BÖLCSESSÉG

A bibliai értelemben vett bölcsesség lényege a józan ítélőképesség, amely ismeretre és értelemre épül; az a képesség, amikor valaki az ismeretével és az értelmével sikeresen megoldja a nehézségeket, elkerüli vagy megelőzi a veszélyeket, elér bizonyos célokat, illetve olyan tanácsot ad másoknak, hogy mindezeket ők is meg tudják tenni. Ellentéte az ostobaságnak, a bolondságnak és az őrültségnek. A Biblia gyakran szembeállítja a bölcsességet ezekkel a tulajdonságokkal (5Mó 32:6; Pl 11:29; Pr 6:8).

Elsősorban a héber chokh·máʹ (ige: chá·khamʹ ) és a görög szo·phi ʹa szavak, valamint a hozzájuk kapcsolódó kifejezések jelentenek bölcsességet. Ezenkívül ezt jelenti a héber tú·sí·jáʹ szó is, amelyet úgy is lehet fordítani, hogy „eredményes munka”, „gyakorlati bölcsesség”, valamint a görög phro ʹni·mósz és phro ʹné·szisz szavak (az ’elme’ jelentésű phrén szóból), amelyek összefüggésbe hozhatók az „értelmesség” és a „gyakorlati bölcsesség” kifejezésekkel.

A bölcsesség széles körű ismeretet és mély értelmet foglal magában. Ezek segítenek abban, hogy valaki józanul ítéljen meg és tisztán lásson egy helyzetet, ami a bölcsesség lényege. A bölcs emberek „kincsként halmozzák fel az ismeretet”, így van miből meríteniük (Pl 10:14). „A bölcsesség a legfőbb”, a Biblia mégis azt tanácsolja, hogy ’mindazzal, amit szerzünk, szerezzünk értelmet’ is (Pl 4:5–7). Az értelem (tág fogalom, sok esetben beletartozik a tisztánlátás) megszilárdítja a bölcsességet, és nagyban hozzájárul a megfontoltsághoz meg az előrelátáshoz, amelyek ugyancsak jellemeznek egy bölcs személyt. A megfontoltság pedig magában foglalhatja azt is, hogy valaki körültekintő, és óvatosságban, önuralomban, mértékletességben és visszafogottságban mutatkozhat meg. Az ’értelmes [a phro ʹni·mósz egy alakja] férfi’ sziklára építi a házát, mivel felkészül egy esetleges viharra. A bolond férfi viszont homokra építi, aminek végzetes következménye lesz (Mt 7:24–27).

Az értelem más módon is megszilárdítja a bölcsességet. Valaki talán csak azért engedelmeskedik Isten parancsának, mert tisztában van vele, hogy célszerű így tennie, és ez bölcsességre vall a részéről. De ha igazán megérti a parancs mögött húzódó okokat, azt, hogy mi a célja, és hogy ha engedelmeskedik annak, az a javára válik, akkor még inkább megszilárdul szívében az az elhatározás, hogy továbbra is ezen a bölcs életúton fog járni (Pl 14:33). A Példabeszédek 21:11 ezt mondja: „ha éleslátást adnak a bölcsnek, ismeretet szerez.” A bölcs ember szívesen fogad minden információt, amely segít neki abban, hogy tisztábban lássa a körülményeket és a problémák gyökerét. Így „ismeretet szerez”, és tudja, mit tegyen egy helyzetben, milyen következtetéseket vonjon le, és mire van szüksége ahhoz, hogy megoldjon egy problémát. (Vö.: Pl 9:9; Pr 7:25; 8:1; Ez 28:3; lásd: ÉLESLÁTÁS.)

