ÁLDÁS

Az a cselekvés, amikor valaki szentnek nyilvánít valakit vagy valamit; Isten kegyéért folyamodik; jó dolgot tesz valakivel; kegyben részesít, dicsőít, szentként magasztal valakit; jót mond valakiről. Az áldás védelmet nyújt a gonosszal szemben, és boldogságot eredményez.

A rendszerint „áld”-nak és „áldás”-nak fordított héber szavak különféle alakjai kb. 400-szor szerepelnek a Szentírásban. Általában a bá·rakhʹ igét adják vissza úgy, hogy „áld”. Néhány versben úgy fordították, hogy ’jót kíván’ (1Sá 25:14), ’kifejezi elismerését’ (1Kr 18:10) és „üdvözöl” (2Ki 4:29). Ennek a héber szónak a főnévi alakja szerepel Beráka ( jel.: ’áldás’) völgyének a nevében. Ezt a völgyet azért nevezték el így, mert Josafát és a népe ott áldotta Jehovát (2Kr 20:26). Az igei alakot még így is fordították: ’letérdel’, illetve ’térdre ereszkedik’ (1Mó 24:11; 2Kr 6:13; Zs 95:6).

A zsidó szóférek, vagyis írástudók több írásszövegben is átírták az „átkoz” igét „áld” igére (1Ki 21:10, 13; Jób 1:5, 11; 2:5, 9), mert úgy gondolták, hogy már az is istenkáromlás, ha valaki leírja, hogy egy személy átkozza Istent. (Lásd: Rbi8, függ.: 1569. o.)

A görög eu·lo·geʹó ige szó szerint azt jelenti, hogy ’jót mond’. Az eu·lo·gi ʹa (szó szerint: ’áldás’) szó a Róma 16:18-ban pejoratív értelemben szerepel, és ’hízelkedő beszédnek’ van fordítva; az ilyen beszédnek az a célja, hogy valaki tévútra vezesse egy másik személy szívét.

A Szentírás elsősorban négyféle vonatkozásban használja az „áld” és „áldás” szavakat: 1. Jehova megáldja az embereket; 2. az emberek áldják Jehovát; 3. az emberek áldják Krisztust; 4. egy ember áldást mond egy másikra.

Jehova megáldja az embereket: „Jehova áldása az, ami gazdaggá tesz, és ő nem ad ahhoz fájdalmat” (Pl 10:22). Jehova megáldja azokat, akiket helyesel: védi, vezeti, sikeressé teszi őket, bőséget biztosít számukra, gondoskodik a szükségleteikről, mindig a javukat tartva szem előtt.

Jehova már akkor kifejezte a jóindulatát a földi teremtményei felé, amikor megteremtette őket. Amikor Isten kinyilatkoztatta az ötödik napon teremtett állatokkal kapcsolatos szándékát, azzal tulajdonképpen meg is áldotta ezeket az állatokat (1Mó 1:22). Isten a hatodik nap végén megáldotta Ádámot és Évát, és ha az első emberpár engedelmes maradt volna, akkor ennek az áldásnak köszönhetően továbbra is Isten kegyét élvezték volna, hiszen ő gondoskodott a szellemi és fizikai szükségleteikről (1Mó 1:28; 2:9; 5:2).

Miután Jehova befejezte a földi teremtésművét a hatodik napon, minden biztosítva volt a teremtmények jólétéhez (1Mó 1:31). Majd Isten megpihent, azaz megnyugodott a teremtési munkájától, megáldotta és megszentelte a hetedik napot. Az emberi teremtményeire örökké tartó áldások és boldogság várt volna (1Mó 2:3; 2Mó 20:11).

Miután Noé és a családja kijöttek a bárkából, Jehova kifejezte, hogy helyeslően tekint rájuk, megáldotta őket, és kinyilatkoztatta a velük kapcsolatos akaratát. Ha összhangban cselekedtek az akaratával, a kegyét és a védelmét élvezték (1Mó 9:1).

