OKTATÁS

Valamilyen képesség vagy tudás megszerzése, illetve átadása. Az oktatás a következő módokon valósulhat meg: 1. magyarázat és ismétlés; 2. fegyelmezés, nevelés, melyet a szeretet vezet (Pl 1:7; Héb 12:5, 6); 3. személyes megfigyelés (Zs 19:1–3; Pr 1:12–14); 4. feddés és dorgálás (Zs 141:5; Pl 9:8; 17:10). Az oktatáshoz rugalmasságra van szükség. A já·ráʹ héber ige azt jelenti, hogy ’oktat; mutat; tanít’. A leʹqach (oktatás) héber kifejezés alapvetően azt jelenti, hogy ’valaminek a megszerzése, befogadása’ (5Mó 32:2; vö. a Jr 9:20-szal, ahol egy ezzel rokon ige fordul elő: „fogadja be fületek szájának beszédét”). A Példabeszédek 16:21-ben ugyanez a kifejezés úgy lett fordítva, hogy ’meggyőzőerő’. A görög pai·deuʹó szó jelentése: ’oktat; megbüntet; fegyelmez’. A görög ka·té·kheʹó pedig azt jelenti, hogy ’szóban tanít; oktat’.

Jehova Isten a nagy Tanító és Oktató, nincs senki, aki hozzá fogható lenne (Jób 36:22; Zs 71:17; Ézs 30:20). Isten földi fia, Ádám azzal a képességgel lett megteremtve, hogy beszélt egy nyelvet (1Mó 2:19, 20, 23). Oktatást kapott a teremtésről (1Mó 1., 2.) és Isten rá vonatkozó követelményeiről (1Mó 1:28–30; 2:15–17). Jehova még a földünk és a háziállatok által is oktat minket, ahogy arra a Jób 12:7–10-ből is fény derül (Pl 6:6). A bölcs emberek így felismerhetik Isten keze munkáját, és azt a tényt, hogy minden élet Istentől függ.

Azok, akik befogadják a Jehovától jövő oktatást, kötelesek azzal összhangban cselekedni: az ő ösvényein kell járniuk, és kardjaikat ekevasakká kell kovácsolniuk, és lándzsáikat metszőkésekké (Ézs 2:3, 4; Mi 4:2, 3). Ezt az oktatást értékelik az ő szolgái, és vágynak arra, hogy eleget is tegyenek annak, ezért így imádkoznak: „Oktass engem, ó, Jehova, utadra. Igazságodban fogok járni. Tedd egységessé szívemet, hogy féljem a te nevedet” (Zs 86:11; 27:11; 119:33).

Noha az oktatás engedelmességet kíván meg, és nem pusztán szórakozásra van, át lehet adni felüdítő módon is. Jehova arra utasította Mózest, hogy tanítson meg Izraelnek egy dalt, melyből egy részlet: „Oktatásom csepegni fog, mint az eső, beszédem harmatként hull majd, mint lágy eső a fűre” (5Mó 32:2). Pál ezt írta Timóteusznak, aki keresztény felvigyázó volt: „szelídséggel oktatja a kedvezőtlen beállítottságúakat; mert ki tudja, az Isten talán megbánást ad nekik, amely az igazság pontos ismeretéhez vezet” (2Ti 2:25). Az oktatás magában foglalhat fegyelmezést is, méghozzá büntetés formájában. Az ilyen fegyelmezést nem mindig könnyű elfogadni, de ha valaki jól reagál rá, akkor „békés gyümölcsöt, azaz igazságosságot terem” (Héb 12:7–11).

