PROZELITA

Megtért, azaz olyan személy, aki – ha férfiról van szó, körülmetélkedve – áttért a judaizmusra (Mt 23:15, Rbi8, lábj.). A görög pro·széʹlü·tosz (prozelita) szót mind a Septuaginta, mind a Keresztény Görög Iratok használja.

Jehova több mint 1900 éven át egy különleges, kiválasztott néppel, Ábrahám családjával és magvával, elsősorban Izrael nemzetével foglalkozott. Volt viszont lehetőség arra, hogy egy nem héber vagy nem izraelita is Jehovát szolgálja az Ő igaz imádatra vonatkozó elvárásai alapján, ha ezt úgy kívánta. Ehhez azonban át kellett térnie az igaz vallásra, azaz prozelitává kellett válnia. A mózesi törvény külön elrendezéseket tartalmazott az Izraelben élő, de nem izraelita származású személyekre vonatkozóan. Egy ilyen „jövevény” Jehova teljes jogú imádójává válhatott, és ha férfi volt, körül kellett metélkednie annak elismeréséül, hogy elfogadja az igaz imádatot (2Mó 12:48, 49). A prozelitáknak meg kellett tartaniuk az egész Törvényt, és a test szerinti zsidóknak úgy kellett bánniuk velük, mint a testvéreikkel (3Mó 19:33, 34; 24:22; Ga 5:3; lásd: JÖVEVÉNY). A ’jövevénynek’ (’idegennek’, Kám.) fordított héber gér szó nem mindig jelöl ilyen, vallási értelemben vett megtértet (1Mó 15:13; 2Mó 2:22; Jr 14:8), de abban a több mint 70 esetben, amikor a Septuaginta fordítói feltehetően úgy gondolták, hogy ezt jelenti, a görög pro·széʹlü·tosz szóval adták vissza.

Izrael történelme során mindig is voltak olyan nem zsidók, akik prozelitává lettek, és valójában úgy tekintették a zsidókat, ahogy a moábita Ruth kifejezte Naominak: „néped az én népem lesz, és Istened az én Istenem” (Ru 1:16; Jzs 6:25; Mt 1:5). Salamonnak a templom felavatásakor mondott imája azt tükrözte, hogy Isten tárt karokkal várja azokat a sok nemzetből valókat, akik Őt akarják szolgálni prozelitákként, és nagylelkű velük (1Ki 8:41–43). A név szerint említett nem zsidók között, akik minden bizonnyal prozelitává lettek, megemlíthetjük az edomita Doégot (1Sá 21:7), a hettita Uriást (2Sá 11:3, 11) és az etióp Ebed-Meleket (Jr 38:7–13). Amikor Márdokeus idejében a zsidók engedélyt kaptak arra, hogy felkeljenek, és megvédjék magukat, „a föld népei közül sokan zsidónak mondták magukat” (Esz 8:17). A Septuaginta (Bagster) így fogalmaz: „És a pogányok közül sokan körülmetélkedtek, és zsidóvá lettek.”

Tevékeny térítés: A babiloni száműzetés miatt a judaizmus széles körben elterjedt. A diaszpórában élő zsidók a legkülönfélébb nemzetiségű nem zsidó személyekkel is kapcsolatba kerültek. A zsinagógák létesítése, és az, hogy a Héber Iratokhoz hozzá lehetett férni görög nyelven, megkönnyítette a római világban élőknek, hogy megismerkedjenek a zsidó vallással. Ókori írók, például Horatius és Seneca tanúsították, hogy a különböző országokban számtalan ember csatlakozott a zsidókhoz, s ezáltal prozelitává vált. Josephus beszámolt róla, hogy a szíriai Antiókiában élő zsidók „rengeteg görögöt hitükre térítettek, úgyhogy ezeket valamiképpen ezzel a maguk sorstársaivá tették” (A zsidó háború. VII. könyv, III. fej., 3. bek.). A The Interpreter’s Dictionary of the Bible rámutat, hogy „a Rómában élő zsidók olyan erőszakosan térítettek, hogy az a vád érte őket, hogy vallásgyakorlatukkal meg akarják fertőzni a rómaiakat, s a kormány i. e. 139-ben kiűzte a városból a fő propagandistákat” (3. köt. 925. o.). Persze lehet, hogy ez a vád nem volt megalapozott, vagy eltúlozták, talán politikai okokból, vagy valamilyen rasszista, illetve vallási előítélet miatt. Mindenesetre maga Jézus ezt mondta a képmutató írástudókról és farizeusokról: „beutazzátok a tengert és a szárazföldet, hogy egyvalakit prozelitává tegyetek, és amikor az lesz belőle, gyehennára valóvá teszitek, kétszerte inkább magatoknál” (Mt 23:15).

