UTÁLATOSSÁG, UNDORÍTÓ DOLOG

A ta·ʽávʹ ([meg]utál) és az azzal rokon tó·ʽé·váʹ (utálatos dolog) szó mintegy 140-szer fordul elő a Héber Iratokban. A Biblia szóhasználatában ezek a kifejezések erős ellenszenvre és elutasításra utalnak, amely abból fakad, hogy valaki vagy valami bizonyos alapelveket sért, illetve nem felel meg valaki irányadó mértékeinek.

Az 1Mózes 43:32 például arról ír, hogy „utálatos” volt az egyiptomiaknak a héberekkel együtt enniük, az 1Mózes 46:34 pedig ezt mondja: „minden juhpásztor utálatos Egyiptomnak.” G. Rawlinson szerint ez az ellenszenv azon alapult, hogy az egyiptomiak megvetettek minden idegent, főleg, ha pásztorok voltak. A 2Mózes 8:25–27-ből ugyancsak azt láthatjuk, hogy Mózes tisztában volt azzal, hogy az egyiptomiak szentnek tekintettek bizonyos állatokat (kiváltképp a tehenet). Arra kérte a fáraót, hogy engedje el az izraelitákat a pusztába, hadd mutassák be ott az áldozataikat, ez ugyanis „utálatos [volt] az egyiptomiaknak” (Egypt and Babylon From Sacred and Profane Sources. 1885, 182. o.). Jehova Isten természetesen nem helyeselte az egyiptomiak gondolkodását. (Lásd: IRTÓZAT.)

Az a helyes, ha Isten irányadó mértékei, alapelvei és követelményei képzik az alapját annak, hogy mit tartunk utálatosnak (3Mó 18:1–5; 5Mó 23:7). A Zsoltárok 14:1 ezt írja: „Azt mondja szívében az ostoba: »Nincs Jehova.« Romlottan cselekednek, és utálatosak [a ta·ʽávʹ egy formája] tetteikben. Nincs, aki jót tenne.” Ha megvizsgáljuk, milyen bibliaversekben fordulnak elő a ta·ʽávʹ és a tó·ʽé·váʹ szavak, láthatjuk, mit tart Isten utálatosnak. Így az is kiderül, hogy miért olyan éles az ellentét azok gondolkodásában, akik Isten Szava szerint élnek, és azokéban, akik elvetik azt, és inkább a saját fejük után mennek (Pl 29:27).

Kánaáni szokások: Mielőtt az izraeliták bementek Kánaán földjére, Jehova világosan megmondta, hogy utálatosnak tartja a kánaániták szokásait, és hogy ők is tartsák annak azokat (3Mó 18:26–30). A legszembetűnőbb utálatos szokásuk a bálványimádás volt. Isten ezt mondta: „Isteneik faragott képmásait égessétek el tűzben. Ne kívánd meg az ezüstöt és az aranyat, ami rajtuk van, ne is vedd el magadnak, nehogy csapdává legyen számodra; mert utálatos [thó·ʽavathʹ] az Jehovának, a te Istenednek. Ne vigyél utálatosságot [thó·ʽé·váʹ] a házadba, hogy pusztulásra szánttá ne válj, mint az. Iszonyodjál tőle, és utálva utáld [wetha·ʽévʹ tetha·ʽavenʹnú], mert pusztulásra van az szánva” (5Mó 7:25, 26). Átkozott volt az az izraelita, aki bálványt készített (5Mó 27:15). Akármilyen mestermű volt is egy bálvány, Isten népének úgy kellett azt tekintenie, mint ami undorító (Ez 7:20; vö.: Ézs 44:18–20).