Istentől jövő bölcsesség: Jehova Isten tökéletesen bölcs, és ebben az értelemben „egyedül [ő] bölcs” (Ró 16:27; Je 7:12). A tudás az, amikor tisztában vagyunk a tényekkel. Mivel Jehova Isten a Teremtő, aki „időtlen időktől fogva időtlen időkig” van (Zs 90:1, 2), mindent tud a világegyetemről, az összetételéről, hogy mi minden van benne, és mi történt a létrehozásától kezdve mind ez idáig. A fizikai törvényeket, szabályokat és körforgásokat mind Ő hozta létre. Ezek alapján végzik az emberek a kutatásaikat, és ezek segítségével találnak fel mindent. Nélkülük elvesznének, semmi biztos pont sem lenne, amiből ki tudnának indulni (Jób 38:34–38; Zs 104:24; Pl 3:19; Jr 10:12, 13). Isten erkölcsi irányadó mértékei természetesen még fontosabbak a stabilitáshoz, a józan ítélőképességhez, és ahhoz, hogy az emberek sikeres életet élhessenek (5Mó 32:4–6; lásd: JEHOVA: Az erkölcsi irányadó mértékek Istene). Nincs olyan dolog, amit ne értene Isten (Ézs 40:13, 14). Bár lehetséges, hogy megenged olyasmit, ami ellentétben van az igazságos irányadó mértékeivel, és ez talán egy ideig sikeres is, de a jövő végtére is az ő kezében van, úgy alakítja azt, hogy teljesen megfeleljen az akaratának. Amit mondott, mindenképpen „sikeres lesz” (Ézs 55:8–11; 46:9–11).

Mindezen okok miatt nyilvánvaló, hogy „Jehova félelme a bölcsesség kezdete” (Pl 9:10). „Ki ne félne téged, ó, nemzetek Királya? Hiszen méltó vagy rá. Mert a nemzetek minden bölcse között, és összes királyságukban sincs senki, aki valamiképpen hasonló volna tehozzád” (Jr 10:7). „Bölcs szívű és nagy erejű ő. Ki makacskodhatna vele szemben sértetlenül?” (Jób 9:4; Pl 14:16). Isten a hatalmának köszönhetően tetszése szerint közbe tud avatkozni az emberek ügyeibe, és ha akarja, uralkodókat támaszt, mozdít el vagy irányít úgy, hogy biztosan beteljesedjenek a próféciái (Dá 2:20–23). A bibliai beszámolókból kiderül, mennyire hiábavalók voltak azoknak a hatalmas királyoknak és agyafúrt tanácsadóiknak az erőfeszítései, akik a bölcsességüket Isten ellen használták. Az is kiderül belőlük, micsoda diadalt aratott Isten, amikor megvédte szolgáit, akik lojálisan hirdették az üzenetét (Ézs 31:2; 44:25–28; vö.: Jób 12:12, 13).

’Isten szent titokban levő bölcsessége’: Az Édenben kialakult lázadás próbára tette Isten bölcsességét. Az a bölcs megoldás, amellyel véget vet a lázadásnak (elsöpörve annak hatását, helyreállítva a békét, harmóniát és rendet a családjában az egész világegyetemben), maga a ’szent titok, az elrejtett bölcsesség, amelyet előre elrendelt a világrendszerek előtt’, vagyis azon világrendszerek előtt, amelyek azután jöttek létre, hogy az ember kikerült az Édenből (1Ko 2:7). Ez a szent titok abban rajzolódott ki, ahogyan Isten bánt évszázadokon át a szolgáival, és amiket ígért nekik. Erre a titokra mutatott előre és ennek volt a jelképe az Izraellel kötött törvényszövetség, ideértve a papságot és az áldozatokat is, és számtalan prófécia meg látomás beszélt még róla.

Majd több mint 4000 évvel később a szent titok bölcsessége feltárult Jézus Krisztusban (Kol 1:26–28). Isten a szándéka szerint Krisztus által létrehozott egy olyan ’igazgatást, mely a meghatározott idők teljességének végén történik, hogy tudniillik ismét egyesít mindent a Krisztusban, az egekben levőket és a földön levőket’ (Ef 1:8–11). Feltárult, hogy Isten váltság által meg akarja szabadítani az engedelmes embereket, és az a szándéka is kiderült, hogy létre akar hozni egy Királyság-kormányzatot, amelynek az élén a Fia áll, és amely majd véget vet a gonoszságnak. Mivel Isten nagyszerű szándéka a Fiára épül, és ő áll a középpontjában, ezért Krisztus Jézus „Istentől való bölcsesség lett nekünk”, keresztényeknek (1Ko 1:30). „Őbenne van gondosan elrejtve a bölcsesség és ismeret minden kincse” (Kol 2:3). Csakis általa, mint ’az élet Főközvetítője’ által és a belé vetett hit által menekülhetünk meg és maradhatunk életben (Cs 3:15; Jn 14:6; 2Ti 3:15). Nem számít tehát igazi bölcsességnek, ha valaki figyelmen kívül hagyja Jézus Krisztust, és úgy hozza meg a döntéseit, hogy azok nem igazodnak szorosan Isten szándékához, amely Jézus által lett kinyilatkoztatva. (Lásd: JÉZUS KRISZTUS: Nélkülözhetetlen szerepet tölt be Isten szándékában.)

