgálatában.

TÖRÖK: Razim felesége és fiai már több mint tíz éve Jehova Tanúi voltak, maga Razim azonban továbbra is az iszlám hitben maradt. Észrevette viszont, hogy a Korán-magyarázatok annyira eltérőek az egyes mecsetekben, hogy néhány muszlim a sajátján kívül nem menne semmilyen más mecsetbe sem. Egyik törökországi látogatásakor elment egy mecsetbe is, meg Jehova Tanúi összejövetelére is. A mecsetben olyan magyarázatokat hallott az iszlámról, melyek különböztek attól, amit Németországban tanítottak. Hiányzott az egység. Viszont amikor visszatért Németországba, ezt mondta: „Ebben a Királyság-teremben ugyanaz a szeretet van, és ugyanaz a program hallható, mint a törökországi Királyság-teremben. Ez az igazság.”

HINDI: 1985-ben két Tanú csöngetett Sarda Agarvál ajtajánál, épp miután azért imádkozott, hogy megtalálhassa azt az istent, akinek kiöntheti a szívét. Férjének tüdőrákja volt. Sarda el volt keseredve, mivel úgy érezte, hogy a hindu istenek nem hallgatják meg az imáit. Megkérdezte a Tanúktól, hogy vajon Jézus-e az Isten. Magyarázatuk meggyőzte őt, hogy választ nyert az imájára. Úgy tűnt, hogy Jehova olyan isten, amilyenről tanulni szeretett volna. Bár kezdetben tétovázott, hogy visszatérjen-e hindu isteneihez, mivel félt, hogy megharagítja őket, hamarosan mégis eldobta képeiket, és elfogadta Jehovát mint az igaz Istent. 1987-ben keresztelkedett meg. Ma már általános úttörő, és hálás, hogy azt az Istent szolgálhatja, akiben mint személyben megbízhat. Férje és fia egyaránt kisegítőszolga (Zsolt 62:9).

LENGYEL: 1992-ben egy lengyel gyülekezet alakult Berlinben, és még ugyanabban az évben különleges kongresszusi napot tartottak lengyel nyelven. Bár Németországnak azon a részén tartották, ahol sok a lengyel származású ember, arra azért senki nem számított, hogy a kongresszusi terem, a szomszédos Királyság-terem és még az étkező is zsúfolásig tele lesz. Szinte hihetetlen, de összesen 2523 személy jött el! Volt közöttük néhány lengyel Tanú, akik ugyan német gyülekezetbe jártak, de örömet szerzett nekik, hogy láthatták, hogy a lengyel szántóföldön lehetőség nyílik a Királyság-prédikáló munkára, és személy szerint hálásak voltak, hogy az anyanyelvükön hallhatják a Biblia igazságát.

Még orosz, szerb, horvát és kínai is!

OROSZ: Miután a hidegháború befejeződött, sokan visszatértek ősapáik földjére azok közül, akik Oroszországban nőttek fel, és oroszul beszéltek, de az őseik németek voltak. Voltak olyanok is, akik a szovjet fegyveres erőknél szolgáltak az akkori Kelet-Németországban, és velük mentek a hozzátartozóik is. Minden ember szellemi szükségletekkel születik, és az övéiket nem elégítették ki.

A Schlegel család német származású, és 1992-ben költözött az ukrajnai Krím félszigetről ősapái földjére. Itt megismerkedtek egy Jehova Tanújával, aki eredetileg Üzbegisztánból jött, és Németországban lett Tanú. A Biblia tanulmányozását követően az egész család megkeresztelkedett.

Szergej és felesége, Zsenya ateisták voltak. De amikor megmutatták nekik a Biblia válaszait a kérdéseikre, különösen a jövővel kapcsolatban, meglepődtek. Alázatosan hitet fejlesztettek ki Jehovában, és kiigazításokat tettek az életükben, bár ez Szergej számára munkahely-változtatással járt, és azzal, hogy lemondott a nyugdíjról, pedig már hamarosan jogosult lett volna rá.

Marina, aki ápolónő volt egy katonai kórházban, kereste az élet értelmét. Amikor megkapta az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyvet, azonnal elolvasta, és csakhamar felismerte, hogy megtalálta azt, amit keresett. Miután visszatért Oroszországba, meglátogatott másokat is, akik korábban tanulmányoztak Jehova Tanúival Németországban, és buzdította őket. Nemsokára elkezdte az úttörőszolgálatot — így törekszik életcéljának megvalósítására.

1998 augusztusában már 31 orosz gyülekezet és 63 kisebb csoport volt, összesen 2119 hírnökkel — ez 27 százalékos növekedést jelentett az azt megelőző évhez viszonyítva.

SZERB/HORVÁT: Johann Strecker szerint, aki utazófelvigyázó ezen az idegen nyelvű szántóföldön, legalább 16-féle nemzetiség élt a volt Jugoszláviában. Ezt mondja: „Csodálatos látni, miként egyesíti most őket az igazság.” Amikor Munib, egy muzulmán férfi, aki nyolc évig a jugoszláv hadseregben szolgált, Németországban meghívást kapott Jehova Tanúi összejövetelére, azt tapasztalta, hogy horvátok, szerbek és muszlim vallású emberek békésen jönnek össze egymással. Ő ezt szinte elképzelhetetlennek tartotta! Egy hónapon át egyszerű megfigyelő volt. Amikor meggyőződött arról, hogy a Tanúk között valódi egység és béke uralkodik, beleegyezett abba, hogy elkezdjék vele a bibliatanulmányozást. 1994-ben megkeresztelkedett.

A Horvátországból való Rosanda, aki római katolikusként több évet töltött egy zárdában, meglátogatta a rokonait, akik Tanúk lettek Németországban. Miután részt vett velük a Teokratikus Szolgálati Iskolán és a Szolgálati Összejövetelen, elismerte: „Nálatok van az igazság. Mindig is azon tűnődtem, vajon hogyan prédikálták az evangéliumot az első keresztények. Mikor láttam a két testvérnőt az emelvényen, ahogyan az egyik prédikált a másiknak, ez a gondolat villant át az agyamon: »Pontosan így csinálhatták az első keresztények is.«” Követve a korai keresztények példáját, Rosanda most úttörő.

Azok közül a német Tanúk közül, akik megtanulták ezeknek a népcsoportoknak a nyelvét, hogy tanúskodni tudjanak nekik, néhányan később, mikor lehetővé vált, ténylegesen odaköltöztek azokba az országokba, hogy ott szolgáljanak.

KÍNAI: Németországban az utóbbi időben nyílt lehetőség arra, hogy a kínai szántóföldön munkálkodjanak. „A kínai emberek többsége még soha nem hallott rólunk, nemhogy olvasta volna a Bibliát” — magyarázza Egidius Rühle, aki korábban misszionárius volt Tajvanon. Még hozzáteszi: „Mivel a legtöbb kínaiban nagy a tudásvágy, úgy szívják magukba az ismeretet, mint a szivacs a vizet.”

Amikor a Szolgálati Kiképző Iskola 12. osztályát bemutatták a seltersi Bétel-családnak 1996 októberében, micsoda öröm volt találkozni az első olyan kínai tanulóval, aki Németországban vett részt az iskolán. Németországban ismerte meg az igazságot. Majd pedig tanúskodott egy kínai asszonynak, aki geológusprofesszor, és odaadta neki Az élet — Hogyan jött létre? Evolúció vagy teremtés útján? című könyvet. A hölgy egy héten belül elolvasta az egész könyvet. Most az evolúció tanítása helyett házi bibliatanulmányozásokat vezet — 1996 végén 16-ot vezetett.

Lelkesen megosztják másokkal, amit tanultak

A szó szoros értelmében több száz olyan külföldi lakos ismerte meg az igazságot Németországban az évek folyamán, aki aztán visszatért hazájába, hogy ott prédikálja a jó hírt. Sokan ma már vénként vagy kisegítőszolgaként vagy más felelősségteljes tisztségben szolgálnak. Petrosz Karakarisz a görögországi Bétel-család tagja; Mamadou Keita misszionáriusként szolgál Maliban; és Paulin Kangala — akit sokan Pepe néven ismernek — misszionárius a Közép-afrikai Köztársaságban a feleségével, Ankéval együtt.

Az 1990-es évek kezdetétől fogva több mint 1500 görögül beszélő hírnök tért vissza Görögországba, néhányan mint képesített vének. Mások Svédországba, Belgiumba, Angliába és Kanadába költöztek, hogy az ottani görög lakosság körében előmozdítsák a prédikálómunkát. És alighanem nincs más olyan ország a világon, magát Görögországot kivéve, ahol annyira sok görögül beszélő hírnök lenne, mint itt Németországban.

Mi történt Kelet-Németországban?

A II. világháború végén Németországot elfoglalta az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia és a Szovjetunió hadserege. A legyőzött nemzetet négy megszállási övezetre osztották. A négy győztes hatalom mindegyike fennhatóságot kapott egy-egy övezet felett. (Berlint, a fővárost szintén felosztották négy megszállási szektorra.) Mivel a szovjet megszállási övezet az ország keleti részén volt, hamarosan keleti zónaként vált ismertté. 1949-ben Németországnak ez a része visszanyerte függetlenségét, és ez lett a Német Demokratikus Köztársaság. Valójában azonban a „keleti zóna” kifejezést egyszerűen a Kelet-Németország elnevezés váltotta fel. Amikor 1955-ben a három fennmaradt megszállási övezetből megalakult a Német Szövetségi Köztársaság, akkor a népszerű szóhasználatnak megfelelően Nyugat-Németországként vált ismertté.

A náci állam összeomlása után a keleti zónában élő Jehova Tanúi rögtön megragadták az alkalmat az összejövetelek nyilvános megtartására és a szántóföldi szolgálatban való buzgó részvételre. 1949 közepére több mint 17 000-en adtak le jelentést a szántóföldi szolgálatról Kelet-Németországban. De az enyhülés, melyet a náci rezsim bukása után éreztek, nem tartott sokáig. A gyülekezeti összejöveteleket megint félbeszakította a rendőrség. Az irodalmat elkobozták. Az utakat lezárták, megakadályozva, hogy a Tanúk részt vegyenek egy kongresszuson. Letartóztattak testvéreket. 1950. augusztus 31-én hivatalosan is elrendelték a betiltást. A kelet-németországi Tanúk ismét illegalitásba kényszerültek, ezúttal a kommunista rezsim miatt, és csak mintegy 40 évvel később kerültek ki belőle.

Kelet-Németországban az üldözés a betiltás elején volt a legszigorúbb. 1990-ben a Berliner Morgenpost című német újság ezt írta: „1950 és 1961 [amikor a falat építették] között a keletnémet hatóságok 2891 személyt tartóztattak le Jehova Tanúi közül; ebből 2202-t, beleértve 674 nőt, bíróság elé állítottak, és összesen 12 013 év börtönbüntetésre ítéltek. A fogságban 37 férfi és 13 nő meghalt a visszaélések, betegség, alultápláltság vagy az időskor következtében. A bíróság 12 férfit életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt, de később ítéletüket 15 évre csökkentették.”

Természetesen ez csupán a kezdet volt. A betiltás négy évtizedig eltartott. Voltak időszakok, amikor a Tanúkra nehezedő nyomás látszólag csökkent. Majd betörtek a lakásokba, és még többeket tartóztattak le. Bár a pontos számot illetően van némi bizonytalanság, a Társulat saját történelmi feljegyzései azt mutatják, hogy Kelet-Németországban a betiltás évei alatt 4940 Tanút zártak börtönbe 231 különböző helyen.

Körültekintően jönnek össze

Jehova Tanúi még ilyen nehéz helyzetben is rendszerint módot találtak rá, hogy megszerezzék a tanulmányozáshoz szükséges bibliai irodalmat. Több száz bátor testvér és testvérnő kockáztatta szabadságát, olykor még az életét is, hogy gondoskodjon a szellemi szükségletekről. A testvérnők gyakran kulcsszerepet játszottak ebben. Még mielőtt 1961-ben felépült volna a berlini fal, Berlin nyugati szektorába tudtak utazni, hogy megszerezzék az irodalmat a Társulat itteni hivatalából, és visszavigyék magukkal. Amikor a keletnémet kémek figyelni kezdték a hivatalt, hogy lássák, ki kapja az irodalmat, a futárok közül néhányat letartóztattak. Így hát más taktikát alkalmaztak. A futárként tevékenykedő testvérnők fel tudták venni az irodalmat Berlinben más Tanúk otthonainál, és onnan indultak hazafelé. Noha néhányakat letartóztattak és bíróság elé hurcoltak, valamint börtönbüntetést róttak ki rájuk, a szellemi utánpótlás folyama sohasem apadt ki teljesen.

Meg tudták tartani ilyen körülmények között a keresztény összejöveteleket? Érthető módon néhányakat eleinte némi aggodalom töltött el. De felismerték, hogy fontos összegyűlni keresztény hittársaikkal, ha szellemileg erősek akarnak maradni (Zsid 10:23–25). Megszervezték, hogy ezt körültekintően, kis csoportokban tegyék. Biztonsági okokból csak a keresztnevükön szólították egymást. Az összejöveteleket rendszerint sötétedés után tartották meg, különböző helyeken és különböző napokon. Nyár folyamán az összejövetelek nem kezdődhettek este 10 óra előtt. Ennek ellenére a testvérek nem estek kétségbe.

Bár Királyság-termeket nem használhattak, egy barátságos földműves Szászországban felajánlotta a csűrjét használatra. Ennek volt hátsó ajtaja is, mely egy ösvényre nyílott, amit bokrok rejtettek el. A csűr egész télre helyet adott egy körülbelül 20 fős csoportnak, akik gyertyafénynél találkoztak. Nemsokára a földműves is Tanú lett.

Megtanulják, hogyan tanúskodjanak a betiltás alatt

Az Isten Királysága jó hírének prédikálómunkája nem állt le Kelet-Németországban. A Bibliát nem tiltották be, ezért a testvérek gyakran kezdték úgy a beszélgetéseket, hogy egyszerűen utaltak a Bibliára. Mivel kevés vagy egyáltalán semennyi irodalmuk sem volt, amit felkínálhattak volna, bibliai beszélgetéseket vezettek különböző témák szerint egymáshoz kapcsolódó írásszövegek alapján. A prédikálás persze veszélyes volt. Bármelyik nap, melyet a szolgálatban töltöttek, a szabadság utolsó napja lehetett. A Tanúk „állandó társa” volt az ima, ahogy egyikük kifejezte, és még hozzátette: „Ez nyugalommal töltött el minket, és segített megőrizni a lélekjelenlétünket. Soha nem éreztük magunkat egyedül. Mindig szükség volt azonban az óvatosságra.”

Néha éppen a börtönökben tanúskodtak. Wolfgang Meise a waldheimi börtönben volt. Az egyik nap levelet kapott a feleségétől, aki azt írta, hogy Berlinben volt, és Knorr levest evett. (A Knorr egy népszerű leves márkaneve Németországban.) Wolfgang kihasználta az alkalmat, és elmagyarázta egyik rabtársának, hogy ez azt jelenti, hogy Berlinben kongresszust tartottak, melyen N. H. Knorr, a Watch Tower Society elnöke beszédet mondott. A férfi soha nem felejtette el Wolfgang szemének ragyogását, melyben visszatükröződött az öröm, melyet érzett, miközben felesége levelét magyarázta. Mintegy 14 évvel később, miután Nyugat-Németországba költözött, ez a férfi elkezdte tanulmányozni a Bibliát, és két évvel később megkeresztelkedett Würzburgban.

Hildegard Seligert, aki már sok évet töltött a náci koncentrációs táborokban, további tíz évre ítélte egy kommunista bíróság Lipcsében. Később egy női őr a hallei börtönben elmondta Hildegardnak, hogy rendkívül veszélyesnek tartották, mivel „egész nap a Bibliáról beszélt”.

A betiltás ellenére is folyamatos a növekedés

A testvérek buzgalma jó gyümölcsöket termett. Horst Schramm arról számol be, hogy az 1950-es évek elején 25 hírnök volt a Königs Wusterhauseni Gyülekezetben, a berlini fal leomlásakor viszont 161, pedig 43 hírnök nyugatra költözött, és többen meghaltak. Valóban, néhány gyülekezetben a jelenleg tevékeny Tanúk több mint 70 százaléka a betiltás alatt ismerte meg az igazságot.

Vegyük például a Chemnitz családot. Bernd és Waltraud a betiltás elején, még igen fiatalon ismerte meg az igazságot és keresztelkedett meg. Miután összeházasodtak és gyermekeik lettek, nem engedték, hogy a betiltás akadályozza őket abban, hogy gyermekeiket Jehova szolgálatára neveljék. Az 1980-as években, amikor a munka még mindig be volt tiltva, Andrea, Gabriela, Ruben és Esther szüleik irányítását követve átadták magukat Jehovának, és megkeresztelkedtek. Csupán Matthias, a legfiatalabb keresztelkedett meg a betiltás feloldása után. Jehova gazdagon megáldotta e házaspárt, hogy az ellenállás ellenére is határozott volt. Micsoda jutalom számukra tudni, hogy ma már mind az öt gyermekük a seltersi Bétel-család tagja!

