A főpap, aki elítélte Jézust

IZGALMAS felfedezésben volt részük 1990 novemberében azoknak a munkásoknak, akik Jeruzsálem óvárosától úgy egy kilométernyire délre dolgoztak egy park és egy út építésén. Az egyik munkagép véletlenül beszakította egy ősi sírbolt tetejét. A környék kiterjedt temetkezőhely volt az i. e. első századtól az i. sz. első századig. A régészeket lenyűgözte, amit a sírkamrában találtak.

Volt odabenn tizenkét osszárium, azaz csontládika, melybe a halottak csontjait helyezték el, miután úgy egy évig a sírban feküdtek, és lefoszlott a húsuk. Az egyik pompás vésetekkel díszített doboznak — mely az eddig fellelt legszebbek között van — az oldalán a Jehoszéf bar Kajafa (József, Kajafás fia) név látható.

A bizonyítékok alapján feltételezhetjük, hogy annak a főpapnak a sírjára bukkantak rá, aki a történelem legfontosabb tárgyalását — Jézus Krisztusét — vezette. Josephus zsidó történetíró úgy azonosítja őt, mint „József főpapot, akinek másik neve Kajafas volt”. A Szentírás csak a Kajafás nevet említi. Miért érdekes számunkra a személye? Vajon miért ítélte el Jézust?

Családi háttér és neveltetés

Kajafás egy másik főpapnak, Annásnak a lányát vette feleségül (János 18:13). Frigyüket alighanem már évekkel az esküvő előtt eltervezték, minthogy mind a két család biztos akart lenni abban, hogy előnyös házasság köttetik. Ehhez alaposan végig kellett nézniük a családfákat, hogy megbizonyosodjanak a papi leszármazás tisztaságáról. Nyilván mindkét család gazdag és előkelő volt; vagyonuk a Jeruzsálem környéki nagy kiterjedésű birtokokból származhatott. Annásnak kétségtelenül fontos volt, hogy leendő veje megbízható politikai szövetségese legyen. Úgy tűnik, Annás és Kajafás egyaránt a szadduceusok befolyásos szektájához tartozott (Cselekedetek 5:17).

Egy előkelő papi család tagjaként Kajafás bizonyára kapott oktatást a Héber Iratokból és annak magyarázatából. Templomi szolgálatát 20 éves korában kezdhette, de hogy mikor lett főpap, arról nincs tudomásunk.

Főpapok és papi elöljárók

A főpapi tisztség eredetileg apáról fiúra szállt, és egy életre szólt. Ámde az i. e. második században a Hasmóneusok magukhoz ragadták a főpapi pozíciót.a Nagy Heródes kinevezett és leváltott főpapokat, jelezve ezzel, hogy a tényleges hatalom az övé. A római kormányzók hasonlóan jártak el.

Ezek a fejlemények vezettek egy olyan csoport megalakulásához, melyre a Szentírás ’papi elöljárókként’ utal (Máté 26:3, 4). Ennek a csoportnak Kajafáson kívül korábbi főpapok is a tagjai voltak — például Annás —, akiket leváltottak ugyan, de továbbra is viselték a főpapi címet. Ezenkívül a hatalmon lévő és a korábbi főpapok közeli családtagjai is beletartoztak a papi elöljárók körébe.

A rómaiak Júdea napi igazgatását átengedték a zsidó nemességnek, mely a papi elöljárókat is magában foglalta. Így Róma úgy tudta irányítani a tartományt, és behajtani az adókat, hogy nem kellett sok katonát állomásoztatnia ott. Róma elvárta a zsidó vezetőktől, hogy tartsák fenn a rendet, és védjék az érdekeit. A római kormányzók nem kedvelték különösebben a zsidó vezetőket, akik rossz néven vették a római fennhatóságot. De mindkét félnek érdeke volt, hogy a stabil kormányzás érdekében együttműködjön.

Kajafás napjaiban a főpap volt a zsidó politikai elit feje. Annást i. sz. 6-ban vagy 7-ben jelölte ki erre a tisztségre Kviríniusz, Szíria római kormányzója. A rabbinikus hagyomány szerint a legelőkelőbb zsidó családokat kapzsiság, nepotizmus, elnyomás és erőszak jellemezte. Egy írónő feltételezése szerint Annás főpap elintézte, hogy a veje „mihamarabb feljebb kerüljön a templomi hierarchiában; elvégre minél nagyobb rangja volt, annál jobban fel tudta őt használni”.

