SABBATNAP

[ejtsd: sabbatnap]:

Egy Isten által elkülönített nap a szokásos munkáktól való megnyugvásra; Jehova azért adta ezt a napot, hogy jelként szolgáljon közte és Izrael fiai között (2Mó 31:16, 17). A héber jóm has·sab·báthʹ kifejezés a sá·vathʹ igéből származik, amelynek jelentése ’megnyugszik, megszűnik’ (1Mó 2:2; 8:22). A görög hé hé·meʹra tu szab·baʹtu kifejezés azt jelenti, hogy ’sabbatnap’.

Izraelnek az Egyiptomból való kivonulását (i. e. 1513) követő második hónapban kezdték el megtartani a hetenkénti, 24 órás sabbatnapot (2Mó 16:1). Jehova elmondta Mózesnek, hogy a hatodik napon kétszeres mennyiségű mannáról gondoskodik majd csoda útján. Amikor ez valóra vált, a közösség fejedelmei jelentették Mózesnek az eseményeket, és ekkor lett kihirdetve a hetenkénti sabbatra vonatkozó elrendezés (2Mó 16:22, 23). Ahogy azt a 2Mózes 16:28, 29-ben Jehova szavaiból láthatjuk, Izraelnek ettől kezdve kötelessége volt megtartani a sabbatot.

A hetenkénti sabbat akkor vált szerves részévé a sabbatokból álló rendszernek, amikor nem sokkal később a Sínai-hegynél hivatalosan is életbe lépett a törvényszövetség (2Mó 19:1; 20:8–10; 24:5–8). Ez a sabbatokból álló rendszer sokféle sabbatot foglalt magában: a 7. nap, a 7. év, az 50. év (jubileumi év), niszán 14. (pászka), niszán 15., niszán 21., sziván 6. (pünkösd), etánim 1., etánim 10. (engesztelés napja), etánim 15. és etánim 22.

Az 5Mózes 5:2, 3 és a 2Mózes 31:16, 17 tanúságából egyértelmű, hogy a sabbat megtartása egészen a kivonulás utánig nem volt előírva Isten egyetlen szolgájának sem: „Nem ősatyáinkkal kötötte Jehova ezt a szövetséget, hanem velünk”. „Őrizzék meg Izrael fiai a sabbatot. . . nemzedékeiken át. . . Jel ez köztem és Izrael fiai között időtlen időkre. . .” Ha Izrael már a kivonulás előtt is megtartotta volna a sabbatot, akkor az nem lehetett volna egy emlékeztető arra, hogy Jehova kiszabadította őket Egyiptomból, ahogy azt az 5Mózes 5:15 is mutatja. Az, hogy a sabbat megtartása valami új dolog volt, abból is látszik, hogy néhány izraelita kiment mannát szedni a hetedik napon, noha konkrét utasítást kaptak arra, hogy ne tegyék (2Mó 16:11–30). Az is mutatja, hogy a sabbat csak nemrég lett bevezetve, hogy miután megkapták a Törvényt a Sínai-hegynél, még bizonytalanságok voltak az első olyan személlyel kapcsolatban, akiről a Bibliában azt olvashatjuk, hogy megszegte a sabbatot (4Mó 15:32–36). Egyiptomban az izraeliták, rabszolgák lévén, nem tudták volna megtartani a sabbatot, még akkor sem, ha ilyen törvény alatt lettek volna. A fáraó már akkor is méltatlankodott, hogy Mózes olyasmibe avatkozik, amihez nincs köze, amikor az három napot kért, hogy áldozatot tudjanak bemutatni Istennek. Mennyivel inkább méltatlankodott volna akkor, ha az izraeliták minden hét napból egyet pihenéssel próbáltak volna tölteni (2Mó 5:1–5). Noha az igaz, hogy a patriarchák nyilvánvalóan hétnapos hetekben mérték az időt, arra nincs bizonyíték, hogy a hetedik napnak bármilyen különleges jelentőséget tulajdonítottak volna. A hetes szám azonban kiemelkedő volt, mivel gyakran a teljességre utal (1Mó 4:15, 23, 24; 21:28–32). Az a héber szó (sá·vaʽʹ), mely azt jelenti, hogy ’esküszik’, nyilvánvalóan ugyanabból az alapszóból származik, mint a ’hét’ jelentésű szó.