Egy vén, aki segített összeállítani a Társulat számára a havi szántóföldi szolgálati jelentéseket, ezt mondja: „Az egész 40 évi betiltás alatt egyetlenegy hónap sem telt el úgy, hogy ne jelentettek volna megkeresztelkedést.” Ezután bővebben kifejti: „A keresztelkedés rendszerint szűk körű volt, és magánlakásokban zajlott. Az előadás után a keresztelkedésre jelölteket egy fürdőkádban merítették be. Gyakran nehézséget okozott, hogy a keresztelkedő teljesen a víz alá kerüljön. Ilyen kisebb nehézségek ellenére mindannyian még mindig örömmel emlékeznek vissza megkeresztelkedésük napjára.”

Amikor ismét lehetővé vált, hogy nyilvánosságra hozzák a kelet-németországi szántóföldi szolgálati jelentéseket, micsoda öröm volt megtudni, hogy az 1980-as években nem kevesebb mint 20 704 tevékeny hírnök volt ezen a területen! Természetesen ma már többé nincs szükség külön jelentésekre. 1990 folyamán a hírnökök száma az újraegyesített Németországban 154 108-ra nőtt.

Újjászervezés a testvériség megerősítésére

Abban az időszakban, amikor a kommunista hatalmak igyekeztek a világnak azon a részén élő Tanúkat elvágni a más országokban élő keresztény testvéreiktől, világszerte jelentőségteljes változások mentek végbe Jehova Tanúi szervezetén belül. Ezek a változások — melyeket abbeli igyekezetükben hoztak, hogy még szorosabb összhangba kerüljenek azzal, amit a Biblia az első századi keresztény gyülekezetről mond — a nemzetközi testvériség megerősítését szolgálták, és felkészítették a szervezetet az elkövetkező évek folyamán bekövetkező gyors növekedésre. (Vesd össze: Cselekedetek 20:17, 28.)

Ezért 1972 októberétől kezdődően a gyülekezetekben többé már nem csupán egy személy felügyelt, aki gyülekezetszolgaként volt ismert, és mások segítségével látta el a szükséges munkát. Ehelyett minden egyes gyülekezetben egy vének testületét neveztek ki a felvigyázásra. Már 1975-re nyilvánvalóvá vált, milyen jó eredményekkel járt e változtatás.

Erwin Herzig viszont, aki már régóta utazófelvigyázóként szolgál, emlékszik, hogy a változást nem mindenki fogadta örömmel. Ez arra szolgált, hogy feltárja „néhány gyülekezetszolga szívállapotát” — mondja. Bár a nagy többség hűséges szívű volt, a változtatás kirostált néhányakat, akik becsvágyóak voltak, és jobban kívánták azt, hogy ők legyenek „az elsők”, mint hogy a testvéreiket szolgálják.

Még több változás volt készülőben. Az 1970-es évek alatt Jehova Tanúi Vezető Testületét kibővítették és újjászervezték, munkáját pedig hat bizottság között osztották fel, melyek 1976. január 1-jén kezdték meg működésüket. Egy hónappal később, 1976. február 1-jén a fiókhivatalok munkájának felügyeletét alakították át világszerte. A fiókok működése többé már nem egyetlen fiókszolga fennhatósága alá tartozott. Ehelyett minden fiókot egy fiókbizottság irányított, melyet a Vezető Testület nevezett ki.

Frost, Franke és Kelsey testvér mind szolgált már korábban fiókszolgaként Németországban különböző ideig. Frost testvér szükségesnek látta, hogy egészségi okokból elhagyja a Bételt. (1987-ben, 86 éves korában halt meg. Élettörténete Az Őrtorony 1961. április 15-i angol számában olvasható.) Amikor 1976-ban egy öttagú fiókbizottságot hoztak létre Németországban, beletartozott Konrad Franke (akit a náci korszakban több ízben is börtönbe zártak), valamint Richard Kelsey is (aki Gileádot végzett, és ekkor már 25 éve szolgált Németországban). A bizottságban volt Willi Pohl is (aki túlélte a náci koncentrációs táborokat, és részt vett a Gileád 15. osztályában), valamint Günter Künz (aki a Gileád 37. osztályát végezte el) és Werner Rudtke (egy korábbi utazófelvigyázó).

Ezek az eredeti tagok — Franke testvér kivételével, aki 1983-ban meghalt — még mindig a fiókbizottságban szolgálnak. (Konrad Franke élettörténete Az Őrtorony 1963. március 15-i angol számában jelent meg.) Két másik testvér is szolgált a bizottságban egy ideig, még a halála előtt: Egon Peter 1978-tól 1989-ig és Wolfgang Krolop 1989-től 1992-ig.

Jelenleg a fiókbizottságnak nyolc tagja van. Közöttük van — azokon kívül, akiket már említettünk — Edmund Anstadt (1978 óta), Peter Mitrega (1989 óta), valamint Eberhard Fabian és Ramon Templeton (1992 óta).

Amikor a fiókhivatal felvigyázásának átalakított elrendezése életbe lépett 1976-ban, csupán 187-en voltak a Bétel-családban a nyugat-németországi Wiesbadenben. Azóta a személyzet kibővült 1134 főre, akik 30-féle nemzetiséget képviselnek. Ez bizonyos fokig visszatükrözi a munka nemzetközi jellegét, melyben a fiókhivatalnak kiváltsága van részt venni.

Nyomdai létesítmények a növekvő szükségletek kielégítésére

Az 1970-es évek közepén a németországi fiókhivatali létesítmények Wiesbadennek a Kohlheck néven ismert részén helyezkedtek el, mely egykor csendes, erdőszéli külváros volt, ma viszont a város rohamosan növekvő negyede. A Társulat már 13 ízben növelte ezen a területen az ingatlanvagyonát. A Királyság-hirdetők száma azonban mintegy 100 000-re nőtt Nyugat-Németországban. Nagyobb hivatalra volt szükség, hogy felügyelje a szántóföldet. Egy jóval nagyobb nyomda kellett ahhoz, hogy gondoskodjanak a bibliai irodalomról. Nagyon nehézzé vált, hogy terjeszkedés céljából további ingatlant szerezzenek. Hogyan oldódott meg a nehézség? A fiókbizottság Jehova vezetéséért imádkozott.

Az újonnan kinevezett fiókbizottság tagjai 1977 végén kezdték megvizsgálni azt a lehetőséget, hogy más helyen építsenek új Bétel-otthont. De hát igazán szükség volt erre? Mindenki úgy érezte, hogy a régi rendszer vége már nagyon közel kell hogy legyen. Viszont egy másik szempontot is figyelembe kellett venni. A nyomtatási módszerek megváltoztak, és a Társulatra nyomás nehezedett, hogy átvegye ezeket a módszereket, ha tovább akarja folytatni a nagyarányú nyomtatást, bármennyi idő van is még hátra a régi rendszerből. Érdekes módon, azáltal hogy a Kelet-Németországban élő Jehova Tanúi betiltás alatti helyzetével foglalkoztak, olyan tapasztalatot szereztek, mely megkönnyítette a wiesbadeni testvéreknek a változtatások végrehajtását, amikor azok szükségessé váltak. Hogyan is történt?

Az ofszetnyomás mellett döntenek

Miután 1961-ben felépült a berlini fal, egyre nehezebbé vált, hogy ellássák irodalommal a Kelet-Németországban élő Jehova Tanúit. Hogy ezt megkönnyítsék, elkészítették nekik Az Őrtorony kisebb formátumú, különleges kiadását. Ez egyedül a tanulmányozási cikkeket tartalmazta. E kiadás készítése azzal járt, hogy újra kellett végezni a cikkek betűszedését. A hajszálvékony papírra nagyon nehéz volt nyomtatni, és a nyomtatott ívek hajtogatása megint csak nem volt könnyű feladat. Mikor a testvérek találtak egy olyan automata hajtogatógépet, mely el tudta végezni ezt a műveletet, felfedezték, hogy a gépet a kelet-németországi Lipcsében készítették — paradox módon éppen ott, ahol Jehova Tanúi be voltak tiltva, és éppen abban az országban, amelynek Az Őrtorony e kevésbé szembetűnő kiadását tervezték.

A munka leegyszerűsítése végett az egyik testvér, aki, mielőtt a Bételbe jött, kitanulta az ofszetnyomást, azt javasolta, hogy ezzel az eljárással sokszorosítsák a folyóiratokat. A tanulmányozási cikkeket lefényképezhetnék, lekicsinyíthetnék, majd ofszetlemezre másolhatnák. A fiókhivatal kapott ajándékba egy kisméretű ívnyomó ofszetgépet. Idővel lehetővé vált, hogy ne csupán a tanulmányozási cikkeket, hanem az egész folyóiratot megjelentessék, először fekete-fehérben, végül pedig négyszínnyomással. Ugyanezzel a módszerrel még kisméretű könyveket is előállítottak.

Amikor 1975-ben Nathan Knorr, a Watch Tower Society akkori elnöke ellátogatott Wiesbadenbe, érdeklődéssel figyelte az eljárást. „Nem rossz” — mondta, miután megvizsgálta a nyomtatott anyagot. Amikor megmagyaráztuk, hogy ez a kelet-németországi különleges kiadás, és boldogok vagyunk, hogy az új módszerrel állítjuk elő, Knorr testvér ezt felelte: „Azok a testvérek, akik ilyen sok mindenen mennek keresztül, a legjobbat érdemlik, amit csak adhatunk.” Rögtön meg is adta az engedélyt, hogy további gépeket vásároljunk a munka elvégzéséhez.

Így amikor 1977-ben Grant Suiter, a Vezető Testület egyik tagja Németországba látogatott, és utalt arra, hogy a Társulat már régóta komolyan fontolgatja az ofszetnyomásra való áttérést, és most úgy döntött, hogy széles körben be is vezeti ezt az eljárást, a wiesbadeni testvéreknek már volt némi tapasztalatuk ebben. A kelet-németországi betiltás közvetett módon felkészítette őket erre a változtatásra.

De többről volt szó annál, hogy csupán egyetértsenek azzal a gondolattal, hogy a nyomtatási módszerekben szükség van a változtatásra. Suiter testvér elmagyarázta, hogy nagyobb és nehezebb nyomdagépekre lenne szükség. De hol tudnák azokat elhelyezni? Más csupán álmodozni arról, hogy ofszet-rotációsgépekkel négyszínnyomásban nyomtatnak, és egész más valóra váltani ezt az álmot. Fontolóra vettek több lehetőséget is, hogy továbbterjeszkedjenek Kohlheckben, de egyik sem ment volna simán. Mit tegyenek?

Új fiókhivatali létesítmény

Máshol kezdtek ingatlant keresni. 1978. július 30-án a Düsseldorfban tartott kongresszuson összegyűlt mintegy 50 000 Tanú és a Münchenben összegyűlt közel 60 000-es tömeg meglepetten értesült arról, hogy tervek készülnek egy ingatlan megvásárlására, melyen egy egészen új fiókhivatali létesítmény épülhet.

Közel egy év leforgása alatt 123 telket néztek meg. Végül kiválasztottak egy ingatlant, amely a Selters községre tekintő domboldalon terül el. A Vezető Testület jóváhagyásával 1979. március 9-én megvásárolták. A további egyezkedések, melyeket 18 ingatlantulajdonossal folytattak, lehetővé tették, hogy újabb 65 parcellát szerezzenek meg az ingatlan szomszédságában, s így 30 hektárt nyertek a terjeszkedéshez. A Wiesbadentől mintegy 40 kilométerre északra elhelyezkedő Selters könnyen megközelíthető a teherszállítók számára. A frankfurti Rhein-Main nemzetközi repülőtér még 65 kilométernyire sincs.

A németországi Jehova Tanúi történetében a legnagyobb építkezés előtt álltunk. Vajon igazán felnőttünk ehhez a feladathoz? Rolf Neufert, az építőbizottság egyik tagja visszaemlékszik: „Az építész testvérünk kivételével egyikünk sem dolgozott még soha ilyen nagy építkezésen. A feladat nehézségét aligha lehet elképzelni. Rendes körülmények között egy ilyen hatalmas és bonyolult építkezéssel csakis egy sokéves tapasztalattal és az összes szükséges szakértelemmel rendelkező építővállalat képes megbirkózni.” A testvérek viszont úgy gondolták, hogy ha Jehova azt akarja, hogy építkezzenek, akkor meg is fogja áldani a munkájukat.

Negyven különféle építési engedélyt kellett megszerezni, de a helyi hatóságok igazán együttműködőek voltak, és ezt a testvérek nagyra értékelték. Eleinte volt ugyan némi ellenkezés, de az többnyire a papságtól jött, mely összejöveteleket szervezett, hogy ellenállást szítson, viszont nem járt sikerrel.

A Tanúk országszerte önként jelentkeztek, hogy segítsenek a munkában. Rendkívüli szellemet mutattak ki. Naponta átlagosan 400 állandó munkás volt az építkezésen, és rajtuk kívül mindig volt nagyjából 200 olyan munkás, aki szabadságot vett ki, hogy ott lehessen. Az építkezés négy éve alatt nem kevesebb mint 15 000 Tanú ajánlotta fel önkéntesen a szolgálatait.

Az egyik testvér így emlékezik: „Függetlenül attól, milyen volt az időjárás, vagy milyen nehézségek merültek fel — akár meleg volt, akár hideg, sőt dermesztő hideg —, mindig jól haladt előre a munka. Olyan időben, amikor mások már abbahagyták volna a munkát, mi akkor lendültünk csak bele igazán.”

Más országokból is érkezett egy kis segítség. Még a több ezer kilométernyi utazás sem volt túl sok az Oregonból (Egyesült Államok) érkező Jack és Nora Smith, valamint tizenöt éves lányuk, Becky számára, hogy segítsenek. Ott voltak a müncheni nemzetközi kongresszuson, amikor bejelentették, hogy a Társulat egy új fiókhivatali létesítmény építését tervezi Németországban. „Micsoda kiváltság lenne az új Bétel megépítésénél dolgozni!” — mondták. Szóltak, hogy ők rendelkezésre állnának. Jack így emlékszik vissza: „1979-ben, mialatt részt vettünk a kongresszusi előkészületi munkában, küldtek nekünk egy jelentkezési nyomtatványt, valamint meghívást kaptunk, hogy menjünk, amilyen gyorsan csak tudunk. Annyira izgatottak voltunk, hogy alig tudtunk odafigyelni a munkánkra és a kongresszusra.”

Az építőmunkások elszállásolására át kellett alakítani az ingatlanon a már meglévő épületeket. 1979/80 telén elkészült az első ház. 1980 szeptemberében lerakták az új Bétel-otthon alapjait. Még éppen idejében a nyomdaüzem építési munkálatai is elkezdődtek. Az 1978 januárjában megrendelt 27 méter hosszú ofszet-rotációsgép szállítása 1982 elején volt esedékes. Addigra a nyomdát, legalábbis részben, be kellett fejezni.

A munka túlnyomó részét magunk is el tudtuk végezni. Az egyik testvér még mindig csodálkozva mondja: „Egyikünknek sem volt semmilyen tapasztalata sem abban, hogy ilyen nagy építkezésen dolgozzon egy állandóan változó munkacsapattal. Sokszor azt gondoltuk, hogy az egyik vagy másik területen holtpontra jutottunk, mivel bizonyos munkákhoz nem álltak rendelkezésre szakemberek. De nem egyszer, éppen az utolsó percben, hirtelen előkerült egy szakképzett testvér jelentkezési kérelme. A testvérek épp akkor jelentkeztek, amikor szükség volt rájuk.” Megköszönték Jehovának a vezetését és áldását.

Költözés Seltersbe

Rengeteg munkával járt a mintegy 200 Bétel-tag bútorainak és személyes holmijainak az átköltöztetése, nem is szólva a munkájukhoz szükséges összes gépről és felszerelésről. Ez túlságosan nagy munka volt ahhoz, hogy egy füst alatt elvégezhessék. Lépésről lépésre — egyik osztály a másik után, illetve ahogy az építkezés előrehaladt — a Bétel-család átkerült Seltersbe.

A költözéskor az elsők között azok voltak, akik a nyomdában dolgoztak, mivel az épületegyüttesnek ez a része készült el leghamarabb. Apránként szétszerelték, és Wiesbadenből Seltersbe költöztették a gépeket. Időközben, 1982. február 19-én, Seltersben megkezdték a négyszínnyomásos nyomtatást az új ofszet-rotációsgépen. Micsoda ok az ünneplésre! Májusra a wiesbadeni nyomda elcsendesedett. Harmincnégy év elteltével befejeztük a nyomtatást Wiesbadenben.