Az oktatás jöhet olyan személytől, akinek nem helyes az indítéka, és az is előfordul, hogy aki az oktatást kapja, nem feltétlenül olyan célból szerez ismeretet, amely hasznos számára. „Mózest. . . oktatták az egyiptomiak minden bölcsességére”, de 40 éves korában nyíltan héberként azonosította magát, és hátrahagyott mindent, amit az egyiptomi királyi udvarnál örökölhetett volna (Cs 7:22). Ézsaiás beszélt olyan izraelita prófétákról, akik hamis útmutatást nyújtottak, és Mikeás olyan papokról írt, akik „csak fizetségért” oktattak (Mi 3:11; Ézs 9:15). Néhányan balga módon öntött szobrokhoz fordultak oktatásért (Ha 2:18). A Jézus sírját őrző katonák – miután lefizették őket – hajlandóak voltak arra, hogy annak megfelelően cselekedjenek, ahogy kioktatták őket, vagyis hazudjanak arról, ami Jézus testével történt (Mt 28:12–15).

A patriarchális társadalomban: A Bibliában mindenütt az látható, hogy a családi kör volt az első számú közeg, ahol oktatás folyt. A legkorábbi társadalomban az apa volt a feje a családnak és a háznépnek, mely lehetett akár egy egész nagy közösség is, mint ahogy az Ábrahám esetében volt. A családfő volt a felelős a háznépe oktatásáért (1Mó 18:19). A jó nevelés, mely megmutatkozott József esetében, azt sugallja, hogy Izsák és Jákob követték az atyjuk, Ábrahám példáját a gyermekeik oktatásában (1Mó 39:4, 6, 22; 41:40, 41). Az Úc földjéről való Jób, aki Ábrahám távoli rokona volt, tájékozott volt napjai tudományos ismeretei és ipari találmányai tekintetében, és Jehova tanította őt természetrajzra (Jób 9:1, 9; 28. fej.; 38–41. fej.).

Ez idő tájt az egyiptomiak jelentős ismeretre tettek szert a csillagászat, matematika, geometria, építészet és az építkezés terén, valamint a művészet és a tudomány más ágaiban. Amellett, hogy Mózest az édesanyja oktatásban részesítette Jehova imádatával kapcsolatban (2Mó 2:7–10), még „az egyiptomiak minden bölcsességére” is „oktatták”. „Igen, hatalmas volt szavaiban és tetteiben” (Cs 7:22). Noha az izraeliták rabszolgák voltak Egyiptomban, tudtak írni és olvasni, és tudták tanítani a gyermekeiket. Mielőtt beléptek az Ígéret földjére, azt az utasítást kapták, hogy jelképes értelemben írják fel a házaik ajtófélfáira és a kapuikra Isten parancsolatait, és tanítaniuk kellett a gyermekeiket Isten törvényére. Ezt természetesen héberül kellett tenniük (5Mó 6:6–9; vö.: 5Mó 27:3; Jzs 8:32).

Oktatás a Törvény hatálya alatt, a száműzetés előtt: Elsősorban továbbra is a szülők voltak az oktatók, ők voltak felelősek gyermekeik oktatásáért (2Mó 12:26, 27; 5Mó 4:9; 6:7, 20, 21; 11:19–21). A zsidók úgy tekintették a gyermekkortól kezdődő oktatást – mely kiegészült a vallási és erkölcsi neveléssel is –, mint ami a szülők egyik fő felelőssége. Sámson apja, Manoah irányításért imádkozott azt illetően, hogy hogyan nevelje a fiát (Bí 13:8). Mindenekelőtt az apa volt az oktató, de az anya is tanította a gyermeket, különösképpen arra buzdítva, hogy kövesse az apja útmutatását és fegyelmezését (Pl 1:8; 4:1; 31:26, 27). A szülők felismerték, hogy a fiatalkori jó nevelés biztosítja, hogy a gyermek később is helyénvalóan viselkedjen (Pl 22:6).

A gyermekeknek a lehető legnagyobb tisztelettel kellett tekinteniük a szüleikre. A szülők pedig következetesen alkalmazták a tekintély „vesszejét” (Pl 22:15). Szeretettel kellett használniuk, de az engedetlen gyerekre súlyos fegyelmezés várt, a vessző olykor szó szerinti is lehetett (Pl 13:24; 23:13, 14). Annak a gyereknek, aki átkozta vagy megverte a szüleit, halállal kellett lakolnia (3Mó 20:9; 2Mó 21:15). Azt az idősebb gyereket, aki javíthatatlan lázadó volt, meg kellett kövezni (5Mó 21:18–21). Valójában az első parancs ígérettel a tízparancsolat ötödik parancsa volt: „Tiszteld apádat és anyádat. . ., hogy napjaid sokáig folytatódjanak, és jól menjen sorod azon a földön, melyet Jehova, a te Istened ad neked” (5Mó 5:16; Ef 6:2, 3).

