JÁNOS

(a Jehó·chá·nánʹ magyar megfelelője,  jel.: ’Jehova kegyes volt; Jehova könyörületes volt’):

1. Keresztelő János; Zakariás és Erzsébet fia; Jézus előfutára. Az apja és az anyja egyaránt Áron papi családjából származott. Zakariás Abija osztályához tartozó pap volt (Lk 1:5, 6).

Csoda folytán születik: I. e. 3-ban, amikor Abija osztálya volt beosztva szolgálatra, Zakariásra került a sor, hogy abban a ritka kiváltságban legyen része, hogy füstölőszert ajánlhat fel a szentélyben. Mialatt a füstölőoltár előtt állt, megjelent Gábriel angyal, és bejelentette, hogy Zakariásnak fia fog születni, akinek a János nevet kell adnia. A fiú egész életében nazireus lesz, mint Sámson volt annak idején. Nagy lesz Jehova előtt, őelőtte fog járni, „hogy felkészített népet készítsen elő” neki. János születése Istentől való csoda lesz, mivel Zakariás és Erzsébet mindketten előrehaladott korúak (Lk 1:7–17).

Amikor Erzsébet hat hónapos terhes volt, meglátogatta a rokona, Mária, aki a szent szellem által teherbe esett. Mihelyt Erzsébet meghallotta rokona üdvözlését, a magzat megmozdult a méhében, Erzsébet pedig betelve szent szellemmel elismerte, hogy Mária megszületendő gyermeke az ő ’Ura’ lesz (Lk 1:26, 36, 39–45).

Amikor megszületett Erzsébet gyermeke, a szomszédok és a rokonok az apja után Zakariásnak akarták hívni, de Erzsébet ezt mondta: „Semmiképpen sem, hanem Jánosnak fogják nevezni.” Megkérdezték az apját, hogy ő milyen nevet adna a kicsinek. Zakariás Gábriel bejelentése óta az angyal szavainak megfelelően nem tudott beszélni, így hát felírta egy táblára, hogy „János a neve”. Zakariás szája ekkor megnyílt, és beszélni kezdett. Ebből mindenki felismerte, hogy Jehova keze a gyermekkel van (Lk 1:18–20, 57–66).

Szolgálatának kezdete: János a gyermekkorát Júdea hegyvidékén töltötte, ahol a szülei is laktak. „Tovább növekedett, és erősödött szellemben, és a pusztában maradt addig a napig, amelyen nyilvánosan megmutatta magát Izraelnek” (Lk 1:39, 80). Lukács szerint János Tiberius császár uralkodásának 15. évében kezdte a szolgálatát. János akkor kb. 30 éves volt. Noha nincs feljegyzés arról, hogy János papi szolgálatot látott volna el a templomban, a papok ennyi idős korukban kezdhették meg feladataik teljes ellátását (4Mó 4:2, 3). Augustus i. sz. 14. augusztus 17-én halt meg, szeptember 15-én pedig a római szenátus kinevezte Tiberiust császárnak; így az ő 15. éve i. sz. 28 második felétől i. sz. 29 augusztusáig vagy szeptemberéig tartott. Minthogy Jézus (aki szintén 30 év körüli volt) ősszel ment el megkeresztelkedni, Jánosnak, aki nála hat hónappal idősebb volt, i. sz. 29 tavaszán kellett elkezdenie a szolgálatát (Lk 3:1–3, 23).

János Júdea pusztájában kezdett prédikálni, ezt mondva: „Tanúsítsatok megbánást, mert elközeledett az egek királysága” (Mt 3:1, 2). Illés prófétához hasonlóan teveszőr ruhát és dereka körül bőrövet viselt. Eledele sáska volt, meg vadméz (2Ki 1:8; Mt 3:4; Mk 1:6). Tanító volt, ezért a tanítványai ’rabbinak’ szólították (Jn 3:26).