Az új ofszetnyomó gépen végzett első nagy munka az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyv nyomtatása volt. Úgy tervezték, hogy az 1982-es kerületkongresszusokon adják közre ezt az új kiadványt, és Németországot megkérték, hogy készítse el hét nyelven. A gondot az jelentette, hogy a könyvkötészet még mindig Wiesbadenben volt. Tulajdonképpen csak több mint egy évvel később költöztették át Seltersbe. Így miután a könyv nyomtatott ívei legördültek a seltersi nyomdagépről, a Társulat teherautói gyorsan Wiesbadenbe vitték őket a kötészetre. Bár ez többletmunkával járt, a testvéreknek sikerült az első nyomtatásnál 1 348 582-ből 485 365 példányt befejezni, és így a kongresszusokon jelen lévő nemzetközi sokaság számos országban örvendezhetett az új kiadványnak.

Érthető módon a költözés miatt vegyes érzések töltötték el a Bétel-családot. A család néhány tagjának közel 35 évig Wiesbaden volt az otthona. A wiesbadeni Bétel-létesítményt azonban már elég hamar felosztották, és eladták különböző személyeknek. Csupán a korábbi könyvkötészet egy kis részét tartották meg, és alakították át Királyság-teremmé. Jehova népének nemzetközi egységére jellemző módon, ez a terem ma négy gyülekezetnek ad helyet — két német, egy angol és egy orosz gyülekezetnek.

Az átadás napja

Miután az utolsó simításokat is elvégezték a seltersi Bétel-létesítményen, 1984. április 21-én megtartották az átadási programot. Mindannyian, akik részt vettek az építkezésen, egyértelműen érezték, hogy Jehova keze velük volt. Reá tekintettek vezetésért, és megköszönték neki, hogy a leküzdhetetlennek tűnő akadályokat félretolta az útból. Most ezekben az elkészült létesítményekben — melyeket már el is kezdtek használni az igaz imádat előmozdítására — Jehova áldásának szemmel látható bizonyítékát látták (Zsolt 127:1). Ez valóban a rendkívüli öröm ideje volt.

Korábban, a hét folyamán a létesítmény megnyitotta kapuit a látogatók előtt. Meghívták azokat a hatósági személyeket, akikkel a Társulat kapcsolatban állt, hogy körbevezessék őket az épületekben. A szomszédokat szintén szívesen látták. Az egyik látogató elmondta, hogy a lelkésznek köszönhetően jött el. Elmagyarázta, hogy a lelkész az elmúlt években olyan gyakran zsörtölődött a Tanúk miatt, hogy már az egész gyülekezet torkig volt ennek a hallgatásával. Az elmúlt vasárnap megint dühösen kirohant a Tanúk ellen, és figyelmeztette a híveit, hogy ne fogadják el a Tanúk meghívását a nyílt napra. „Én értesültem az önök meghívásáról — magyarázta a látogató —, de kiment a fejemből az időpont. Ha a lelkész múlt vasárnap nem említette volna, egész biztos nem jut az eszembe.”

A látogatók előzetes körbevezetése után végre elérkezett az átadási program napja. A program délelőtt 9 óra 20 perckor zenével kezdődött, és micsoda örömet jelentett, hogy az akkor 14 tagú Vezető Testület 13 tagja el tudta fogadni a meghívást, hogy jelen legyen! Mivel arra nem volt lehetőség, hogy mindenki — aki ilyen vagy olyan módon hozzájárult az építkezés sikeréhez — személyesen jelen lehessen, megszervezték a telefonos összeköttetést 11 másik hellyel szerte az országban. Ily módon egy 97 562 főből álló sokaság örvendhetett a szép programnak.

Azok között, akik jelen lehettek Seltersben azon az emlékezetes napon, sokan voltak, akiknek a II. világháború alatt próbára lett téve a hitük, amikor bezárták őket a náci koncentrációs táborokba, és mellettük volt még néhány olyan személy is, akiket nem sokkal előtte bocsátottak szabadon a börtönből Kelet-Németországban. Közöttük volt Ernst és Hildegard Seliger. Seliger testvér éppen 60 évvel korábban kezdte meg pályafutását a teljes idejű szolgálatban, és ő meg a felesége együttvéve több mint 40 évet töltöttek börtönökben és koncentrációs táborokban a náci és a kommunista rendszerben. Miután részt vettek az átadási programon, ezt írták: „El tudjátok képzelni, mit éreztünk, hogy részt vehettünk ezen a csodálatos, szellemi lakomán ebben a szellemi paradicsomban? Az első perctől az utolsóig ez a fenséges program úgy hangzott fülünknek, mint a teokratikus egység és harmónia isteni szimfóniája.” (A további részleteket arról, milyen hitpróbákon mentek keresztül, lásd Az Őrtorony 1975. július 15-i angol számában.)

’Házak Jehova nevének’

Az emberek gyakran csodálkozva látják, mikor Jehova Tanúi néhány hét — vagy esetleg csak pár nap — alatt felépítenek egy Királyság-termet, önkéntes munkával nagy kongresszusi termeket építenek, és dollármilliókat érő Bétel-létesítményeket finanszíroznak önkéntes adományokból. A Németországban élő embereknek sok alkalmuk volt arra, hogy első kézből lássák ezeket a tevékenységeket.

Nyugat-Németországban az első kongresszusi termet az 1970-es évek elején adták át Nyugat-Berlinben. Több is követte, és így 1986-ra minden nyugat-németországi körzetkongresszust a Tanúk tulajdonában lévő termekben tartottak.

Jehova áldása nyilvánvaló volt, amint a testvérek ezeken az építkezéseken dolgoztak. Münchenben a városi hatóságokkal való együttműködés eredményeként egy kongresszusi terem építéséhez a lehető legméltányosabb áron szereztek ingatlant egy főútvonal mellett, szemben a hatalmas Olimpiai stadionnal, a gyönyörűen gondozott Olimpiai park szomszédságában.

Gondosan törekedtek arra, hogy a felszerelések és az építkezés költségeit a lehető legalacsonyabb szinten tartsák. Mivel éppen akkoriban folyt egy erőmű áttelepítése, és elektromoskapcsoló-szekrényeket, valamint egy házi telefonközpontot kínáltak megvásárlásra, a testvérek az eredeti árnak kevesebb mint 5 százalékáért meg tudták venni ezeket. Egy épületegyüttes lebontása pedig, mely épp a megfelelő időben történt, lehetővé tette, hogy jutányos áron jussanak hozzá mosdókagylókhoz, vécékhez, ajtókhoz, ablakokhoz, valamint több száz méter víz-, gáz- és szellőzővezetékhez. További megtakarítással járt, hogy maguk készítették a székeket és az asztalokat. Összhangban a város tereprendezési terveivel, a testvéreknek 27 hársfát kellett ültetniük a kongresszusi terem területén. Egy megszűnőfélben levő faiskolában megvolt épp a kívánt mennyiségű fa, mindegyik pont a megfelelő méretben, és a szokásos ár tizedéért tudták megvásárolni őket. Mivel München macskaköves utcái többségének már befejezték a kikövezését, több tonna macskakő állt rendelkezésre jóformán ingyen, és ezeket felhasználták a terem körüli sétányok, valamint a hozzá tartozó parkolóterület kikövezésére.

Hasonló dolgokat mesélhetnénk el a többi németországi kongresszusi teremről is, melyek mindegyikének egyedi a kivitelezése, és mindegyik szép a maga módján. Mindegyikre igaz az, amit Salamon király mondott több mint 3000 évvel ezelőtt a jeruzsálemi templomról: ’ház Jehova nevének’ (1Kir 5:5, Komáromy).

Ezenfelül a Királyság-termek építése is gyorsan haladt előre, hogy gondoskodjanak a 2083 gyülekezet szükségleteiről Németországban. Ma már 17 Területi Építőbizottság van. Mielőtt létrehozták az első bizottságot 1984-ben, a Tanúknak csupán 230 Királyság-termük volt egész Németországban. Azóta, 1998 augusztusáig, évente átlagosan 58 új termet építettek — az elmúlt 12 év alatt hetente több mint egyet!

Jehova Tanúi Németországban az építkezési ügyekben is túllátnak a nemzeti határokon. Egy egész világra kiterjedő családhoz tartoznak. Németországból több mint negyvenen szolgálnak nemzetközi szolgákként, és készségesen vesznek részt az építkezési munkákban, bárhová küldi is őket a Társulat, és bármennyi ideig van is rá szükség. További 242 személy különböző ideig szolgált már ilyen építkezéseken más országokban.

Utazófelvigyázók legeltetik a nyájat

A szervezet szellemi állapotában fontos szerepet játszik az utazófelvigyázók által végzett munka. Az ilyen férfiak Isten nyájának valódi pásztorai (1Pét 5:1–3). „Emberajándékok” — ahogyan Pál apostol fogalmaz (Ef 4:8, NW).

A II. világháború után az utazófelvigyázók meglátogatták a gyülekezeteket, építették őket, és együtt munkálkodtak velük a szántóföldi szolgálatban. Közöttük voltak olyan testvérek, mint Gerhard Oltmanns, Josef Scharner és Paul Wrobel, akik mind 1925-ben keresztelkedtek meg. Azután ott volt Otto Wulle és Max Sandner is; mindketten az 1930-as években keresztelkedtek meg.

Mihelyt szükségessé vált, más testvérek is csatlakoztak az utazófelvigyázók soraihoz. A világháború végétől egészen mostanáig több mint 290 testvér vett részt az utazómunkában Nyugat-Németországban, és több mint 40 további testvér pedig Kelet-Németországban. Ők valóban rendelkezésre bocsátották magukat, hogy előmozdítsák a Királyság-érdekeket. Néhányuknak ez azt jelentette, hogy nem túl gyakran látták felnőtt gyermekeiket és unokáikat. Mások, miközben eleget tettek megbízatásaiknak, úgy intézték, hogy rendszeresen időt töltsenek idősödő vagy beteg szüleikkel.

Néhányan ezek közül az utazófelvigyázók közül évtizedekig szolgáltak ebben az igen kimerítő, mégis jutalommal járó munkában. Horst és Gertrud Kretschmer például az 1950-es évek közepétől szolgálnak az utazómunkában Németország-szerte. Kretschmer testvér még mindig visszaemlékszik arra, hogy amikor 1950-ben egy rövid időt a wiesbadeni Bételben töltött, Erich Frost szeretettel a vállára tette a kezét, és ezt mondta: „Horst, sose aggódj. Ha hű maradsz Jehovához, ő gondoskodni fog rólad. Én tapasztaltam ezt, és te is tapasztalni fogod. Csak maradj hűséges!”

Az 1998-as adatok szerint Németországban 125 testvér szolgál körzet- és kerületfelvigyázóként. Mind érett férfiak, akik átlagosan 30 éve szolgálják Jehovát teljes időben. Feleségeik szintén buzgók a szolgálatban, és a testvérnőkre különösen ösztönző hatással vannak a gyülekezetekben, melyeket meglátogatnak.

Egy utazófelvigyázó Brooklynba megy

Martin és Gertrud Pötzingert jól ismerték Jehova népe körében Németországban. Mindketten hűen szolgálták Jehovát Hitler Harmadik Birodalmának fennállása előtt, alatt és után. Miután szabadon engedték őket a fogságból, melyben a náci uralom alatt voltak, azonnal folytatták teljes idejű tevékenységüket. Több mint 30 éven át voltak az utazómunkában, kiszolgálva a körzeteket Németország-szerte. Tanúk ezreinek nyerték el a szeretetét és tiszteletét.

Pötzinger testvér 1959-ben részt vett a Gileád 32. osztályában. Gertrud nem tudott angolul, így nem kísérte el, de ennek ellenére osztozott férje örömében, hogy ilyen kiváltságban lehet része. Nem volt új a számára, hogy el van választva férjétől. A náci üldözés erőszakkal választotta szét őket kilenc évre, csupán néhány hónappal a házasságkötésük után. Most, amikor Jehova szervezete kérte őket, hogy a teokratikus tevékenység érdekében önként vállalják az egymástól való távollétet, nem haboztak, és még kevésbé panaszkodtak.

Sohasem személyes előnyszerzés érdekében szolgálták Jehovát. Mindig készségesen elfogadták a teokratikus megbízatásokat. Mégis meglepetésként érte őket, amikor 1977-ben meghívást kaptak, hogy New Yorkban (USA), a brooklyni világközpontban szolgáljanak a Bétel-család tagjaiként. Pötzinger testvér a Vezető Testület tagja lett!

Azt az útbaigazítást kapták, hogy maradjanak a wiesbadeni Bételben, amíg meg nem tudják szerezni az Egyesült Államokba szóló vízumot. A várakozásuk hosszabb lett, mint amire számítottak — több hónapig is elhúzódott. Mialatt Martin felfrissítette angoltudását, energikus felesége, Gertrud is tanulta nyelvet. Egy új nyelv elsajátítása nem kis feladat egy hatvanas évei közepén járó asszonynak. De Jehova szolgálatáért mindent!

A wiesbadeni Bétel-család számos angolul beszélő tagja nagy örömmel segített Martinnak és Gertrudnak a nyelvtanulásban. Mindahányszor Gertrud túlságosan izgatott lett az angoltanulás közben, férje kedvesen így figyelmeztette: „Csak nyugodtan, Gertrud, csak nyugodtan.” De Gertrudnak sosem ment az, hogy „csak nyugodtan” csináljon valamit. Jehova szolgálatában eltöltött egész életét az jellemezte, hogy bármit csinált is, abba szívét-lelkét beleadta, és teljes eltökéltséggel végezte. Ugyanez a szemléletmód vezette a nyelvtanuláskor, és 1978 novemberében, amint a belépési vízumot megkapták, férjével együtt Brooklynba ment.

Bár távozásukkor a németországi testvéreket vegyes érzelmek kerítették hatalmukba, mégis velük együtt örvendeztek új szolgálati kiváltságaik miatt. Egy évtizeddel később ugyancsak mélyen megrendültek, amikor értesültek róla, hogy 1988. június 16-án, 83 évesen Martin befejezte földi pályafutását.

Férje halála után Gertrud visszatért Németországba, ahol azóta is a Bétel-család tagjaként szolgál. A dolgokat továbbra sem „csak nyugodtan” végzi. És úgy tűnik, soha nem is fogja úgy végezni. Amellett, hogy ellátja megbízatását a Bételben, Gertrud gyakran végez kisegítőúttörő-szolgálatot a szabadsága idején. (Ha többet szeretnél megtudni a Pötzinger házaspárról, lásd Az Őrtorony 1969. december 1-jei, 1984. augusztus 1-jei és 1988. szeptember 15-i angol számait.)

Különleges iskolák segítenek kielégíteni a nemzetközi szükségleteket

Az Úttörőszolgálati Iskola, egy gyakorlatias képzést nyújtó tíznapos tanfolyam, már 1978 óta a németországi úttörők megerősítésére szolgál — vagyis nem sokkal hosszabb ideje, mint hogy Pötzingerék Brooklynba mentek. A körzetekben országszerte minden évben megszervezik az iskolát. Mindenkit meghívnak, aki már legalább egy éve szolgál úttörőként, és eddig még nem volt az iskolán. 1998 elejére 16 812-en vettek már részt az iskolán. A német mellett angol, francia, görög, horvát, lengyel, olasz, orosz, portugál, spanyol, szerb és török nyelven is indítanak osztályokat.

Néhányan még igen nehéz körülményeik ellenére is elvégezték az Úttörőszolgálati Iskolát. Alig egy héttel azelőtt, hogy Christine Amos részt vett volna az iskolán, a fia meghalt egy autóbalesetben, amikor éppen úton volt hazafelé az összejövetelről. Ilyen körülmények között hasznot tud meríteni az iskolából? Hogyan boldogulna a férje, ha otthon hagyná egyedül ebben az időszakban? Úgy döntöttek, hogy el kell mennie az iskolába; javára válna, ha elméjét szellemi dolgokkal kötné le. Férjét meghívták, hogy addig a Bételben dolgozzon. Nem sokkal ezután pedig mindkettőjüket meghívták Seltersbe, hogy vegyenek részt az építkezésen. Amikor ez befejeződött, örömmel vettek részt az építési munkálatokban Görögországban, Spanyolországban és Zimbabwéban. Most pedig ismét úttörőszolgálatot végeznek Németországban.

Azok között, akik részt vettek az Úttörőszolgálati Iskolán, vannak olyanok, akik életpályájukká tudták tenni az úttörőszolgálatot — mely állandó erőpróbát jelent, ugyanakkor mélységes megelégedéssel jár. Inge Korth, aki már 1958 óta úttörő, ezt mondja: „A teljes idejű szolgálat különleges lehetőséget nyújt arra, hogy naponta kimutassam Jehova iránt érzett mély szeretetemet és hálámat.” Waldtraut Gann, aki 1959-ben kezdte az úttörőszolgálatot, hozzáteszi: „Az úttörőszolgálat oltalom ebben a gonosz rendszerben. Valódi boldogságot és belső megelégedést szerez, hogy érzem Jehova segítő kezét. Ezt össze sem lehet hasonlítani az anyagi értékekkel.” Martina Schaks a férjével együtt végzi az úttörőszolgálatot, és ezt mondja: „Az úttörőszolgálat »az élet iskolája«, mivel segít abban, hogy kifejlesszek bizonyos tulajdonságokat, például az önuralmat és a türelmet. Úttörőként nagyon közel érzem magam Jehovához és a szervezetéhez.” Másoknak az úttörőszolgálat lépcsőfoknak bizonyult a Bétel-szolgálat, a misszionáriusmunka és a körzetmunka felé.