Emberi bölcsesség: A megszemélyesített bölcsességről a Példabeszédek könyve úgy beszél, mint egy asszonyról, aki meghívja az embereket, hogy adhasson nekik valamit. Ez a beszámoló más írásszövegekkel együtt rámutat, hogy a bölcsesség sok fogalom elegye. Ezek a fogalmak az ismeret, értelem (magában foglalja a tisztánlátást), gondolkodóképesség, tapasztalat, szorgalom, éleselméjűség (ellentéte a hiszékenységnek és a naivitásnak [Pl 14:15, 18]) és a józan ítélőképesség. De mivel az igazi bölcsesség kezdete Jehova Isten félelme (Zs 111:10; Pl 9:10), ez a páratlan bölcsesség felülmúlja a szokványos bölcsességet, és többek között azt jelenti, hogy az ember magas irányadó mértékekhez igazodik, igazságos, becsületes, és ragaszkodik az igazsághoz (Pl 1:2, 3, 20–22, Rbi8, lábj.; Pl 2:2–11; 6:6; 8:1, 5–12). Nem minden bölcsesség ér fel az Istentől jövő bölcsességgel.

Az emberi bölcsesség sosem tökéletes, hanem mindig viszonylagos. Az emberek bizonyos mértékű bölcsességre szert tehetnek erőfeszítések árán, de még ebben az esetben is az értelmükkel teszik ezt, amit viszont eredetileg Istentől kaptak (ő még az állatoknak is egy fajta ösztönös bölcsességet adott [Jób 35:11; Pl 30:24–28]). Az ember abból tanul, hogy megfigyeli Isten teremtésművét, és azokkal az anyagokkal dolgozik, amelyeket Ő hozott létre. Az emberek különféle területeken és mértékben lehetnek bölcsek. A görög szo·phi ʹa szó gyakran valamilyen szakmában vagy mesterségben való jártasságra utal, egy fajta rátermettségre, amikor valakinek jó érzéke van a politikához és az üzlethez, de utalhat valamilyen emberi tudomány vagy kutatási terület átfogó ismeretére is. A héber chokh·máʹ és chá·khamʹ szavak ezenkívül a tengerészek hozzáértésére vagy olyan mesteremberek szakértelmére utal, akik a hajó eresztékeit betömték (Ez 27:8, 9; vö.: Zs 107:23, 27), utal még a kő- és faművesek jártasságára (1Kr 22:15), továbbá mindenféle mesterember bölcsességére és ügyességére, akik közül néhányan igen tehetségesek voltak és sok mesterséghez értettek (1Ki 7:14; 2Kr 2:7, 13, 14). A Biblia még azokat a hozzáértő mestereket is ezekkel a szavakkal illeti, akik faragott képmást vagy bálványt készítettek (Ézs 40:20; Jr 10:3–9). Bölcsnek mondható az is, aki okos, és megállja a helyét az üzleti világban (Ez 28:4, 5).

Ilyen bölcsességre akkor is szert tehet valaki, ha híján van annak a bölcsességnek, amelyet a Szentírás különösen fontosnak tart. Isten szelleme azonban növelheti az ember bölcsességét néhány mesterség területén, ha az hasznos a céljának a megvalósításához. Szelleme segítette azokat, akik a hajlékot építették, és annak felszereléseit készítették, és azokat is, akik a papi ruhákat szőtték. Olyan férfiak és nők voltak ezek, akiket Isten betöltött ’bölcsességgel és értelemmel’. Ez nemcsak abban segített nekik, hogy megértsék, mi a feladatuk, és mi kell ahhoz, hogy el tudják végezni a munkát, hanem tehetséggel, művészi készséggel, képzelőerővel és jó ítélőképességgel is ellátta őket, hogy nagyon jó terveket tudjanak készíteni, és kiváló munkát végezhessenek (2Mó 28:3; 31:3–6; 35:10, 25, 26, 31, 35; 36:1, 2, 4, 8).

