ÍRNOK, ÍRÁSTUDÓ

Titkár, illetve a Szentírás másolója, később pedig a Törvényben jártas személy. A ’megszámlál’ alapjelentésű héber szóból származó szó·férʹ szót a következőképpen fordítják: ’titkár’, ’írnok’, ’másoló’. A görög gram·ma·teuszʹ szót pedig így adják vissza: ’írástudó’, ’nyilvános tanító’. Ezek a kifejezések tanult személyt jelölnek. Zebulon törzséből származtak azok, akiknek ’írnoki eszközeik’ voltak, és az volt a feladatuk, hogy megállapítsák és jegyzékbe vegyék a csapatok létszámát (Bí 5:14; vö.: 2Ki 25:19; 2Kr 26:11). A templomnál is szolgáltak írnokok, illetve titkárok (2Kr 34:9, 13). Joás király titkára és a főpap együtt számolták meg a pénzadományt, majd odaadták azoknak, akik kifizették a templom javításán dolgozó munkásokat (2Ki 12:10–12). Báruk leírta mindazt, amit Jeremiás próféta diktált (Jr 36:32). Perzsia királyának, Ahasvérusnak a titkárai Hámán utasítására írták le azt a rendeletet, amely a zsidók kiirtásáról szólt, majd Márdokeus utasítására írták meg az ellenrendeletet, amelyet szétküldtek (Esz 3:12; 8:9).

Egyiptomban az írnok általában a társadalom alsóbb osztályából került ki, de intelligens, iskolázott férfi volt. Mindig nála volt a felszerelése: egy paletta mélyedésekkel, amelyekben különféle színű tintákat tartott, egy vizesbögre és egy tok, amelyben a nádvesszőket tartotta. Ismerte az akkor használatos jogi és üzleti szövegmintákat. Az ilyen szövegminták kitöltéséért, diktált szövegek leírásáért és egyéb feladatok ellátásáért fizetséget kapott.

Babilonban voltak hivatásos írnokok. Szolgálatuk majdhogynem nélkülözhetetlen volt, ugyanis a törvény megkövetelte, hogy az üzletkötést írásban rögzítsék, és ezt az írást a szerződést kötő feleknek szemtanúk előtt, az elvárásoknak megfelelően kellett aláírniuk. A titkár a városkapu közelében ült, ott, ahol a legtöbb üzletet kötötték. Nála volt az íróvesszeje és egy darab agyag, és készen állt arra, hogy a szolgálatára legyen bárkinek. Az írnokok üzletkötésekhez szükséges okiratokat és egyéb dokumentumokat állítottak ki, valamint leveleket írtak. Ezenkívül az ő gondjaikra voltak bízva a templomi feljegyzések, és elláttak más írnoki teendőket is.

A héber írnokoknak közjegyzői feladataik voltak, válóleveleket írtak, és más okiratokat is kiállítottak. Bár lehetséges, hogy eleinte egy meghatározott összeget kaptak fizetségként, később már nem, hanem előre alkut lehetett kötni velük. Általában az üzletkötő felek egyikének kellett csak fizetnie az írnoknak, de olykor a két fél megosztotta a költségeket. Ezékiel a látomásában egy titkári tintatartót viselő férfit látott, akinek az volt a feladata, hogy jelölje meg az embereket (Ez 9:3, 4).

