JÚDÁS

(héb. eredetű; a Júda névnek egy alakja):

1. Jézus egyik őse a Nátántól Máriáig tartó vonalon. Mint József fia és Simeon apja, Dávid fiától, Nátántól számítva a hetedik nemzedékhez tartozott, tehát a babiloni száműzetés előtt élt (Lk 3:30, 31).

2. A galileai Júdás, akire Gamáliel a szanhedrin előtt mondott beszédében utalt (Cs 5:37). Az i. sz. 6-os összeírás idején, mely Kviríniusz szíriai kormányzó nevéhez fűződik, Júdás egy zsidó felkelés élére állt. Josephus többször is említi őt, és kijelenti, hogy „lázadásra ingerelte honfitársait, mert gyalázta őket, hogy még mindig adót fizetnek a rómaiaknak, és az egy Istenen kívül halandó embereket elismernek uraiknak. Ez olyan felekezetnek az alapítója volt, amely semmiben sem hasonlít a többihez” (A zsidó háború. II. könyv, VIII. fej., 1. bek.). Josephus egy helyen Júdást gaulaninak mondja; némelyek szerint ez egy vidék neve, mely a Galileai-tengertől K-re fekszik. Máshol ugyanez a történetíró többször is galileaiként utal Júdásra, ahogy Gamáliel is (A zsidók története. XVIII. könyv, 1. fej., 1.; XVIII. könyv, 1. fej., 6.). A fentebb említett lázadók szabadságot hirdettek, de nem sikerült kivívniuk. Júdás „elveszett. . ., és mindazok, akik engedelmeskedtek neki, szétszóródtak mindenfelé” (Cs 5:37). Utódai közül némelyek ugyancsak részt vettek felkelésekben (A zsidó háború. II. könyv, XVII. fej., 8. bek.; VII. könyv, VIII. fej., 1. bek.).

3. A 12 apostol egyike, akit Taddeusnak is hívtak, illetve úgy, hogy „Júdás, a Jakab fia”. A Máté 10:3-ban és a Márk 3:18-ban, ahol fel vannak sorolva az apostolok, Jakabot, az Alfeus fiát és Taddeust egymás mellett említik. A Lukács 6:16 és a Cselekedetek 1:13 felsorolásában Taddeus nem szerepel, helyette azonban ott találjuk „Júdást, a Jakab fiát”, amiből arra következtethetünk, hogy Júdás apostol másik neve Taddeus volt. Talán azért használják néha a Taddeus nevet, hogy ne lehessen összekeverni a két Júdás nevű apostolt. Egyes fordítók úgy adják vissza a Lukács 6:16-ot és a Cselekedetek 1:13-at, hogy „Júdás, Jakab testvére”, minthogy a görög szöveg nem határozza meg pontosan a kapcsolatukat. A szír Pesitta azonban beteszi a „fia” szót. Ezért aztán számos modern fordítás azt írja, hogy „Júdás, a Jakab fia” (ÚRB, ÚV, Vida). Az egyetlen hely a Bibliában, ahol Júdást egyedül említik, a János 14:22. Ez a vers úgy utal rá, hogy ’Júdás, de nem az Iskariót’, hogy egyértelművé tegye, melyik Júdás beszélt.

A Károli-fordítás a Máté 10:3-ban a következő kiegészítést tartalmazza a „Taddeus” névre vonatkozóan: „Lebbeus, a kit Taddeusnak hívtak”. Ez az elfogadott szövegen (Textus Receptus) alapul, de Westcott és Hort szövegében nincs benne, mivel nem található meg az olyan kéziratokban, mint amilyen a Sínai kódex.

4. Iskariót Júdás, Simon fia; a hírhedt apostol, aki elárulta Jézust. A Biblia kevés közvetlen felvilágosítást ad Júdás családjáról és hátteréről. Mind őt, mind az apját Iskariótnak hívták (Lk 6:16; Jn 6:71). Az általános felfogás szerint ez a kifejezés arra mutat, hogy a júdeai Kerijót-Hecron nevű városból származtak. Ha ez így van, akkor Júdás volt az egyetlen júdeai apostol, a többi 11 Galileából származott.