Bölcsek az ókorban: Az ókorban a királyok és mások nagyra tartották azokat az embereket, akik kitűntek a bölcsességükkel és jó tanácsaikkal. Nincs ez másképp napjainkban sem. Egyiptomban, Perzsiában, Káldeában, Edomban és más országokban is volt olyan testület, amely ’bölcsekből’ állt (2Mó 7:11; Esz 1:13; Jr 10:7; 50:35; Ab 8). Nyilvánvalóan papok és kormányzati tisztviselők is voltak ebben a testületben, de nem csak belőlük állt. Feltehetően a nemzet mindazon „vénjeit” is magában foglalta, akikről köztudott volt, hogy bölcsek, és akik a főváros közelében laktak, így hamar hívatni lehetett őket, hogy kikérjék a tanácsukat. (Vö.: 1Mó 41:8; Zs 105:17–22; Ézs 19:11, 12; Jr 51:57.) Perzsia uralkodóinak a királyi államtanácsa hét bölcs férfiból állt, akiket a király azonnal hívathatott (Esz 1:13–15). Perzsiában az alacsonyabb rangú tisztviselőknek is lehettek bölcseik (Esz 6:13).

József Isten szellemének köszönhetően olyan értelmes és bölcs volt, hogy Egyiptom akkoriban uralkodó fáraója megtette a legfőbb miniszterévé (1Mó 41:38–41; Cs 7:9, 10). Mózest „az egyiptomiak minden bölcsességére” oktatták, így már azelőtt „hatalmas volt szavaiban és tetteiben”, hogy Isten kinevezte a szószólójának. Ám az akkori bölcsessége, illetve a képességei nem tették alkalmassá arra, hogy Isten fel tudja használni a célja megvalósításához. Mózes először úgy 40 éves korában próbált meg könnyíteni izraelita testvérei helyzetén, de még újabb 40 évet kellett várnia, mire Isten elküldte őt, hogy kivezesse Izraelt Egyiptomból, ugyanis ekkor vált Isten szemében is bölccsé (Cs 7:22–36; vö.: 5Mó 34:9).

Salamon már azelőtt bölcs volt, hogy teljes jogú királlyá lett volna (1Ki 2:1, 6, 9), Jehovának mondott imájában mégis alázatosan elismerte, hogy „csak kicsiny gyermek”, és az ő segítségére vágyott, hogy jól tudja ítélni Isten népét. Olyan „bölcs és értelmes szívet” kapott jutalmul, amilyen nem volt Júda törzséből egyetlen királynak sem (1Ki 3:7–12). Bölcsessége felülmúlta a napkeleti emberek és az egyiptomiak közismert bölcsességét, és olyan hellyé emelte Jeruzsálemet, ahová uralkodók vagy azok képviselői utaztak, hogy tanuljanak ettől a bölcs királytól (1Ki 4:29–34; 10:1–9, 23–25). Az ókorban voltak nők is, akik híresek voltak a bölcsességükről (2Sá 14:1–20; 20:16–22; vö.: Bí 5:28, 29).

Nem élnek vele mindig jól: Az emberi bölcsesség jóra és rosszra is használható. Ez utóbbi esetben a bölcsességről kiderül, hogy valójában csak testi, nem szellemi, vagyis nem Istentől való. Jonadáb „nagyon bölcs ember” volt, de a Dávid fiának, Amnonnak adott tanácsa csak ravasz fondorlatnak nevezhető, becsaptak vele másokat, hogy olyan „sikert” érjenek el, amelynek aztán katasztrofális következményei lettek (2Sá 13:1–31). Absolon ravaszul azon mesterkedett, hogy megfossza apját, Dávidot a tróntól (2Sá 14:28–33; 15:1–6). Miután elfoglalta Jeruzsálemet, kikérte apja két tanácsadójának, Ahitófelnek és Húsainak a véleményét, hogy milyen további fondorlatos lépések jöhetnek számításba. Ahitófel mindig olyan bölcs és találó tanácsot adott, hogy úgy tűnt, mintha azok Istentől valók lennének. Ám elárulta Isten felkentjét, Jehova pedig előidézte, hogy az ő bölcs haditerve helyett a hűséges Húsai tervét fogadják el, amely ügyesen Absolon önteltségére és emberi gyarlóságára épült, és a bukását eredményezte (2Sá 16:15–23; 17:1–14). Pál ezt írta Istenről: „»A saját ravaszságukban fogja meg a bölcseket.« És ismét: »Jehova tudja, hogy a bölcsek okoskodásai hiábavalók«” (1Ko 3:19, 20; vö.: 2Mó 1:9, 10, 20, 21; Lk 20:19–26).