Munkájának a célja: János a bűnök megbocsátására szolgáló keresztséget prédikálta a bűnbánatot gyakorlóknak, de kizárólag zsidókat és prozelitákat keresztelt (olyanokat, akik áttértek a zsidó vallásra) (Mk 1:1–5; Cs 13:24). János elküldésével Isten szerető-kedvességet nyilvánított ki a zsidók iránt. Szövetségben álltak Jehovával, de vétkeztek a törvényszövetségben foglaltak ellen. János ráébresztette őket, hogy megszegték a szövetséget, és megbánásra buzdította a tiszta szívűeket. Vízben való megkeresztelkedésük a megbánásukat jelképezte. Így felkészültek arra, hogy felismerjék a Messiást (Cs 19:4). Mindenféle ember ment Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjen, szajhák és adószedők is (Mt 21:32). Voltak farizeusok és szadduceusok is, akik meg akartak keresztelkedni; János nekik csípős szavakkal megmondta, hogy a küszöbön áll az elítélésük. Kímélet nélkül ’viperafajzatoknak’ nevezte őket, és rámutatott, hogy hiábavaló abban bízniuk, hogy Ábrahám leszármazottai (Mt 3:7–12).

János arra tanította a hozzá jövőket, hogy osszák meg javaikat másokkal, ne zsaroljanak ki pénzt embertársaiktól, elégedjenek meg az ellátásukra kapott dolgokkal, és senkit se zaklassanak (Lk 3:10–14). Imádkozni is megtanította megkeresztelt követőit (Lk 11:1). Abban az időben „a nép várakozott, és mindenki így okoskodott szívében Jánosról: »Lehetséges volna, hogy ő a Krisztus?«” János megmondta, hogy nem ő az, és kijelentette, hogy aki utána jön, az sokkal nagyobb lesz nála (Lk 3:15–17). A papok és a léviták odamentek hozzá a Jordánon túli Betániába, és megkérdezték tőle, hogy ő Illés-e, vagy „a Próféta”, ő pedig nyíltan megmondta, hogy egyik sem (Jn 1:19–28).

János nem tett ugyan csodákat, mint Illés (Jn 10:40–42), mégis Illés szellemével és erejével jött. Hatalmas cselekedet volt részéről, hogy ’visszafordította az apák szívét a gyermekekhez, és az engedetleneket az igazságosak gyakorlati bölcsességéhez’. Betöltötte küldetése célját, tudniillik azt, „hogy felkészített népet készítsen elő Jehovának”. Igen, ’Izrael fiai közül sokakat visszafordított Jehovához, az Istenükhöz’ (Lk 1:16, 17). Jehova képviselője, Jézus Krisztus előtt járt.

János bemutatja ’Isten Bárányát’: I. sz. 29 őszén Jézus elment Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjen. János először tiltakozott, hiszen tisztában volt vele, hogy ő maga bűnös ember, Jézus azonban igazságos. Ám Jézus ragaszkodott hozzá, hogy megkeresztelje. Isten jelt ígért Jánosnak, hogy azonosítani tudja a Fiát (Mt 3:13; Mk 1:9; Lk 3:21; Jn 1:33). Jézus keresztelkedésekor nyilvánvalóvá vált ez a jel: János látta, amint Isten szelleme leszáll Jézusra, és hallotta, hogy Isten a Fiának nevezi Jézust. Kétségtelenül senki más nem volt jelen Jézus keresztelkedésekor (Mt 3:16, 17; Mk 1:9–11; Jn 1:32–34; 5:31, 37).

Jézus a keresztelkedése után úgy 40 napig a pusztában tartózkodott. Amikor visszatért, János így mutatta be a tanítványainak: „Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét” (Jn 1:29). Másnap Andrással és egy másik tanítvánnyal – valószínűleg Jánossal, Zebedeus fiával – ismertette meg Isten Fiát (Jn 1:35–40). Így Keresztelő János, az izraelita juhakol hűséges ’ajtóőre’ kezdte átirányítani a tanítványait ’a jó pásztorhoz’ (Jn 10:1–3, 11).

Míg Jézus tanítványai Júdea vidékén kereszteltek, János is keresztelt, a Szálim közelében levő Ainonban (Jn 3:22–24). Amikor János arról értesült, hogy Jézusnak sok új tanítványa van, nem lett féltékeny, hanem ezt mondta: „az örömöm. . . teljessé lett. Neki tovább kell növekednie, nekem pedig kisebbednem” (Jn 3:26–30).

Szolgálatának utolsó napjai: János fenti kijelentése igaznak bizonyult. Buzgón szolgált egy évet vagy talán még tovább, de aztán erővel leállították a tevékenységét. Heródes Antipasz börtönbe vetette, mivel János megfeddte őt, amiért házasságtörő módon feleségül vette Heródiást, elvéve az asszonyt a testvérétől, Fülöptől. Antipasz névlegesen prozelita volt, s mint ilyen, köteles volt betartani a Törvényt, ezért félt Jánostól, akit igazságos férfinak ismert (Mk 6:17–20; Lk 3:19, 20).