Azért, hogy kielégítsék azt a sürgős igényt, hogy több misszionárius legyen, 1981-ben létrehozták Németországban a Gileád Iskola kihelyezett tagozatát, hogy a németül beszélő úttörőknek is elérhetővé tegyék e nagyszerű tanfolyamot. Mivel a seltersi új Bétel-létesítmény akkor még nem készült el, az első két osztályt Wiesbadenben indították. Seltersben pedig, miután lezajlott a költözés, három osztálynak tartották meg a tanfolyamot. Ebben az öt osztályban a 100 németországi tanuló mellett voltak még Luxemburgból, Svájcból és Hollandiából való németül beszélő tanulók is. A diplomaosztás után a tanulókat összesen 24 másik országba küldték, beleértve afrikai, latin-amerikai, kelet-európai és csendes-óceáni helyeket.

Az 1970-es évek közepére 183 németországi teljes idejű szolga vett már részt az Őrtorony Gileád Bibliaiskolán. 1996 végére, részben a Gileád Iskola kihelyezett tagozatának köszönhetően, ez a szám 368-ra emelkedett. Micsoda örömmel tölt el minket az a tudat, hogy az 1997. januári adatok szerint ezeknek a tanulóknak körülbelül a fele még mindig misszionáriusként szolgál külföldi megbízatásában! Közöttük vannak a következők: Paul Engler, aki 1954 óta van Thaiföldön; Günter Buschbeck, aki Spanyolországban szolgált 1962-től egészen 1980-ig, amikor Ausztriába jelölték ki; Karl Sömisch, aki Indonéziában és a Közel-Keleten szolgált, mielőtt áthelyezték Kenyába; Manfred Tonak, aki Kenyában szolgált, majd pedig megkérték, hogy menjen az etiópiai fiókhivatalba, amikor az szükségessé vált; és Margarita Königer, akit az elmúlt 32 évi misszionáriusi szolgálata elvezetett Madagaszkárra, Kenyába, Beninbe és Burkina Fasóba.

Egy másik iskola, a Szolgálati Kiképző Iskola pedig nőtlen véneknek és kisegítőszolgáknak ad képzést, és 1991 óta rendszeresen megtartják Németországban. A németországi testvérekhez Ausztriából, Belgiumból, a Cseh Köztársaságból, Dániából, Hollandiából, Luxemburgból, Magyarországról és Svájcból való németül beszélő testvérek is csatlakoztak, hogy javukra fordítsák az iskola által nyújtott ragyogó képzést. A diplomaosztás után pedig néhány tanulót, akik további felelősségeket vállaltak el, Afrikába, Kelet-Európába és egyéb olyan helyekre küldtek, ahol különleges szükség volt.

Maga a seltersi Bétel-otthon és a nyomda is végeredményben szintén egy „iskolának” bizonyult, mely a testvéreket felkészítette arra, hogy kielégítsék a szükségleteket, amint megnyílt az út Kelet-Európába. A Bétel-élet megtanította őket, hogy mindenfajta emberrel együtt tudjanak dolgozni, és felismerjék, hogy Jehova, az emberi tökéletlenség ellenére, mindenfajta embert fel tud használni munkája elvégzéséhez. A Szolgálati Osztályon dolgozó testvérek egyre tisztábban látták, hogy a nehézségeket úgy lehetséges megoldani, ha következetesen alkalmazzák a bibliai alapelveket, és gondosan követik a Vezető Testület utasításait. Olyan testvérektől tanultak, akik óriási nyomás alatt is mindig kimutatták a szellem gyümölcseit, kiegyensúlyozott volt a szemléletmódjuk, és kizárólagosan Jehovába vetették a bizalmukat. Micsoda értékes tanulságok ezek, melyeket megoszthatnak más fiókhivatalokban dolgozó testvéreikkel!

Az oktatás és a szeretet által leküzdenek egy akadályt

Az elmúlt évtizedben egy világméretű oktatóprogram valósult meg, hogy megerősítsék Jehova Tanúit abban az elhatározásukban, hogy engedelmeskednek a vér használatára vonatkozó bibliai tilalomnak (Csel 15:28, 29). Ez azt is jelentette, hogy le kellett küzdeni az előítélet és a félrevezető tájékoztatás miatt tornyosuló falat. E programmal kapcsolatban 1990-ben megkezdte működését a Kórházi Információs Szolgálat Németországban. Még ugyanazon év novemberében 427 testvér vett részt egy szemináriumon, akik közül sokan Németországból valók voltak, rajtuk kívül pedig kilenc másik országból is jöttek. Ez megerősítette a nemzetközi kötelékeket. A vének rendkívül értékelték a kapott segítséget. Egy mannheimi vén megjegyezte: „Arra készítettek fel bennünket, hogy nézőpontunkat szilárdan és kellő tisztelettel tegyük egyértelművé anélkül, hogy közben megbéklyózna a félelem.” Egy Ausztriából jött vén pedig ezt mondta: „Eddig még soha nem vettem részt ilyen szemináriumon, ahol ekkora terjedelmű anyaggal ilyen világos és egyszerű módon foglalkoztak volna.”

Azóta számos további szemináriumot is tartottak a Németországban időközben megalakult 55 Kórházi Összekötő Bizottság képzésére, hogy kielégítsék a Tanúk szükségleteit a vér nélküli orvosi kezeléssel kapcsolatban. A munka, melyet ezek a bizottságok végeznek, jó eredményekkel jár. 1998 augusztusáig Németország-szerte több mint 3560 orvos fejezte ki, hogy kész együttműködni a Tanúk vér nélküli kezelésében. E számadat magában foglalja azoknak az orvosoknak az egynegyedét, akiket a Focus nevű folyóirat néhány éve „Németország 1000 legjobb orvosá”-nak nevezett.

A Kórházi Összekötő Bizottságok 1996 januárjában kezdték terjeszteni a Family Care and Medical Management for Jehovah’s Witnesses című különlegesen megtervezett kézikönyvet. (Ez a terjedelmes kézikönyv, melyet kifejezetten az egészségügyi személyzet és tisztviselők részére terveztek, tájékoztatást nyújt a vér nélküli gyógyítás rendelkezésre álló lehetőségeiről. Összehangolt erőfeszítéseket tettek, hogy eljuttassák bíráknak, szociális dolgozóknak, csecsemőgondozóknak és gyermekorvosoknak.) A bírák többsége értékelését fejezte ki, és gyakran megjegyezték, hogy a kézikönyv mennyire gyakorlatias és magas színvonalú. Sokuk meglepődve tudta meg, hogy milyen sok alternatív, vér nélküli kezelésmódot vehetnek igénybe azok az emberek, akik nem akarják elfogadni a vértranszfúziót. Nördlingenben egy bíró ezt mondta: „Pontosan erre van szükségem.” A Saar-vidéki egyetem egyik professzora a kézikönyv anyagát alapul használta fel a megbeszélésekhez és az írásbeli vizsgához egy olyan csoportnál, mely a polgári törvényekkel foglalkozó haladó tanfolyamra járt.

Mivel ma már világszerte működnek a Kórházi Összekötő Bizottságok, lehetővé vált a nemzetközi együttműködés vészhelyzetekben. Azokban a helyzetekben, amikor az orvos olyanfajta gyógyszerek alkalmazását írta elő, amelyeket nem lehetett beszerezni abban az országban, ahol a beteg volt, nemzetközi hálózatunk lehetővé tette, hogy megszerezzék ezeket, valamint hogy postán elküldjék Németországból. Továbbá intézkedtek, hogy testvérek és testvérnők — több mint tíz országból — kapcsolatba léphessenek németországi együttműködő orvosokkal, azzal a céllal, hogy megegyezzenek egy olyan kezelésben, melyet győznek anyagilag.

Természetesen a németországi testvérek is hasznot merítenek ebből a nemzetközi együttműködésből. 1995-ben, Norvégiába való utazásakor egy testvérnő balesetet szenvedett, és kórházba került. Amint erről a fia Németországban tudomást szerzett, azonnal segítséget kért a Kórházi Információs Szolgálattól. A Kórházi Információs Szolgálat pedig értesítette a norvégiai fiókhivatalt. Másnap a testvérnőt meglátogatta egy norvég Tanú, aki 130 kilométert utazott, hogy elhozzon egy németül beszélő érdeklődőt, hogy így nagyobb segítségére legyenek a testvérnőnek. Később a testvérnő fia a következőket írta, hogy kifejezze nagyraértékelését: „Micsoda szervezet! Micsoda szeretet! . . . Az ember sokszor nem találja a szavakat, hogy kifejezze az érzéseit. Ez valóban egyedülálló.”

Így tehát az oktatás és a szeretet által nagy előrehaladást értek el abban, hogy leküzdjék a korábban óriásinak tűnő akadályt. De még éppen ezt megelőzően egy másik akadályt is félretoltak az útból.

Váratlan esemény: a berlini fal leomlik!

A hirtelen bekövetkezett esemény meglepte a világot. A földön mindenütt nézték az emberek a tévében. Berlinben több ezren lármásan ünnepeltek. Megszűnt a Kelet és Nyugat közti korlát. Ez 1989. november 9-én történt.

Több mint 25 évvel ezt megelőzően, 1961. augusztus 13-án, a reggeli órákban Berlin polgárai döbbenten fedezték fel, hogy a kelet-berlini hatóságok falat emelnek, elválasztva a kommunista ellenőrzés alatt álló szektort a város többi részétől. Berlint fizikailag keleti és nyugati részre osztották, és így visszatükrözte Kelet- és Nyugat-Németország helyzetét. A berlini fal — talán minden másnál drámaibb módon — a két szuperhatalom közötti küzdelem jelképévé vált a hidegháború alatt.

Majd 1987. június 12-én, csupán két évvel az 1989-es meglepő események előtt, Ronald Reagan, az Egyesült Államok elnöke beszédet tartott a berlini fal előtt, ahonnan látótávolságra volt a Brandenburgi Kapu, és a következő követeléssel állt elő: „Gorbacsov úr, nyissa meg ezt a kaput! Gorbacsov úr, döntse le ezt a falat!” De vajon volt bármi jele is annak, hogy teljesíteni fogják követelését? Vajon többet jelentettek hidegháborús hangzatos szavaknál? Nem igazán. Erich Honecker, keletnémet kormányfő még 1989 elején is azt mondta, mintegy válaszként, hogy a fal „ötven, sőt még száz év múlva is állni fog”.

Ennek ellenére meglepetésszerű hirtelenséggel megnyílt a Brandenburgi Kapu, és leomlott a berlini fal. A seltersi Bétel-család egyik tagja visszaemlékszik, hogy november 9-én, csütörtök este gyülekezeti összejövetelen vett részt, és amint hazaért, bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a késő esti híreket. Hitetlenkedve kísérte figyelemmel a beszámolót arról, hogy megnyílt a Kelet- és Nyugat-Berlin közti határ. Kelet-Berlin polgárai 27 év után most először léphettek be szabadon Nyugat-Berlinbe! Alig hitt a szemének: autók keltek át a határon, miközben az autódudák ünnepélyesen tülköltek, amint egyre több és több nyugat-berlini — néhányan ágyukból keltek fel — igyekezett a határ felé, hogy felsorakozzon az út mentén, és megölelje a váratlan látogatókat. Az emberek szeméből csak úgy patakzott a könny. A fal leomlott — szó szerint máról holnapra!

A következő 24 órában az egész világon nehezen tudtak elszakadni az emberek a tévékészülékeiktől. Ezek történelmi események voltak. Mit jelent ez majd Jehova Tanúinak Németországban? És mit jelent majd a Tanúk számára világszerte?

Trabi jön látogatóba

A hír villámgyorsan terjedt a Bételben. De még mielőtt mindenkinek lehetősége lett volna látni és üdvözölni ezeket a váratlan, de örömmel fogadott látogatókat, ők már úton voltak hazafelé, Kelet-Németországba, irodalommal telepakolt autójukkal. Bár ott az irodalom, csakúgy, mint Jehova Tanúi tevékenysége, hivatalosan még be volt tiltva, abban az izgalmas időszakban a testvérek megújult bátorságot nyertek. „Vissza kell érnünk a holnap reggeli összejövetelre” — magyarázták. Képzelhetjük a gyülekezet örömét, amikor ezek a testvérek megjelentek a több doboz irodalommal, melyből már oly régóta hiány volt!

A következő néhány hét alatt több ezer keletnémet özönlött át a határon Nyugat-Németországba, sokan közülük életükben először. Természetesen örültek a mozgásszabadságnak, melyet oly sokáig nélkülöztek. A határnál integető nyugatnémetek fogadták őket. Jehova Tanúi is ott voltak, hogy üdvözöljék a látogatókat, de az érzelmek puszta kimutatásánál valami sokkal lényegesebbet is tettek. Bőségesen terjesztettek bibliai irodalmat a keleti oldalról jött látogatóknak.

Néhány határ menti városban a gyülekezetek különleges erőfeszítést tettek, hogy elérjék az odalátogató keletnémeteket. Mivel Jehova Tanúi irodalma évtizedekig be volt tiltva, sokan csak keveset vagy egyáltalán semmit sem tudtak róla. A házról házra való munkálkodás helyett divatba jött a „Trabiról Trabira” végzett szolgálat. Az emberek kíváncsian tanulmányoztak mindent, ami új volt, a vallást is beleértve. Néhány esetben a hírnökök egyszerűen csak ezt mondták: „Eddig valószínűleg még nem olvasta ezt a két folyóiratot, mivel az önök országában majdnem 40 évig be voltak tiltva.” Erre legtöbbször ez volt a válasz: „Nos, ha betiltották, akkor csakis jó folyóiratok lehetnek. Kérek belőlük!” A Hof nevű határ menti városban két hírnök külön-külön közel 1000 folyóiratot helyezett el egy hónapban. Mondanunk sem kell, hogy a helyi és a szomszédos gyülekezetek hamarosan kimerítették a tartalékban lévő folyóiratkészleteiket.

Ezalatt a keletnémet testvérek újonnan talált szabadságuknak örvendeztek, bár kezdetben némi óvatossággal. Wilfried Schröter, aki 1972-ben, a betiltás alatt ismerte meg az igazságot, visszaemlékszik: „A fal leomlása után az első néhány napon természetesen volt még bennünk egy cseppnyi félelem, hogy a helyzet esetleg hirtelen a visszájára fordul.” Alig két hónappal később a testvér részt vett egy kongresszuson a Berlini Kongresszusi Teremben. A kongresszusról később ezt mondta: „Egyszerűen lenyűgözőnek éreztem, hogy ilyen sok testvérrel lehetek együtt. Könnybe lábadt a szemem, amikor a Királyság-énekeket énekeltük, miként sok más testvérnek is. Óriási örömöt szerzett ez az élmény, hogy személyesen lehettem jelen egy kongresszuson.”

Manfred Tamme hasonló módon fejezi ki értékelését. A betiltás alatt az összejövetelek szűk körűek voltak, és nem volt szükség hangosítóberendezésekre. Most viszont a testvér ezt mondja: „Bár már több mint 30 éve szolgáltam különleges úttörőként, mégis ekkor beszéltem életemben először mikrofonba. Még jól emlékszem, mennyire megijedtem, amikor meghallottam a saját hangomat a hangszórókon keresztül.” Ennek ellenére, amint mondja, „csodálatos volt egyszerre csak ott ülni egy bérelt teremben az egész gyülekezettel együtt”.

Azután jóleső érzés volt hallani más hangokat is, mint amilyet például Manfred hallott néhány hónappal később. Így számol be róla: „1990 januárjában történt, hogy amikor orvosi kezelés végett szaunában voltam, összetalálkoztam a népi rendőrség korábbi hivatalos megbízottjával. Barátságos társalgásunk közben ezt mondta: »Manfred, most döbbenek rá, hogy nem azokat az embereket üldöztük, akiket kellett volna.«”

Bőséges szellemi táplálék!

„Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden ígével, a mely Istennek szájából származik.” Jehova Tanúi előtt mindenütt jól ismert ez az alapigazság, melyet Jézus Krisztus az ihletett Héber Iratokból idézett (Máté 4:4; 5Móz 8:3). A keletnémet Tanúk a nemzetközi testvériség szerető segítségével korlátozott mennyiségben ugyan, de még a betiltás évei alatt is hozzájutottak a szellemi táplálékhoz. Mennyire vágyakoztak arra, hogy szabadon hozzáférhessenek ahhoz a szellemi bőséghez, amelynek a más országokban élő testvéreik örvendhettek!