Izrael nemzetének hitehagyott papjai, prófétái és bölcsei idővel rávették a népet, hogy ne fogadják meg Isten tanácsát és parancsait, amelyeket lojális szolgái mondtak el (Jr 18:18). Ennek következményeként Jehova előidézte, hogy ’elvesszen bölcseik bölcsessége, és elrejtőzzön értelmeseik értelme’ (Ézs 29:13, 14; Jr 8:8, 9). Megdöntötte az 500 év óta fennálló királyságot (ugyanezt tette később azzal a büszke nemzettel, Babilonnal, amely elpusztította Jeruzsálemet, valamint Tírusz dicsekvő királyi dinasztiájával) (Ézs 47:10–15; Ez 28:2–17). Ezek a bölcsek elvetették az Istentől jövő bölcsességet az emberi bölcsesség kedvéért.

Hiábavaló a sok emberi bölcsesség: Salamon király, miután tanulmányozta, milyen ’bajokkal járó elfoglaltságokba’ keveredett az ember a bűn és a tökéletlenség miatt, felismerte, hogy az a bölcsesség, amelyet az emberiség megszerzett, csupán „szélkergetés”. A tökéletlen emberi társadalomban olyan nagy a zűrzavar és a romlottság, hogy az ember már képtelen ’kiegyenesíteni’ vagy ellensúlyozni. Ezért akiknél „bőven van bölcsesség”, egyre csalódottabbá és bosszúsabbá válnak, nyilván azért, mert nagyon is tisztában vannak vele, hogy ők maguk mennyire keveset tehetnek azért, hogy javítsanak a helyzeten (Pr 1:13–18; 7:29; vö.: Ró 8:19–22, itt az apostol rámutat, hogy Isten mit szándékozik tenni azért, hogy kiszabadítsa az embereket a romlottság rabszolgaságából és a hiábavalóságból, amelynek alávettettek).

Salamon arra is rájött, hogy bár az ember a bölcsességének köszönhetően sok mindent élvezhet, és hozzáértésével gyarapíthatja a gazdagságát, ez mégsem hoz igazi boldogságot és tartós megelégedettséget. A bölcs ember meghal, akárcsak az ostoba, és nem tudja, mi lesz a javaival, ráadásul a bölcsessége is megszűnik a sírban (Pr 2:3–11, 16, 18–21; 4:4; 9:10; vö.: Zs 49:10). De már az életében is bekövetkezhetnek vészterhes, ’bajokkal teljes idők’ és „előre nem látható események”, ami miatt nem jut hozzá még az élethez szükséges alapvető dolgokhoz sem, például az eledelhez (Pr 9:11, 12). Az ember a maga bölcsességével nem képes megfejteni „az igaz Isten. . . tettét”, sosem tudja meg igazán, hogyan oldhatja meg az emberiség legégetőbb problémáit (Pr 8:16, 17; vö.: Jób 28.).

Salamon nem állítja, hogy az emberi bölcsességnek semmi haszna sincs. Tanulmányozta a bolondságot is, és összehasonlítva a kettőt, ezt mondta: „nagyobb haszna van a bölcsességnek, mint a bolondságnak, mint ahogy nagyobb haszna van a világosságnak is, mint a sötétségnek.” A bölcs ember szeme „a fejében van”, vagyis a gondolkodóképességét segíti, az ostoba szeme azonban csak felületesen nézi a dolgokat (Pr 2:12–14; vö.: Pl 17:24; Mt 6:22, 23). Nagyobb oltalom a bölcsesség, mint a pénz (Pr 7:11, 12). Salamon azonban rámutatott, hogy az emberi bölcsesség csak viszonylagos, és teljes mértékben azon múlik, hogy az ember igazodik-e Isten bölcsességéhez és szándékához (Pr 2:24; 3:11–15, 17; 8:12, 13; 9:1). Az ember talán túlságosan is igyekszik bölcsnek mutatkozni, és önpusztító módon tökéletlen képességeinek a korlátait feszegeti (Pr 7:16; vö.: Pr 12:12). De ha engedelmesen szolgálja a Teremtőjét, és elégedett az élelemmel, itallal és a fáradságos munkájából fakadó jóval, Isten megadja neki a szükséges „bölcsességet, ismeretet és örömet” (Pr 2:24–26; 12:13).