A kánaánitáknak voltak más szokásaik is, amelyeket az izraelitáknak utálniuk kellett. Ilyen volt a spiritizmus, ideértve a szeánszokat, az igézést és a jövendőmondást (5Mó 18:9–12), valamint a gyermekek feláldozása tűzben (5Mó 12:31; Jr 32:35; 2Ki 16:3), a vérfertőzés, a homoszexualitás és az állatokkal való közösülés (3Mó 18:6, 22–30; 20:13). Nyilván a homoszexualitás undorító szokása miatt volt az a szigorú szabály, hogy tartsák az izraeliták ’utálatosnak’, ha egy férfi női ruhát, illetve ha egy nő férfiruhát visel (5Mó 22:5). A kánaánitáknál volt „szent” prostitúció is, voltak férfi és női templomi prostituáltjaik. Jehova azonban a következőket parancsolta: „Ne vidd prostituáltnak a bérét vagy kutyának az árát Jehovának, a te Istenednek a házába. . ., mert utálatosak ezek” (5Mó 23:17, 18; 1Ki 14:24).

Ezek miatt az „utálatos” szokások miatt parancsolta azt Jehova Isten az izraelitáknak, hogy pusztítsák el a kánaánitákat, nehogy beszennyezzék magukat a kánaániták hamis vallásával (5Mó 20:17, 18). Ugyanígy büntették azt az izraelitát is, aki ilyen szokásokat követett, vagy kiállt e hitehagyás mellett (5Mó 13:12–15; 17:2–7; Ezs 9:1, 11–14).

Utálatos szokások Izraelben: A Héber Iratok többi részében a ta·ʽávʹ és a tó·ʽé·váʹ szó az alább felsoroltakkal együtt szerepel, amelyek mindegyike „utálatos” Isten szemében: üzleti csalás (5Mó 25:13–16; Pl 11:1; 20:10, 23), hazugság (Zs 5:6; 119:163; Pl 12:19, 22), házasságtörés (Ez 33:26), rablás, kapzsiság, a szegények elnyomása (Ez 18:10–13), büszkeség, illetve ha valaki ártatlan vért ont, álnok tervet forral, hamisan tanúskodik és viszályt támaszt a testvérek között (Pl 3:32; 6:16–19; 11:20; 15:26; 24:9; 26:24–26).

Ha valaki ilyesmiket tett, annak az áldozata, de még az imája is „utálatos” volt Istennek (Pl 15:8, 9; 21:27; 28:9). Ezért mondta Jehova később, hogy a hitehagyott izraeliták áldozatai, füstölőszerei, valamint az újhold és sabbat idején tartott ünnepei mind „utálatosság” őelőtte (Ézs 1:11–17). Így szólt hozzájuk: „Loptok, gyilkoltok, házasságot törtök, hamisan esküsztök, áldozati füstöt füstölögtettek Baálnak, más istenek után jártok, akiket nem is ismertetek, és akkor idejöttök, megálltok előttem ebben a házban, amely a nevemet viseli, és azt mondjátok: »Meg fogunk szabadulni«, miközben mindezeket az utálatosságokat művelitek? Hát rablók barlangja lett a szemetekben ez a ház, amely a nevemet viseli?” (Jr 7:9–11). Az izraeliták még csak nem is szégyenkeztek utálatos tetteik miatt (Jr 6:15; 8:12).

Izrael vezetői, a királyok és a papok ilyen utálatosságokat tettek, illetve szemet hunytak e szokások felett (1Ki 21:25, 26; 2Ki 21:2–12; 2Kr 28:1, 3; 33:2–6; 36:8, 14; Ez 8:6–17; 43:7, 8), Jehova pedig a hűséges prófétái által tudatta a népével, hogy utálja lázadásukat, és szomorú következményei lesznek annak, ha kitartanak az életútjuk mellett (Ez 16:2, 51, 52; 20:4; 22:2; 23:36). Arra buzdította a népét, hogy hagyjanak fel utálatos szokásaikkal, és térjenek vissza a rendeleteihez és az irányadó mértékeihez (Ez 14:6). Ha viszont továbbra is olyasmiket tesznek, amit Isten utál, akkor az pusztuláshoz fog vezetni (Jr 44:4, 22; Ez 6:11; 7:3–9; 11:21; 12:16; 33:29). A száműzetés után néhányan elszégyellték magukat a rossz életmódjuk miatt, és Jehova „új szellemet” adott nekik (Ez 6:9; 11:18–21; 36:31).

