Legyen a mienk az isteni béke

JEHOVA a béke Istene (1Korinthus 14:33; 2Korinthus 13:11; 1Thessalonika 5:23; Zsidók 13:20) és a béke Forrása (4Mózes 6:26; 1Krónika 22:9; Zsoltárok 4:9; 29:11; 147:14; Ésaiás 45:7; Róma 15:33; 16:20), mivel ez szellemének a gyümölcse (Galátzia 5:22). Épp ezért csak azoknak lehet igazi békéjük, akik békében vannak Istennel. A súlyos vétkek akadályt gördítenek Istennel való kapcsolatunk elé, és összezavarnak. A zsoltáríró ezt mondta: „nincs békesség csontjaimban vétkeim miatt” (Zsoltárok 38:4). Akik szeretnék keresni a békét, és szeretnének törekedni rá, azoknak tehát ’kerülniük kell a rosszat, és cselekedniük kell a jót’ (Zsoltárok 34:15). Igazságosság nélkül nem lehet béke (Zsoltárok 72:3; 85:11; Ésaiás 32:17). Ezért nem lehet békéje a gonosznak (Ésaiás 48:22; 57:21; vö. Ésaiás 59:2–8). Másrészt viszont azoké a béke, akik teljes mértékben odaadták magukat Jehovának, szeretik törvényét (Zsoltárok 119:165), és megtartják a parancsolatait (Ésaiás 48:18).

Amikor Krisztus Jézus a földön járt, sem a született zsidók, sem a nem zsidók nem voltak békében Jehova Istennel. Mivel megszegték Isten törvényét, a zsidók a Törvény átka alá kerültek (Galátzia 3:12, 13). Ami az Isten szövetségén kívüli nem zsidókat illeti, ’reménységük nem volt, és Isten nélkül valók voltak e világon’ (Efézus 2:12). Krisztus Jézus által azonban mind a kétfajta emberek lehetőséget kaptak arra, hogy békés kapcsolatba kerüljenek Istennel. Erre mutatott rá Jézus születésekor a pásztorokhoz szóló angyali bejelentés: „e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” (Lukács 2:14).

Az a békés üzenet, amelyet Jézus és az ő követői hirdettek, a „békességnek fiaira” hatott vonzerővel, vagyis az olyan emberekre, akik szerettek volna megbékélni Istennel (Máté 10:13; Lukács 10:5, 6; Cselekedetek 10:36). Ugyanakkor ez az üzenet megosztottságot okozott a családokban, ugyanis néhányan elfogadták, míg mások visszautasították (Máté 10:34; Lukács 12:51). A zsidók többsége elvetette az üzenetet, és így nem ismerték fel, ’amik a békességükre valók’, s amik nyilvánvalóan magukban foglalták a bűnbánatot és Jézus Messiásként való elfogadását. (Vö. Lukács 1:79; 3:3–6; János 1:29–34.) Ennek az elmulasztása ahhoz vezetett, hogy Jeruzsálemet i. sz. 70-ben a római seregek elpusztították (Lukács 19:42–44).

De még a „békesség örömhírét” elfogadó zsidók is bűnösök voltak, és szükség volt vétkeikért való engesztelésre ahhoz, hogy békének örvendhessenek Jehova Istennel. Jézus váltságáldozati halála elégítette ki ezt a szükségletet. Ahogyan meg lett jövendölve: „békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg” (Ésaiás 53:5). Jézus áldozati halála a kínoszlopon ezenkívül alapot szolgáltatott a Mózesi Törvény eltörlésére, ami elválasztotta a zsidókat a nem zsidóktól. Ezért amikor keresztényekké váltak, mind a kétfajta ember békében lehetett Istennel és egymással. Pál apostol ezt írta: „[Jézus] a mi békességünk, ki egygyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat, az ellenségeskedést az Ő testében, a parancsolatoknak tételekben való törvényét eltörölvén; hogy ama kettőt egy új emberré teremtse Ő magában, békességet szerezvén; és hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt, egy testben a keresztfa által, megölvén ezen az ellenségeskedést. És eljövén, békességet [békesség örömhírét, Csia fordítás] hirdetett néktek, a távol valóknak és a közel valóknak. Mert Ő általa van menetelünk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához” (Efézus 2:14–18; vö. Róma 2:10, 11; Kolossé 1:20–23).

