KRÉTA I.

A Földközi-tenger ötödik legnagyobb szigete Kréta; lakosai a krétaiak. A sziget kb. 250 km hosszú, szélessége pedig 13–56 km között váltakozik. Kréta az Égei-tenger d. végében fekszik, Görögországtól mintegy 100 km-re DK-re. A keskeny sziget teljes hosszában hegységek húzódnak, némelyik hegyet az év egy részében hó borítja. Krétának csaknem a közepén emelkedik a 2456 m-es tengerszint feletti magasságú Ida-hegység. Az é. partján kitűnő kikötők találhatók, d. partvonala azonban kevésbé tagolt, és nagy részén a tenger meredek hegyeknek ütközik. Tehát a d. partszakasz nem sok kikötésre alkalmas helyet kínál, ahogy ez kiderül a Pál Rómába utazását ismertető beszámolóból is; ezt a leírást a későbbiekben fogjuk megvizsgálni.

Az általánosan elfogadott nézet szerint Kréta azonos a Héber Iratokban szereplő ’Kaftorral’, ebből következően azzal a hellyel, ahonnan a filiszteusok kivándoroltak Kánaánba (Jr 47:4; Ám 9:7). Vannak olyan tudósok is, akik a „kereteus” népet hozzák összefüggésbe a krétaiakkal. A görög Septuaginta a „krétaiak” kifejezést használja a „kereteusok” helyett az Ezékiel 25:15–17-ben és a Sofóniás 2:5–7-ben egyaránt. (Lásd: KERETEUSOK.) Ha Kréta valóban azonos Kaftorral – ami ésszerűnek is tűnik –, úgy a sziget korai lakosai Micraim leszármazottai, akinek a neve bibliai értelemben Egyiptomot takarja (1Mó 10:13, 14).

A krétaiak civilizációja merőben különbözött a mezopotámiai és egyiptomi civilizációtól, de ugyanolyan fejlett volt. A krétai vallás nagy hangsúlyt fektetett a női nemre, az anyaistennő kiemelkedő szerepet játszott benne. Más, termékenységi imádatot gyakorló vallásokhoz hasonlóan az istennőt itt is többnyire kígyóval együtt ábrázolják, vagy úgy, hogy az állatot a kezében tartja, vagy a kígyó a teste köré tekeredik. Rendszerint társítanak mellé egy férfi istenséget is alárendelt szerepben; előfordul, hogy anya-fia kapcsolatban, ez a fajta viszony ugyanis gyakori az ilyen kultuszokban. Knósszoszban találtak egy márványkeresztet; a kereszt ugyancsak ősi termékenységi jelkép. Kréta ókori civilizációja az i. e. második évezred utolsó századaiban tűnt le. Az i. e. első évezredben aztán görög fennhatóság alá került a sziget. Az i. e. második századra a Földközi-tenger hajóit fosztogató kalózok tanyája és rejtekhelye lett. Majd i. e. 67-ben Pompeius leigázta, és az é-afrikai Ciréne városával együtt római tartománnyá tette.

Pál tevékenysége Krétán: I. sz. 33 pünkösdjén krétai zsidók, illetve prozeliták is jelen voltak Jeruzsálemben (Cs 2:5, 11). Talán ennek eredményeként jutott el Krétára a keresztényi hit.

Valamikor i. sz. 58 őszén Pál apostol egy gabonaszállító alexandriai hajó fedélzetén elhaladt Kréta mellett, amikor Rómába tartott kihallgatásra. A hajó 276 utasával „Kréta védelme alatt”, vagyis a sziget d., szélcsendes oldala mentén hajózott el, ahol védve volt a mostoha ény. szelektől. A Kréta k. partján lévő Szalmónétól a hajó lassan, Ny felé haladva elérte a Szép kikötőt. Ez egy apró, lehorgonyzásra alkalmas öböl a szigetnek épp az előtt a pontja előtt, ahol a d. partszakasz hirtelen é. irányt vesz. Pál tanácsával ellentétben itt az a döntés született, hogy próbáljanak meg eljutni Főnix kikötőjébe, amely még vagy 65 km-rel feljebb volt a part mentén. Megkerülve a Líthino (Mátala)-fokot „a parthoz közel kezdtek hajózni”, mikor a magas hegyvonulatokról hirtelen lecsapott rájuk egy k-ék. fergeteges szél, arra kényszerítve a hajót, hogy megálljon, majd hogy a hátszéllel haladjon tovább. Innen azután tovasodródott Kauda szigete mellett, kb. 65 km-re a Szép kikötőtől (Cs 27:6–16, 37, 38).

Tény, hogy kétéves római bebörtönzése után Pál ellátogatott Krétára, és szolgálatának utolsó időszakában ott vett részt a keresztényi tevékenységekben. Elutazásakor megbízta Tituszt, maradjon a szigeten, hogy rendezzen bizonyos helyzeteket a gyülekezetekben, és nevezzen ki véneket „városonként” (Tit 1:5). Később Pál, mikor levelet írt Titusznak, amelyben gyülekezeti nehézségekről ejtett szót, idézte az egyik krétai próféta kijelentését: „A krétaiak örök hazudozók, ártalmas vadállatok, dologtalan nagyevők” (Tit 1:10–12). Ezek a szavak vélhetően Epimenidésztől, egy krétai költőtől származnak, aki az i. e. hatodik században élt. A görögök ilyen véleménnyel voltak az ókori krétaiakról, számukra a krétai megnevezés azonos volt a hazuggal.