A Héber Iratok másolói: Ezsdrás pap idejében történt, hogy az írnokok (szó·ferímʹ, ’szóférek’) kezdtek kiemelkedő csoporttá válni. Ők másolták a Héber Iratokat, és igen gondosan tették ezt, miközben rettegtek attól, nehogy valami hibát ejtsenek. Az idő múltával olyannyira kínos gonddal végezték munkájukat, hogy nemcsak a lemásolt szavakat számolták meg, hanem a betűket is. Az írott héber nyelv csupán mássalhangzókból állt – ami csak évszázadokkal azután változott meg, hogy Krisztus a földön élt –, ezért ha csak egyetlen betűt elvettek egy szóból vagy hozzátettek, gyakran megváltozott a szó jelentése. Ha az írnokok egyetlen apró hibát találtak, mondjuk, egy betűt hibásan írtak, a tekercsnek azt az egész részét alkalmatlannak tartották arra, hogy a zsinagógában felolvassanak belőle. Ezért ezt a részt kivágták, és egy új, hibátlan részt tettek a helyébe. Mielőtt leírtak egy szót, kimondták. Égbekiáltó bűnnek tartották, ha valaki akár csak egyetlen szót is emlékezetből írt le. Képtelen szokásokat kezdtek felvenni. A vallásos írnokok állítólag áhítattal megtörölték a tollukat, mielőtt leírták az ʼEló·hímʹ (Isten) vagy az ʼAdhó·nájʹ (legfőbb Úr) szavakat.

Bár a szóférek igyekeztek, hogy ne csússzon be semmilyen hiba, idővel vették maguknak a bátorságot, és változtattak a szövegen. 134 helyen, ahol az eredeti héber szövegben JHWH állt, az ʼAdhó·nájʹ szót írták, más helyeken pedig az ʼEló·hímʹ szót. Sok esetben azért változtattak a szövegen, mert babonás félelem lengte körül Isten nevét, és kerülni akarták az antropomorfizmust, vagyis nem akarták emberi tulajdonságokkal felruházni Istent. (Lásd: JEHOVA: A babona homályt borít a névre.) A maszoréták (ezen a néven váltak ismertté a másolók évszázadokkal azután, hogy Jézus a földön élt) észrevették a korábban élt szóférek változtatásait, és ezeket odaírták a lap szélére vagy a héber szöveg végére. Ezeket a jegyzeteket hívjuk maszórának. A héber szövegben 15 helyen bizonyos betűket vagy szavakat a szóférek rendkívüli pontokkal láttak el. Ezeknek a rendkívüli pontoknak a jelentése vitatott.

A mértékadó héber kéziratokban a maszóra (vagyis a lapszélen vagy a szöveg végén megjelenő apró betűs írás) néhány helyen a héber szöveg mellett ilyen vagy ehhez hasonló megjegyzést tartalmaz: „Egyike a szóférek tizennyolc emendációjának [szövegjavításának]”. Ezek a szövegjavítások nyilván azért kerültek a szövegbe, mert az eredeti héber szövegrészeket tiszteletlennek tartották Jehova Istenre, illetve a földi képviselőire nézve. Akármilyen jó szándékból tették is, nem volt joguk megváltoztatni Isten Szavát. (Az Rbi8 1569. oldalán a függelékben egy felsorolás található a szóférek szövegjavításairól.)

A Törvény tanítói: Eleinte a papok voltak az írnokok, illetve az írástudók (Ezs 7:1–6). De nagy hangsúly volt azon, hogy minden zsidó ismerje a Törvényt. Felnéztek tehát azokra, akik tanultak voltak, és nagy ismeretre tettek szert, és ezek a tudósok, akik közül sokan nem voltak papok, végül egy külön csoportot alkottak. Így mire Jézus a földre jött, az „írástudók” megnevezés a törvénytudók csoportját jelölte. Az írástudók nagy gondot fordítottak a Törvény módszeres tanulmányozására és a magyarázására. Nyilván a Törvény tanítói, vagyis a törvénytudók közé számítottak (Lk 5:17; 11:45). Általában kapcsolatba hozták őket a farizeusok szektájával, ugyanis a farizeusok elfogadták az írástudók magyarázatait vagy „hagyományait”, amelyek idővel minden részletre kiterjedő szabályoknak a zavarba ejtő útvesztőjévé váltak. A „farizeusok közül való írástudók” kifejezés többször is előfordul a Szentírásban (Mk 2:16; Lk 5:30; Cs 23:9). Ebből arra következtethetünk, hogy néhány írástudó szadduceus volt, aki csak az írott Törvényt fogadta el. A farizeusok közül való írástudók a Törvény buzgó védelmezői voltak, de a kialakult hagyományokat is támogatták, és nagyobb hatással voltak az emberek gondolkodására, mint a papok. Az írástudók főként Jeruzsálemben voltak, de meg lehetett találni őket Palesztinában mindenütt, sőt más országokban is, a diaszpórában élő zsidók között (Mt 15:1; Mk 3:22; vö.: Lk 5:17).