Az evangéliumok valamivel i. sz. 31 pászkája után említik először Júdást az apostolok felsorolásában, körülbelül másfél évvel azután, hogy Jézus megkezdte a szolgálatát (Mk 3:19; Lk 6:16). Ésszerű feltételezni, hogy Júdás egy ideje már tanítvány volt, mielőtt Jézus apostollá tette. Sok író teljesen negatív képet fest Júdásról, holott egy ideig bizonyosan olyan tanítvány volt, aki Isten és Jézus kegyét élvezte; már önmagában az is emellett szól, hogy ki lett választva mint apostol. Ráadásul megbízták Jézus és a 12 apostol közös pénzügyeinek a kezelésével. Ez azt tükrözi, hogy akkoriban megbízható volt, valamint rátermett vagy képzett is, különösen arra gondolva, hogy Máténak volt tapasztalata a pénzzel és a számolással, mégsem ő kapta meg a feladatot (Jn 12:6; Mt 10:3). Ennek ellenére Júdás teljesen és megbocsáthatatlanul becstelenné vált. Kétségtelenül emiatt került az utolsó helyre az apostolok felsorolásában, és ezért írják le úgy, mint „aki később elárulta” Jézust, és „aki aztán áruló lett” (Mt 10:4; Lk 6:16).

Becstelenné vált: Jézus i. sz. 32 pászkájának közeledtével a többi apostollal együtt Júdást is elküldte prédikálni (Mt 10:1, 4, 5). Nem sokkal Júdás visszatérte után és kevesebb mint egy évvel azután, hogy apostol lett, Krisztus a többiek előtt leleplezte, bár a nevét nem mondta ki. A tanítványok közül némelyek elhagyták Jézust, mert megbotránkoztak a tanításain, de Péter azt mondta, hogy a 12 apostol ragaszkodni fog Krisztushoz. Jézus erre elismerte, hogy ő választotta ki tizenkettőjüket, de hozzátette: „Egy közületek mégis rágalmazó [gör.: di·aʹbo·losz;  jel.: ’ördög’ v. ’rágalmazó’].” A beszámolóból kiderül, hogy Júdás volt az, aki már akkor rágalmazó volt, és ’el akarta árulni Jézust, noha egyike volt a tizenkettőnek’ (Jn 6:66–71).

Ezzel az esettel kapcsolatban János megjegyzi: ’Jézus kezdettől fogva tudta, ki az, aki el fogja árulni őt’ (Jn 6:64). Krisztus a Héber Iratok próféciáiból tudta, hogy egy közeli társa fogja elárulni (Zs 41:9; 109:8; Jn 13:18, 19). Isten az előretudása révén ugyancsak látta, hogy egy ilyen valaki árulóvá válik, de nem lehet összeegyeztetni Isten tulajdonságaival és múltbeli eljárásmódjával azt a gondolatot, hogy Júdás bukásra volt ítélve, mintha eleve el lett volna rendelve a sorsa. (Lásd: ELŐRETUDÁS, ELŐREELRENDELÉS.) Ahogy már volt is róla szó, apostolságának kezdetén Júdás hűséges volt Istenhez és Jézushoz. János tehát bizonyára arra gondolt, hogy annak ’kezdetétől’, amikor Júdás elindult a romlás útján, és kezdett engedni a tökéletlenségnek és a bűnös hajlamoknak, Jézus már felismerte ezt a folyamatot (Jn 2:24, 25; Je 1:1; 2:23). Júdásnak tudnia kellett, hogy ő az a „rágalmazó”, akiről Jézus beszél, ennek ellenére továbbra is Jézussal és a hűséges apostolokkal tartott, és nyilvánvalóan semmin sem változtatott.