Szemben áll Isten szent titkával: Az emberiség az évszázadok során rengeteg bölcsességet halmozott fel. Sokféle bölcsesség iskolákban és egyéb képzési lehetőség útján sajátítható el, és van olyan bölcsesség, amely másoktól vagy személyes tapasztalatból nyerhető. Jó, ha a keresztények tisztában vannak azzal, hogyan kell gondolkodniuk az ilyenfajta bölcsességről. Jézus az egyik szemléltetésében úgy jellemzett egy igazságtalan sáfárt – aki módosította az ura adósaival kötött szerződéseket, hogy biztosítsa a jövőjét –, hogy „gyakorlati bölcsességgel [phro·ni ʹmósz, ’értelmesen’] cselekedett”. Igaz, a sáfárnak megvolt a magához való esze, és előrelátó volt, de ez a gyakorlati bölcsesség ’ennek a világrendszernek a fiaira’ jellemző, nem ’a világosság fiaira’ (Lk 16:1–8, Int). Jézus korábban dicsérte égi Atyját, amiért elrejtett igazságokat „a bölcsek és a műveltek elől”, de kinyilatkoztatta azokat a tanítványainak, akik a ’műveltekhez’ képest csak ’kisgyermekek’ voltak (Lk 10:21–24). Ezek közé a bölcsek és műveltek közé tartoztak az írástudók és a farizeusok is, akiket rabbik oktattak. (Vö.: Mt 13:54–57; Jn 7:15.)

A görögök az i. sz. I. században igen híresek voltak a kultúrájukról, az iskoláikról és a filozófiai irányzataikról, valamint arról, hogy nagy volt az ismeretük. Pál feltehetően ezért hasonlította a görögöket a bölcsekhez, a barbárokat pedig az ostobákhoz (Ró 1:14). Nyomatékosan figyelmeztette a Korintuszban (Görögország) élő keresztényeket, hogy a kereszténység nem szorul rá ’a világ bölcsességére [szo·phi ʹan]’, és nem is jellemzi ennek a világnak a bölcsessége, azé a világé, amely elidegenedett Istentől (1Ko 1:20; lásd: VILÁG: Az Istentől elidegenedett világ). Ez nem jelenti azt, hogy a világ sokrétű bölcsességében nincs semmi hasznos, hiszen Pál időnként hasznát vette a sátorkészítő mesterségének, és olykor világi költők tollából idézett, hogy szemléltesse az igazság néhány részletét (Cs 18:2, 3; 17:28, 29; Tit 1:12). Ám összességében véve a világ életfelfogása, módszerei, irányadó mértékei és céljai – vagyis a filozófiája – nem voltak összhangban az igazsággal, szemben álltak ’Isten szent titokban levő bölcsességével’.

A világ a maga bölcsességével bolondságnak tartotta és elvetette mindazt, amiről Isten gondoskodott Krisztus által. Az uralkodói talán ügyes és éles eszű kormányzók voltak, de ’oszlopra feszítették a dicsőséges Urat is’ (1Ko 1:18; 2:7, 8). Isten azonban megszégyenítve a bölcs embereket, bebizonyította, hogy bolondság a világi bölcsesség, és a meghiúsíthatatlan szándéka megvalósításához olyasmit használt fel, amely a véleményük szerint „Isten »bolondsága«” volt, illetve olyan emberek által valósította meg a szándékát, akiket bolondnak és gyöngének tartottak, és lenéztek (1Ko 1:19–28). Pál emlékeztette a korintuszi keresztényeket, hogy „ennek a világrendszernek a bölcsességét, és. . . e világrendszer uralkodóiét” semmivé fogja tenni Isten. Éppen ezért az apostolnak a szellemi dolgokat tartalmazó üzenetében nem volt ilyenfajta bölcsesség (1Ko 2:6, 13). Figyelmeztette a kolosszéi keresztényeket, vigyázzanak, nehogy csapdába essenek „a filozófia [phi·lo·szo·phi ʹasz, szó szerint: ’a bölcsesség szeretete’] és üres megtévesztés által, ami emberek hagyománya szerint” való (Kol 2:8; vö.: 20–23. v.).