János a börtönben, nyilvánvalóan Tibériásban, hallott róla, hogy Jézus hatalmas cselekedeteket visz véghez, például feltámasztotta egy naini özvegyasszony fiát. Magától Jézustól szeretett volna megerősítést, ezért elküldte hozzá két tanítványát, hogy kérdezzék meg: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy másvalakit várjunk?” Jézus nem adott közvetlen választ, hanem János tanítványainak a szeme láttára sokakat meggyógyított, sőt, démonokat is kiűzött. Ezek után azt mondta a tanítványoknak, hogy számoljanak be róla, hogy a vakok, süketek és sánták meggyógyulnak, a jó hír pedig hirdettetik. Így János nem pusztán szavak, hanem Jézus tetteinek a bizonysága által vigasztalódhatott és nyugodhatott meg, hogy csakugyan Jézus a Messiás (Krisztus) (Mt 11:2–6; Lk 7:18–23). Miután János követei elmentek, Jézus feltárta a sokaságnak, hogy János több mint próféta, hogy ő az, akiről Jehova prófétája, Malakiás írt. Továbbá Jánosra alkalmazta az Ézsaiás 40:3-at, ahogyan korábban János apja, Zakariás is (Ma 3:1; Mt 11:7–10; Lk 1:67, 76; 7:24–27).

Jézus Krisztus azt is elmondta a tanítványainak, hogy János eljövetele beteljesítette a Malakiás 4:5, 6-ban feljegyzett próféciát, mely szerint Isten elküldi Illés prófétát, mielőtt eljön az ő nagy és félelmetes napja. De bármennyire nagy volt is János („az asszonyoktól születettek között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál”), nem fog a felkentek (Krisztus ’menyasszonya’) közé tartozni, akik Krisztussal fognak uralkodni az égi Királyságban (Je 21:9–11; 22:3–5), mert ahogy Jézus mondta, „az egek királyságában a kisebb is nagyobb nála” (Mt 11:11–15; 17:10–13; Lk 7:28–30). Jézus ezenkívül közvetett módon megvédte Jánost, amikor azzal vádolták, hogy démon van benne (Mt 11:16–19; Lk 7:31–35).

Valamivel ezután Heródiás kitöltötte a bosszúját Jánoson. Heródesnek annyira tetszett a születésnapi ünnepségén Heródiás lányának a tánca, hogy megesküdött rá, hogy bármit kér is, megadja neki. A lány az anyja tanácsára János fejét kérte. Heródes az esküjére és a jelenlevőkre való tekintettel teljesítette a kérést. Jánost lefejezték a börtönben, majd a fejét egy tálcán odaadták a lánynak, ő pedig odavitte az anyjának. János tanítványai később elvitték a holttestet és eltemették, majd beszámoltak Jézusnak a történtekről (Mt 14:1–12; Mk 6:21–29).

János halála után Heródes hallott Jézus szolgálatáról, arról, hogy prédikál, gyógyít és démonokat űz ki. Megrémült, mert azt hitte, hogy Jézus nem más, mint a feltámadt János. Nagyon szeretett volna találkozni Jézussal, de nem azért, hogy meghallgassa, miről prédikál, hanem mert nem volt benne biztos, hogy jól gondolja-e (Mt 14:1, 2; Mk 6:14–16; Lk 9:7–9).

Véget ér János keresztsége: János keresztsége i. sz. 33. pünkösd napjáig tartott, amikor is kitöltetett a szent szellem. Akkortól kezdve „az Atyának, a Fiúnak és a szent szellemnek nevében” való keresztséget hirdették (Mt 28:19; Cs 2:21, 38). Akiket ezután kereszteltek meg János keresztségével, azoknak újból meg kellett keresztelkedniük az Úr Jézus nevében, hogy megkapják a szent szellemet (Cs 19:1–7).

2. Simon Péter apostol apja. A János 1:42-ben és a 21:15–17-ben Jánosnak nevezik a Sínai kódex és az ólatin fordítások szerint. Némelyik kézirat és fordítás Jónának nevezi. A Máté 16:17 szerint Jézus Jónásnak hívja.