A Biblia nem írja le részletesen a Júdás becstelensége mögötti indítékokat, de sok minden kiderül egy esetből, mely i. sz. 33. niszán 9-én, öt nappal Jézus halála előtt történt. Betániában, a leprás Simon házában Lázár testvére, Mária megkente Jézust egy 300 dénárt érő illatos olajjal, ami megközelítőleg egy munkás egyévi bére volt (Mt 20:2). Júdás erősen tiltakozott, mondván, hogy eladhatták volna az olajat, és az árát „oda lehetett volna adni a szegényeknek”. Más apostolok nyilván csupán helyeseltek, mert jogosnak tűnt a felvetés, de Jézus megrótta őket. Júdás valójában azért emelt kifogást, mert ő vigyázott a pénztartóra, és mivel ’tolvaj volt, elszedegette a beletett pénzt’. Júdás ezek szerint kapzsi, megrögzött tolvaj volt (Jn 12:2–7; Mt 26:6–12; Mk 14:3–8).

Az árulásért kapott összeg: Júdásnak alighanem elevenébe talált, amikor Jézus megdorgálta a pénz felhasználása miatt. „Sátán belement Júdásba”, valószínűleg abban az értelemben, hogy az áruló apostol megadta magát az Ördög akaratának, és engedte, hogy eszköz legyen Sátán tervében, melyet azért szőtt, hogy megakadályozza Krisztust küldetésének a teljesítésében. Néhány nappal később, niszán 12-én Júdás elment a papi elöljárókhoz és a templomőrség parancsnokaihoz, és megkérdezte, mennyit fizetnének neki Jézus elárulásáért. Ebből is látszik, milyen pénzéhes volt (Mt 26:14–16; Mk 14:10, 11; Lk 22:3–6; Jn 13:2). A papi elöljárók aznap már tartottak gyűlést ’a nép véneivel’, a szanhedrin befolyásos tagjaival (Mt 26:3). A templomőrség parancsnokait valószínűleg azért hívatták oda, mert befolyásos emberek voltak, és törvényes látszatát akarták kelteni Jézus tervezett letartóztatásának.

Miért ajánlottak a zsidó vallási vezetők mindössze 30 ezüstöt Jézus elárulásáért?

Harminc ezüstöt (ha sekelről van szó, 66 dollárnyi összeget) ajánlottak fel (Mt 26:14, 15). A vallási vezetők által megszabott összeggel, úgy tűnik, a Jézussal szembeni megvetésüket akarták kifejezni, mivel nem tartották nagyra őt. A 2Mózes 21:32 szerint egy rabszolga ára 30 sekel volt. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy Zakariásnak „harminc ezüstöt” fizettek a nép pásztoraként végzett munkájáért. Jehova ezt nevetségesen kis összegnek ítélte, mint amivel a hűtlen nép azt fejezi ki, hogy mennyit ér neki maga Isten (Za 11:12, 13). A vallási vezetők tehát keveset érőnek tüntették fel Jézust, amikor csupán 30 ezüstöt ajánlottak érte. Mindamellett betöltötték a Zakariás 11:12-t, mivel kevésre becsülték Jehovát azáltal, hogy így bántak a képviselőjével, akit ő Izrael pásztorául küldött. A becstelen Júdás „beleegyezett [az árba], és keresni kezdte a megfelelő alkalmat, hogy elárulja [Jézust] nekik, mikor nincs ott a sokaság” (Lk 22:6).