A szülők által nyújtott oktatásnak rendszeresnek és folyamatosnak kellett lennie, otthon, a munkában és utazás idején is, valamint nemcsak szóbeli oktatásnak és fegyelmezésnek kellett lennie, hanem a példájukkal is tanítaniuk kellett, hiszen a szülőket Isten törvényének kellett vezetnie életük minden területén. Az, hogy évente háromszor felmentek Jeruzsálembe az ünnepekre, lehetőséget adott, hogy a gyermekek oktatást kapjanak földrajzból, ugyanakkor megismerhették a nemzetükhöz tartozó embereket, akik Izrael minden részéről érkeztek (5Mó 16:16).

A vallási oktatás mellett a fiatal férfiaknak képzést nyújtottak, hogy kitanuljanak egy szakmát vagy apjuk foglalkozását. Bécalel és Oholiáb gyakorlott mesteremberek voltak, akiket Isten szelleme képesített arra, hogy a pusztában tanítsanak másokat a hajlék építésekor (2Mó 35:34). A háznéphez tartozó fiatal nők megtanulták, milyen feladatai vannak egy feleségnek, és arra is megtanították ezeket a jövőbeli feleségeket, hogy nagy tiszteletet mutassanak a férjük iránt, amiben Sára jó példát mutatott (1Mó 18:12; 1Pt 3:5, 6). A jó feleségnek sok olyan képessége, jó tulajdonsága és felelőssége van, melyekről a Példabeszédek könyvének 31. fejezete is ír.

Úgy tűnik, hogy mind a fiúk, mind a lányok részesültek zenei oktatásban. Voltak női zenészek és énekesek is (1Sá 18:6, 7). A lévita férfiak között voltak dalszerzők, költők, zenészek és énekesek is (Zs 87:zsf.; 88:zsf.; 1Kr 25.).

Isten Lévi egész törzsét elkülönítette, hogy mint csoport ők gondoskodjanak a vallási oktatásról. A papságot i. e. 1512-ben iktatták be. Az egyik fő feladata a nép Isten törvényéből való oktatása volt. A lévita Mózes közvetítőként természetesen oktatta is a népet Isten törvényére (2Mó 18:16, 20; 24:12), a papoknak pedig, a nem papi lévitákkal együtt, az volt a felelősségük, hogy gondoskodjanak arról, hogy a nép megértse Jehova összes rendelkezését, melyet Mózesen keresztül adott (3Mó 10:11; 14:57; 2Kr 15:3; 35:3). A lévitáknak fel kellett olvasniuk a Törvényt a népnek. Ezt nyilvánosan is megtették a sabbatévben a lombsátorünnepen, és itt nem különítették el a hallgatókat a nemük és koruk szerint, hanem minden ember, fiatal és idős egyaránt – beleértve a kapuikon belül lévő jövevényeket is, és mindenkit, aki képes volt megérteni –, összegyűlt, hogy hallgassa a felolvasást (5Mó 31:9–13). Josafát király az uralkodásának harmadik évében beindított egy tanítási programot Júdában, hiszen elküldte a fejedelmeket, a papokat és a lévitákat, hogy Isten törvényére oktassák a népet Júda-szerte (2Kr 17:9).

Mózes azt hangsúlyozta, hogy fontos engedelmeskedni az ezen a módon érkező oktatásnak: „cselekedj összhangban a szóval, amit tudtodra adnak azon a helyen, melyet Jehova kiválaszt; és ügyelj arra, hogy be is tarts mindent, amire oktatnak. Azzal a törvénnyel összhangban cselekedj, melyet megmutatnak neked, és a bírói döntéssel összhangban, melyet mondanak neked. Ne térj el a szótól, melyet tudtodra adnak, se jobbra, se balra” (5Mó 17:10, 11; 24:8).