Az emberek felnéztek az írástudókra, és „rabbi”-nak nevezték őket (gör.: rhab·beiʹ, ’nagyságos uram [szó szerint: ’nagyságom; kiválóságom’]’; a héb. ’sok’, ’nagy’ jelentésű rav szóból; ez a tanítók tiszteletteljes címe volt). A Szentírás több ízben is rabbinak nevezi Krisztust. A János 1:38 szerint ez a szó azt jelenti, hogy „Tanító”. Jézus csakugyan a tanítója volt a tanítványainak, ám a Máté 23:8 szavai szerint óva intette őket, hogy ilyen címre vágyjanak, vagy hogy engedjék, hogy rabbinak nevezzék őket, ahogy az írástudók tették (Mt 23:2, 6, 7). Jézus határozottan elítélte a zsidó írástudókat és a farizeusokat, amiért hozzátettek a Törvényhez és kiskapukat találtak annak kijátszására. Éppen ezért ezt mondta nekik: „érvénytelenné tettétek az Isten szavát a hagyományotok miatt.” Példaként hozta fel, hogy megengedték, hogy az emberek ne segítsék a rászoruló apjukat és anyjukat, hanem mondják azt, hogy a javaik, amelyekkel segítségére lehetnének a szüleiknek, Istennek odaszentelt ajándék (Mt 15:1–9; Mk 7:10–13; lásd: KORBÁN).

Jézus elmondta, hogy az írástudók, akárcsak a farizeusok, sok mindent hozzáfűztek a Törvényhez, és az teherré vált az embereknek, olyasmivé, amit nehéz betartani. Ezenkívül mint csoport nem éreztek igazi szeretetet az emberek iránt, és nem is óhajtottak segíteni nekik, az ujjukat sem akarták mozdítani, hogy könnyítsenek az emberek terhén. Elismerésre és hangzatos címekre vágytak. Vallásuk külsőség volt, rituálé, ők maguk pedig képmutatók voltak. Jézus a következő szavakkal hozta a tudomásukra, hogy a viselkedésükkel és a szokásaikkal milyen nehézzé tették maguknak, hogy elnyerjék Isten kegyét: „Kígyók, viperafajzatok, hogyan menekülnétek meg a gyehenna ítéletétől?” (Mt 23:1–33). Az írástudókra súlyos felelősség hárult, hiszen ismerték a Törvényt, ám elvették másoktól az ismeret kulcsát. Nemcsak hogy nem voltak hajlandók elfogadni Jézust, akiről tanúbizonyságot tettek a Szentírásról készített másolataik, hanem még azzal is tetézték vétküket, hogy ádázul harcoltak, nehogy bárki is elfogadja Jézust, és hallgasson rá (Lk 11:52; Mt 23:13; Jn 5:39; 1Te 2:14–16).