Az utolsó éjszaka Jézussal: Noha Júdás már Krisztus ellen fordult, továbbra is együtt volt vele. I. sz. 33. niszán 14-én összejött Jézussal és az apostolokkal a pászka megtartására. A pászkavacsora közben Jézus alázatosan szolgált az apostoloknak, megmosva a lábukat. Júdás képmutató módon hagyta, hogy Jézus az ő lábát is megmossa, de Jézus kijelentette: „Nem mindannyian vagytok tiszták” (Jn 13:2–5, 11). Azt is megmondta, hogy az asztalnál helyet foglaló apostolok egyike elárulja majd. Talán azért, hogy elkerülje a bűnösség látszatát, Júdás megkérdezte, hogy ő-e az. Jézus pedig, hogy még egyértelműbbé tegye az áruló kilétét, odaadott egy falatot Júdásnak, és felszólította, hogy tegye meg gyorsan, amire készül (Mt 26:21–25; Mk 14:18–21; Lk 22:21–23; Jn 13:21–30).

Júdás azonnal távozott. A Máté 26:20–29 és a János 13:21–30 összevetéséből kitűnik, hogy még azelőtt ment el, hogy Jézus bevezette az Úr vacsorájának megünneplését. Lukács nyilvánvalóan nem szigorúan időrendi sorrendben számol be a történtekről, hiszen Júdás egészen biztosan nem volt már ott, amikor Krisztus megdicsérte a jelenlevőket, amiért kitartottak mellette; ez ugyanis nem illett volna rá Júdásra, és ő nem is kerülhetett volna be a ’királyságra vonatkozó szövetségbe’ (Lk 22:19–30).

Júdás később a Gecsemáné-kertben talált rá Jézusra és a hűséges apostolokra. Az áruló jól ismerte ezt a helyet, hiszen korábban már összejöttek ott. Most egy nagy tömeg élén jött, római katonák és egy katonai parancsnok kíséretében. A csőcselék fel volt szerelkezve kardokkal meg dorongokkal, valamint fáklyákkal és lámpásokkal, arra az esetre, ha a teliholdat felhők takarnák el, vagy ha Jézus árnyékban lenne. A rómaiak feltehetően nem ismerték volna meg Jézust, ezért az előre megbeszélt jel szerint Júdás üdvözölte Krisztust, és képmutatóan „nagyon gyöngéden megcsókolta”, hogy azonosítsa (Mt 26:47–49; Jn 18:2–12). Júdás később átérezte, milyen rettenetes bűnt követett el. Reggel megpróbálta visszaadni a 30 ezüstöt, de a papi elöljárók nem fogadták el. Júdás végül bedobta a pénzt a templomba (Mt 27:1–5).

Halála: A Máté 27:5 szerint Júdás felakasztotta magát. A Cselekedetek 1:18 azonban azt írja, hogy „fejjel lefelé lezuhanva, nagy csattanással kettészakadt középen, és minden belső része kiomlott”. Úgy tűnik, Máté az öngyilkossági kísérlet módját írja le, a Cselekedetek könyvében pedig annak végkimeneteléről van szó. A két beszámoló együttes vizsgálatából arra következtethetünk, hogy Júdás megpróbálta felakasztani magát valamilyen szikla fölött, de vagy a kötél szakadt el, vagy a faág tört le, így Júdás lezuhant, és kettéhasadt a sziklán. Jeruzsálem környékének földrajzi adottságai alapján elképzelhető, hogy ilyesmi történjen.

Júdás halálával kapcsolatosan az a kérdés is felmerül, hogy ki vette meg a temetkezési helynek szánt mezőt a 30 ezüstön. A Máté 27:6, 7 szerint a papi elöljárók úgy döntöttek, hogy nem tehetik a pénzt a szent kincstárba, így ők vették meg a mezőt. A Cselekedetek 1:18, 19 azonban Júdásról mondja a következőket: „Ez pedig földet szerzett az igazságtalanság béréből”. Az lehet a magyarázat, hogy a papok vásárolták meg a földet, de mivel Júdástól volt a pénz, neki tulajdonítható a vásárlás. Dr. A. Edersheim rámutat, hogy „törvénytelenül szerzett pénzt nem volt szabad betenni a templom kincstárába szent dolgok vásárlása céljából. Ilyen esetekben a zsidó törvény kimondta, hogy a pénzt vissza kell adni az adományozónak, ha pedig az ragaszkodott az adakozáshoz, rá kellett venni, hogy költse olyasmire, ami a közjót szolgálja . . . Jogi feltevés alapján a pénzt még mindig Júdásénak tartották, és úgy tekintették, mintha ő vásárolta volna meg rajta a jól ismert »fazekas mezejét«” (The Life and Times of Jesus the Messiah. 1906, II. köt. 575. o.). Ez a vásárlás beteljesítette a Zakariás 11:13-ban feljegyzett próféciát.