Valerius Gratus, Júdea kormányzója i. sz. 15 táján távolította el hivatalából Annást. Gyors egymásutánban három személy töltötte be utána a főpapi tisztet, köztük Annás egyik fia is. Kajafás i. sz. 18 körül lett főpap. Poncius Pilátus, akit i. sz. 26-ban neveztek ki Júdea kormányzójának, a tízéves kormányzósága idején végig megtartotta hivatalában Kajafást. Jézus szolgálata idején is ő volt a főpap, és még akkor is, amikor a tanítványok elkezdtek prédikálni. Kajafás ellenezte a keresztények üzenetét.

Tart Jézustól, és tart Rómától is

Kajafás veszélyes lázítót látott Jézusban. Jézus vitatta azt, ahogyan a papság a sabbatra vonatkozó törvényeket értelmezte, és kiűzte a templomból a kereskedőket és a pénzváltókat, mondván, hogy „rablók barlangjává” tették (Lukács 19:45, 46). Egyes történészek úgy vélik, hogy a templomi elárusítóhelyek Annás családjának tulajdonában voltak, és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Kajafás megpróbálta elhallgattatni Jézust. Amikor a papi elöljárók hivatalszolgákat küldtek Jézusért, hogy tartóztassák le, azok annyira elcsodálkoztak a szavain, hogy dolgavégezetlenül tértek vissza (János 2:13–17; 5:1–16; 7:14–49).

Figyeljük meg, mi történt, amikor a zsidó papság értesült róla, hogy Jézus feltámasztotta Lázárt. János evangéliuma így számol be róla: „A papi elöljárók és a farizeusok . . . összehívták a szanhedrint, és így szóltak: »Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz. Ha így hagyjuk őt, mindnyájan hinni fognak benne, és eljönnek a rómaiak, és elveszik helyünket is, nemzetünket is«” (János 11:47, 48). A szanhedrin úgy látta, hogy Jézus veszélyezteti a vallásos intézmény tekintélyét és a közrendet, melyért felelősséggel tartoztak Pilátusnak. Bármilyen népi megmozdulás, amelyet a rómaiak lázadónak ítélnek, kiválthatta, hogy beavatkozzanak a zsidók ügyeibe, ezt pedig a szanhedrin okvetlenül el akarta kerülni.

Azt nem tagadhatta Kajafás, hogy Jézus hatalmas tetteket hajtott végre, mégsem hitt, hanem csak az foglalkoztatta, hogy megőrizze a saját tekintélyét és hatalmát. Hogyan is ismerhette volna el Lázár feltámadását, amikor szadduceus lévén nem hitt a feltámadásban? (Cselekedetek 23:8).

Kajafás kimutatta a foga fehérjét, amikor ezt mondta elöljárótársainak: „nem gondoltok bele, hogy hasznotokra van, hogy e g y ember haljon meg a népért, és ne az egész nemzet pusztuljon el.” A beszámoló így folytatódik: „Ezt azonban nem saját magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az évben, arról prófétált, hogy Jézusnak meg kell halnia a nemzetért, és nemcsak a nemzetért, hanem azért is, hogy az Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse. Attól a naptól kezdve azért tanácskoztak, hogy megöljék” Jézust (János 11:49–53).

Kajafás nem volt teljesen tisztában a szavai jelentőségével. Főpapi tiszténél fogva próféciát mondott.b Jézus halála valóban hasznos volt, de nem csak a zsidóknak. Váltságáldozata az egész emberiségnek elhozta a bűn és a halál fogságából való megszabadulást.

Gyilkos szándékú összeesküvés

A zsidó papi elöljárók és vének összegyűltek Kajafásnál, hogy megtárgyalják, hogyan foghatnák el és ölhetnék meg Jézust. A főpapnak valószínűleg volt beleszólása, hogy mennyi pénzt adjanak Iskariót Júdásnak Jézus elárulásáért (Máté 26:3, 4, 14, 15). Egy gyilkosság azonban nem volt elég Kajafás gonosz céljának az eléréséhez. „A papi elöljárók pedig tanácsot tartottak, hogy Lázárt is megöljék, mert a zsidók közül sokan . . . miatta . . . hittek Jézusban” (János 12:10, 11).

