ÉGBE MENETEL

Jézus Krisztus visszatérése az égbe 40 nappal a feltámadása után.

Jézus égbe menetele az Olajfák hegyén történt (Cs 1:9, 12), a k. oldalán elterülő falu, Betánia közelében (Lk 24:50). Égbe menetelének csak egy kis csoport, a hűséges apostolai voltak tanúi (Cs 1:2, 11–13). A beszámoló szerint Jézus „a szemük láttára felemeltetett, és egy felhő takarta el őt a szemük elől”. Az apostolok ezután is az eget nézték mindaddig, amíg az angyalok mást nem mondtak nekik, és tudtukra nem adták a következőket: „Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek az égbe, így fog eljönni, ugyanilyen módon, ahogy az égbe menni láttátok” (Cs 1:9–11).

Figyelemre méltó, hogy az angyalok Jézus távozásának a ’módjára’ (gör.: tro ʹposz) utaltak, nem pedig arra, hogy milyen alakban (gör.: mor·phé ʹ ) fog ez megtörténni. Amint a felhő eltakarta őt, láthatatlanná vált az emberi szemek számára. A Cselekedetek könyvének beszámolójából kiderül, hogy Jézus égbe menetele nem parádés külsőségek között vagy fanfárkíséret mellett történt. Csupán néhány hűséges követője látta, és ők is csak a kezdeti szakaszát. Jézus oly módon ment fel az égbe, hogy az apostolok tanúságot tudjanak tenni róla, mint ahogy a feltámadásának is tanúi voltak (Cs 1:3). Tehát nem egyszerűen csak „eltűnt” előlük, miként korábban a két tanítvány elől Emmausban, vagy ahogy az az angyal tette, aki miután megjelent Gedeonnak, „eltűnt a szeme elől” (Lk 24:31; Bí 6:21, 22). Jézus égbe menetele inkább annak az angyalnak a távozásához hasonlított valamelyest, aki Manoahnak és a feleségének jelent meg. Jehovának ez az angyala áldozatot készíttetett velük, és „amikor a láng felszállt az oltárról az ég felé”, akkor ő maga is „felszállt az oltár lángjában Manoahnak és feleségének a szeme láttára” (Bí 13:20).

Mivel a Cselekedetek 1:3–9 szerint Jézus 40 nappal a feltámadása után ment fel az égbe, időnek kellett eltelnie a feltámadása napján történt események között, amelyekről a Lukács 24:1–49 számol be, és az égbe menetele között, amelyről ugyanennek a fejezetnek az 51. verse ír. Azt is érdemes megjegyezni, hogy ennek a versnek az a része, hogy „és felvitetett az égbe”, hiányzik némely régi kéziratból, ezért egyes modern fordításokban nem is szerepel (Csia, NE, AT). Megtalálható azonban a Bodmer-papiruszon (P⁷⁵), az Alexandriai kódexben, az 1209. sz. Vatikáni kódexben és egyéb régi kéziratokban.

Hogyan hatott a tanítványokra? Úgy tűnik, a tanítványok az égbe menetel napjáig végig azt hitték, hogy Jézusnak egy földi királyságot kell igazgatnia, ahogy azt a Cselekedetek 1:6-ban olvasható szavaik is mutatják. Azzal, hogy Jézus látható módon indult el az égbe, és engedte nekik, hogy tanúi legyenek az égbe menetele kezdetének, nyilvánvalóvá tette előttük, hogy a Királysága az égben van, és hogy Dávidtól eltérően, aki „nem ment fel az egekbe”, ő ezután ’Isten jobbja’ felől tölti be tisztségét. Péter bátran tanúskodott erről pünkösd napján (Cs 2:32–36).