Az írástudóknak „rabbiként” nemcsak a Törvény elméleti kifejtése és a tanítása volt a feladatuk, hanem bírói hatalmuk is volt, ítéletet hozhattak a bíróságokon. A zsidó legfelsőbb bíróságnak, a szanhedrinnek a tagjai között is voltak írástudók (Mt 26:57; Mk 15:1). Nem kaptak fizetséget a bíráskodásért, a Törvény alapján amúgy sem volt szabad ajándékkal vagy más módon megvesztegetni a bírókat. Néhány rabbi feltehetően örökség útján gazdagságra tett szert, és szinte mindegyiküknek volt valamilyen szakmája, amire büszkék voltak, hiszen a rabbiként betöltött tisztségük mellett fenn tudták tartani magukat. Bírákként helytelen volt, ha bármit is elfogadtak a szolgálataikért, a Törvény tanításáért azonban elvárhatták, hogy fizessenek az emberek, akik ezt meg is tették. Erre következtethetünk Jézusnak azokból a szavaiból, amelyeket figyelmeztetésül mondott a sokaságnak, vagyis hogy óvakodjanak az írástudók kapzsiságától, valamint azokból, amelyeket az olyan béresről mondott, aki nem törődik a juhokkal (Mk 12:37–40; Jn 10:12, 13). Péter figyelmeztette a keresztény pásztorokat, hogy ne húzzanak hasznot a tisztségükből (1Pt 5:2, 3).

A Keresztény Görög Iratok másolói: Pál apostol a kolosszéiaknak írt levelében azt az utasítást adta, hogy a levelet olvassák fel a laodiceaiak gyülekezetében, és hogy a kolosszéiak is olvassák fel a laodiceaiaknak címzett levelet (Kol 4:16). Nyilván az összes gyülekezet szerette volna elolvasni a gyülekezeteknek szóló összes levelet, amelyet az apostolok és a társaik, a keresztény vezető testület tagjai írtak, ezért másolatokat készítettek, hogy később is utánanézhessenek bennük valaminek, és hogy minél többen olvashassák azokat. Pál leveleinek (az eredetiről készült másolatoknak) az ókori gyűjteményei ékesen bizonyítják, hogy sok másolatot készítettek ezekből a levelekből, és széles körben terjesztették azokat.

Az i. sz. IV. században élt bibliafordító, Jeromos, és az i. sz. III. században élt Órigenész szerint Máté héberül írta meg az evangéliumát, és főleg zsidóknak szánta azt. De sok, diaszpórában élő hellenizálódott zsidó volt, ezért meglehet, hogy maga Máté volt az, aki később görögre fordította az evangéliumát. Márk úgy írta meg az evangéliumát, hogy főként a nem zsidókat tartotta szem előtt, amire az alábbiakból következtethetünk: megmagyarázott zsidó szokásokat és tanításokat; lefordított olyan kifejezéseket, amelyeket nem értettek volna a római olvasók; és egyéb megjegyzéseket is fűzött az evangéliumához. Mindkét evangélium azért készült, hogy minél többen olvassák, szükségképpen tehát sok másolatot készítettek és adtak kézről kézre.

A keresztény másolók sok esetben nem voltak hivatásos másolók, de mivel tisztelettel és nagyraértékeléssel tekintettek az ihletett keresztény írásokra, ezért körültekintően készítették a másolatokat. E korai keresztény másolók munkájának jellegzetes példája a Keresztény Görög Iratoknak a legrégebbi fennmaradt töredéke, a 457. sz. Ryland-papirusz, melynek mindkét oldalára írtak, és kb. 100 görög betűt tartalmaz. Ennek a töredéknek a keletkezését olyan korai időszakra teszik, mint az i. sz. II. század első fele (KÉP: 1. köt. 323. o.). Igaz, látszik rajta, hogy nem hivatásos másoló készítette, és nem mondható el róla, hogy szépen írták, ennek ellenére gondos kezek munkája. Érdekes módon ez a töredék egy olyan kódexből való, amely minden bizonnyal János evangéliumának az egészét tartalmazta, vagyis mintegy 66 lapot, összesen úgy 132 oldalt.