3. János apostol; Zebedeus és, úgy tűnik, Salómé fia (vö.: Mt 27:55, 56; Mk 15:40), Jakab apostol testvére, méghozzá valószínűleg az öccse, mivel Jakabot általában előbb említik, ha mindkettőjükről szó van (Mt 10:2; Mk 1:19, 29; 3:17; 10:35, 41; Lk 6:14; 8:51; 9:28; Cs 1:13). Zebedeus a Dávid házából származó Salómét vette feleségül, aki feltehetően Máriának, Jézus anyjának az édestestvére volt.

Háttér: Úgy tűnik, János családja meglehetősen jómódú volt. Halászvállalkozásuk elég nagy volt ahhoz, hogy legyenek üzlettársaik és napszámosaik (Mk 1:19, 20; Lk 5:9, 10). Zebedeus felesége, Salómé azok között az asszonyok között volt, akik elkísérték Jézust, és szolgáltak neki, amikor Galileában volt (vö.: Mt 27:55, 56; Mk 15:40, 41), és másokkal együtt fűszereket vitt, hogy előkészítse Jézus holttestét a temetésre (Mk 16:1). Jánosnak nyilvánvalóan volt saját háza (Jn 19:26, 27).

Zebedeus és Salómé hűséges héberek voltak, és a bizonyítékok arra mutatnak, hogy Jánost a Szentírás tanítása szerint nevelték. Általános nézet, hogy ő volt Keresztelő Jánosnak az a tanítványa, amelyik Andrással volt akkor, amikor János bejelentette: „Íme, az Isten Báránya!” Abból, hogy habozás nélkül elfogadta Jézust mint a Krisztust, arra következtethetünk, hogy ismerte a Héber Iratokat (Jn 1:35, 36, 40–42). Bár sehol sem olvasunk arról, hogy Zebedeus akár Keresztelő Jánosnak, akár Krisztusnak a tanítványává vált volna, úgy látszik, nem ellenezte, hogy a két fia Jézussal együtt teljes időben prédikáljon.

Amikor Jánost és Pétert a zsidó elöljárók elé vitték, azok „iskolázatlan és egyszerű” embereknek tartották őket. Ez azonban nem azt jelentette, hogy semmilyen oktatásban sem részesültek, vagy hogy nem tudtak írni-olvasni, hanem azt, hogy nem jártak a rabbik iskoláiba. A beszámoló szerint viszont „rájuk ismertek, hogy Jézussal voltak” (Cs 4:13).

Krisztus tanítványa lesz: Miután i. sz. 29 őszén feltárták Jánosnak, hogy Jézus a Krisztus, ő kétségtelenül követte Jézust Galileába, és szemtanúja volt az első csodájának Kánában (Jn 2:1–11). Valószínűleg elkísérte Jézust Galileából Jeruzsálembe, majd visszafelé Szamárián át Galileába, mivel oly élénken számol be az eseményekről, mint aki szemtanúja volt azoknak. De magában a feljegyzésben nem esik szó erről (Jn 2–5.). Mindazonáltal János még egy ideig nem hagyott fel a halászattal. A következő évben Jézus a Galileai-tenger mellett sétált, miközben Jakab és János a csónakban apjukkal, Zebedeussal a hálóikat javítgatták. Jézus elhívta őket, hogy legyenek teljes időben ’emberek halászai’. Lukács ezt írja: „Így hát visszavitték a csónakokat a szárazföldre, és mindent otthagyva, követték őt” (Mt 4:18–22; Lk 5:10, 11; Mk 1:19, 20). Később az Úr Jézus Krisztus kiválasztotta őket, hogy legyenek az apostolai (Mt 10:2–4).

A három apostol közül, akik a legszorosabb kapcsolatban voltak Jézussal, János volt az egyik. Jézus Pétert, Jakabot és Jánost vitte fel az elváltozás hegyére (Mt 17:1, 2; Mk 9:2; Lk 9:28, 29). Az apostolok közül csak ők mehettek be Jairus házába Jézussal (Mk 5:37; Lk 8:51). Kiváltságukban állt a többieknél tovább kísérni Jézust a Gecsemáné-kertben az elárulása éjszakáján, noha akkor ők sem érezték át teljesen az alkalom jelentőségét, hiszen háromszor elaludtak, és Jézus ébresztette fel őket (Mt 26:37, 40–45; Mk 14:33, 37–41). János Jézus mellett foglalt helyet az utolsó pászkáján és az Úr vacsorájának bevezetésekor (Jn 13:23). Ő volt az a tanítvány, aki Jézus halálakor abban a nagy megtiszteltetésben részesült, hogy Jézus rábízta az anyját, hogy viselje gondját (Jn 21:7, 20; 19:26, 27).