Amint a berlini fal leomlott, egyes Tanúk azon nyomban elkezdtek irodalomszállítmányokat vinni Kelet-Németországba. Körülbelül négy hónappal később, 1990. március 14-én, Jehova Tanúi megkapták a hivatalos elismerést a Német Demokratikus Köztársaságban. Ekkor a Társulat már közvetlenül küldhetett szállítmányokat. Március 30-án egy kamion, 25 tonna szellemi táplálékkal megrakva, elhagyta a seltersi létesítményt, és kelet felé vette az útját. Később egy könyv megjegyezte: „A Watchtower Society nyugatnémet fiókhivatala egyedül Kelet-Németországba, mindössze két hónap alatt, 275 tonna Biblián alapuló kiadványt, köztük 115 000 Bibliát szállított” (1991 Britannica Book of the Year).

Nagyjából ugyanabban az időben egy testvér a következőket írta Lipcséből egy nyugat-németországi Tanú-társának: „Egy héttel ezelőtt még titokban és kis mennyiségben hoztuk be a táplálékot; hamarosan viszont négy tonnányit fogunk belőle lepakolni egy kamionról!”

„Az első irodalomszállítmány olyan hamar jött — emlékszik vissza Heinz Görlach Chemnitzből —, hogy eléggé felkészületlenül ért minket. Miután megérkezett az első szállítmány, csak üggyel-bajjal tudtam eljutni az ágyamig, mivel az egész hálószoba tele volt kartondobozokkal. Én viszont úgy éreztem, mintha egy kincseskamrában aludnék.”

Egy kicsit a seltersi testvérek is tapasztalták, hogy mit jelent ez az új helyzet azoknak, akik oly sokáig el voltak vágva dolgoktól, melyeket a szabadon tevékenykedő Tanúk sokszor természetesnek vesznek. A nyomda egyik felvigyázója erről számol be: „Egy idősebb, szerény öltözetű testvér elgondolkozva állt egyik nyomdagépünk mellett. A látogatók csoportja, amelyhez tartozott, már továbbhaladt, ő viszont még mindig ott időzött, és mélyen a gondolataiba merülve figyelmesen nézte, ahogy a gép hatalmas sebességgel ontja a folyóiratokat. Könnyes szemmel közeledett az egyik testvérhez; láthatólag mélyen meg volt hatódva. Szeretett volna mondani valamit tört németséggel, de a hangja elcsuklott. Megértettük viszont a mosolyát, amint a kabátja belső zsebéből elővett egy pár papírlapot, odanyújtotta nekünk, majd gyorsan továbbment. Mit adott nekünk? Egy iskolai füzetlapokra másolt, szinte olvashatatlan Őrtoronyt orosz nyelven. Mennyi ideig tarthatott e folyóirat lemásolása? Nem tudjuk, de egész biztosan százszor meg százszor hosszabb ideig, mint a másodpercnek az a törtrésze, amelyre a mi gépünknek van szüksége egy folyóirat előállításához.”

Nem kellett többé a Tanúknak egyik tanulmányozási csoportban sem néhány apró betűkkel nyomtatott vagy kézzel írt folyóirattal beérniük, melyet csupán egy pár napra tarthatnak maguknál. Ma mindenkinek van saját példánya, négyszínnyomású illusztrációkkal, valamint további példányok, melyeket a szántóföldi szolgálatban használhat.

Alkalmazkodás a szabadon végzett imádathoz

A nagyobb szabadságnak megvoltak a maga nehézségei. A kormányzati betiltás idején a prédikálás bátorságot kívánt meg. Akik prédikáltak, azok a betiltás idején azt is megtanulták, hogy teljesen Jehovában bízzanak. Ezzel szemben, amikor a betiltást feloldották, Ralf Schwarz, egy keresztény vén Limbach-Oberfrohnában, ezt mondta: „Most arra kell jobban vigyáznunk, nehogy mellékvágányra tereljen minket az anyagiasság és az élet aggodalmai.” Miután Kelet-Németországot 1990 októberében egyesítették a Szövetségi Köztársasággal, a keleti országrészben néhány Tanú-család jóval szerényebb lakásba költözött, melynek a lakbérét ki tudták fizetni, anélkül hogy többletmunkát kellett volna végezniük, és hiányozniuk kellett volna az összejövetelekről, amikor a lakbérek megemelkedtek (Máté 6:22, 24).

A testvérek még a kommunista uralom nehéz évei alatt is folyamatosan kivették a részüket a szántóföldi szolgálatból. Sőt még házról házra is mentek, igaz, titokban; esetleg látogatást tettek az egyik házban egy háztömbön belül, majd egy újabb háztömbhöz mentek munkálkodni, egy másik házba. Ezt néhányan még akkor is megtették, amikor nagyobb volt annak a veszélye, hogy börtönbe zárják őket. Martin Jahn, aki még csak 11 éves volt, amikor a betiltást elrendelték, elmagyarázza, milyen változtatásokkal kellett most szembenézniük: „Mindegyik területet úgy alakították át, hogy a hírnökök most egész házcsoportokat munkálhattak be. Ahhoz voltunk hozzászokva a régi rendszerben, hogy csupán bizonyos házszámú házakat vagy bizonyos emeleteket munkáltunk be. Oly hosszú ideig ez volt az elfogadott módszer, hogy türelmesnek kellett lennünk azokkal, akiknek nehezen ment az átállás. Mind a hírnökök, mind az érdeklődők számára új volt az, hogy többé már nem kölcsönözzük az irodalmat, hanem elterjesztjük. Mivel már megszoktuk a másik módszert, a hírnököknek néha több irodalom volt a táskájukban a szántóföldi szolgálat végén, mint mikor elindultak.”

Megváltozott az emberek magatartása is. A betiltás évei alatt sok ember úgy tekintett Jehova Tanúira, mint hősökre, mivel a Tanúknak volt bátorságuk kiállni a meggyőződésük mellett. Ez tiszteletet eredményezett számukra. Amikor nagyobb szabadságot nyertünk, sokan valamelyes lelkesedéssel üdvözölték a Tanúkat. Néhány éven belül azonban megváltoztak a dolgok. Az embereket teljesen lefoglalja a piacgazdasággal járó életmód. Néhányan úgy kezdik tekinteni a Tanúk látogatásait, hogy azok zavarják békéjüket és nyugalmukat, sőt egyenesen bosszantóak.

A betiltás alatt a tanúskodáshoz bátorságra volt szükség. Az új helyzethez való igazodás nem kevesebb elszántságot kívánt meg. Tulajdonképpen sok Tanú egyetért azzal, amit egy felvigyázó mondott, aki olyan nyugat-európai országban él, ahol a munka sokáig be volt tiltva; nevezetesen, hogy „könnyebb a betiltás idején munkálkodni, mint amikor szabadon tehetjük meg ezt”.

Az ellenállás nem tudja lelassítani a munkát

Annak ellenére, hogy a jó hír prédikálása Kelet-Németországban megújult erővel lendült be, a kereszténység papsága eleinte nem sokat törődött vele. Viszont amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az emberek komolyan odafigyelnek Jehova Tanúira, a papság körében fokozódott a nyugtalanság. A Deutsches Allgemeines Sonntagsblatt című újság szerint egy drezdai lelkész, aki magát vallásszakértőnek tekintette, azt állította, hogy „Jehova Tanúi a kommunista párthoz hasonlóak”. Tehát most a papság megpróbálta felváltani azt a vádat — amit az 1950-es években állított —, hogy a Tanúk amerikai kémek, és a kommunizmus ellenségei, azzal, hogy igyekezett a Tanúkat kapcsolatba hozni a kommunistákkal. Természetesen az emberek, akik tudták, hogy a Tanúk a kommunista kormány jóvoltából 40 éven át betiltás alatt álltak, felismerték, hogy ez egy égbekiáltó hazugság.

Mi volt ezzel a cél? A papság azt remélte, hogy Jehova Tanúit újra betiltják, miként a náci érában, és utána a kommunista uralom alatt is. Bár a hitehagyottak támogatását élvező vallási elemek igyekeznek megakadályozni, hogy Jehova Tanúi alkotmányosan védett szabadságjogokat élvezhessenek, a Tanúk minden lehetőséget kihasználnak a tanúskodásra, amint azt Jézus Krisztus megparancsolta (Márk 13:10).

Néhányan, akik elfogadták az igazságot

Azok között, akik válaszoltak a Királyság-üzenetre, vannak néhányan, akik szerves részét alkották a régi rendszernek. Egon 38 éven át rendőr volt Kelet-Németországban. Nem fogadta kitörő lelkesedéssel, amikor a felesége tanulmányozni kezdett Jehova Tanúival. Nagy hatással volt rá azonban a Tanúk barátságos, szerető és fegyelmezett viselkedése, valamint az időszerű Ébredjetek!-cikkek, melyeket gyakran hoztak az otthonába. Amikor részt vett egy különleges kongresszusi napon a feleségével, igencsak megrendült, mikor szembetalálkozott azzal a testvérrel, akit valamikor ő tartóztatott le. Nem nehéz elképzelni, milyen kínosan érezte magát, bizony, még bűntudata is támadt. De a múltban történtek ellenére barátság bontakozott ki kettejük között. Ma már Egon és a felesége is megkeresztelt Tanúk.

Günter 19 éven át az Államvédelmi Hatóság tagja volt, és őrnagyi rangra emelték. Amikor 1991-ben első ízben találkozott a Tanúkkal, elkeseredett és kiábrándult volt, mivel összeomlott az a rendszer, melyért oly sokáig dolgozott. Nagy hatással volt rá a Tanúk viselkedése, és az, hogy milyen megértőek voltak vele szemben és a személyes gondjaival kapcsolatban. Bibliatanulmányozás kezdődött vele, és bár ateista volt, végül meggyőződött Isten létezéséről. 1993-ban már készen állt a megkeresztelkedésre. Most boldogan munkálkodik azért, hogy támogassa Isten Királyságát.

Egy másik férfi, akiből hiányzott az Istenbe vetett hit, és szilárd meggyőződése volt, hogy a kommunizmus az emberiség egyetlen reménysége, mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül beépült Jehova szervezetébe, hogy a Tanúk tevékenységéről adatokat továbbítson az Államvédelmi Hatóságnak. Azt követően, hogy 1978-ban „megkeresztelkedett”, tíz éven át hazugságban élt. Most viszont már beismeri: „Jehova Tanúi viselkedése, amelyet első kézből tapasztaltam, és a Teremtés meg a Jelenések csúcspontja című könyvek tanulmányozása meggyőzött engem arról, hogy nagyrészt valótlanságokat mondanak a Tanúkról az ellenségeik. Elsöprőek a Teremtő létezéséről szóló bizonyítékok.” Röviddel a berlini fal leomlása előtt nehéz döntéssel nézett szembe: vagy keres valami kifogást, hogy elkülönüljön Jehova népétől, és továbbra is támogatja azt a rendszert, melyben már nem hisz többé, vagy bevallja, hogy áruló, és igyekszik Jehova őszinte szolgájává válni. Az utóbbit választotta. Őszinte megbánása bibliatanulmányozáshoz és egy második megkeresztelkedéshez vezetett, mely ezúttal pontos ismereten és valódi önátadáson alapult.

Most már beszélhetnek róla

Miután a betiltást feloldották, a keleti Tanúk sokkal szabadabban beszélhettek arról, amit a kommunista uralom alatt átéltek. 1996. december 7-én Jehova Tanúi egyik berlini hivatali épületének átadási ünnepségén több olyan vén is elmesélte múltbeli emlékeit, akinek lényeges szerepe volt abban, hogy Kelet-Németországban a nyáj szellemileg erős maradjon.

Wolfgang Meise, aki már 50 éve Tanú, felidézte, mi történt 1951 júniusában, amikor 20 éves volt. Egy nyilvános kirakatperben négy év börtönre ítélték. Amint több más elítélt testvérrel együtt kivezették, a körülöttük lévő mintegy 150 Tanú, akik szintén jelen voltak a tárgyaláson, kezet ráztak velük, és elkezdtek énekelni egy Királyság-éneket. A bírósági épület minden ablakában fejek jelentek meg, amint az emberek igyekeztek látni, mi történik. A hatóságok nem ilyenfajta benyomást szerettek volna hagyni a nyilvánosság emlékezetében. Ez az eset véget vetett a Tanúk elleni ilyen kirakatpereknek.

Egon Ringk arra emlékezett vissza, hogy a betiltás elején Az Őrtorony egyes cikkeit 6-9 indigós másolaton át gépelték. „A gyülekezetek szellemi táplálékkal való ellátása érdekében rendelkezésünkre bocsátotta magát egy nyugat-berlini testvér, aki kamionvezető volt, és a Nyugat-Berlin és Kelet-Németország közötti útvonalon járt. A »táplálék« átadása gyorsan zajlott — csupán 3-4 másodperc alatt —, s ezenkívül még két nagy, egyforma méretű plüssmaci is helyet cserélt, vagyis az egyik járműből egy másikba került. Miután hazaérkeztek, a macik hasát »kiürítették«, és előkerültek a fontos üzenetek, valamint az új találkozók helyéről és időpontjáról szóló adatok.” (Vesd össze: Ezékiel 3:3.)

Tapasztalatokat meséltek el a futárok bátorságáról, akik, mielőtt a fal felépült, megszerezték az irodalmat Nyugat-Berlinben, és átcsempészték Kelet-Németországba. Természetesen megvolt annak az eshetősége, hogy egy napon talán elvágják az utat Nyugat-Berlinbe. Számos keletnémet testvért meghívtak egy összejövetelre 1960. december 25-én, hogy éppen ennek a lehetőségéről beszéljenek. „Ez egyértelműen Jehova irányítása volt — állapította meg Meise testvér —, mivel mikor 1961. augusztus 13-án váratlanul felépítették a falat, a mi szervezetünk már felkészült.”

Hermann Laube elmesélte, hogy az igazsággal először Skóciában, hadifogolyként került kapcsolatba. Visszatért Kelet-Németországba, és miután a betiltás érvénybe lépett, felismerte, mennyire szükség van arra, hogy a testvérek el legyenek látva a lehető legtöbb szellemi táplálékkal. Így hát a Tanúk megkezdték saját nyomtatási tevékenységüket, egy rögtönzött nyomdagépet használva. „Papír nélkül viszont még a legjobb nyomdagép sem ér sokat” — jegyezte meg Laube testvér, visszaemlékezve arra a napra, amikor azt mondták neki, hogy már csak három kiadványhoz elegendő papír maradt. Hogyan tovább?

Laube testvér így folytatta: „Néhány nap múlva hallottuk, hogy valaki kopogtat a ház ereszcsatornáján. Egy testvér volt az, Bautzenből, és ezt mondta: »Te vagy a nyomdász. A bautzeni szemétlerakó helyen több tekercs rotációs papír hever, az újságot előállító nyomdaüzemből fennmaradt tekercsek, melyeket el akarnak égetni. Hasznát tudnátok venni ilyesminek?«”

A testvérek nem vesztegették az időt. „Még akkor éjjel összetoboroztunk egy csapatot, és már mentünk is Bautzenbe. Nem, ez nem csupán néhány tekercs volt, hanem közel két tonna papír! Szinte hihetetlen volt, hogy rozoga autóink el tudják vinni a papírt, mégis alig telt bele idő, és az összeset elszállítottuk. Most elég papírunk volt ahhoz, hogy tovább folytassuk a munkát egészen addig, míg a Társulat intézkedett, hogy ellásson minket vékony papírra nyomtatott, apró betűs kiadványokkal.”

A körülmények megkövetelték, hogy a legnagyobb gonddal tartsák titokban a nyáj tagjainak azonosságát. Rolf Hintermeyer így emlékezett vissza: „Egyszer, miután testvérekkel találkoztam, elkaptak, és egy épületbe vittek, hogy kihallgassanak. Több papírdarabka is volt nálam, melyeken címek és egyéb adatok szerepeltek. Mikor megérkeztünk, egy csigalépcsőn kellett felkapaszkodnunk. Ez alkalmat adott arra, hogy lenyeljem a cédulákat. De mivel elég sok volt belőlük, ez némi időt vett igénybe. A lépcső tetején a tisztviselők észrevették, mit csinálok, és torkon ragadtak. Én is a torkomhoz kaptam a kezemet, és nyögve mondtam: »Már lenyeltem.« Erre elengedtek, és ez alkalmat adott arra, hogy most, amikor már jól átnedvesedtek és szétfoszlottak, valóban lenyelhessem őket.”

Horst Schleussner az 1950-es évek közepén jött az igazságba, amikor a leghevesebb volt az üldözés, tehát tudta, miről beszél, amikor ezt mondta: „Egészen biztos, hogy Jehova szeretettel védelmezte szolgáit az alatt a közel 40 év alatt, amíg betiltás alatt álltak.”

