AKASZTÁS

Jehova Izraelnek adott törvényének a hatálya alatt bizonyos bűnözőket a kivégzésük után oszlopra akasztottak egy nyilvános helyen figyelmeztető példákként, ’Isten előtt átkozott’ személyekként. Az ilyen felakasztott halottat még napnyugta előtt le kellett venni az oszlopról, és el kellett temetni, különben beszennyeződött volna a föld, amelyet Isten az izraelitáknak adott (5Mó 21:22, 23). Az izraeliták még akkor is követték ezt a parancsot, ha a kivégzett személy nem volt izraelita (Jzs 8:29; 10:26, 27).

Saul két fiát és öt unokáját, akiket Dávid a gibeoniaknak adott, hogy kivégezzék őket, nem temették el napnyugta előtt. Közszemlére tették őket az árpaaratás kezdetétől (március–április) egészen addig, amíg eső nem esett, vagyis valószínűleg az aratási időszak végéig. Úgy tűnik azért engedték meg a gibeoniaknak, hogy másként járjanak el ebben az esetben, mert Saul király az egész nemzetet bűnnel terhelte, mivel megölt néhányat a gibeoniak közül, és így megszegte azt a szövetséget, amelyet még Józsué kötött velük évszázadokkal korábban (Jzs 9:15). Isten három évig éhínséget hozott a földre, hogy kifejezésre juttassa a haragját. Tehát a testek addig voltak közszemlére téve, amíg Jehova véget nem vetett a szárazságnak, és esőt nem hozott, kimutatva, hogy elmúlt a haragja. Ekkor Dávid eltemette a férfiak csontjait, és ezután „Isten meghallgatta az országért való könyörgéseket” (2Sá 21:1–14).

Eszter könyvének története beszámol több ember felakasztásáról is. Minden egyes esetben ugyanaz a héber szó (tá·láʹ,  jel.: ’akaszt’, ’felakaszt’) szerepel. Konkrét említés történik arról, hogy Hámán 10 fiát megölték a zsidók, majd másnap felakasztották őket (Esz 9:7–10, 13, 14). A többi felakasztott személlyel is valószínűleg így bántak, vagyis magasra akasztva közszemlére tették a holttestüket, mivel a bűneikkel megsértették a királyt (Esz 2:21–23; 7:9, 10). Ugyanez a héber szó szerepel akkor is, amikor a Biblia a fáraó fősütőmesterének felakasztásáról beszél (1Mó 40:22; 41:13).

Az Izrael körül élő népek általában kegyetlenebbül hajtották végre a büntetéseket, mint az izraeliták, és sokkal jobban megszégyenítették a kivégzetteket. Amikor Babilon seregei elfoglalták Jeruzsálemet, kíméletlen büntetést hajtottak végre a nemeseken: néhány fejedelmet a „kezüknél fogva” akasztottak fel (Si 5:12).

Jézus Krisztust a Palesztinát irányító római kormányzat parancsára élve oszlopra akasztották, a fához szögezve őt (Jn 20:25, 27). Pál apostol elmagyarázza, hogy az a mód, ahogyan Jézus meghalt, nagyon fontos volt a zsidóknak, hiszen „Krisztus megvásárlás által megszabadított minket a Törvény átkától azzal, hogy átokká lett helyettünk, mert meg van írva: »Átkozott mindenki, aki oszlopra van akasztva«” (Ga 3:13; lásd: OSZLOPRA FESZÍTÉS).

A Bibliában feljegyzett öngyilkosságok közül kettő úgy történt, hogy az öngyilkos személy felakasztotta magát, és megfulladt. Ahitófel, Dávid áruló tanácsadója megfojtotta magát („felakasztotta magát”, LXX, Kat., ÚRB) (2Sá 17:23). Ahitófel tette prófétailag előrevetítette, hogy mit fog tenni Jézus áruló apostola, Iskariót Júdás (Zs 41:9; Jn 13:18). Júdás is felakasztotta magát (Mt 27:5). Úgy tűnik, hogy a kötél, amivel felakasztotta magát, elszakadt, vagy talán a faág tört el, „és [Júdás] fejjel lefelé lezuhanva, nagy csattanással kettészakadt középen, és minden belső része kiomlott” (Cs 1:18).