A Héber Iratok jelentős része költeményekből áll, melyek oktatási szempontból nézve nagyszerűen segítették a memorizálást. A héber költészetre nem a rím volt a jellemző, hanem a paralelizmus, vagyis a gondolatritmus. Hatásos metaforákat is használtak, melyek a teremtésművön alapultak, vagyis a természetben megtalálható dolgokon, melyeket mindenki ismert, még a gyermekek is. Alkalmaztak alfabetikus akrosztichonokat is, amikor is a versek kezdőbetűi ábécésorrendben követik egymást (Zs 25.; 34.; 37.; 111.; 112.; 119.; Pl 31:10–31; Si 1–4.). Időnként több vers is ugyanazzal a betűvel kezdődött, például a 119. zsoltárban nyolc vers kezdődött a héber ʼáʹlef betűvel, nyolc béth betűvel, és így tovább, így alkotva 176 verset a héber ábécé 22 betűjével.

A helyreállítás után: A Babilonból való visszatérés után és a templom újjáépítését követően égető szükség volt arra, hogy a népet az igaz imádatra oktassák. Ezsdrás, az írnok tanult ember volt és a Biblia másolója (Ezs 7:1, 6). Sok feljegyzést összegyűjtött és lemásolt, valamint része volt a Héber Iratok kánonjának összeállításában. Továbbá általános oktatásról is gondoskodott Izrael nemzetének Isten törvényéből. Miközben ezt tette, ellátta a lévita papként betöltött feladatait is (Ezs 7:11, 12, 25). Egységbe szervezte a Babilonból visszatérő papokat és lévitákat, hogy így el tudják végezni az igaz imádat helyreállításához szükséges oktatómunkát a hazatelepült izraeliták és gyermekeik körében (Ne 8:4–9). A héber másolók, vagyis írnokok (szóférek) olyan emberek voltak, akik jártasak voltak a Törvényben, és noha nem voltak mindannyian léviták, kiemelkedő szerepük lett a nép oktatásában. Ám idővel sok hagyományt kezdtek terjeszteni, és beszennyezték Isten Szavának igaz tanításait. (Lásd: ÍRNOK, ÍRÁSTUDÓ.)

Oktatás az i. sz. első században: Még ekkor is a szülők voltak felelősek a gyermekeik oktatásáért, különös tekintettel a kisgyermekkorra (2Ti 1:5; 3:14, 15). Azt olvashatjuk Jézusról, hogy a nevelőapja és az édesanyja Názáretben nevelte fel, és továbbra is növekedett, erősödött és telve lett bölcsességgel. 12 éves korában a templomban lenyűgözte a tanítókat az értelmével és a válaszaival (Lk 2:41, 46–52). Elsősorban továbbra is az írnokok látták el a nyilvános oktatás feladatát, és ők tanítottak a zsinagógákban felállított iskolákban. (Lásd: ZSINAGÓGA.) A Törvény mellett tanítottak természettant és a Törvényhez hozzátoldott rabbinikus tanításokat is. A szülőknek egy szakmára is meg kellett tanítaniuk a gyermekeiket.

Jézus volt a legkiválóbb tanító. Még a kortársai is elismerték, hogy kivételes tekintélyű és rendkívül népszerű tanító. A tanítványai úgy is hívták őt, hogy „Rabbi”, ami azt jelenti, hogy ’tanító’ (Mk 9:5; lásd: RABBI). Azok is elismerték időnként, hogy nagyszerű dolgokat mond, akik szembehelyezkedtek vele, és egy alkalommal, amikor megkérdezték a hivatalszolgákat – akiket a farizeusok küldtek, hogy letartóztassák őt –, hogy miért tértek vissza üres kézzel, ezt válaszolták: „Soha senki nem beszélt még úgy, mint ez az ember” (Jn 7:46; Lk 20:39, 40; Mk 12:32, 34).