Győzelmi ünnep Berlinben

A testvéreknek egyszerűen meg kellett ünnepelniük azt, hogy a kommunista időszak elnyomása már a hátuk mögött van. Legfőképp pedig vágytak arra, hogy egy nyilvános összejövetelen kifejezzék Jehova iránti hálájukat azért, hogy megnyílt előttük a lehetőség, hogy szabadabban szolgálják őt.

Rögtön azután, hogy 1989 novemberében leomlott a berlini fal, a Vezető Testület útmutatásokat adott arra, hogy kezdjenek terveket készíteni egy berlini nemzetközi kongresszus megtartására. A kongresszusszervezetet hamar felállították. A csoport betervezett egy találkozást 1990. március 14-e estéjére, hogy megbeszéljék a kongresszusi elrendezéseket. Helmut Martin még mindig emlékszik arra, mikor a kinevezett kongresszusfelvigyázó, Dietrich Förster megkérte őt, jelentse be az összegyűlt testvéreknek, hogy korábban a nap folyamán megadták a hivatalos elismerést Jehova Tanúinak Kelet-Németországban. Igen, a betiltásnak hivatalosan is vége volt!

Mivel a kongresszust aránylag későn tervezték meg, az olimpiai stadiont már nem kaphatták meg hétvégére. Így hát a kongresszus július 24—27-ig, keddtől péntekig lett betervezve. Amikor eljött az idő, hogy birtokba vegyék a stadiont, a testvéreknek csupán egyetlen napjuk volt arra, hogy előkészítsék a létesítményeket, és a végén pedig csak néhány órájuk, hogy mindent lebontsanak.

Így július 23-án, hétfőn reggel 5 órakor már több száz önkéntes volt a stadionban. Gregor Reichart, a seltersi Bétel-család egyik tagja emlékszik, hogy „azok, akik Kelet-Németországból jöttek, olyan lendülettel végezték a munkát, mintha évek óta ezt csinálták volna”. A stadion egyik tisztviselője később megjegyezte, mennyire örült, hogy „a stadiont most először végre alaposan kitakarították”.

Kelet-Németországból körülbelül 9500-an 13 bérelt vonaton utaztak a kongresszusra. Mások 200 bérelt busszal jöttek. Egy vén elmesélte, hogy mikor intézték az egyik vonat bérbevételét, azt mondta a vasúti tisztviselőnek, hogy csupán Drezda környékén három vonat bérlését tervezték. A tisztviselő a csodálkozástól tágra nyílt szemmel kérdezte: „Tényleg ilyen sok Jehova Tanúja van Kelet-Németországban?”

Azok számára, akik bérelt vonaton utaztak, a kongresszus már elkezdődött, mielőtt még elérték volna Berlint. „A chemnitzi vasútállomáson találkoztunk, hogy ott felszálljunk a számunkra fenntartott vonatra — emlékszik vissza Harald Pässler, limbach-oberfrohnai vén. — Felejthetetlen volt az utazásunk Berlinbe. A sokévi betiltás után, amikor tevékenységünket kis csoportokban, titokban végeztük, most hirtelen lehetővé vált, hogy oly sok testvért lássunk egyszerre. Az egész utazás alatt elvegyültünk a különböző vasúti fülkékben, és beszélgettünk a testvérekkel, akiket évek, sőt évtizedek óta nem láttunk. A viszontlátás örömét alig lehet szavakkal kifejezni. Mindenki idősebb lett néhány évvel, de hűségesen kitartott. A berlin-lichtenbergi állomáson fogadtak minket, és hangszórók segítségével különböző gyülekezési pontokhoz irányítottak, ahol berlini testvéreink vártak minket nagy jelzőtáblákkal. Teljesen új tapasztalat volt kilépni a névtelenségből! Személyesen tapasztaltuk azt, amit addig csak olvastunk vagy hallottunk: valóban egy nagy nemzetközi testvériséget alkotunk!”

Sok Tanúnak csakugyan ez volt a legelső kongresszusa. „Mindannyiunkat felvillanyozott, amikor megkaptuk a meghívást” — idézi fel Wilfried Schröter. Mivel a betiltás alatt, 1972-ben adta át magát Istennek, meg tudjuk érteni érzéseit. „Már hetekkel korábban lázasan várakoztunk. Még soha nem tapasztaltam ehhez hasonlót, és ugyanez volt igaz sok más testvérre is. Egyszerűen fel sem tudtuk fogni, hogy egy hatalmas stadionban összegyűlt nemzetközi testvériséget láthatunk majd.”

A Kelet-Berlinben élő testvérek milyen gyakran vágytak arra, hogy megtehessék azt a néhány kilométernyi utat a városon keresztül, oda, ahol testvéreik kongresszusra gyűltek össze! Most pedig végre megtehették.

Csaknem 45 000-en voltak jelen 64 országból. Közöttük volt a Vezető Testület hét tagja is. Eljöttek, hogy kelet-németországi keresztény testvéreikkel együtt örvendezzenek ezen a jelentős eseményen. Ebben a stadionban igyekezett a Harmadik Birodalom felhasználni az 1936-os olimpiai játékokat arra, hogy lenyűgözze a világot a teljesítményeivel. Most a stadion ismét dörgő tapsvihartól visszhangzott, de ez alkalommal nem az atléták dicsőítésére, és nem is hazafias büszkeségből. Jehova népe igazán boldog, nemzetközi családjának tagjai tapsoltak, és tapsuk Jehova iránti hálájukból és Szavának drága igazságáért érzett értékelésükből fakadt. Ezen az eseményen 1018-an jelentkeztek vízben való bemerítkezésre, többségükben olyanok, akik Kelet-Németországban ismerték meg az igazságot a betiltás alatt.

A jelenlévők között talán a Lengyelországból, Kelet-Németország közvetlen szomszédságából érkező mintegy 4500 lelkes küldött tudta leginkább megérteni a keletnémet testvérek érzéseit. Ők is kitartottak sok éven át a betiltás alatt, és csak nem sokkal korábban tartották meg első nagy kongresszusukat hosszú évek után. Egy lengyel Tanú később ezt írta: „A lengyelországi testvérek nagyra becsülik nyugati szomszédaik önfeláldozó szellemét, akik gondoskodtak ingyenes szállásról, élelemről, valamint a szállításról a kongresszus helyszínére és onnan vissza, amely nélkül sokunk számára lehetetlen lett volna, hogy eljöjjünk.”

A nyugatnémet testvéreknek megszokott élmény volt, hogy szabadon megtartott kongresszusoknak örvendhetnek, mégis mélyen meghatódtak. „Szívmelengető volt látni sok régi hűséges testvérünket — akik közül néhányakat nemcsak a kommunista uralom 40 éve alatt, hanem a Harmadik Birodalom fennállása idején is üldöztek —, ahogy ott ülnek a számukra fenntartott szektorban, ahol valamikor Adolf Hitler és a többi náci fejes ült” — mondta Klaus Feige a seltersi Bétel-családból. A stadionnak ez a dísztribünje szerető módon az idősek és a mozgássérültek számára volt fenntartva. Micsoda szembeszökő jelképe volt ez Isten Királyságának, mely ekkor győzedelmeskedett azok felett a politikai erők felett, melyek összeesküdtek, hogy megállítsák a végső győzelem felé tartó menetelésében!

Összejöveteli helyekről gondoskodnak

Rögtön azután, hogy feloldották a betiltást Kelet-Németországban, intézkedtek, hogy az ottani testvérek is javukra fordítsák a rendszeresen megtartott kongresszusi programokat, melyeknek Jehova szolgái világszerte örvendenek. Még azt megelőzően, hogy a körzeteket teljesen újraszervezték volna, meghívták a gyülekezeteket, hogy vegyenek részt különleges kongresszusi napokon és körzetkongresszusokon Nyugat-Németországban. Eleinte a jelen lévő hírnököket úgy osztották be, hogy egyenlő arányban legyenek a Nyugat-Németországból és a Kelet-Németországból valók. Ez megerősítette a testvériség kötelékeit, és a keletnémet testvéreknek is lehetőséget adott, hogy nyugatnémet társaikkal együtt dolgozva megtanulják, mi a módja a kongresszusok megszervezésének.

Amint a körzetek kialakultak Kelet-Németországban, meghívták őket, hogy használják a már meglévő nyugat-németországi kongresszusi termeket. Öt terem — a berlini, müncheni, büchenbachi, möllbergeni és trappenkampi — elég közel volt a korábbi határhoz, és így ez megvalósítható volt. Mindazonáltal, amilyen hamar csak lehetett, megkezdődött a munka egy kongresszusi terem építésén Kelet-Németországban. A Drezdához közeli Glauchauban található termet 1994. augusztus 13-án adták át, és jelenleg Jehova Tanúinak ez a legnagyobb kongresszusi terme Németországban; 4000 személy befogadására alkalmas.

Figyelmet szenteltek a Királyság-termek építésének is. A Német Demokratikus Köztársaság fennállása idején nem engedélyezték az építést, most viszont szükségük volt termekre, hogy gondoskodni tudjanak a térségben élő több mint 20 000 Tanúról. Az, ahogyan az építési munkát elvégezték, csodálkozást váltott ki másokból.

Egy újság ezt írta a stavenhageni Királyság-terem építéséről: „A mód és a gyorsaság, ahogyan az építményt felállították, nem egy kíváncsi bámészkodót ejtett ámulatba . . . Az épületet mintegy 240 képzett építő, 35-féle szakma képviselője építette fel, akik mind önkéntesek voltak, és kivétel nélkül Jehova Tanúi. Mindezt hétvégén, és ingyen.”

Egy másik újság arról a teremről írt, melyet a balti-tengeri Rügen-szigeten, Sagardban építettek: „Mintegy 50 nő és férfi, hangyaszorgalommal, az épület alapozását készíti elő. De nincs idegeskedés. A légkör különösképpen fesztelen és barátságos. Annak ellenére, hogy feltűnő gyorsasággal dolgoznak, senki nem látszik ingerültnek, és senki sem förmed rá a munkatársára, mint ahogy általában a legtöbb építkezésen történik.”

1992 végéig hét Királyság-termet építettek, és 16 gyülekezet használja őket. Mintegy 30 további terem még tervezés alatt állt. 1998-ra a volt kelet-németországi gyülekezeteknek már több mint 70 százaléka saját Királyság-teremben gyűlt össze.

Lelkesítő nemzetközi kongresszusok

Amint Kelet-Európában egyik országban a másik után megszüntették a hatósági korlátozásokat, a Vezető Testület intézkedett, hogy kongresszusokat tartsanak ezekben az országokban. Ezek a szellemi épülés alkalmai voltak, olyan alkalmak, melyeken arra buzdítottak mindenkit, hogy élesen összpontosítson arra a munkára, melynek végzésével Isten megbízta a szolgáit (Máté 6:19–24, 31–33; 24:14). Mivel ezekben az országokban sok Tanú évekig csak kis csoportokban jöhetett össze, ezek a kongresszusok alkalmat adtak nekik arra, hogy megismerjék Tanú-társaikat, és buzdítást merítsenek abból, hogy Jehova nyilvánvalóan megáldja hűséges kitartásukat. Más országokból is meghívtak küldötteket, így a testvérek még teljesebb mértékben tapasztalhatták, hogy részét alkotják egy nemzetközi testvériségnek. E küldöttek között sokan voltak, akik Németországból érkeztek. Nagy számú német küldöttség volt jelen az 1989 és 1993 között megtartott nemzetközi kongresszusokon Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában és a volt Szovjetunióban.

1991-ben, egy nappal azelőtt, hogy „Az isteni szabadságot szeretők” nemzetközi kongresszus megkezdődött volna Prágában, a mai Cseh Köztársaságban, a Lidové noviny című újság beszámolt arról a figyelemre méltó munkáról, melyet egy körülbelül 40 Tanúból álló csapat végzett, hogy felszerelje „a hangosítóberendezést, amit »németországi testvéreik« adtak nekik kölcsön”. A német testvérek nemcsak hogy kölcsönadták a hangosítóberendezést, de benne voltak abban a csapatban is, amelyik felszerelte. Boldogok voltak, hogy ily módon a több évtizedes kongresszusi tapasztalataikból cseh testvéreik is valamennyi hasznot meríthettek. Míg a legtöbb esetben a nemzetközi kongresszusokra utazó német küldöttség tagjainak számát néhány százra korlátozták, erre a prágai kongresszusra 30 000 küldöttet hívtak meg. És micsoda kongresszus volt ez!

Dieter Kabus, aki 1955-ben kerületfelvigyázóként szolgált Csehszlovákiában, és németországi küldöttként jelen volt ezen a kongresszuson, ezt írta: „Amikor közreadták a New World Translationt [melyet a Társulat nyomdagépein nyomtattak], mindenki felállt a székéről, és az egész stadion önkéntelen tapsban tört ki, mely úgy tűnt, véget sem akar érni. Mindannyian megöleltük egymást; sok ezren örömkönnyekre fakadtak, és nem szégyellték könnyeiket. Visszaemlékeztünk a börtöntáborban töltött időre, amikor nekünk — 16 testvérnek — csak egyetlen Bibliánk volt. A program végén sokan ott maradtak még egy órát, vagy még tovább, énekeket énekeltek, és élvezték a nagyszerű társaságot.”

A következő évben, 1992-ben a német küldöttek a Szentpéterváron (Oroszország) megtartott nemzetközi kongresszuson is jelen voltak. Néhány küldött talán még emlékszik arra, hogy nem ment minden zökkenésmentesen, legalábbis ami a német küldöttség elszállásolását illeti. De még ez is tanúskodással végződött. Amikor a küldöttek egyik csoportjának váratlanul bejelentették, hogy egy másik hotelbe kell átköltözniük, a csoport 50 éves orosz tolmácsára olyan mély hatással volt a Tanúk magatartása, hogy így kiáltott fel: „Maguk nem hétköznapi emberek; nem kiabálnak, és nem is idegeskednek!” E küldötteket inkább az a szellem érdekelte jobban, melyet szeretett orosz testvéreik és testvérnőik mutattak ki. A kongresszus után az egyik német küldött ezt írta: „Nem is lehet szavakba foglalni, mennyire értékelték a testvérek a programot. Bibliák és énekeskönyvek nélkül [abban az időben mind a kettőből hiány volt Oroszországban], várakozással és figyelmesen hallgatták, mit mond nekik Jehova.”

A következő évben több mint 1200 német Tanú vett részt a Moszkvában (Oroszország) és Kijevben (Ukrajna) megtartott nemzetközi kongresszusokon. Micsoda izgalmas beszámolót mondhattak el, amikor hazatértek! A küldöttek között volt Titus Teubner is, aki már 1950 óta szolgál mint utazófelvigyázó, és ezt mondta: „Megígértem a feleségemnek, hogy ha Keleten valaha is szabaddá válik a munka, én is ott leszek majd azok között, akik részt vesznek az első moszkvai kongresszuson.” Miután ezt az ígéretét 1993-ban valóra is váltotta, ezt mondta: „Szinte a csodával határos, hogy az isteni kormányzatról szóló folyóiratokat terjeszthettem a Vörös téren.” Egy másik küldött a következőket írta: „Azért vettünk részt ezen a kongresszuson, hogy buzdítsuk orosz testvéreinket — és kétségtelenül így is tettünk. De ez fordítva is igaz volt. Orosz testvéreink bámulatos módon buzdítottak minket a szeretetből, hálából, hűségből és értékelésből mutatott példájukkal.”

A seltersi Bétel-család tagjai nem is érezhettek mást, mint hálát azért a kiváltságért, hogy ilyen hűséges testvéreknek és testvérnőknek szolgálhatnak. Még inkább elmélyült e kiváltság iránti értékelésük, amikor hallották a Bétel kamionvezetőinek a beszámolóit, akik szállítmányokat vittek más országokba, és onnan visszatérve elmondták, milyen lelkesedéssel üdvözölték őket, és hogy a testvérek micsoda örömmel vettek részt a szállítmány lepakolásában még késő éjszaka is, és együtt imádkoztak, mielőtt búcsút intettek azoknak, akik a szállítmányokat hozták.

Még több épület a sürgős szükségletek kielégítésére

Kelet-Európában egyik hely után a másikon oldották fel a betiltásokat. Nagy kongresszusokat tartottak. Felgyorsult a jó hír prédikálása. Rohamosan nőtt a bibliai irodalom iránti igény, hogy kielégítsék az emberek szükségleteit a szántóföldnek azon a részén. Hogyan tudtak ennek eleget tenni? A németországi fiókhivatalt felkérték, hogy vállaljon még nagyobb szerepet ebben.