János azonosítása az evangéliumában: János az evangéliumában soha nem nevezi meg magát. Vagy Zebedeus egyik fiáról, vagy arról a tanítványról beszél, akit Jézus szeretett. Keresztelő Jánost a többi evangéliumírótól eltérően csak „Jánosnak” hívja. Természetesebb, hogy egy ugyanolyan nevű író tesz ilyet, hiszen senki sem értené félre, hogy kiről van szó. Mások kénytelenek megadni egy második nevet vagy címet, illetve körülírással élni, hogy egyértelművé tegyék, kire gondolnak, ahogyan maga János is teszi, amikor több Mária közül valamelyikről beszél (Jn 11:1, 2; 19:25; 20:1).

Ha ennek fényében olvassuk János írását, kézenfekvő, hogy ő volt András meg nem nevezett társa, akinek Keresztelő János bemutatta Jézus Krisztust (Jn 1:35–40). Jézus feltámadása után János megelőzte Pétert, amikor a sírhoz futottak, hogy utánajárjanak a feltámadásról szóló hírnek (Jn 20:2–8). Megadatott neki, hogy még aznap este láthatta a feltámasztott Jézust (Jn 20:19; Lk 24:36), és a következő héten újból találkozhatott vele (Jn 20:26). Hetedmagával visszament halászni, és akkor Jézus megjelent nekik (Jn 21:1–14). Jézus feltámadása után János ott volt Galileában, a hegyen is, és saját fülével hallotta a parancsot: „tegyetek tanítvánnyá minden nemzetből való embereket” (Mt 28:16–20).

Életének későbbi eseményei: Jézus égbe menetele után János Jeruzsálemben volt a mintegy 120 tanítványból álló sokaságban, amikor sorsvetéssel Mátyást választották, és a 11 apostolhoz tartozónak tekintették (Cs 1:12–26). Jelen volt a szellem kitöltésekor pünkösd napján, és látta, hogy még azon a napon 3000 fővel gyarapodik a gyülekezet (Cs 2:1–13, 41). A zsidó elöljárók előtt Péterrel együtt fogalmazta meg azt az alapelvet, melyet Isten népének gyülekezete követett: „Hogy igazságos-e az Isten szemében inkább rátok hallgatni, semmint az Istenre, ítéljétek meg magatok. Ám ami minket illet, nem hagyhatunk fel azzal, hogy beszéljünk azokról, amiket láttunk és hallottunk” (Cs 4:19, 20). És a többi apostollal együtt kijelentette a szanhedrin előtt: „Mint uralkodónak, Istennek kell inkább engedelmeskednünk, semmint embereknek” (Cs 5:27–32).

Miután a felbőszült zsidók meggyilkolták Istvánt, nagy üldözés támadt a gyülekezet ellen Jeruzsálemben, és a tanítványok szétszóródtak. János azonban a többi apostollal együtt Jeruzsálemben maradt. Amikor Fülöp evangéliumhirdető prédikálásának hatására Szamáriában sokan elfogadták Isten szavát, a vezető testület elküldte Pétert és Jánost, hogy segítsen ezeknek az új tanítványoknak, hogy megkaphassák a szent szellemet (Cs 8:1–5, 14–17). Pál később azt mondta, hogy János azok között volt Jeruzsálemben, akik a gyülekezet ’oszlopainak látszottak’. János a vezető testület egyik tagjaként „részestársi jobbot” nyújtott Pálnak és Barnabásnak, amikor elküldték őket, hogy a nemzeteknek (nem zsidóknak) prédikáljanak (Ga 2:9). I. sz. 49 körül János részt vett a vezető testület megbeszélésén, amikor a nem zsidó megtértek körülmetéléséről volt szó (Cs 15:5, 6, 28, 29).