Júdás előre megfontoltan cselekedett, és útjaihoz hozzátartozott a rosszindulat, kapzsiság, büszkeség, képmutatás és az ármánykodás. Utána bűnének súlya alatt már mardosta a lelkiismeret, ahogy talán egy gyilkost, amikor látja a szándékosan elkövetett tettének a következményét. Ám Júdás önszántából állapodott meg azokkal, akikről Jézus azt mondta, hogy akit prozelitává tesznek, az kétszerte inkább való a gyehennára, mint ők, akik maguk is méltók ’a gyehenna ítéletére’ (Mt 23:15, 33). Földi életének utolsó éjszakáján Jézus ezt mondta Júdásról: „Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.” Később pedig ’a pusztulás fiának’ nevezte (Mk 14:21; Jn 17:12; Héb 10:26–29).

Más veszi át a helyét: Jézus égbe menetele és i. sz. 33. pünkösd napja között Péter a Zsoltárok 109:8-ban leírt próféciát alkalmazva elmagyarázta a 120 tanítványnak, akik egybegyűltek, hogy helyénvalónak látszik, hogy válasszanak valakit Júdás helyére. Két jelöltet állítottak, és sorsot vetettek, aminek eredményeként Mátyást választották ki, „hogy átvegye ennek a szolgálatnak és apostolságnak azt a helyét, amelyet Júdás elhagyott” (Cs 1:15, 16, 20–26).

5. „Jézus Krisztusnak rabszolgája, Jakabnak pedig testvére” – mutatkozik be a nevét viselő ihletett levél írója. Júdás i. sz. 65 körül írta meg a levelét. Nyilvánvaló, hogy nem volt azonos ’Júdással, a Jakab fiával’, aki Jézus Krisztus 11 hűséges apostola között volt (Lk 6:16). Jézus Krisztus ’rabszolgájának’, nem apostolának nevezi magát, és az apostolokról harmadik személyben beszél (Júd 1, 17, 18).

Noha a Keresztény Görög Iratok más Júdás nevű személyekről is beszél, ez a bibliaíró úgy különbözteti meg magát a többiektől, hogy megnevezi a testvérét. Ebből arra következtethetünk, hogy a testvére, Jakab ismert személyiség volt a keresztények körében. Ilyen nevű emberek közül a jelek szerint csak egy volt igazán kimagasló. Pál apostol azt mondta erről a Jakabról, hogy a jeruzsálemi gyülekezet egyik ’oszlopa’ és ’az Úr testvére’ (Ga 1:19; 2:9; lásd még: Cs 12:17; 15:13–21). Júdás tehát minden bizonnyal Krisztus Jézus féltestvére volt (Mt 13:55; Mk 6:3). Ennek ellenére alázatosan nem akart tőkét kovácsolni magának abból, hogy Isten Fiának rokona, hanem ’Jézus Krisztus rabszolgájának’ nevezi magát.

Júdás életéről jószerével semmit sem tudunk. Három testvérével és az édesanyjával, Máriával alighanem ő is ott volt Kánában, amikor Jézus a szolgálata kezdetén csodát tett. Júdás ezután Jézussal és a tanítványaival Kapernaumba ment egy rövid időre (Jn 2:1–12). Jóval több mint egy év múlva bizonyára ő is elkísérte Máriát és a testvéreit, amikor Jézust keresték (Mt 12:46). Júdás is azok között lehetett, akik ezt mondták: „Elment az esze” (Mk 3:21). Akár így volt, akár nem, ő és a többi testvére i. sz. 32-ben még nem hitt Krisztus Jézusban (Jn 7:5). Jézus röviddel a halála előtt János apostol gondjaira bízta hívő édesanyját, ami erősen azt sugallja, hogy sem Júdás, sem a testvérei nem lettek még tanítványok (Jn 19:26, 27).