Már 1988-ban, a berlini fal leomlása előtt, a Vezető Testület engedélyt adott arra, hogy 50 százalékkal bővítsék a fiókhivatali létesítményeket Németországban. A fiókbizottság eleinte nemigen értette, miért lenne szükség ekkora bővítésre. Csupán négy évvel korábban adtak át egy nagy, teljesen új épületegyüttest. A testvérek mégis benyújtották a kérvényt a helyi hatóságokhoz. Rudtke testvér így emlékszik vissza: „Amikor benyújtottuk a terveket, a seltersi építkezés ügyében eljáró megbízott szinte suttogva mondta nekem: »Azt tanácsolnám önöknek, hogy olyan mértékben bővítsenek, amennyire csak lehet, mert a hatóságok soha többé nem fognak engedélyt adni újabb terjeszkedésre.« Ez elgondolkoztatott minket.” Rendkívüli módon néhány hónapon belül mindenfajta állami hivataltól megkapták az engedélyt, és nem csupán az eredetileg tervezett 50 százalékos bővítésre, hanem 120 százalékosra!

A tényleges építkezés 1991 januárjában vette kezdetét. De úgy látszik, hogy a testvérek között nem mindenki volt meggyőződve arról, hogy szükség van erre, ami kitűnt abból, milyen lassan reagáltak a bejelentésekre, hogy képzett munkások kellenek, akik részt tudnak venni az építkezésen, valamint némi anyagi támogatásra is szükség lenne. Mit lehetett tenni?

Nyilvánvaló volt, hogy a testvéreknek egyszerűen több tájékoztatásra van szükségük, így hát 1991. október 3-án kiválasztott vének részvételével különleges összejöveteleket tartottak a németországi kongresszusi termekben. Itt elmagyarázták, hogy az eltelt évtizedben a német fiókhivatalban közel háromszorosára nőtt a könyvgyártás. Lengyelországban, Magyarországon, Kelet-Németországban, Romániában, Bulgáriában, Ukrajnában és a Szovjetunióban feloldották a betiltást. A német határoktól igencsak távol eső országokba szállítottak irodalmat. Ezekben az országokban a hírnökök esdekeltek az irodalomért. Selterset felkérték, hogy vállaljon fontos szerepet az irodalomról való gondoskodásban. Amint a testvérek világosan megértették, hogy mekkora szükség van erre, nagylelkűen támogatták az ügyet.

Valójában még előny is származott abból, hogy kezdetben hiányzott a támogatás. Hogyhogy? A fiókhivatal úgy döntött, ahelyett hogy kizárólag a németországi önkéntesekre támaszkodna, hasznosítja azt a gondoskodást, melyet a Vezető Testület 1985-ben hozott létre. Akkoriban bevezettek egy nemzetközi önkéntes építési programot. A német fiókhivatal építési munkáinak befejezéséig 331 önkéntes szolgált a Bétel-családdal együtt, akik 19 különböző országból jöttek.

Sok németországi Tanú is segített a munka elvégzésében; legtöbbjük szabadságot vett ki arra az időre. Közöttük volt mintegy 2000 hírnök a korábbi Kelet-Németországból, akiknek a többsége a betiltás idején valószínűleg még álmában sem gondolta, hogy egy nap majd a Bételben dolgozhat.

Az átadási hétvége

Jehova minden németországi Tanúja segített ebben az építkezésben, akár fizikai vagy anyagi támogatással, akár ima által. Selters az ő Bételük volt, egy hatalmasra kibővített épületegyüttes, melyet ők most át akartak adni Jehovának. Így tehát még jóval azelőtt, hogy az építkezés a befejezéséhez közeledett volna, előkészületeket tettek arra, hogy az összes németországi testvér és testvérnő, valamint sok külföldi vendég összegyűlhessen az ünneplésre.

A program 1994. május 14-én, szombat reggel kezdődött, és kihangsúlyozták, hogy „tettekre vezető, széles kapu” tárul fel Kelet-Európában (1Kor 16:9, NW). Hiterősítő volt hallani a testvéreket, akik ezekből az országokból jöttek, és személyesen számoltak be arról, milyen nagyszerű gyarapodásnak örvendhetnek már most is, és milyenek a kilátások a további növekedésre. A lelkesedés, mely ezt a napot jellemezte — amikor 3658-an élvezhették a Seltersben megtartott programot —, vasárnap sem hagyott alább. Jehova minden németországi Tanúját meghívták, hogy gyűljön össze az erre az alkalomra bérbe vett hat stadionban — Brémában, Kölnben, Gelsenkirchenben, Lipcsében, Nürnbergben és Stuttgartban.

Amint több ezren néma csendben várakoztak, a program mind a hat helyen egy időben kezdődött el. Miután rövid áttekintést adtak a Seltersben megtartott szombati átadási programról, a külföldi küldöttek újabb szívmelengető beszámolói hangzottak el. A fénypontot azok az előadások jelentették, melyeket a Vezető Testület egy-egy jelen lévő tagja tartott Gelsenkirchenben, Lipcsében és Stuttgartban. A többi három helyen lévő hallgatóság érdekében ezeket az előadásokat telefon-összeköttetés által közvetítették. Mind a 177 902 jelenlévőt arra buzdították, hogy maradjon szilárd a hitben, és álljon ellen minden olyan próbálkozásnak, amely le akarná lassítani. Most volt itt az idő a cselekvésre! Jehova váratlanul kitárta a növekedés kapuját Kelet-Európában, és nem engedhették meg, hogy bármi is akadályt gördítsen az elé, hogy elvégezzék a munkát. Mielőtt fejet hajtottak volna, hogy hálát adjanak Jehovának, csatlakoztak az énekhez: „Sok százezer bátor testvér/ Vállvetve küzd velem;/ Mind feddhetetlen tanú,/ Istennek él hűen.” Kevés alkalommal volt ennél nagyobb megnyilvánulása annak az egységnek és elszántságnak, mely Jehova népét jellemzi.

Bár a ragyogó átadási hétvége véget ért, a bővítés folytatódott. Másnap már korán reggel újra serénykedtek az építőmunkások. Új raktárhelyiségekre volt szükség Seltersben ahhoz az új raktározási elrendezéshez, melyet éppen akkoriban hozott létre a Társulat, hogy elkerülje a felesleges pluszmunkát és a szükségtelen költségeket.

A német fiókhivatal 1975-ben 5 838 095 könyvet és 25 289 120 folyóiratot készített. Két évtized múlva, az 1998-as szolgálati év folyamán még többet termeltek: 12 330 998 könyvet, 199 668 630 folyóiratot és 2 656 184 audiokazettát állítottak elő. Ez az óriási növekedés főként a kelet-európai országok igényeinek tulajdonítható.

Amint egyik hely után a másikon feloldották a betiltásokat, Selters egyre több kelet-európai országba kezdett irodalmat szállítani. Valójában az 1989 májusa és 1998 augusztusa között Seltersben előállított irodalom 68 százalékát, azaz 50 583 tonnát, 21 kelet-európai és ázsiai országba küldték el. Ez a mennyiség megfelel egy 2529 kamionból álló sornak, melyben minden egyes kamion 20 tonna irodalomrakományt tartalmaz.

Nemcsak építkeznek, hanem prédikálnak is

1975 óta Jehova Tanúi sokat építkeznek. Noéhoz hasonlóan, aki nemcsak építő volt, hanem „az igazság hirdetője” is, a Tanúk igyekeznek egyensúlyt tartani felelősségeik között (2Pét 2:5). Felismerik, hogy az építkezés napjainkban az igaz imádat fontos része. Ugyanakkor szemükkel élesen a jó hír prédikálásának fontosságára és sürgősségére összpontosítanak.

A Szolgálati Osztály valóban megfigyelte, hogy a seltersi építkezéssel kapcsolatos többletmunka tulajdonképpen a szántóföldi szolgálatban eltöltött idő emelkedéséhez vezetett. És a teokratikus épületek felépítése természetesen már önmagában is tanúskodás volt. A gyorsépítési módszerrel készült Királyság-termek és kongresszusi termek állandóan okot adtak a megfigyelőknek a csodálkozásra. Az a buzgalom és odaadás, ahogyan Jehova Tanúi építkeztek, segített abban, hogy a figyelem az általuk prédikált jó hírre terelődjön. Az őszinte szívű emberek kíváncsiak, mi az az ösztönzőerő Jehova Tanúinál, melyhez hasonlót nem lehet látni egyetlen más vallásos csoportnál sem.

Mi történt Magdeburggal?

Az egyik Királyság-terem, melyet ebben az időszakban adtak át, Magdeburgban épült. Még 1923-ban a Társulat a német hivatalt Barmenből Magdeburgba költöztette. 1927—28-ban egy méltóságteljes kongresszusi termet építettek itt, mely mintegy 800 személy befogadására volt alkalmas. A testvérek a Watch Tower Society által kiadott Isten hárfája című könyv iránti értékelésükből Hárfa Teremnek nevezték el. Hátsó falát egy dombormű díszítette, mely a hárfázó Dávid királyt ábrázolta.

1933 júniusában a nácik elkobozták a Társulat magdeburgi tulajdonát, bezárták a gyárat, és horogkeresztet tettek ki az épületekre. A II. világháború után az ingatlan visszakerült a Tanúk tulajdonába, de ez nem tartott sokáig. 1950 augusztusában a kommunista hatóságok sajátították ki.

A német újraegyesítés után, 1993-ban az ingatlan nagy részét visszaadták a Társulatnak, és a fennmaradó rész árából is sokat visszatérítettek. A visszaadott ingatlanok között volt a korábbi Hárfa Terem is. Az ingatlan több hónapos tatarozása után Magdeburgnak megfelelő Királyság-terme lett, melyre már igencsak szükség volt.

„Ez már a harmadik alkalom, amikor átadjuk ezeket az épületeket — első ízben az 1920-as években, majd 1948-ban és most, 1995-ben újra” — magyarázta Peter Konschak az átadási ünnepségen. A Németországi Fiókbizottság képviselőjeként Willi Pohl tartotta az átadási beszédet. Fiatalemberként a magdeburgi Bételben szolgált. Sőt 1947-ben, amikor Hayden Covington ellátogatott a világközpontból, és éppen ebben a teremben beszélt a testvérekhez, Pohl testvér volt a tolmácsa. „Gondolhatjátok, milyen érzés tölt el most, miközben e beszédet tartom” — árulta el a 450 meghívott vendégnek.

Ma, az a jó néhány magdeburgi gyülekezet, mely rendszeresen összegyűlik a korábbi Hárfa Teremben, élő bizonyítéka annak, hogy igazak Jehova szavai, melyeket szolgáihoz intézett, és Ésaiás által íratott le több mint 2700 évvel ezelőtt: „Egy ellened készült fegyver sem lesz jó szerencsés.” És ahogy Ezékiás király figyelmeztette egykor az embereit: „velünk . . . az Úr a mi Istenünk, hogy megsegéljen minket és érettünk hadakozzék” (És 54:17; 2Krón 32:8).

Fordítói iroda

A német fiókhivatalban végzett munka egyik lényeges részét képezi a fordítás. 1956-ban a német Fordítói Osztály Bernből (Svájc) átkerült Wiesbadenbe. Abban az időben az osztály csupán négy személyből állt. Alice Berner és Erika Surber, akik ebbe a csapatba tartoztak, egészen a halálukig hűségesen szolgáltak itt az osztályon. Anny Surber, az eredeti négy személy egyike, még jelenleg is ezen az osztályon dolgozik. Az osztály az évek során egyre nagyobb lett, s így most már az esetek többségében nem csupán Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat, hanem a bekötött könyveket is ugyanakkor kapják meg a német Tanúk az anyanyelvükön, mint amikor angolul jelennek meg.

A német nyelvre fordítás mellett egy bizonyos mértékű orosz és lengyel fordítói munka is folyt Németországban, egészen az 1960-as évektől fogva. Ezzel a Külföldi Szolgálati Osztály foglalkozott, amely számos olyan országról gondoskodott, ahol a munka be volt tiltva — többek között Kelet-Németországról, Lengyelországról és a Szovjetunióról.

Mihelyt lehetőség nyílt rá, Seltersbe hívtak néhány tapasztalt fordítót Lengyelországból, és több leendő fordítót pedig a Szovjetunióból. Itt megvolt a szükséges felszerelésük, illetve a kellemes környezet, amelyben további képzést kaphattak a munkájukhoz. Sokat meríthettek a német fordítók tapasztalataiból is, akik hasznos tanácsokkal látták el őket, hogyan oldjanak meg olyan nehézségeket, melyekkel a nyelvtől függetlenül minden fordító gyakran szembekerül. Rövid idő elteltével a seltersi Bétel-család tagjai nagyon-nagyon megszerették ezeket a fordítókat.

Természetesen a képzéssel kapcsolatos elrendezés csak ideiglenes volt. Idővel a fordítóknak vissza kellett térniük szülőhazájukba. Így miután 1992-ben Lengyelországban átadták a Varsóhoz közeli új Bétel-létesítményt, és miután a fordítók befejeztek egy nagyobb feladatot, a németországi lengyel fordítók csatlakoztak a lengyel fordítói csapat másik részéhez Lengyelországban.

De mielőtt ők elmentek, még több leendő fordító — orosz és ukrán — érkezett, hogy képzést kapjon. Az első öt fordító 1991. szeptember 27-én érkezett meg, a többiek pedig később. Összesen több mint 30-an jöttek.

Az orosz fordítók 1994 januárjában mentek el, hogy beköltözzenek az akkor még építés alatt álló Bételbe a Szentpétervárhoz közeli Szolnyecsnojéban. Az ukrán fordítók viszont — amikor e sorokat írjuk — még várják, hogy a közeli jövőben beköltözhessenek az új Bétel-otthonba, melyet Ukrajna részére terveztek. Időről időre más fordítói csapatok is dolgoztak Seltersben, és hasznot merítettek az itt kapott segítségből. Mindez folyton Jehova szándékára emlékeztet, hogy összegyűjtse az embereket „minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből”, azzal a kilátással, hogy majd egy „új földet” alkothatnak, az egyedül igaz Istennek, Jehovának a szolgálatára átadott emberi társadalom alapját (Jel 7:9, 10; 2Pét 3:13).

Nemzetközi szemináriumok színhelye

A német fiókhivatal könnyű megközelíthetősége miatt sok látogatót vonz. Frankfurtban van állítólag az európai kontinens legnagyobb „kapuja”, vagyis a Rhein-Main repülőtér, ahol a legnagyobb az utasforgalom. Mivel Selters még 60 kilométernyire sincs a frankfurti repülőtértől, sok Tanú — még akkor is, ha csak átutazóban van egy másik úti cél felé — itt pihen meg, hogy rövid látogatást tegyen, és megtekintse a létesítményeket, illetve hogy kis időre a fiókhivatal családjának a vendégszeretetét élvezze.

Selters jó helyszínnek bizonyult a nemzetközi szemináriumokhoz, és az olyan összejövetelekhez is, melyeken a különféle fiókhivatalok képviselői tanácskozhatnak egymással. Így a Vezető Testület Kiadói Bizottsága 1992-ben megszervezett egy négynapos találkozót, melyen 16 európai fiókhivatal képviselői és brooklyni testvérek vettek részt. A céljuk az volt, hogy összehangolják munkájukat annak érdekében, hogy minden európai fiókhivatal bőségesen el legyen látva szellemi táplálékkal, beleértve azokat is, melyek gazdaságilag hátrányos helyzetben lévő országokban vannak.

Jehova Tanúi Németországban már ezt megelőzően is díjmentesen kínálták fel a bibliai irodalmat minden olyan embernek, aki szerette volna elolvasni. Ez bizonyára megcáfolta az ellenségek részéről jövő azon vádat, hogy az irodalom árusítása a Watch Tower Society pénzszerzési akciója.

A seltersi szemináriumot követően ezt az elrendezést egész Európára kiterjesztették. Ez Kelet-Európában bizonyult különösen hasznosnak, ahol nagy tömegek éhezik a szellemi dolgokat, de gyakran nyomasztó helyzetben vannak anyagilag. Akkor hát hogyan fedezik a világméretű Királyság-munka költségeit? Jehova Tanúinak és más hálás embereknek az önkéntes adományaiból. És vajon miért adnak ilyen adományokat? Néhányan azért tesznek így, mert megértik, mennyire fontos, hogy lehetőség szerint mindenkinek legyen alkalma arra, hogy megtanulja, miként teheti már most jobbá az életét a bibliai alapelvek alkalmazásával (És 48:17; 1Tim 4:8). Másokat az a vágy is indít, hogy ezáltal ők is kivegyék a részüket abból, hogy az Isten Királyságának jó híre elérhesse az embereket minden országban, mielőtt Isten véget vet a dolgok e jelenlegi gonosz rendszerének (Máté 24:14).

Egy második szemináriumot is tartottak 1992-ben, egy későbbi időpontban, mely arra a javaslatra összpontosult, hogy a német fiókhivatal az európai országokon belül közvetlenül az egyes gyülekezetekhez szállítsa az irodalmat, ahelyett hogy a fiókhivatalokhoz küldené továbbszállítás végett, ahogyan azt addig intézték. Egy harmadik szemináriumon, melyet 1993 áprilisában tartottak meg, intézkedtek, hogy hat közép-európai országot vonjanak be ebbe az elrendezésbe. Bécsben (Ausztria) 1994 februárjában a kelet-európai országoknak tartottak szemináriumot, és lépéseket tettek, hogy még további 19 országban merítsenek hasznot ebből a gyülekezetek.