Erőszakos térítés: Nem minden prozelitát nyertek meg békés eszközökkel. Josephus történetíró elmondta, hogy amikor I. Joannész Hürkanosz legyőzte az idumeaiakat (edomitákat) i. e. 125 körül, azt mondta a népnek, hogy az országukban maradhatnak, ha hajlandók körülmetélkedni, tehát ezáltal kényszerítette őket, hogy váljanak prozelitává (A zsidók története. XIII. könyv, 9. fej., 1.). Arisztobulosz, Joannész Hürkanosz fia ugyanezt tette Iturea népével (XIII. könyv, 11. fej., 3.). Később a zsidók Alexandrosz Jannaiosz vezetésével elpusztították Pellát, amiért lakosai nem akartak prozelitává válni (XIII. könyv, 15. fej., 4.). Kétségtelen, hogy az ilyen tettek mozgatórugója inkább politikai megfontolás, mintsem misszionáriusi buzgalom volt.

Prozeliták kereszténnyé válnak: A Keresztény Görög Iratok feljegyzéséből látszik, hogy a körülmetélt prozeliták közül némelyek őszintén imádták Jehovát. A között a sok-sok ember között, akik i. sz. 33 pünkösdjén számos nemzetből összegyűltek, és Péter beszédét hallva kereszténnyé váltak, egyaránt voltak „zsidók és prozeliták” (Cs 2:10). A más országokban élő prozeliták Jeruzsálembe utaztak, engedelmeskedve ezzel Jehova törvényének. Ezt tette az etióp eunuch is. Mielőtt Fülöp megkeresztelte, ő is Jeruzsálemben járt, hogy ott imádja Jehovát, hazafelé tartva pedig Isten Szavát olvasta (Cs 8:27–38). Ez az ember nyilván abban az értelemben volt eunuch, hogy udvari tisztviselőként szolgált, hiszen ha kasztrált férfi lett volna, nem válhatott volna prozelitává (5Mó 23:1; lásd: ETIÓPIA, ETIÓP). A keresztény gyülekezet első napjaiban „Nikolauszt, az antiókiai prozelitát” különleges feladatokkal bízták meg az eledel szétosztásával kapcsolatban, mivel „szellemmel és bölcsességgel” teljes férfi volt (Cs 6:2–6).

A jó hír terjesztése a nem zsidók között: A keresztény üzenet i. sz. 36-ig kizárólag a zsidók, a körülmetélt prozelitává vált nem zsidók és a szamáriaiak között hirdettetett. Az itáliai Kornéliuszról azt olvassuk, hogy „hitbuzgó ember [volt], aki. . . félte az Istent. Ő sok irgalmas adományt adott a népnek, és folyton könyörgött az Istenhez.” Mégsem volt prozelita, mivel körülmetéletlen nem zsidó volt (Cs 10:1, 2; vö.: Lk 7:2–10). Amint megnyílt az út a nem zsidók előtt is, nagyobb méreteket öltött a tevékeny, keresztény misszionáriusi munka. Mindamellett Pál sokszor először a zsidóknak és a prozelitáknak prédikált azokban a városokban, ahová utazott. Pál nagyon szerette zsidó testvéreit, és vágyott rá, hogy megmentésben részesüljenek (Ró 9:3; 10:1). Ezenkívül logikus is volt, hogy elsőként a zsidókhoz és a prozelitákhoz szóljon, hiszen ők ismerték Jehovát és a törvényeit, és várták a Messiást. Neveltetésüknél fogva a köztük lévő, jó szívállapotú emberek felismerték, hogy Jézus Krisztus váltja valóra a reményeiket. Erős magvát alkothatták egy gyülekezetnek, így aztán taníthatták a nem zsidókat, akik még semmit sem tudtak Jehováról és a Szaváról.