Mindez biztosan sok minden mást is eszébe juttatott a tanítványoknak, amivel Jézus korábban már utalt égi állására, és segített nekik megérteni a szavait. Annak idején megdöbbentett némelyeket, amikor megkérdezte: „Hát ha majd látjátok az Emberfiát felmenni oda, ahol azelőtt volt?” (Jn 6:62). Ezt is kijelentette még a zsidóknak: „Ti alulról vagytok, én felülről vagyok” (Jn 8:23). Az utolsó estén, amelyet az apostolaival töltött, elmondta nekik, hogy ’elmegy az Atyához, hogy helyet készítsen nekik’ (Jn 14:2, 28). Együtt lévén velük emberi életének utolsó estéjén, arról számolt be Atyjának, hogy ’elvégezte a neki adott munkát’ a földön, és így imádkozott: „dicsőíts meg magad mellett azzal a dicsőséggel, amely megvolt nekem melletted, mielőtt a világ lett.” Ezt is mondta: „hozzád megyek” (Jn 17:4, 5, 11). Amikor letartóztatták, hasonlóképpen beszélt a szanhedrin előtt (Mt 26:64). Feltámadása után pedig így szólt Mária Magdalénához: „Ne kapaszkodj tovább belém. Mert még nem mentem fel az Atyához. Hanem menj el a testvéreimhez, és mondd meg nekik: »Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez«” (Jn 20:17). Mindennek ellenére a tanítványai nyilván csak az égbe menetelekor fogták fel e kijelentések jelentőségét. István később látomást látott, amelyben Jézus az Isten jobbján állt (Cs 7:55, 56), Pál pedig tapasztalta Jézus égi dicsőségének hatását (Cs 9:3–5).

Az ’új és élő út’ felavatása: Bár Jézus fizikai testben indult el az égbe, és láthatták őt a tanítványok mint szemtanúk, nincs alapunk azt feltételezni, hogy ilyen anyagi testben folytatta volna életét, miután a felhő eltakarta. Péter apostol kijelenti, hogy Jézus a testben halt meg, de „a szellemben” támadt fel (1Pt 3:18), Pál pedig meg is fogalmazza a szabályt: „test és vér nem örökölheti Isten királyságát” (1Ko 15:50; vö. Jézusnak a Jn 12:23, 24-ben található szavait az 1Ko 15:35–45-tel). Pál Jézusnak az Isten égi jelenlétébe való fölvitetését azzal állítja párhuzamba, hogy a főpap az engesztelés napján belépett a hajlék szentek szentjének nevezett részébe, és külön kiemeli, hogy a főpap ilyenkor az áldozati állatoknak csak a vérét (nem a húsát) vitte be (Héb 9:7, 11, 12, 24–26). Az apostol ezután a függönyt, amely elválasztotta az első helyiséget a szentek szentjétől, Krisztus fizikai testéhez hasonlítja. Amikor a főpap bement a szentek szentjébe, ahol Isten jelképesen jelen volt, nem vitte magával a függönyt, hanem átment ezen az akadályon annak túloldalára, tehát maga mögött hagyta. Ezért jelenti ki Pál, hogy „Jézus vére által bátran beléphetünk a szent helyre az úton, amelyet mint új és élő utat felavatott számunkra a függönyön, azaz a testén keresztül” (Héb 9:3, 24; 10:10, 19, 20; vö.: Jn 6:51; Héb 6:19, 20).

Azzal, hogy Jézus fölment az égbe, hogy bemutassa Jehovának a vére megváltó értékét, „új és élő utat” avatott fel. Ezen az úton lehet közeledni Istenhez imában. Az, hogy ez az égi élethez is megnyitotta az utat, összhangban van Jézus azon kijelentésével, hogy addig az időig „e g y ember sem ment fel az égbe, csak az, aki az égből szállt le: az Emberfia” (Jn 3:13). Ezt az utat tehát nem Énók, nem Illés, de még csak nem is Dávid avatta fel (1Mó 5:24; 2Ki 2:11; Cs 2:34). Ahogy Pál mondja: „A szent szellem. . . világossá teszi, hogy a szent helyre vezető út még nem vált nyilvánvalóvá, míg állt az első sátor” (Héb 9:8; lásd: ÉNÓK 2.; ILLÉS 1.).