Jézus Krisztus még a földön létekor utalt rá, hogy János tovább fog élni, mint a többi apostol (Jn 21:20–22). És ő valóban mintegy 70 évig hűségesen szolgálta Jehovát. Élete vége felé száműzték Pátmosz szigetére, mégpedig azért, mert ’Istenről beszélt és Jézus mellett tanúskodott’ (Je 1:9). Ez azt bizonyítja, hogy még nagyon idős korában (i. sz. 96 táján) is lendületesen prédikálta a jó hírt.

Pátmoszon az a kitüntetés érte Jánost, hogy láthatta a Jelenések lenyűgöző látomását, melyet hűségesen le is jegyzett (Je 1:1, 2). Általános vélekedés, hogy Domitianus császár száműzte, és az utódja, Nerva császár (i. sz. 96–98) engedte szabadon. A hagyomány szerint János Efézusba ment, és ott i. sz. 98 táján megírta az evangéliumát és a három levelét, melyeket János első, második és harmadik leveleként ismerünk. Úgy tartják, hogy János Efézusban halt meg i. sz. 100 körül, Traianus császár uralkodása idején.

Személyisége: A tudósok általában véve arra a következtetésre jutottak, hogy János passzív, érzelmes és befelé forduló típus volt. Egy szövegmagyarázó így fogalmaz: „János, a merengő, emelkedett, idealista elme, angyal módjára élte le az életét” (Lange: János evangéliuma. Theologisch-homiletischen Bibelwerk. 1862, 4. o.). Arra alapozzák János jellemrajzát, hogy az apostol olyan sokat beszél a szeretetről, és hogy nem tűnik ki annyira az Apostolok cselekedeteiben, mint Péter és Pál. Azt is meg szokták jegyezni, hogy János bizonyára hagyta, hogy Péter beszéljen, amikor együtt voltak.

Az igaz, hogy amikor Péter és János együtt voltak, mindig Péter vitte a szót, de azt sehol sem olvassuk, hogy János meg sem szólalt. Ellenkezőleg, az elöljárók és a vének előtt mindketten félelem nélkül beszéltek (Cs 4:13, 19). János a szanhedrin előtt is bátran beszélt a többi apostollal együtt, jóllehet Pétert név szerint is említik (Cs 5:29). Ami pedig az elevenségét és lendületességét illeti, hát izgatottságában nem ért oda hamarabb Jézus sírjához, mint Péter? (Jn 20:2–8).

János és a testvére, Jakab még nem régóta szolgáltak apostolokként, amikor Jézus a Boanergesz ( jel.: ’mennydörgés fiai’) nevet adta nekik (Mk 3:17). Ez a cím semmiképpen sem vall szelíd érzelgősségre vagy erőtlenségre, inkább dinamikus egyéniségre. Amikor egy szamáriai falu lakosai nem voltak hajlandók befogadni Jézust, a „Mennydörgés fiai” képesek lettek volna tüzet kérni az égből, hogy megsemmisítsék őket. János korábban meg akarta akadályozni, hogy egy férfi démonokat űzzön ki Jézus nevében. Jézus mindkét esetben megfeddte és helyreigazította (Lk 9:49–56).

A két testvér ezekben az esetekben tévesen gondolkodott, és igen-igen híján volt annak a kiegyensúlyozottságnak, szeretetnek és irgalomnak, melyet később kifejlesztettek. Mindamellett ebben a két helyzetben megnyilvánult a lojalitásuk, valamint szilárd, erőteljes egyéniségük, mely jó irányba terelve határozott, energikus, hűséges tanúkká tette őket. Jakab mártírhalált halt I. Heródes Agrippa kezétől (Cs 12:1, 2), János pedig, mint oszlop és mint az utolsó életben maradt apostol, helytállt „a nyomorúságban, a királyságban és a kitartásban Jézussal közösségben” (Je 1:9).

Amikor Jakab és János – nyilvánvalóan az anyjuk által – azt kérték, hogy hadd ülhessenek Krisztus mellett a Királyságában, becsvágyukat mutatták ki, ami felháborította a többi apostolt. Jézusnak azonban remek alkalma nyílt arra, hogy elmondja, hogy aki nagy közöttük, annak szolgálnia kell a többieket. Azt is kijelentette, hogy ő maga is azért jött, hogy szolgáljon, és életét váltságul adja sokakért (Mt 20:20–28; Mk 10:35–45). Bármennyire önző volt is bennük a vágy, ez az eset fényt derít rá, hogy valóságos volt számukra a Királyság.