A sabbatot szentnek tartották (5Mó 5:12), olyan napnak, amikor mindenki – izraeliták, szolgák, jövevények és állatok egyaránt – megpihenhetett és örvendezhetett, megnyugodva minden munkától (Ézs 58:13, 14; Hó 2:11; 2Mó 20:10; 34:21; 5Mó 5:12–15; Jr 17:21, 24). A szokásos napi ’állandó égő felajánlás’ mellett egy különleges égő felajánlást is bemutattak, a gabona- és italfelajánlással együtt (4Mó 28:9, 10). A szentélyben frisset tettek ki a jelenlét kenyeréből, és a papok egy másik osztálya vette át a papi teendők ellátását (3Mó 24:5–9; 1Kr 9:32; 2Kr 23:4). Sabbaton nem volt kevesebb a papok feladata (Mt 12:5), még a csecsemőket is körülmetélték, ha éppen sabbaton voltak nyolcnaposak. Később volt a zsidóknak egy mondásuk, miszerint „a szentélyben nincs sabbat”; ez azt jelentette, hogy a papi feladatokat változatlanul ellátták (Jn 7:22; 3Mó 12:2, 3; A. Edersheim: The Temple. 1874, 152. o.).

A rabbinikus források szerint Jézus földön létekor a sabbatnap közeledtét pénteken délután a kilencedik óra körül, vagyis három óra tájt, három trombitaszó jelezte. Ekkor minden munkát és üzleti tevékenységet beszüntettek, meggyújtották a sabbati lámpát, és ünneplőbe öltöztek. Majd három másik trombitaszó jelezte, hogy elkezdődött a sabbat. A papok távozó osztálya felajánlotta a reggeli áldozatot, az érkező osztály pedig az esti áldozatot; mindkét osztály a szentélyben töltötte a sabbatot. Mindkét osztály a főpapnak adta az osztálynak járó kenyér felét. Ezt a kenyeret a templomban ették meg sabbaton azok a papok, akik tiszták voltak. Az érkező papi osztály családfői sorsvetéssel határozták meg, hogy melyik család melyik napon fog szolgálni a héten, és hogy kik fogják sabbaton a papi feladatokat ellátni (3Mó 24:8, 9; Mk 2:26, 27; The Temple. 151–152., 156–158. o.).

Különbség volt a szokásos heti sabbatok és az olyan sabbatok, vagyis „szent gyűlések” követelményei között, melyek az ünnepekhez kötődtek (3Mó 23:2). Általában véve a heti sabbat szigorúbb volt: semmilyen – fáradságos vagy könnyebb – munkát nem végezhettek (kivéve a szentélyben). Még a fagyűjtés és a tűzgyújtás is tilos volt (4Mó 15:32–36; 2Mó 35:3). Az utazás is korlátozva volt, ami nyilvánvalóan a 2Mózes 16:29-en alapult. Az engesztelés napja ehhez hasonlóan mindenféle munkától való megnyugvás időszaka volt (3Mó 16:29–31; 23:28–31). Ezzel szemben az ünnepek szent gyűlési napjain minden fáradságos munka és a kereskedelemmel vagy üzlettel kapcsolatos tevékenység tilos volt, de az ételeket el lehetett készíteni, és meg lehetett tenni az ünnepi előkészületeket, és ehhez hasonlókat (2Mó 12:16; 3Mó 23:7, 8, 21, 35, 36).

Néha két, törvényben előírt sabbat egyazon 24 órás időszakra esett, ez volt a „nagy sabbat”, például amikor niszán 15. (egy sabbatnap) egybeesett a heti sabbattal (Jn 19:31).

A sabbat fontossága és haszna: Ha mindenféle munkától tartózkodtak, és megtartották Isten más, sabbattal kapcsolatos előírásait is, akkor nemcsak hogy kipihenték magukat, de ami még ennél is fontosabb, hogy ez az alkalom lehetőséget adott az egyéneknek, hogy bizonyítsák a hitüket és engedelmességüket a sabbat megtartásával. Arra is lehetőség volt ilyenkor, hogy a szülők a gyermekeik elméjébe és szívébe véssék Isten törvényeit és parancsolatait (5Mó 6:4–9). A sabbatot szokás szerint azzal töltötték, hogy ismeretet fogadjanak be Istenről, és a szellemi szükségleteknek szenteljenek figyelmet. Ezt mutatják azok a szavak is, melyeket a sunemi asszony férje válaszolt, amikor a felesége engedélyt kért, hogy meglátogathassa Elizeust, az Isten emberét: „Miért ma mész hozzá? Nincs újhold, sem sabbat” (2Ki 4:22, 23). A léviták, akik szét lettek szórva Izrael földjén, kétségkívül kihasználták a sabbat nyújtotta lehetőséget, hogy tanítsák a Törvényt Izrael népének (5Mó 33:8, 10; 3Mó 10:11).