Az egész emberiség számára létfontosságú az Ábrahámmal és a Magjával kapcsolatos áldás (1Mó 12:3; 18:18; 22:18). Jehova úgy áldotta meg Ábrahámot és Sárát, hogy csoda útján megújította a szaporodóképességüket, és így időskorukban fiuk születhetett (1Mó 17:16; 21:2). Isten gazdaggá tette Ábrahámot, és felhasználta, hogy nagyobb dolgok előképe legyen (Ga 4:21–26). Ezért annak, hogy Isten egy maggal áldotta meg Ábrahámot, sokkal nagyobb jelentősége van: Isten ígérete szerint minden nemzet áldást nyer az által a személy által, akit Izsák jelképezett, vagyis Jézus Krisztus által (Ga 3:8, 14; Cs 3:25, 26; Héb 6:13–20).

Jehova csak akkor áld meg egy személyt vagy egy népet, ha az engedelmeskedik neki (2Mó 23:25). A Mózes ötödik könyvének 27. és 28. fejezetében éles ellentét figyelhető meg az áldás és az átok között. Jehova megátkozza az engedetleneket, és ennek a következménye a szigorú büntetés. Az engedelmeseket viszont megáldja, aminek az eredménye a szellemi és fizikai jólét. Ez látható az otthonukban, a földjükön, a gyermekeiken, az állataikon, az élelmükön, az utazásaikon és minden tettükön. „Áldások szállnak az igazságos fejére” (Pl 10:6, 7). Ha hűségesen engedelmeskedik Jehovának a népe, akkor ő örömmel ’nyitja meg nekik az egek zsilipjeit, és áraszt rájuk áldást megelégedésig’ (Ma 3:10).

Az emberek áldják Jehovát: Az emberek elsősorban úgy áldják Jehovát, hogy dicsérik őt. Ezenkívül úgy, hogy kifejezik a hálájukat, elismerik, hogy tőle jön minden áldás, mindig jót mondanak róla, illetve imádják és szolgálják őt (Zs 26:12). Azáltal is áldja Jehovát valaki, ha prédikálja a jó hírt, hiszen ez dicséretet szerez Isten nevének és a szándékának (Mt 24:14; Héb 13:15).

Az emberek sok mindenért áldották Jehovát. Áldották őt azért, mert megszabadította a népét az elnyomástól (2Mó 18:9, 10); mert gondoskodott a szükségleteikről (5Mó 8:10); a méltóságáért, hatalmáért, uralmáért, szépségéért, és mert ő mindenek feje (1Kr 29:10–12, 20); mert arra indította az embereket, hogy támogassák az imádatát (2Kr 31:8); az irgalmáért, és amiért megtartja a szövetségét (mindezt az emberek bűnbánó imában fejezték ki) (Ne 9:5, 31, 32); mert bölcsességet és hatalmat adott a szolgáinak (Dá 2:19–23); mert megvédte a szolgáit, és bebizonyította, hogy ő a legfőbb Úr (Dá 3:28; 4:34). A Zsoltárok könyve folyamatosan áldja Jehovát, és arra szólítja fel az égi és a földi teremtményeket, hogy a nagyszerű tulajdonságaiért dicsérjék a nevét. Azért is áldhatják az emberek Jehovát, mert elküldte a Fiát, Jézus Krisztust a földre (Zs 16:7; 103:1, 20–22; 145:2, 10; Jn 3:16; vö.: Cs 2:8–11; Je 7:11, 12; 14:6, 7).

Az emberek áldják Krisztust: Jézust is áldania kell minden teremtménynek. Erzsébet áldotta Jézus anyját, Máriát és a méhe gyümölcsét, a még meg nem született gyermekét (Lk 1:42). Jézust megilleti, hogy áldott személyként dicsérjék, mert az égből származott, Jehova nevében jött el a Fiaként, végezte a szolgálatát, feláldozta az életét, papi és királyi kinevezést kapott, és ki nem érdemelt kedvességet mutatott az emberek iránt (Jn 12:13; 2Ko 8:9; Héb 1:2; 7:24–26). A Zsoltárok 118:26 beteljesedéseként, amikor dicsőségesen bevonult Jeruzsálembe, a sokaság úgy üdvözölte őt, mint Jehova áldottját (Mt 21:9). Mind az angyaloknak, mind a földi teremtményeknek áldaniuk kell őt (Je 5:12, 13).