Először is, Jézus, ahogy ő mondta, sohasem beszélt a saját kezdeményezéséből, hanem az Atyja nevében jött, és azokat a dolgokat mondta, melyeket az Atyjától tanult (Jn 5:19, 30, 43; 6:38; 10:25). Meghitt kapcsolata volt Jehova Istennel, és az égből jött mint az ő egyszülött Fia, így ő volt a lehető legjobb tanító Atyja tulajdonságait, cselekedeteit és szándékát illetően (Mt 11:27). Megvolt benne a második legfontosabb dolog is, amivel egy jó tanárnak rendelkeznie kell, vagyis szerette azokat, akiket tanított (Mk 10:21; Jn 13:1, 34; 15:9, 12). Kevés tanító szerette annyira a tanítványait, hogy hajlandó lett volna az életét adni értük, ahogy azt Jézus tette (Jn 15:13). Megértette a hallgatói gondolkodásmódját (Jn 2:25). Tisztánlátó volt (Lk 6:8). Nem önző szándékból tanított, mivel bűntelen volt, és minden álnokságtól mentes (Héb 7:26). Nem az írástudók filozofikus szavaival tanított, hanem szemléltetéseket használt, melyeket a mindennapi életből merített. Ezért a tanításai a mai napig is teljesen érthetőek. Rengeteg szemléltetést használt. (Lásd: SZEMLÉLTETÉSEK.)

Jézus tanítása feddést és fegyelmezést is magában foglalt (Mk 8:33). A példájával éppúgy tanított, mint a szavaival, így ő maga nagyszabású prédikáló- és tanítómunkát végzett el. Hatalommal beszélt, amire egyetlen írástudó sem volt képes, és még Isten szent szelleme is működött rajta, ami jelezte, hogy a tanítását az égből támogatják, így képes volt hatalommal és erővel parancsolni a démonoknak, hogy kimenjenek azokból, akiket megszálltak (Mk 1:27; Lk 4:36). Bátor volt és nem ismert félelmet, amikor elítélte a hamis tanítókat, akik megakadályoztak másokat abban, hogy meghallgassák a tanítását (Mt 23.).

Oktatás a keresztény gyülekezetben: Jézus tanítványai követték tanítójuk nyomdokait a keresztény oktatómunkában, és hasonló sikereket értek el. Nemcsak hogy mindenütt prédikálták Isten Királyságának jó hírét, de tanították is azokat, akik hallgattak rájuk (Cs 2:42). Akárcsak Jézus, ők is bátrak voltak és hatalommal beszéltek (Cs 4:13, 19, 20; 5:29). Isten szelleme képessé tette őket a tanításra és bizonyítékát adta annak, hogy Isten helyesli a tanításukat. Tanítottak a templomban, a zsinagógákban és házról házra is (Cs 5:16, 21; 13:14–16; 20:20). Találkoztak keresztény hittársaikkal a tanítás végett, valamint a szeretetre és jó cselekedetekre való ösztönzés végett (Cs 20:7, 8; Héb 10:24, 25). A keresztény gyülekezet tagjainak ezt írta Pál apostol: „mindazt, amit régebben megírtak, a mi oktatásunkra írták meg, hogy kitartásunk által és az Írásokból származó vigasztalás által reménységünk legyen” (Ró 15:4). Ezért jól tesszük, ha megvizsgáljuk a parancsolatokat, felismerjük az alapelveket bennük, és levonjuk a tanulságokat, melyek Isten ihletett Szavának egészében megmutatkoznak, és ezután összhangba hozzuk az életünket ezekkel. (Lásd: NYILVÁNOS TANÍTÓ.)