Kétség sem fér hozzá, mennyire előnyös ez az elrendezés. Csökkentek a költségek, mivel nincs már szükség arra, hogy minden egyes fiókhivatalban irodalmat tartsanak raktáron; így tehát már nincs szükség arra sem, hogy minden egyes országnak saját nagy irodalomraktára legyen. Néhány országban ez az elrendezés szükségtelenné tette a már meglévő Bétel-létesítmények kibővítését. Az új Bétel-otthonokat pedig többé már nem kell olyan nagyra építeni, mivel Németországban gondoskodnak az irodalom raktározásáról, csomagolásáról és szállításáról.

Míg 1989-ben a német fiókhivatalban mintegy 2000 tételt tartottak raktáron 59 nyelven, addig 1998-ban már 8900 tételt 226 nyelven. 1998 áprilisában Németországban a seltersi hivatal 742 144 hírnököt látott el a szükséges irodalommal, akik 32 ország 8857 gyülekezetében szolgálnak.

Gyűlölet az igaz keresztényekkel szemben — nem csupán a múltban

A halála előtti utolsó estén Jézus Krisztus ezt mondta apostolainak: „mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ . . . Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd” (Ján 15:19, 20). Ezért hát várható volt, hogy Hitler Harmadik Birodalmának bukása után nem szűnik majd meg teljesen Jehova Tanúinak az üldözése Németországban. Ehhez hasonlóan ott, ahol a kommunista uralmak által elrendelt betiltást feloldották, az emberek ugyan általánosságban nagyobb személyes szabadságot kaptak, Jehova Tanúi üldözése azonban nem szűnt meg. Egyszerűen csak más formát öltött (2Tim 3:12).

Ma Jehova Tanúi egykori üldözőinek a helyébe hitehagyottak léptek, hogy ostorozzák korábbi keresztény hittársaikat (Máté 24:48–51). Az 1980-as évek végén és 1990-es évek elején e hitehagyottak még hangosabbak lettek, egyre több és egyre rosszindulatúbb hamis vádat szórva. Bizonyos tévés stúdióbeszélgetések rendezői úgy mutatták be a hitehagyottakat, mint akik „szakértők” Jehova Tanúival kapcsolatban. Néhány őszinte ember mégis kétségbe vonta, hogy bölcs dolog-e az alapján megítélni a Tanúkat, amit az ilyen háborgó, korábbi tagok állítanak. Az egyik ilyen tévéműsor után egy fiatalember telefonált a Társulat seltersi hivatalába, és elmondta, hogy néhány évvel korábban pont az a volt Tanú tanulmányozta vele a Bibliát, akivel az interjút készítették. Személyes okokból a fiatalember abbahagyta a tanulmányozást. De amikor a tévéműsort nézte, és felismerte volt tanítóját, a fiatalember nagyon felháborodott. Ezt kérdezte: „Hogy mondhat ilyeneket? Nagyon jól tudja, hogy nem igaz, amit a Tanúkról mond.” Ennek az lett az eredménye, hogy a fiatalember folytatta a bibliatanulmányozást, ezúttal a helyi gyülekezet egyik vénjével.

Természetesen sok ember fenntartás nélkül elfogadja azt, amit a tévében hall vagy az újságban olvas. Tekintettel arra, hogy a média oly gyakran intéz támadást Jehova Tanúi ellen, a Társulat elkészített egy 32 oldalas füzetet, kifejezetten azért, hogy ellensúlyozza a félrevezető hírverés eme áradatát. A címe: Jehovas Zeugen, Menschen aus der Nachbarschaft — Wer sind sie? (Jehova Tanúi — Az Ön szomszédai. Kik ők?)

A füzet konkrét adatokat tartalmaz egy 1994-es felmérésből, amelyben hozzávetőlegesen 146 000 németországi Tanú vett részt. A felmérés eredményei könnyűszerrel megcáfoltak sok olyan téves elképzelést, amely az emberekben él Jehova Tanúival kapcsolatban. Idős nők vallása? Németországban minden tíz Tanú közül négy férfi, és a Tanúk átlagéletkora 44 év. Olyan emberek vallása, akik gyermekkorukban agymosáson mentek keresztül? Az összes Tanú 52 százaléka felnőttkorában lett Tanú. Olyan vallás, amely szétszakítja a családokat? A Tanúk 19 százaléka egyedülálló, 68 százalékuk házas, 9 százalékuk özvegy és csupán 4 százalékuk elvált, akiknek a nagy része még azelőtt vált el, mielőtt Tanú lett. Olyan vallás, mely ellenzi a gyermekszülést? A házas Tanúk csaknem négyötöde szülő. Olyan emberekből áll, akiknek átlagon aluliak a szellemi képességeik? A Tanúk egyharmada legalább egy idegen nyelven beszél, és 69 százalékuk rendszeresen lépést tart az aktuális eseményekkel. Olyan vallás, mely tiltja tagjainak az élet élvezetét? Heti viszonylatban minden Tanú 14,2 órát tölt a kikapcsolódás különböző formáival. Ugyanakkor a szellemi dolgoknak adnak elsőbbséget, azáltal hogy átlagosan 17,5 órát szánnak hetente a vallásos tevékenységekre.

A füzet különleges figyelmet szentelt a „kis Oliver” ügyének. 1991-ben, röviddel a születése után az orvosok észrevették, hogy egy kis lyuk van a szívében. A megfelelő időben Oliver édesanyja elintézte a műtétet, és vallásos meggyőződésével összhangban olyan orvosokat keresett, akik készek azt vér felhasználása nélkül elvégezni. Az ellenségek azonban elferdítették a történetet, igyekezve rossz hírbe keverni Jehova Tanúit. Még akkor is, miután a műtétet sikeresen elvégezték vértranszfúzió alkalmazása nélkül, egy újság szalagcímként közölte az esetet, arra célozva, hogy Olivert — „fanatikus” anyja ellenkezése dacára — „életmentő vér” segítségével mentették meg. A füzet megcáfolta ezt az arcátlan hazugságot.

A füzetet először csak olyan embereknek szánták, akik kérdéseket tettek fel a Tanúk ellen intézett hamis vádakkal kapcsolatban. 1996-ban viszont újratervezték a borítót, hátoldalán ingyenes házi bibliatanulmányozást ajánlottak fel, és Németország-szerte 1 800 000 példányt terjesztettek el belőle.

Tényszerű felvilágosítást adnak a médiának

Ugyanabban az évben még egy másik lépést is tettek azért, hogy szembenézzenek az ellenségek kitartó igyekezetével, mellyel a médiát próbálják felhasználni, hogy eltorzított képet fessenek Jehova Tanúiról. Walter Köbét nevezték ki az Információs Szolgálatot irányító bizottság élére. Ezt mondja: „Az ellenségeink erőteljes kampányt indítottak, s ez rákényszerített minket arra, hogy szervezett formában válaszoljunk, azáltal hogy még könnyebben elérhetővé tesszük az információkat.” Kijelöltek olyan személyeket, akik várhatólag hatékony public relations (információs) munkát tudnak majd végezni. Szemináriumokon képezték ki őket. Az országot felosztották 22 megfelelő körzetre, és 1998-ban az Információs Szolgálatnak már több száz képzett munkatársa gondoskodott ezeknek a területeknek a szükségleteiről. Különleges figyelmet szentelnek a kiadókkal és újságírókkal való személyes kapcsolatnak.

Az osztály munkájához tartozott az is, hogy megszervezték a Jehova Tanúi szilárdan állnak a náci támadással szemben című videofilm nyilvános filmbemutatóit. A Szilárdan állnak videofilm német kiadásának világpremiere 1996. november 6-án volt Ravensbrückben, annak a koncentrációs tábornak az emlékmúzeumában, amelybe egykor sok Jehova Tanúját bezártak. A sajtó képviselői és jeles történészek voltak jelen.

1998. szeptember 1-jéig összesen több mint 269 000 fős sokaság jött el e videofilm 331 nyilvános bemutatójára. A jelenlévők között nem csupán Tanúk voltak, hanem a sajtó képviselői, kormánytisztviselők és a nagyközönség. Újságok százai számoltak be ezekről a bemutatókról, és a cikkek összességükben kedvező hangvételűek voltak. Százhetvenhat videofilm-bemutató alkalmával még egy kiállítást is meg lehetett tekinteni, mely Jehova Tanúi náci üldöztetésével foglalkozott.

A sajtó képviselői közül egyre többen osztoznak annak az újságírónak az érzéseiben, aki 1993 novemberében a következőket írta a Meissner Zeitung című lapban: „Akiknek az a véleményük, hogy Jehova Tanúi vakon és hiszékenyen követnek valamilyen valóságtól elrugaszkodott bibliai tanítást, meglepetten veszik majd észre, hogy milyen pontosan ismerik Példaképüket, Jézus Krisztust, és milyen jól át tudják ültetni ezt az ismeretet a gyakorlatba, hogy céltudatos életet éljenek.”

Fél évszázad múltán még mindig szilárdan állnak

Több mint fél évszázad telt el azóta, hogy szabadon bocsátották Jehova Tanúit a koncentrációs táborokból. A feddhetetlenségükről szóló beszámoló azonban nem vált elfeledett történelemmé. Ez még most is hatalmas tanúskodás a világnak. Amikor e sorokat írjuk, még élnek néhányan azok közül, akik koncentrációs táborban voltak megalkuvást nem ismerő hitük miatt, és nem kevésbé buzgók Jehova szolgálatában, mint amennyire akkor voltak. Bátor kiállásuk annak bizonysága, hogy Jehova meg tudja óvni az ő népét. Figyeljük meg, mit mondtak néhányan a koncentrációs táborok túlélői közül, több száz hozzájuk hasonló túlélő előtt beszélve, és figyeljük meg a zárójelben feltüntetett életkorukat is (mely 1998 kezdetének megfelelő adat):

Heinrich Dickmann (95): „Sachsenhausenben végig kellett néznem, ahogy az egész összegyűlt tábor előtt kivégzik testvéremet, Augustot. Felajánlották, hogy azonnal szabadon bocsátanak, ha megtagadom a hitemet. Mivel nem voltam hajlandó megalkudni, a táborparancsnok ezt mondta: »Megnézheted, hogy meddig maradsz még életben.« Öt hónappal később ő volt az, aki meghalt, nem pedig én. Az én jelmondatom ez volt: »Bízzál Jehovában egész szíveddel.« Még most is ugyanezt mondom.”

Änne Dickmann (89): „Én úgy látom, hogy ez [a koncentrációs tábori tapasztalat] egy képzés volt, mely segít megőrizni a feddhetetlenségemet nagy Teremtőnk és Életadónk, Jehova iránt. Mindaz, amit átéltem, gazdagította életemet, és közelebb vitt Istenhez. Az Istenbe vetett hitem és az iránta érzett szeretetem motivált engem azokban az években. Soha nem kényszerített senki sem.”

Josef Rehwald (86): „Megelégedéssel tekintek vissza e nehéz, próbateljes időszakra, mivel a nyomás és a szenvedés ellenére is megőriztem keresztény hitemet és semlegességemet. Nincs kétségem afelől, hogy ezt egyedül a Mindenható Isten, Jehova segítségével éltem túl! Keresztény meggyőződésem most még erősebb, mint akkor volt, és az a vágyam, hogy továbbra is megalkuvás nélkül álljak Isten oldalán.”

Elfriede Löhr (87): „Ha visszaemlékszem mindarra, amit Hitler uralma idején, a nyolc éven át tartó fogva tartásom alatt átéltem, azt kell hogy mondjam, semmi nem ért váratlanul. Egyértelmű volt számomra, hogy az igazság útja egyrészt küzdelemmel és üldöztetéssel, másrészt azonban örömmel és győzelemmel is jár. Nem tekintem ezt az időt sem elfecséreltnek, sem haszontalannak.”

Maria Hombach (97): „Túláradó az örömem, hogy abban az egyedülálló kiváltságban lehetett részem, hogy bebizonyíthattam Jehova iránti szeretetemet és hálámat a legkegyetlenebb körülmények között is. Senki sem kényszerített, hogy így tegyek! Ellenkezőleg, az ellenségeink voltak azok, akik megpróbáltak kényszeríteni minket, akik igyekeztek fenyegetésekkel rábírni, hogy inkább Hitlernek engedelmeskedjünk, mint Istennek. De hasztalan! Mivel nyugodt volt a lelkiismeretem, még a börtönfalak között is boldog voltam.”

Gertrud Pötzinger (86): „Három és fél év magánzárkára ítéltek. Az ítélet kihirdetése után a törvényszéki altiszt a cellámhoz kísért, és közben a következőket mondta: »Köszönettel tartozom önnek. Arra ösztönzött, hogy újra higgyek Istenben. Ha továbbra is ilyen bátor marad, nem lesz nehéz átvészelnie a három és fél évet.« Milyen igaz! Amíg magánzárkában voltam, rendkívüli módon tapasztaltam Jehova szeretetét és a tőle jövő erőt.”

Igen, a koncentrációs táborok túlélői továbbra is szilárdan állnak. Ma, több mint fél évszázaddal a kiszabadulásuk után, e Tanúk feddhetetlen életútja még mindig tanúbizonyságul szolgál a világnak, és dicséri Jehovát. Mily buzdító ez Isten minden szolgájának!

A jó hír prédikálása még nem ért véget Németországban. A II. világháború befejezése óta 800 000 000-nál is több órát szenteltek annak, hogy beszéljenek itt az embereknek Isten Királyságáról. Ugyanakkor az a szolgálat, melyet Jehova Tanúi végeznek Németországban, sok más országból való emberek életét is érintette. Nem egy különálló nemzeti csoportnak tekintik magukat, hanem egy olyan egész világra kiterjedő család részének, mely Jehova imádóiból áll.

E nemzetközi egység szembetűnő bizonyítékát lehetett látni 1998-ban, amikor 217 472 személy vett részt az öt németországi „Isten szerinti életút” nemzetközi kongresszuson. Sok országból érkeztek küldöttek; az egész programot 13 nyelven tartották meg. A kongresszusok kiemelték, mennyire fontos, hogy továbbra is hűek legyünk, és állhatatosan prédikáljuk a jó hírt. Jehova Tanúinak Németországban eltökélt szándékuk, hogy Jehova segítségével továbbra is lojálisan járják az Isten szerinti életutat.

[Térkép a 79. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

NYUGAT-NÉMETORSZÁG

Hamburg

Meckenheim

Selters

Frankfurt

Wiesbaden

Reutlingen

München

KELET-NÉMETORSZÁG

Berlin

Magdeburg

Glauchau

[Egész oldalas kép a 66. oldalon]

[Kép a 69. oldalon]

„Győzedelmes Királyság” nemzetközi kongresszus, Nürnberg, 1955

[Képek a 73. oldalon]

A német Tanúk sok bevándorlónak segítettek már, hogy hasznot merítsen a bibliai igazságból

[Kép a 88. oldalon]

A wiesbadeni Bétel-létesítmény 1980-ban

[Kép a 90. oldalon]

A fiókbizottság (balról jobbra). Első sor: Günter Künz, Edmund Anstadt, Ramon Templeton, Willi Pohl. Hátsó sor: Eberhard Fabian, Richard Kelsey, Werner Rudtke, Peter Mitrega

[Képek a 95. oldalon]

Néhány a Németországban használt tíz kongresszusi terem közül

1. Glauchau

2. Reutlingen

3. München

4. Meckenheim

5. Berlin

[Kép a 99. oldalon]

Martin és Gertrud Pötzinger

[Képek a 100—1. oldalon]

A seltersi fiókhivatali létesítmények

[Képek a 102. oldalon]

Néhányan Németországból, akik külföldi misszionáriusi szolgálatban vannak: 1. Manfred Tonak, 2. Margarita Königer, 3. Paul Engler, 4. Karl Sömisch, 5. Günter Buschbeck

[Képek a 110. oldalon]

Amint megszűntek a betiltások, nagy irodalomszállítmányokat küldtek Kelet-Európába

[Képek a 118. oldalon]

Az 1990-es berlini kongresszus

[Képek a 124. oldalon]

A volt Kelet-Németországban épült első Királyság-terem

[Képek a 132—3. oldalon]

Átadási program Seltersben (fent látható), majd pedig hat stadionban Németország-szerte

[Képek a 139. oldalon]

Eszközök a félrevezető tájékoztatás özönének ellensúlyozására

[Képek a 140—1. oldalon]

Noha koncentrációs táborokba zárták őket (ahol Jehova Tanúinak a lila háromszög volt az azonosító jelük), ezek a lojális keresztények szilárdak maradtak a hitben (a felvétel Brandenburgban készült 1995-ben)

[Képek a 147. oldalon]

A túloldalon, az óramutató járásának megfelelően: Heinrich Dickmann, Änne Dickmann, Gertrud Pötzinger, Maria Hombach, Josef Rehwald, Elfriede Löhr