Egy ember áldást mond egy másikra: Jehova mindig képes beteljesíteni az általa megígért áldást, ám vele ellentétben az emberek nem képesek erre. A Bibliában, amikor egy ember áldást mond, az gyakran azt jelenti, hogy Istenhez fordul, hogy valósítsa meg ezt az áldást, noha ez a kérés nem feltétlenül imában hangzik el. Tehát, bár ember kéri az áldást, annak beteljesedése minden kétséget kizáróan magától Istentől függ. Ezenkívül egy ember sokszor azért is áldhat egy másikat, hogy kifejezze a háláját, vagy értékelje a jó tulajdonságait, illetve a jól elvégzett munkáját.

Pál a következő alapelvet mondta el azzal kapcsolatban, hogy képes-e egy személy beteljesíteni az áldást, vagyis fel van-e jogosítva Istentől arra, hogy megáldjon valakit, vagy kapott-e tőle hatalmat az áldásban foglaltak beteljesítésére: „Mármost minden vitán felül a nagyobb áldja meg a kisebbet” (Héb 7:7). Erről akkor írt, amikor amellett érvelt, hogy Melkisédek papi tisztsége magasabb rendű, mint Lévié. Melkisédek király volt, és Isten papja, és amikor megáldotta Ábrahámot, fel volt jogosítva arra, hogy Isten nevében prófétai szavakat mondjon Ábrahámnak (1Mó 14:18–20; Héb 7:1–4).

Amikor bizonyos személyek olyasmit tettek, ami Jehova dicséretére vált, mások indíttatást éreztek arra, hogy áldják őket. Például Mózes megáldotta Bécalelt és a többi munkást, amikor elkészítették a hajlékot (2Mó 39:43). A papok és a léviták, Izrael szellemi vezetői, többször is azt az utasítást kapták, hogy áldják meg a népet (4Mó 6:23–27; 3Mó 9:22, 23; 5Mó 10:8; 21:5; 1Kr 23:13; 2Kr 30:27). Éli főpap megáldotta Sámuel szüleit, amiért azok felajánlották a gyermeküket a templomi szolgálatra (1Sá 2:20, 21). Dávid, miután a szövetségládát Jeruzsálembe szállította, megáldotta a népet (2Sá 6:18; 1Kr 16:2). Salamon bölcsen ugyanezt tette, amikor Jehovának szentelte a templomot (1Ki 8:14, 55). Az idős Simeon megáldotta Jézus szüleit (Lk 2:34). Jézus megáldotta azokat a gyermekeket, akik odamentek hozzá (Mk 10:16).

Mikor hangoztak vagy hangoznak el áldások? Imában egy személy dicsérheti Istent, és hálát adhat neki, áldva őt. Ezenkívül azokért is felemelheti a szavát – áldva őket –, akik egy hiten vannak vele, és akik szeretnék elnyerni Isten tetszését. Az étkezések előtt az ételre mondott vagy kért áldás általában imában hangzik el. Ezekben az imákban hálát adnak Jehovának, és dicsérik őt, amiért gondoskodik róluk szellemileg és fizikailag, és arra kérik őt, hogy váljon javukra az étel, és adjon erőt nekik a szolgálatához (1Sá 9:13; Mt 14:19; Lk 9:16). Az Úr vacsorájának megtartásakor, amikor megáldják a kenyeret és a bort, hálát adnak és köszönetet mondanak Istennek, és azt kérik tőle, hogy mindenki, aki fogyaszt az emlékjegyekből, fordítsa javára szellemi értelemben mindazt, amit az emlékjegyek jelképeznek, és hogy legyenek egységesek és hűségesek Krisztus testeként (Mt 26:26; 1Ko 10:16).

A patriarchák idejében az apák gyakran nem sokkal a haláluk előtt megáldották a fiaikat. Ennek az atyai áldásnak nagy jelentősége volt. Izsák is megáldotta Jákobot, mivel azt hitte, hogy az elsőszülöttjét, Ézsaut áldja meg. Izsák, még azelőtt, hogy Ézsau visszatért volna, azt kívánta Jákobnak, hogy nyerjen kegyet mások szemében, és legyen gazdag; Izsák kétségtelenül Jehovától várta, hogy beteljesítse az áldást, hiszen ő maga már idős és vak volt (1Mó 27:1–4, 23–29; 28:1, 6; Héb 11:20; 12:16, 17). Később Izsák tudatosan megerősítette az áldást, sőt még ki is egészítette (1Mó 28:1–4). Jákob a halála előtt először József két fiát áldotta meg, utána pedig a sajátjait (1Mó 48:9, 20; 49:1–28; Héb 11:21). Mózes, mielőtt meghalt, megáldotta Izrael egész nemzetét (5Mó 33:1). Ezekben az esetekben az áldásként mondott szavak egyben prófétai szavak is voltak. Néhányszor az, aki az áldást mondta, a kezét annak a személynek a fejére tette, akit megáldott (1Mó 48:13, 14).

