Ismét megnyilvánul az apostolok nagyravágyása

Jézus és a tanítványai Jeruzsálembe tartanak. Elhagyják Pereát délfelé haladva, és Jerikóhoz közel átkelnek a Jordánon. Mások is velük utaznak, mert közeledik i. sz. 33 pászkája.

Jézus a tanítványok előtt megy. Mindenképp szeretne időben odaérni a városba a pászkára. A tanítványok azonban félnek. Amikor Lázár meghalt, és Jézus Pereából Júdeába készült, Tamás ezt mondta a többieknek: „Menjünk el mi is, hogy vele együtt haljunk meg!” (János 11:16, 47–53). Tény, hogy veszélyes Jeruzsálembe menniük, így érthető a tanítványok aggodalma.

Jézus félrevonja az apostolokat, és felkészíti őket az előttük álló eseményekre: „Felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát átadják majd a magas rangú papoknak és az írástudóknak. Ők halálra ítélik, és átadják a nemzetekből valóknak, hogy gúnyolják, megkorbácsolják és oszlopra feszítsék. A harmadik napon viszont feltámad” (Máté 20:18, 19).

Ez a harmadik alkalom, hogy Jézus a haláláról és a feltámadásáról beszél a tanítványainak (Máté 16:21; 17:22, 23). Most azonban azt is elmondja, hogy oszlopra fogják feszíteni. A tanítványok figyelnek rá, mégsem értik meg teljesen. Talán arra számítanak, hogy vissza lesz állítva Izrael földi királysága, amelyben dicsőségnek és tiszteletnek örvendhetnek majd Krisztus oldalán.

Jakab és János apostol anyja, aki nyilván Salómé, szintén az utazók közt van. Ez a két apostol a „mennydörgés fiai” nevet kapta Jézustól, minden bizonnyal a heves természetük miatt (Márk 3:17; Lukács 9:54). Egy ideje már mindketten arra vágynak, hogy előkelő helyet kapjanak Krisztus királyságában. Ezt az anyjuk is jól tudja. Most odamegy az érdekükben Jézushoz, és meghajolva előtte egy szívességet kér tőle. Jézus megkérdezi: „Mit akarsz?” Ő így felel: „Mondd, hogy e két fiam közül az egyik a jobb, a másik pedig a bal kezedhez üljön le a királyságodban” (Máté 20:20, 21).

Ez valójában Jakab és János kérése. Jézus épp az imént beszélt róla, milyen szégyennek és megaláztatásnak lesz kitéve, ezért ezt mondja nekik: „Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok-e inni a poharat, amelyet én kiinni készülök?” „Ki tudjuk” – felelik (Máté 20:22). Ám igazából nem fogják fel, mit jelent ez rájuk nézve.

Mindenesetre Jézus kijelenti: „A poharamat kiisszátok ugyan, de hogy ki ül a jobb kezemhez, és ki a balhoz, azt nem én döntöm el. Azok fognak ott ülni, akiknek elkészítette azt az én Atyám” (Máté 20:23).

A többi tíz apostol felháborodik, amikor megtudja, mit kért Jakab és János. Lehet, hogy ők ketten különösen szókimondóak voltak, amikor korábban arról vitáztak az apostolok, hogy melyikük a legnagyobb (Lukács 9:46–48). Bárhogy legyen is, ez a mostani kérés feltárja, hogy a tizenkét apostol nem fogadta meg Jézus tanácsát, hogy viselkedjenek kisebb módjára. A nagyravágyásuk továbbra is megmaradt.

Jézus úgy dönt, hogy kezeli ezt a vitás helyzetet, és kiigazítja azt a helytelen törekvést, amely ebből fakad. Magához hívja a tizenkettőt, és szeretettel így ad nekik tanácsot: „Tudjátok, hogy akiket uralkodónak tekintenek a nemzetek felett, azok hatalmaskodnak rajtuk, és a nagyjaik hatalmuk alatt tartják őket. De köztetek ennek nem szabad így lennie. Ehelyett aki nagy akar lenni köztetek, az legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen mindenkinek a rabszolgája” (Márk 10:42–44).

Jézus megmondja, hogy az ő példáját kell követniük: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másokat, és hogy az életét váltságul adja cserébe sokakért” (Máté 20:28). Jézus már három éve azon fáradozik, hogy másokat szolgáljon. Sőt, végül az életét adja majd az emberiségért! A tanítványoknak ugyanilyen krisztusi gondolkodást kell elsajátítaniuk. Arra kell vágyniuk, hogy szolgáljanak, nem pedig arra, hogy őket szolgálják. Valamint kisebb módjára kell viselkedniük ahelyett, hogy pozícióra és tekintélyre törekednének.