Igaz, volt némi átmeneti haszna és sikere a világi bölcsességnek, de már eleve kudarcra volt ítélve. Ám az Isten felkentjeiből álló keresztény gyülekezet szellemi értelemben volt bölcs, aminek köszönhetően elnyerték ’a Krisztus kifürkészhetetlen gazdagságát’. Mivel a gyülekezet része volt Isten szent titkának, ezért az, ahogyan Isten foglalkozott vele, és ahogyan a szándékai beteljesedtek rajta, még „az égi helyeken levő kormányzatok és hatalmak” előtt is ismertté tette, vagyis feltárta az ő ’szerfölött sokrétű bölcsességét’ (Ef 3:8–11; 1:17, 18; vö.: 1Pt 1:12). A gyülekezet tagjaiban megvolt „Krisztus gondolkodása” (vö.: Fi 2:5–8), tehát olyan ismeretük és értelmük volt, amely jóval felette állt a világénak. Ezért elmondható, hogy „nem emberi bölcsesség által tanított szavakkal, hanem a szellem által tanítottakkal” szóltak, vagyis olyan „szájat és bölcsességet” kaptak, amelyet az ellenszegülők nem tudtak megcáfolni, igaz, ezeket a keresztényeket lenézték, mint akik a világ szemszögéből „iskolázatlan és egyszerű emberek” (1Ko 2:11–16; Lk 21:15; Cs 4:13; 6:9, 10).

Szellemi hadviselés: Pál apostol a szellemi hadviselés során Istentől való bölcsességre hagyatkozva szállt szembe mindazokkal, akik meg akarták rontani a keresztény gyülekezeteket, például a korintuszi gyülekezetet (1Ko 5:6, 7, 13; 2Ko 10:3–6; vö.: 2Ko 6:7). Tudta, hogy „jobb a bölcsesség a harci eszközöknél, és egyetlen bűnös sok-sok jót tönkretehet” (Pr 9:18; 7:19). A Példabeszédek 21:22 egy részlete, ahogyan a görög Septuaginta-fordítás visszaadja, gondolatban megegyezik Pál következő szavaival: „erődítések lerontására” (2Ko 10:4). Pál tudta, hogy az emberek hajlamosak inkább azokra odafigyelni, akiknek remek a fellépésük, szembetűnő a tehetségük, erős az egyéniségük és jól tudnak beszélni. Azzal is tisztában volt, hogy a szegényebb, halk szavú bölcseken keresztülnéznek, és jobban ügyelnek azok szavaira, akiknek látszólag nagyobb a tekintélyük. (Vö.: Pr 9:13–17.) Jézus a földön ugyan nem volt olyan gazdag, mint Salamon, és nem volt olyan pozíciója sem, ám jóval bölcsebb volt nála; az uralkodók és az emberek mégsem tisztelték kellőképpen, és csak néhányan figyeltek oda a szavaira. (Vö.: Mt 12:42; 13:54–58; Ézs 52:13–15; 53:1–3.)

Pál személyes jelenlétét ’gyöngének, és beszédét megvetni valónak’ (2Ko 5:12; 10:10) tartották némelyek, akik a képességekkel és az adottságokkal dicsekedtek (ellentét végett lásd: Jr 9:23, 24), nem pedig a szívvel. Ő ennek ellenére kerülte a magasröptű beszédet, és nem fitogtatta emberi bölcsességét, hogy meggyőzzön másokat. Azt szerette volna, hogy akik hallják őt, azoknak a hitét Isten szelleme és ereje építse, és ne az „emberek bölcsességén” alapuljon, hanem Krisztuson (1Ko 1:17; 2:1–5; 2Ko 5:12). Pál szellemi emberként előrelátó és „bölcs munkairányító” volt, de nem fizikai, hanem szellemi építkezésen. Istennel együttműködve olyan tanítványokat képzett, akiknek igazi keresztényi tulajdonságaik voltak (1Ko 3:9–16).