Jézus azonban a feltámadása után megjelent a féltestvérének, Jakabnak (1Ko 15:7). Ezzel kétségtelenül nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nemcsak Jakab, hanem Júdás és a többi testvére is meggyőződjön róla, hogy csakugyan ő a Messiás. Ezért Jézus égbe menetele és i. sz. 33. pünkösd napja között rendületlenül imádkoztak a 11 hűséges apostollal és másokkal egy felső szobában, Jeruzsálemben. Úgy tűnik, abban a mintegy 120 főből álló csoportban is ott voltak, amely sorsvetéssel Mátyást választotta a hűtlen Iskariót Júdás helyére (Cs 1:13–26). Ebből következik, hogy Júdás azok között a hívők között volt, akik először kaptak szent szellemet pünkösd napján (Cs 2:1–4).

6. Egy damaszkuszi férfi, akinek az Egyenes utcában volt háza. Saul (Pál), aki közvetlenül a megtérése után megvakult, Júdás házában lakott, és Anániás ide küldetett, hogy rátegye Saulra a kezét (Cs 9:11, 17). A beszámoló nem közli, hogy Júdás tanítvány volt-e abban az időben, de nem valószínű, mivel Anániás és a többi tanítvány nem szívesen érintkezett Saullal, aki a keresztények üldözőjeként volt ismert, Júdás ellenben befogadta Sault a házába (Cs 9:13, 14, 26).

7. Júdás, akit Barsabásnak is hívtak, a két tanítvány egyike volt, akiket a jeruzsálemi vezető testület elküldött Pállal és Barnabással, hogy vigyék el a körülmetélkedésről szóló levelet (i. sz. 49 környékén). Júdást és társát, Silást egyaránt ’vezető férfiaknak’ tartották „a testvérek között” (Cs 15:22). A levelet az „antiókiai, szíriai és ciliciai testvéreknek” írták. Csak arról olvashatunk, hogy Júdás és Silás Antiókiában volt, arról nem, hogy továbbmentek volna. Az volt a feladatuk, hogy szóban is megerősítsék a levél tartalmát. Júdás ’próféta’ volt, és vendégszónokként sok bátorító és erősítő előadást tartott az antiókiai testvéreknek (Cs 15:22, 23, 27, 30–32).

A Cselekedetek 15:33 arra utal, hogy Júdás és Silás visszatért Jeruzsálembe, miután „egy bizonyos időt” az antiókiai keresztényekkel töltött. Némelyik kézirat (például az Efrém újraírt kódexe és a Codex Bezae) a 34. verset is tartalmazza, mely nagyjából így szól: „De jónak tetszett Silásnak, hogy még ott maradjon, Júdás azonban egyedül elindult Jeruzsálembe.” Régebbi megbízható kéziratok (Sínai kódex, Alexandriai kódex, 1209. sz. Vatikáni kódex) kihagyják ezt a verset. Valószínűleg lapszéli jegyzet lehetett, melyben a 40. vershez fűztek magyarázatot, csak idővel bekerült a főszövegbe.

Egyes szövegmagyarázók azt állítják, hogy a Barsabásnak nevezett Júdás a testvére volt ’Józsefnek, akit Barsabásnak hívtak’, annak a tanítványnak, akit Iskariót Júdás helyére javasoltak (Cs 1:23). Erre azonban nincs egyéb bizonyíték, mint pusztán a nevük hasonlósága. A Bibliában nem esik több szó Júdásról, miután visszatért Jeruzsálembe.