Jób esetéből látszik, hogy gúnyolhatják azokat, akik Isten irányadó mértékei szerint élnek (Jób 30:9, 10). Még egykori ismerőseik is elhagyják őket (Jób 19:19; Zs 88:8), mivel „gyűlölik. . . azt, aki fedd, utálják, aki tökéletes dolgokról beszél” (Ám 5:10). „Az ostobáknak. . . utálatos elfordulni a rossztól” (Pl 13:19). Isten utálja mindazt, aki kiforgatja az Ő irányadó mértékeit, és „gonosznak mondja az igazságost”, illetve „igazságosnak mondja a gonoszt” (Pl 17:15). Megígéri, hogy mindenért kárpótolja majd a szolgáit, akiket most utálat vesz körül (Ézs 49:7; vö.: Mt 5:10–12; 1Pt 3:16; 4:1–5).

Undorító dolog: A héber seʹqec és siq·qúcʹ (utálatosság; undorító dolog) szavak a sá·qacʹ alapigéből származnak, amelynek a jelentése: ’undorodik valamitől’ (3Mó 11:11, 13); a műveltető formáját pedig így fordítják: ’undorítóvá tesz’ (3Mó 11:43; 20:25). Ezek a héber kifejezések olyasmikre utalnak, amik nem egyeztethetőek össze Jehova igaz imádatával, mert visszataszítóak. A bibliafordítások ilyen szavakkal szokták visszaadni ezeket a héber kifejezéseket: „undokság”, „iszonyatos” és „utálatos”. Máté és Márk az evangéliumában a héber siq·qúcʹ (t. sz.: siq·qú·címʹ) szót a görög bdeʹlüg·ma szóval fordította (Dá 9:27; Mt 24:15; Mk 13:14). Ez a görög szó alapvetően az ’undort vált ki’ értelmet hordozza magában.

A mózesi törvény „tisztátalannak” minősített bizonyos állatokat, és megtiltotta az izraelitáknak, hogy megegyék vagy feláldozzák őket. Ebből a két szempontból ’undorítónak’ kellett tekinteni az ilyen állatokat, és ha valaki evett belőlük vagy feláldozta őket, maga is „undorítóvá” vált, hiszen ezzel azt bizonyította, hogy semmibe veszi Isten parancsait (3Mó 7:21; 11:10–13, 20–23, 41, 42; 20:25; Ézs 66:17). Más írásszövegekből azonban kiderül, hogy általában véve nem kellett undorítónak tartaniuk az ilyen állatokat. Például a szamár, a teve és a sas „tisztátalannak” számított, tehát nem ehettek belőlük, és nem áldozhatták fel őket. Terheket azonban szállíthattak szamárral (2Mó 23:4, 5; Mt 21:2–5). Dávid király tevéket tartott, mások meg teveszőr ruhát viseltek (1Kr 27:30, 31; Mt 3:4). A sas is találóan szemlélteti, hogy Isten milyen gyengéden törődött Izraellel a kivonulás idején (2Mó 19:4; 5Mó 32:9–12). Miután a törvényszövetség a hatályát veszítette, már nem kellett ’undorítónak’ tekinteni ezeket az állatokat, megehették őket (Cs 10:9–15; 1Ti 4:1–5; lásd: ÁLLATOK).