Kajafás egyik rabszolgája, Málkus is a Jézus elfogására küldött emberek között volt. Miután elfogták Jézust, először Annáshoz, majd Kajafáshoz vitték kihallgatni, aki addigra már egybehívta a zsidók véneit egy törvénytelen, éjszakai tárgyalásra (Máté 26:57; János 18:10, 13, 19–24).

Kajafást nem tántorította el szándékától, hogy a hamis tanúk Jézus elleni vallomásai nem egybehangzóak. A főpap tudta, mit gondolnak a cinkosai minden önjelölt Messiásról. Ezért felszínre akarta hozni, hogy Jézus Messiásnak mondja-e magát. Jézus azt felelte, hogy vádlói látni fogják őt, „amint ott ül a hatalom jobbján, és eljön az ég felhőin”. Vallásosságát mutatva a főpap színpadias mozdulattal „megszaggatta felsőruháit, és ezt mondta: »Káromlást szólt! Mi szükségünk van még tanúkra?«” A szanhedrin egyhangúlag kimondta, hogy Jézus halált érdemel (Máté 26:64–66).

A kivégzésekhez szükség volt a rómaiak jóváhagyására. A közvetítő szerepében feltehetően Kajafás tárta az ügyet Pilátus elé. Amikor Pilátus szabadon akarta bocsátani Jézust, Kajafás bizonyára ott volt azon papi elöljárók között, akik ezt kiabálták: „Feszítsd oszlopra! Feszítsd oszlopra!” (János 19:4–6). Kajafás valószínűleg felbujtotta a tömeget, hogy ne Jézus szabadon engedését követeljék, hanem egy gyilkosét, és más papi fejedelmekkel együtt ő is kijelentette képmutató módon: „Nekünk nem királyunk van, hanem császárunk” (János 19:15; Márk 15:7–11).

Kajafás nem volt hajlandó tudomásul venni a Jézus feltámadása mellett szóló bizonyítékokat. Szembeszegült Péterrel és Jánossal, később pedig Istvánnal. Azonkívül felhatalmazta Sault, hogy tartóztassa le Damaszkuszban az összes keresztényt, akit talál (Máté 28:11–13; Cselekedetek 4:1–17; 6:8—7:60; 9:1, 2). Azonban i. sz. 36-ban Szíria római kormányzója, Vitellius eltávolította hivatalából Kajafást.

A zsidó írások kedvezőtlen képet festenek Kajafás családjáról. A Babilóniai Talmud például ezt a siralmat tartalmazza: „Jaj nekem Hanin [Annás] háza miatt, jaj nekem a susogásuk, a rágalmaik miatt.” Ez a panasz feltételezések szerint „titkos tanácskozásokra” utal, „amelyeken zsarnoki lépéseket terveztek”.

Mit tanulhatunk Kajafás életéből?

Egy tudós így jellemezte a főpapokat: „merev, agyafúrt és értelmes [emberek voltak], és több mint valószínű, hogy önteltek is.” Az önteltség meggátolta Kajafást abban, hogy elfogadja a Messiást. Ezért nem kell meglepődnünk azon, hogy az emberek ma elutasítják a Biblia üzenetét. Némelyeket nem érdekel annyira a Szentírás igazsága, hogy lemondjon olyan hitnézetekről, melyek kedvesek neki. Mások talán méltóságon alulinak érzik, hogy a jó hír alázatos prédikálói legyenek. A becstelen vagy kapzsi embereket pedig taszítják a keresztényi irányadó mértékek.

Kajafás mint főpap segíthetett volna a zsidóknak elfogadni a Messiást, de a hatalomvágya miatt megvetette Jézust. Alighanem a sírig ellenállt. A tetteiről szóló feljegyzés azt mutatja, hogy a csontjainkon kívül valami más is marad utánunk a halálunkkor. Viselkedésünkkel végleg meghatározzuk, hogy jó vagy rossz hírnevet szereztünk-e Istennél.

[Lábjegyzet]

[Kép a 10. oldalon]

József, Kajafás fia

[Kép a 10. oldalon]

A mintegy 15 évvel ezelőtt felfedezett osszárium

[Képek forrásának jelzése a 10. oldalon]

Osszárium, felirat és a háttérben lévő barlang: Courtesy of Israel Antiquities Authority