A kifejezés pontossága: Egyesek azt kifogásolják az égbe menetelről szóló beszámolóban, hogy szerintük az a kezdetleges nézet fogalmazódik meg benne, hogy az ég a föld „felett” van, ez pedig tudatlanságra vall, mert nem veszi figyelembe a világegyetem felépítését és a föld forgását. Az ilyen kritikusoknak azonban csak úgy lehetne kedvükre tenni, ha gyakorlatilag kiiktatnánk az emberek nyelvhasználatából a „fent”, „felett” és ehhez hasonló szavakat. Még napjainkban, az űrhajózás korában is olvashatunk „felszállási engedélyről”, vagy arról, hogy „220 kilométer magasságú Föld körüli pályára” állítanak egy űrkomplexumot, noha a valóságban csak eltávolodnak a Föld felszínétől valameddig az űrben (Élet és Tudomány. 1999. február 5., 175. o.). Érdekes, hogy a Jézus születéséről szóló beszámoló szerint a hírt hozó angyalok a szolgálatuk befejeztével „eltávoztak [a pásztoroktól] az égbe” (Lk 2:15; vö.: Cs 12:10). Jézus tehát az égbe menetelekor a tanítványai szemszögéből nézve fölfelé indult el, de utána már bármilyen irányba mehetett, hogy eljusson Atyja égi jelenlétébe. Itt nem pusztán az irány vonatkozásában volt szó égbe menetelről, hanem – ami még fontosabb – a tevékenységi terület és a létforma szintjére nézve is, más szóval Jézus a szellembirodalomba került, a legfelségesebb Isten magasztos jelenlétébe, és ezt a birodalmat nem emberi dimenziók vagy irányok határozzák meg. (Vö.: Héb 2:7, 9.)

Miért oly fontos? Számos okot vagy célt lehet felsorolni, amiért Jézus égbe menetele rendkívül fontos volt. Ő maga kijelentette, hogy ’el kell mennie’, mert csak így küldheti el tanítványaihoz Isten szent szellemét mint segítőt (Jn 16:7–14). Kitöltve pünkösd napján ezt a szellemet, nyilvánvalóvá tette a tanítványok előtt, hogy eljutott Isten jelenlétébe, és hogy bemutatta Neki váltságáldozata értékét (Cs 2:33, 38). Az égbe menetel azért is nélkülözhetetlen volt, mert Jézus a vére értékét nem mutathatta be a földön, a jeruzsálemi templom szentek szentjének nevezett részében, csak ’magában az égben, Isten személye előtt’ (Héb 9:24). Ezenkívül azért is fel kellett mennie az égbe, mert ő a kinevezett és megdicsőített ’nagy főpap, aki átment az egeken’ (Héb 4:14; 5:1–6). Pál kifejti, hogy ha Jézus „a földön volna, nem lenne pap”, de mivel „leült a Fenség trónjának jobbjához az egekben”, most „kitűnőbb nyilvános szolgálatot nyert, úgyhogy egy ennek megfelelően jobb szövetségnek a közvetítője is” (Héb 8:1–6). Így az öröklött bűnnek alávetett keresztények vigaszt meríthetnek annak tudatából, hogy ’van segítőjük az Atyánál: Jézus Krisztus, aki igazságos’ (1Jn 2:1; Ró 8:34; Héb 7:25).

Végezetül az égbe menetelt az is szükségessé tette, hogy Jézusra várt annak a Királyságnak az igazgatása, amelynek örököse lett, mivel „alávettettek neki angyalok és hatalmak és erők” (1Pt 3:22; Fi 2:6–11; 1Ko 15:25; Héb 10:12, 13; vö.: Dá 7:14). Jézus ’legyőzte a világot’ (Jn 16:33), és így a Zsoltárok 68:18-ban található prófécia beteljesítésében is része volt: ’fölment a magasba, és foglyokat ejtett’. Hogy ez mit jelent, azt az Efézus 4:8–12-ben fejtegeti Pál.