Fontos volt, hogy az izraeliták egyénenként megemlékezzenek a sabbat megtartásáról, mert ha megszegték, az Jehova elleni lázadás volt, és halálbüntetés járt érte (2Mó 31:14, 15; 4Mó 15:32–36). Ugyanez az alapelv volt érvényes a népre mint egészre. A sabbatokból – napokból és évekből – álló rendszer teljes szívű megtartása létfontosságú volt abból a szempontból, hogy továbbra is megmaradjanak nemzetként azon a földön, amelyet Isten adott. Az, hogy nem becsülték meg a sabbatra vonatkozó törvényeket, nagyban hozzájárult a bukásukhoz, és Júda földjének 70 évig tartó elhagyatottságához, ami a megszegett sabbatokért járó elégtétel volt (3Mó 26:31–35; 2Kr 36:20, 21).

Rabbinikus megszorítások sabbaton: A sabbat eredeti célja az volt, hogy szellemileg építő, örömteli alkalom legyen. De az aziránti buzgalmukban, hogy amennyire csak lehet, megkülönböztessék magukat a nem zsidóktól, a zsidó vallási vezetők – különösen a babiloni száműzetésből való visszatérés után – fokozatosan nehezebbé tették a terheket azáltal, hogy igencsak megszaporították a sabbattal kapcsolatos megszorításokat, mégpedig 39-re, melyekhez megszámlálhatatlan kisebb társult. Amikor ezeket összegyűjtötték, két hatalmas kötetet tettek ki. Például tilos volt elkapni egy bolhát, mert az vadászatnak számított. Egy szenvedőnek nem segíthettek, hacsak nem fenyegette halál. Egy csontot sem lehetett a helyére rakni, sem egy ficamot rögzíteni. A sabbat valódi célját semmissé tették ezek a zsidó vallási vezetők, mivel az embereket a hagyományok rabszolgájává tették, ahelyett, hogy a sabbat szolgálta volna az embert Isten dicsőségére (Mt 15:3, 6; 23:2–4; Mk 2:27). Amikor Jézus tanítványai gabonakalászokat tépkedtek, és a kezükben összemorzsolták őket, hogy megegyék, nyilvánvalóan két dologgal is megvádolták őket, méghozzá azzal, hogy sabbaton aratnak és csépelnek (Lk 6:1, 2). A rabbiknak volt egy mondásuk: „Megbocsáttatnak annak bűnei, aki szigorúan megtartja a sabbat minden törvényét, még ha bálványimádást gyakorol is.”

A keresztényeknek nem követelmény: Mivel Jézus zsidóként a Törvény alatt született, megtartotta a sabbatot, úgy, ahogy Isten Szava (nem pedig a farizeusok) előírta. Tudta, hogy a Törvény megengedi, hogy jót tegyenek sabbaton (Mt 12:12). Az ihletett keresztény Írásokból azonban kiderül, hogy „a Törvény vége Krisztus” (Ró 10:4), és ennek eredményeként a keresztények ’fel lettek oldva a Törvény alól’ (Ró 7:6). Sem Jézus, sem a tanítványai nem tettek különbséget az úgynevezett erkölcsi és szertartási törvények között. A Törvény más részeiből is idéztek – beleértve ebbe a tízparancsolatot is –, és mindegyik törvényt egyformán érvényesnek tekintették a Törvény alatt levőkre (Mt 5:21–48; 22:37–40; Ró 13:8–10; Jk 2:10, 11). A Szentírás egyértelműen kijelenti, hogy Krisztus áldozata „eltörölte. . . a rendeletekből álló parancsolatok Törvényét”, és Isten „eltörölte az ellenünk szóló, kézzel írt okiratot, amely rendeletekből állt. . .; és Ő eltávolította azt az útból azáltal, hogy odaszegezte a kínoszlopra”. A teljes mózesi törvényt ’törölte el’ és ’távolította el az útból’ (Ef 2:13–15; Kol 2:13, 14). Következésképpen az egész, sabbatokból – napokból és évekből – álló rendszert eltörölte Krisztus Jézus áldozata, akárcsak a Törvény többi részét. Ez megmagyarázza, hogy a keresztények miért tekinthetik úgy „az egyik napot, mint az összes többit” – legyen az akár sabbat, akár bármilyen más nap – anélkül, hogy félniük kellene attól, hogy valaki megítéli őket (Ró 14:4–6; Kol 2:16). Pál a következő kijelentést tette azokról, akik kínos gonddal megtartják a „napokat, hónapokat, időszakokat és éveket”: „Féltelek benneteket, hogy valamiképpen hiába fáradtam értetek” (Ga 4:10, 11).