„Az Istennek békessége”, vagyis az a higgadtság és nyugalom, ami a keresztény személy Jehova Istennel való értékes kapcsolatából fakad, megőrzi a szívét és a gondolkodóképességét attól, hogy aggodalmaskodjon a szükségletei felől. Biztos benne, hogy Jehova Isten gondoskodik szolgáiról, és válaszol az imáikra. Ez nyugalommal tölti el szívét és elméjét (Filippi 4:6, 7). Ehhez hasonlóan az a béke, amelyet Jézus Krisztus adott a tanítványainak, s amely azon alapult, hogy hittek benne mint Isten Fiában, lecsendesítette szívüket és elméjüket. Bár Jézus elmondta nekik, hogy közeledik az idő, amikor többé már nem lesz velük személyesen, mégsem volt okuk az aggodalomra, vagy arra, hogy teret engedjenek a félelemnek. Nem hagyta őket segítség nélkül, hanem megígérte nekik, hogy elküldi a szent szellemet (János 14:26, 27; 16:33; vö. Kolossé 3:15).

Azt a békét, amelynek a keresztények örvendtek, nem volt szabad magától értetődőnek venni. Nekik „békességben” kellett lenniük; vagyis békéltetőknek kellett lenniük, nagy erőfeszítéseket téve kellett felállítaniuk és fenntartaniuk a békét (1Thessalonika 5:13). Ahhoz, hogy megőrizzék a békét maguk között, elővigyázatosaknak kellett lenniük, nehogy megbotránkoztassák hívőtársaikat (Róma 14:13–23). Jézus a Hegyi beszédben kijelentette: „Boldogok a békességre igyekezők [szó szerint: békéltetők, NW, lábjegyzet]: mert ők az Isten fiainak mondatnak” (Máté 5:9; vö. Jakab 3:18). A keresztények azt a tanácsot kapták, hogy törekedjenek a békére, és tegyenek meg mindent azért, hogy békére leljenek Istennel (2Timótheus 2:22; Zsidók 12:14; 1Péter 3:11; 2Péter 3:14). Ezért küzdeniük kellett a test kívánságai ellen, mivel ezek ellenségeskedést szereztek volna Istennel (Róma 8:6–8). A gyakran elismételt ’békesség néktek’ imádságos kifejezés még nagyobb hangsúlyt kap attól, hogy szükséges volt békés kapcsolatban maradni Istennel az isteni elismeréshez (Róma 1:7; 1Korinthus 1:3; 2Korinthus 1:2; Galátzia 1:3; 6:16; Efézus 1:2; 6:23; Filippi 1:2).

A keresztények ezenkívül azt szerették volna, hogy mások is élvezzék a békét. Épp ezért „felsarúzván . . . a békesség evangyéliomának készségével”, folytatták szellemi harcukat (Efézus 6:15). Még a gyülekezeten belül is harcot vívtak, lerontván az okoskodásokat, amelyek nem voltak összhangban Isten ismeretével, hogy ezek az okoskodások ne tegyenek kárt Istennel való kapcsolatukban (2Korinthus 10:4, 5). De ez nem szóharc volt, vagy veszekedés, még akkor sem, amikor azokat igazították helyre, akik eltértek az igazságtól. Utalva arra, hogy miként kezeljék azoknak az esetét, akik letértek az igaz útról, Pál apostol ezt tanácsolta Timótheusnak: „Az Úr szolgájának . . . nem kell torzsalkodni, hanem legyen mindenkihez nyájas, tanításra alkalmas, türelmes. A ki szelíden fenyíti az ellenszegülőket; ha talán adna nékik az Isten megtérést az igazság megismerésére, és felocsudnának az ördög tőréből, foglyokká tétetvén az Úr szolgája által az Isten akaratára” (2Timótheus 2:24–26).