A héber seʹqec szóval kizárólag a „tisztátalan” állatokra utaltak, a siq·qúcʹ szóval viszont főleg a bálványokra, illetve a bálványimádatra. Jehova a kivonulás idején arra utasította az izraelitákat, hogy dobják el ’az utálatosságokat’ és ’Egyiptom mocskos bálványait’. De ezt nem tették meg, és ezzel beszennyezték Isten nevét (Ez 20:6–9). Ahogy az izraeliták az Ígéret földje felé tartottak, pogány nemzetek országain haladtak át, és látták az „utálatosságaikat és mocskos bálványaikat, a fát és követ, az ezüstöt és aranyat”. Isten azt parancsolta nekik, hogy ’iszonyodjanak’ a ’pusztulásra szánt’ bálványoktól, és ne vigyék azokat a házukba (5Mó 29:16–18; 7:26). Ezeknek a nemzeteknek a hamis istenei, például Milkom, más néven Molok, Kámos és Astóret, már önmagukban is ’utálatosságnak’ számítottak (1Ki 11:5, 7; 2Ki 23:13). Ha Izrael bálványimádatba keveredett, Isten undorral tekintett a nemzetre. Idővel, amikor már a templomot is bálványokkal szennyezték be, Isten kiöntötte rájuk a dühét, és végül elpusztította a nemzetet (Jr 32:34, 35; Ez 7:20–22; Hó 9:10). Az izraeliták azzal, hogy ’fát és követ szolgáltak’, ’erkölcstelenkedtek’, azaz szellemi paráznaságot követtek el. Ennek az lett a következménye, hogy Isten többé nem beszélt velük (Ez 20:30–32; vö.: Jr 13:27).

Néhány királynak sikerült áldásos időszakot teremtenie, de csak úgy, hogy határozottan és bátran szembeszállt a bálványimádattal, és megtisztította az országot (2Ki 23:24; 2Kr 15:8–15). Isten egyértelműen megmondta, hogy csak akkor viszi vissza az izraelitákat a rájuk váró száműzetésből, és csak akkor lesznek ismét a népe, ha teljesen felhagynak a bálványimádattal (Ez 11:17–21). Egy másik prófécia arra mutat, hogy Dávid egy megtisztított nép felett fog uralkodni, és ő lesz a megjövendölt „pásztoruk”, aki „fejedelmük [lesz] időtlen időkig”. Ebből arra következtethetünk, hogy ez a prófécia nagyobb mértékben a szellemi Izraelen teljesedik, a keresztény gyülekezeten, amelynek a királya Krisztus Jézus lesz, Dávid trónjának felkent örököse (Ez 37:21–25; vö.: Lk 1:32; Jn 10:16).

A Náhum könyvében található prófécia elmondja, hogy Jehova véget vet Ninive (Asszíria fővárosa) szajhaságának, vagyis a nemzetközi politikai kapcsolatainak, és ’utálatosságokat [héb.: siq·qú·címʹ] fog rávetni’ (Ná 3:6). Az itt szereplő utálatosságok szó nyilván nem bálványokra utal, hanem olyan dolgokra, amelyeket általában tisztátalannak és undorítónak tartanak, piszkos és szennyes dolgokra, amelyek gyalázatossá teszik ezt a mohó várost (Ná 3:4–7). Egy filiszteusokról szóló prófécia ezt mondja: „eltávolítom a véres dolgait szájából, és utálatosságait fogai közül” (Za 9:6, 7). Ez feltehetően arra a pogány szokásra utal, hogy a feláldozott állatokat véresen ették. (Vö.: Ez 33:25.)

Jézus napjaiban a zsidók, de főleg a vallásvezetők kínos pontossággal ügyeltek arra, nehogy szó szerint bálványimádatba keveredjenek. Ám az önimádat, engedetlenség, képmutatás, kapzsiság és az álnokság utálatos bűnébe estek, ami miatt Jézus azt mondta, hogy „rablók barlangjává” teszik a templomot, akárcsak az ősatyáik (Mt 23:1–15, 23–28; Lk 16:14, 15; vö.: Mt 21:13; Jr 7:11, 30). Rossz szívállapotuk miatt lázadásuk égbekiáltó módon végül odáig fajult, hogy elvetették Isten Fiát. Jézus megmondta nekik, hogy emiatt mindenképp pusztulást fog hozni rájuk (Mt 21:33–41; Lk 19:41–44).

„Utálatosságok”, melyek pusztítanak: Dániel próféciája együtt említi az ’utálatosságokat’ a pusztítással (Dá 9:27). Hajdanán népszerű volt a zsidók körében az a nézet, hogy ez a kifejezés arra utal, amikor i. e. 168-ban IV. Antiokhosz (Epiphanész) szír király megszentségtelenítette Jehova templomát Jeruzsálemben. Antiokhosz el akarta törölni Jehova imádatát, ezért épített egy oltárt a nagy oltáron, Jehova oltárán, és feláldozott rajta egy disznót az Olümposzi Zeusznak (Jupiter). Az apokrif Makkabeusok első könyvében (1:54, Kat.) hasonló szófordulat jelenik meg (összefüggésbe hozza az utálatosságot v. undokságot a pusztítással), és erre az eseményre utal.