Volt, hogy üdvözlésként mondtak áldást az emberek. Ilyenkor azt kívánták, hogy a másiknak jól menjen a sora. Például Jákob bement a fáraó elé, és megáldotta őt (1Mó 47:7; lásd még: 1Sá 13:10; 25:14; 1Ki 1:47; 2Ki 10:15). Előfordult, hogy akkor áldottak meg valakit, amikor útnak indult. Például Rebekát megáldotta a családja, amikor útra kelt, hogy Izsák felesége legyen (1Mó 24:60; lásd még: 1Mó 28:1; 2Sá 19:39; 1Ki 8:66).

Az ajándékok is kapcsolatba hozhatók az áldással (1Mó 33:11; Jzs 14:13; 15:18, 19). Érthető módon idővel magát az ajándékot is áldásnak vagy ’áldásként adott ajándéknak’ kezdték nevezni. Az ajándékozás célja az volt, hogy kifejezzék a jókívánságaikat egy szeretett személy felé, hogy kegyet nyerjenek valaki szemében, illetve hogy kimutassák a hálájukat (1Sá 25:27; 30:26).

Áldást dicsérettel is ki lehet fejezni. Boáz áldotta Ruthot, amiért az szerető-kedvességet mutatott ki (Ru 3:10). A nép áldotta azokat a férfiakat, akik önként vállalták, hogy a szolgálatukkal támogatják Jehova imádatát (Ne 11:2). A szülők megérdemlik, hogy a gyermekeik áldják őket (Pl 30:11).

Az áldás jelenthet megnyerő, építő beszédet is. Jézus arra buzdította a hallgatóit, hogy ’áldják azokat, akik átkozzák őket’ (Lk 6:28). „Továbbra is áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldást mondjatok, és ne átkot” (Ró 12:14). Ez nem azt jelenti, hogy dicsérni kell az üldözőket, de aki megfelelően viselkedik velük, és olyasmit mond – kedvesen, figyelmesen, feltárva az igazat –, ami a javukra válhat, elnyerheti a jóindulatukat (1Ko 4:12; 1Pt 3:9). Arra is oda kell figyelnie, hogy milyen hangnemben beszél (Pl 27:14). Ha valakit elfordítanak a gonosztetteitől, az valóban áldás a számára, a javára válik, és dicséretet szerez Jehovának (Cs 3:26).

Hogyan válhat valaki áldássá mások számára? Egy személy áldás lehet mások számára, ha mindig engedelmeskedik Istennek. Ha valaki olyanok társaságában van, akiket Jehova megáld, az maga is áldást nyer. Lábán áldásban részesült, mivel Jákob őrizte a nyájait (1Mó 30:27, 30). Áldás volt Potifár háznépén és szántóföldjén, mert azok József gondjaira voltak bízva (1Mó 39:5). Ha Szodomában lett volna tíz igazságos ember, akkor Isten nem pusztította volna el a várost (1Mó 18:32). Isten szem előtt tartva az önátadott szolgáját, kedvezően tekinthet annak nem hívő házastársára és a kisgyermekeire (1Ko 7:14). Jézus azt mondta a nagy nyomorúsággal kapcsolatban, hogy „ha azok a napok meg nem rövidíttetnének. . . a választottak miatt”, akkor „nem részesülne megmentésben egyetlen test sem” (Mt 24:21, 22; vö.: Ézs 65:8). Isten áldottainak az utánzása még több áldást eredményez (Ga 3:9; Héb 13:7; 1Ko 11:1; 2Te 3:7). Mivel ’a juhok’ jót tesznek Krisztus testvéreivel, vagyis Isten ’választottaival’, Jehova megáldja, és az örök élet jutalmában részesíti őket (Mt 25:31–34, 40, 46).