Jézus halála után az apostolai egyszer sem adtak parancsot a sabbat megtartására. A sabbat nem szerepelt a keresztényekre vonatkozó követelmények között a Cselekedetek 15:28, 29-ben, vagy később. Nem is vezettek be új sabbatot az „Úr napjaként”. Noha Jézus azon a napon lett feltámasztva, melyet ma vasárnapnak nevezünk, a Biblia sehol sem utal arra, hogy a keresztényeknek meg kellene emlékezniük a feltámadásának a napjáról mint „új” sabbatról, vagy akárhogy máshogy. Némelyek az 1Korintusz 16:2 és a Cselekedetek 20:7 alapján gondolták azt, hogy a vasárnapot sabbatként kell megtartani. Azonban az előbbi vers csak arra mutat rá, hogy Pál arra utasította a keresztényeket, hogy minden hét első napján tegyenek félre valamennyit otthonaikban a szükséget szenvedő jeruzsálemi testvéreiknek. A pénzt nem kellett összegyűjteni az összejöveteli helyeken, hanem csak félre kellett tenni Pál érkezéséig. Ami az utóbbi verset illeti, arról van szó, hogy ésszerű volt Pállal a hét első napján találkozni Troászban, mivel másnap ment el.

Az előzőekből egyértelmű, hogy a sabbatnapok és -évek szó szerinti megtartása nem volt része az első századi keresztények életének. A vasárnap (latinul: dies Solis – egy régi elnevezés, mely az asztrológiával és a napimádattal kapcsolatos –, nem pedig Sabbatum [sabbat] v. dies Domini [az Úr napja]) csak akkor lett a nyugalom vagy pihenés napja mindenkinek, kivéve a földműveseknek, amikor Konstantin i. sz. 321-ben elrendelte azt.

Az Isten nyugalmába való bemenetel: Az 1Mózes 2:2, 3 szerint a hatodik teremtési nap, vagyis időszak után Isten „a hetedik napon megnyugodott minden munkájától”, és felhagyott minden, földdel kapcsolatos teremtési munkával, amelyről az 1Mózes első fejezete ír.

Pál apostol a hébereknek írt levél harmadik és negyedik fejezetében feltárja, hogy a zsidók a pusztában nem mentek be Isten nyugalmába, vagyis sabbatjába, mert engedetlenek és hitetlenek voltak (Héb 3:18, 19; Zs 95:7–11; 4Mó 14:28–35). Azok, akik Józsué vezetése alatt beléptek az Ígéret földjére, tapasztalhattak nyugalmat, de nem a teljes nyugalmat, amelyet a Messiás nyújt majd. Ez csak előképe vagy árnyéka volt a valóságnak (Jzs 21:44; Héb 4:8; 10:1). Pál kifejti, hogy „hátravan. . . egy sabbatnapi nyugalom az Isten népe számára” (Héb 4:9). Azok, akik engedelmesek és hisznek Krisztusban, ’sabbatnapi nyugalomnak’ örvendhetnek ’a saját munkáiktól’, olyan munkáktól, amelyek által korábban igazságosságra törekedtek. (Vö.: Ró 10:3.) Így Pál rávilágított, hogy Isten sabbatja, vagyis nyugalma még az ő napjaiban is tartott, és a keresztények bementek abba, ezzel mutatva rá, hogy Isten nyugalma több ezer év hosszú (Héb 4:3, 6, 10).

„Ura a sabbatnak”: Amikor Jézus Krisztus a földön volt, úgy utalt magára, mint aki „Ura a sabbatnak” (Mt 12:8). A szó szerinti sabbatnap, melynek az volt a szerepe, hogy megnyugvást hozzon az izraelitáknak a munkáiktól, „az eljövendőknek árnyéka [volt], a valóság azonban a Krisztusé” (Kol 2:16, 17). Az ’eljövendőkkel’ kapcsolatosan van egy sabbat, amelynek Jézus az Ura. Krisztus ezer évig fogja uralni a földet mint uraknak Ura (Je 19:16; 20:6). A földi szolgálata alatt Jézus a legkiemelkedőbb csodái közül néhányat sabbaton vitt véghez (Lk 13:10–13; Jn 5:5–9; 9:1–14). Ez nyilvánvalóvá tette, hogy milyenfajta megnyugvást fog hozni, mialatt szellemi és fizikai értelemben vett tökéletességre juttatja az emberiséget a közelgő millenniumi uralma idején. Így ez egy olyan időszak lesz, mint a sabbat, vagyis nyugalom az egész emberiségnek és a földnek (Je 21:1–4).