De ez nem volt ihletett kijelentés, csak a zsidók gondolták így. Krisztus Jézus szavaiból kiderül, hogy a zsidók tévedtek. Így figyelmeztette a tanítványait: „Mikor tehát meglátjátok a pusztító utálatosságot, amelyről Dániel próféta által szóltak, hogy szent helyen áll (az olvasó éljen tisztánlátással), akkor akik Júdeában vannak, kezdjenek a hegyekbe menekülni” (Mt 24:15, 16). Ezekből a szavakból kiderül, hogy ’a pusztító utálatosság’ akkor még nem érkezett el.

Akármennyire utálatosnak tartotta is Isten azt, hogy Antiokhosz beszennyezte a templom oltárát, ez még nem hozott pusztulást sem Jeruzsálemre, sem a templomra, sem a zsidó nemzetre. Ám 33 évvel Jézus halála után a keresztények ’meglátták, hogy a pusztító utálatosság szent helyen áll’ (Mt 24:15). I. sz. 66-ban a pogány római seregek körbezárták ’a szent várost’, Jeruzsálemet, amely ekkorra a lázadás gócpontjává vált. Eljött hát a ’pusztító utálatosság’, és itt volt a végső pillanat, hogy a tisztánlátó keresztények ’a hegyekbe meneküljenek’ (Mt 4:5; 27:53; 24:15, 16; Lk 19:43, 44; 21:20–22). Miután elmenekültek, i. sz. 70-ben a város és a nemzet elpusztult, az utolsó zsidó erődöt, Maszadát a rómaiak i. sz. 73-ban vették be. (Vö.: Dá 9:25–27.)

További próféciák: Érdemes figyelembe venni, hogy a Dániel 11:31–35 és a 12:9, 11 „a pusztító utálatosságot” összefüggésbe hozza ’a vég idejével’. Ésszerű azt feltételezni, hogy a vég idején hasonló dolgokat fog előidézni ’a pusztító utálatosság’, mint ami az i. sz. I. században történt, jóllehet mindez nem csak Izrael államát fogja érinteni.

Jeruzsálem az i. sz. 70-ben bekövetkezett pusztulása után már nem volt többé ’szent hely’, azaz ’szent város’ (Mt 27:53). A Szentírás rávilágít, hogy van egy ’égi Jeruzsálem’, a messiási Királyság, amelynek a képviselői a földön a felkent keresztények (Héb 12:22). Vannak, akik azt állítják, hogy ezt a Királyságot képviselik, ám a Jelenések könyvének a 17. fejezete rámutat, hogy a vallásos mozgásterüknek véget vet a jelképes „vadállat” „tíz szarva” (királyok).

Nagy Babilon utálatosságai: A Jelenések könyvének 17. fejezete prófétai látomásban bemutat egy jelképes, erkölcstelen asszonyt, aki nem más, mint Nagy Babilon. Ezt írja róla: „a szajháknak és a föld utálatosságainak anyja.” Nagy Babilon kezében egy olyan aranypohár volt, amely a föld királyaival folytatott paráznaságának az utálatosságaival volt tele. A földi királyságokat egy jelképes vadállat szimbolizálja, amelynek a hátán ül ez a szajha, vagyis igyekszik ezeknek a királyságoknak a kegyeibe férkőzni, de mindhiába, hisz eljön az idő, amikor ez a „vadállat” többé nem hajlandó vinni őt, hanem ellene fordul, és teljesen kifosztja. (Lásd: NAGY BABILON.)

A Jelenések 21:9, 10, 27 szerint senki sem mehet be az ’Új Jeruzsálembe’, azaz senki sem lehet a Bárány tiszta ’menyasszonya’, aki „utálatosságot” cselekszik.