Még jelentősebb példák, bár későbbi időkből valók, Chester Beatty bibliai papiruszai. Ezek 11 görög kódex töredékeiből állnak, amelyek i. sz. a II–IV. században készültek, és 9 héber meg 15 keresztény bibliai könyv részleteit tartalmazzák. Ezek jellegzetes példák abban az értelemben, hogy különféle írásmódok lelhetők fel bennük. Az egyik kódexről azt mondják, hogy „ügyes, hivatásos írnok műve”. Egy másikról a következőket jelentették ki: „Az írás nagyon pontos, és jóllehet nem szép a kézírás, a mű hozzáértő írnok munkája.” Megint egy másikról pedig megjegyezték: „A kézírás csúnya, de a munka egészében véve precíz” (Frederic Kenyon: The Chester Beatty Biblical Papyri: Descriptions and Texts of Twelve Manuscripts on Papyrus of the Greek Bible. London, 1933, I. köt. Általános bevezető, 14. o.; 1933, II. köt. Az evangéliumok és a Cselekedetek könyve, Szöveg, IX. o.; 1936, III. köt. A Jelenések könyve, Előszó).

E jellegzetességükön túl azonban fontosabb a tartalmuk. Ezek összességében azt bizonyítják, hogy azok a IV. században készült, „semleges” szövegű pergamen kéziratok, amelyeket Westcott és Hort bibliatudósok igen nagyra tartanak, hitelesek. Ilyen kézirat például az 1209. sz. Vatikáni kódex és a Sínai kódex. Ezenkívül egyetlen feltűnő interpoláció (betoldás) sincs bennük azok közül, amelyek megtalálhatók néhány olyan pergamen kéziratban, amelyeket valószínűleg tévesen „nyugati”-nak neveznek.

Több ezer olyan kézirat maradt fenn, amely főként az i. sz. IV. századtól kezdődően készült. A tudósok, akik alaposan áttanulmányozták és összehasonlították ezeket a kéziratokat, látják, milyen nagy gonddal készültek ezek a másolatok. E tudósok némelyike az összehasonlításokat figyelembe véve recenziókat (szövegkritikai művek), illetve kollációkat (szövegváltozatok egybevetései) készített. Az ilyen recenziókra épül a modern bibliafordításaink alapszövege. Az előbb említett két tudós, Westcott és Hort kijelentette: „ami bármilyen értelemben is lényeges eltérésnek mondható, csak elhanyagolható töredéke az összes reziduális [fennmaradó] eltérésnek, és alig több az egész szöveg egy ezrelékénél” (The New Testament in the Original Greek. Graz, 1974, II. köt. 2. o.). Sir Frederic Kenyon ezt mondta a Chester Beatty-papiruszokról: „Az első és legfontosabb következtetés, amit a vizsgálatokból levonhatunk, megnyugtató, mivel igazolja a meglevő szövegek épségét, és ez lényegbevágó. Sem az Ó-, sem az Újszövetségben nem állapítható meg feltűnő vagy alapvető eltérés. Egyetlen jelentős kihagyás vagy betoldás sincs, sem olyan eltérések nincsenek, amelyek lényeges tényeket vagy tanításokat érintenének. A szövegeltérések jelentéktelenek, csak a szórendet vagy a szóhasználat pontosságát befolyásolják” (I. köt. Általános bevezető, 15. o.).

Különféle okok miatt kevés maradt fenn a legkorábbi másolók munkáiból. A Szentírásról készített másolataik közül sok akkor veszett oda, amikor Róma üldözte a keresztényeket. A használattól is tönkrement számos másolat. Ráadásul néhány helyen a forró, párás éghajlat is pusztító hatású volt. Ezenkívül mivel az i. sz. IV. században élt hivatásos másolók már nem papirusz kéziratokat készítettek, hanem pergamen kéziratokat, ezért már nem tűnt szükségesnek, hogy megőrizzék a régi papiruszmásolatokat.

Az írnokok tintája korom és gumi elegye volt, amelyből korongokat készítettek, majd vízzel keverve használták azokat. Írónád szolgált toll gyanánt. A vízben felpuhított tollvég olyan volt, mint az ecset. Eleinte bőr- és papirusztekercsekre írtak, később pedig kódexek lapjaira, amelyeket, ha egybefűztek, gyakran faborítóval láttak el.