Pál apostol leírta, hogy az érett férfiak milyen tisztségeket tölthetnek be és milyen tevékenységeket végezhetnek a gyülekezetben, többek közt a tanítókat is megemlítette. Megmutatta, hogy mindezeknek a tevékenységeknek az oktatás volt a célja, tekintettel a szentek képzésére, a szolgálat munkájára és a Krisztus testének felépítésére (Ef 4:11–16). A gyülekezet rendszeres oktatásról gondoskodott Isten Szavából, ahogy arra az 1Korintusz 14. fejezete is rávilágít. A keresztény gyülekezet minden tagjának, még a nőknek is tanítóknak kellett lenniük, és tanítvánnyá kellett tenniük minden nemzetből való embereket (Cs 18:26; Héb 5:12; Ró 12:7). De a gyülekezetben az érett férfiak voltak kinevezve felvigyázónak, például Timóteusz és Titusz (1Ti 2:12). Az ilyen férfiaknak képesítetteknek kellett lenniük arra, hogy tanítsák a gyülekezetet, és kiigazítsák azokat a dolgokat, melyek nem voltak megfelelőek. Különösképpen ügyelniük kellett arra, hogy a tanításuk pontos legyen és „egészséges” (1Ti 4:16; 2Ti 4:2, 3; Tit 2:1).

A testnevelésről a Biblia keveset ír, csak annyit, amennyit Pál apostol tanácsol: „Mert a testedzésnek van némi haszna, az Isten iránti odaadás ellenben mindenre hasznos, mivel megvan benne a mostani és az eljövendő élet ígérete” (1Ti 4:8). Azonban a fizikai tevékenység szükséges a lendületes prédikáláshoz és tanításhoz, melyre ösztönzést kapunk. Jézus sokat gyalogolt, akárcsak a tanítványai. Például Pál szolgálata sok utazást is magában foglalt, ez abban az időben sok gyaloglással járt.

A Biblia kevés szót ejt a világi oktatásról. Felhívja a keresztények figyelmét arra, hogy ne bonyolódjanak bele az emberek filozófiáiba, és ne azzal töltsék az idejüket, hogy bolond és hasztalan témákban kutakodnak. Erőteljes tanácsot ad arra is, hogy ne bocsátkozzanak intellektuális vitákba olyanokkal, akik nem hisznek Istenben és a Szavában (1Ti 6:20, 21; 1Ko 2:13; 3:18–20; Kol 2:8; Tit 3:9; 1:14; 2Ti 2:16; Ró 16:17). A keresztények felismerték, hogy Isten előtti kötelességük, hogy rendesen gondoskodjanak a családjukról. Az ehhez szükséges foglalkozás elsajátításához gyakran valamilyen oktatásban vagy képzésben kellett részt venniük (1Ti 5:8). A korai keresztények példájából azonban azt láthatjuk, hogy ők elsősorban arra összpontosítottak, hogy a „jó hírt” minden törvényes módon hirdessék, bibliai oktatásban vegyenek részt, és oktassanak bárki mást, aki meghallgatja őket (1Ko 9:16).

E. J. Goodspeed professzor is erről beszélt a Christianity Goes to Press (1940, 111. o.) c. művében: „Amint a keresztények ráébredtek arra a sok lehetőségre, ahogy kiadhatják az evangélium üzenetét – hirdetve azt az egész világon –, teljes mértékben belemerültek ebbe a munkába, és nemcsak új könyveket adtak ki, hanem régieket is felkutattak, és a kiadás terén megfigyelhető hihetetlen találékonyságuk sosem hagyta cserben őket. Hiba volna azt feltételezni, hogy mindez a nyomtatás feltalálásával alakult ki bennük, hiszen már Kr. u. 70-ben is a keresztény szemlélet sajátossága volt, és ahogy a módszer hatékonyabbá vált, erőre kapott. Még a barbár népek beáramlása és a sötét középkor sem tudta elfojtani. Ez mind annak a bizonyítéka, hogy a korai keresztények életére hihetetlen lendületesség volt jellemző, amelyre nemcsak szóval és tettel törekedtek, hanem azzal is, hogy a legfejlettebb technika felhasználásával adták ki az evangéliumot annak teljességében, minden kikötés nélkül az egész emberiségnek.” (Lásd: ISKOLA; NEVELŐ.)