Ha János csakugyan olyan lett volna, amilyennek a vallásos szövegmagyarázók lefestik – gyenge, nem gyakorlatias, fásult és befelé forduló –, akkor nem valószínű, hogy Jézus Krisztus megbízta volna a Jelenések izgalmas és hatásos könyvének megírásával, melyben Krisztus többször is buzdítja a keresztényeket, hogy győzzék le a világot, beszél a jó hír világszerte történő prédikálásáról, és közli Isten viharos ítéleteit.

Tagadhatatlan, hogy János többet beszél a szeretetről, mint a másik három evangéliumíró. Ez azonban nem a finomkodó érzelgősség jele. Ellenkezőleg, a szeretet erőre vall. Az egész Törvény és a Próféták a szereteten alapult (Mt 22:36–40). „A szeretet soha nem vall kudarcot” (1Ko 13:8). A szeretet „az egység tökéletes köteléke” (Kol 3:14). Az a fajta szeretet, amelyet János ajánl, ragaszkodik az alapelvekhez, és képes határozottan feddeni, helyreigazítani és fegyelmezni, de kedvességet és irgalmat tanúsítani is.

János, ahányszor csak megjelenik a három szinoptikus evangéliumban és a saját írásaiban, mindig ugyanezt az erős szeretetet és lojalitást nyilvánítja ki Jézus Krisztus és az Atyja, Jehova iránt. A lojalitása és a rossz iránti gyűlölete abból is nyilvánvaló, hogy észreveszi a mások tettei mögötti rossz indítékokat vagy jellemvonásokat. Egyedül ő számol be arról, hogy Júdás morgott amiatt, hogy Mária drága olajjal kente meg Jézus lábát, és hogy azért méltatlankodott, mert nála volt a pénztartó, és tolvaj volt (Jn 12:4–6). Jánostól tudjuk meg, hogy Nikodémusz az éj leple alatt ment Jézushoz (Jn 3:2). Rámutat az Arimateából való József egyik súlyos hiányosságára, mégpedig arra, hogy „tanítványa volt Jézusnak, de csak titokban a zsidóktól való félelem miatt” (Jn 19:38). János képtelen volt szemet hunyni afelett, hogy valaki az Ura tanítványának vallja magát, mégis szégyelli a dolgot.

János sokkal teljesebb mértékben megteremte a szellem gyümölcsét, mire az evangéliumát és a leveleit írta, mint akkor, amikor még fiatalemberként megismerkedett Jézussal. Már egyáltalán nem volt olyan, mint amikor különleges helyet kért a Királyságban. Írásaiban megmutatkozik az érettsége, és jó tanácsokkal segít nekünk, hogy utánozzuk hűségét, lojalitását és tetterejét.

4. János Márk. Jézus egyik tanítványa, Márk evangéliumának írója. Gyakran Márk evangélistaként utalnak rá. A Márk a második neve volt. Anyjának, Máriának a jeruzsálemi otthonában rendszeresen egybegyűltek a tanítványok (Cs 12:12). János Márk elkísérte Pált és Barnabást Pál első misszionáriusi útján (Cs 12:25; 13:5), de a pamfíliai Pergában elvált tőlük, és visszatért Jeruzsálembe (Cs 13:13). Emiatt Pál később nem akarta magával vinni Márkot a következő útjára, így Barnabás egy másik irányba indult el, Márkkal együtt (Cs 15:36–41). Ám idővel Márk nyilván bebizonyította, hogy megbízható és dolgos munkás, hiszen Pál ezt írta Timóteusznak Rómából, ahol raboskodott: „Vedd magad mellé Márkot, és hozd magaddal, mert hasznos nekem a szolgálatra” (2Ti 4:11; lásd: MÁRK).

5. Zsidó elöljáró (feltehetően Annás papi elöljáró rokona), akinek Annás és Kajafás mellett része volt abban, hogy Péter és János apostolt letartóztassák, és maguk elé vitessék. Noha bizonyíték volt rá, hogy Péter csodát téve meggyógyított egy sánta férfit, ráparancsoltak Péterre és Jánosra, hogy hagyják abba a prédikálást, és meg is fenyegették őket. De mivel nem találtak rá okot, hogy megbüntessék az apostolokat, és féltek a néptől, szabadon bocsátották őket (Cs 3:1–8; 4:5–22).