Akármilyen bölcsességre tesz is szert valaki a világban, például ügyes szakember, megállja a helyét a kereskedelemben, a közigazgatásban, vagy jártas egy tudományban vagy filozófiai ágban, számára is ez a követendő szabály: „ha valaki közületek azt gondolja, hogy ő bölcs ebben a világrendszerben, váljon bolonddá, hogy bölccsé legyen” (1Ko 3:18). Egyedül arra legyen büszke, hogy ’éleslátása van, és ismeri Jehovát, tudva, hogy Ő az, aki szerető-kedvességet, jogot és igazságosságot gyakorol a földön’, hiszen Jehova az ilyen emberekben gyönyörködik (Jr 9:23, 24; 1Ko 1:31; 3:19–23).

Bölcs igazgatás: A megszemélyesített bölcsesség kijelenti: „Enyém a tanács és a gyakorlati bölcsesség. Én vagyok az értelem, nekem hatalmam van. Általam királyok uralkodnak, és főemberek tesznek igazságot. Általam fejedelmek uralkodnak fejedelmekként, és ítélnek igazságosan az előkelőek mind. Akik szeretnek, azokat szeretem, s akik keresnek, megtalálnak engem” (Pl 8:12, 14–17). A Messiás-Király ilyen páratlan bölcsesség birtokában van, hisz Istentől kapta (Ézs 11:1–5; vö.: Je 5:12). Ez a bölcsesség felülmúl minden bölcsességet, amelyre az ember magától szert tehet. Ehhez Isten szellemének a segítségével figyelembe kell venni az Ő törvényeinek az alapelveit, aminek köszönhetően bírói döntések meghozatalakor igazságos, részrehajlás nélküli döntések születnek (Ezs 7:25; 1Ki 3:28; Pl 24:23; vö.: 5Mó 16:18, 19; Jk 2:1–9). Ez a fajta bölcsesség nem érzéketlen a gonoszsággal szemben, hanem inkább harcol ellene (Pl 20:26).

Azok a férfiak, akiket kiválasztottak, hogy a keresztény gyülekezetben felelősségeket lássanak el, nem a világi sikereiknek, az emberi bölcsességüknek vagy az adottságaiknak köszönhetően váltak erre képesítetté, hanem azért, mert ’telve voltak szellemmel és Istentől jövő bölcsességgel’ (Cs 6:1–5; vö.: 1Ti 3:1–13; Tit 1:5–9). Ők is azok közé a ’próféták, bölcsek és nyilvános tanítók’ közé számítottak, akiket Jézus, az ígéretéhez híven, elküldött. Ezek a férfiak bírákként is szolgálhattak, és tanácsot adhattak a gyülekezetben, ahogy Izraelben tették egykor a bölcsek (Mt 23:34; 1Ko 6:5). Felismerték, mennyire hasznos, ha tanácskoznak (Pl 13:10; 24:5, 6; vö.: Cs 15:1–22).

Az igazi bölcsesség megszerzése: A Példabeszédek könyve a következőket tanácsolja: „Végy igazságot, és el ne add, bölcsességet, fegyelmezést és értelmet” (Pl 23:23). Jehova az igazi bölcsesség forrása, és nagylelkűen ad bölcsességet mindazoknak, akik szívből keresik és hittel kérik azt, egészséges, tiszteletteljes félelmet érezve Isten iránt (Pl 2:1–7; Jk 1:5–8). Ám aki igazi bölcsességre vágyik, annak időt kell szánnia arra, hogy tanulmányozza Isten Szavát, a parancsait, törvényeit, emlékeztetőjét és a tanácsait; elmélkednie kell azon, hogy mit tett Isten mind ez idáig; majd a tanultak szerint kell élnie (5Mó 4:5, 6; Zs 19:7; 107:43; 119:98–101; Pl 10:8; vö.: 2Ti 3:15–17). Bölcsen megvásárolja magának az alkalmas időt, nem cselekszik esztelenül olyan időszakban, amikor megsokasodott a gonoszság, hanem ’érzékeli, mi Jehova akarata’ (Ef 5:15–20; Kol 4:5, 6). Azon kell dolgoznia, hogy szilárd hittel és meggyőződéssel tudjon bízni abban, hogy Isten hatalma megdönthetetlen, hogy az akarata mindenképp meg fog valósulni, és hogy képes valóra váltani azt az ígéretét, hogy megjutalmazza a hűségeseket (Héb 11:1, 6; 1Ko 15:13, 14, 19).

Az ember csakis így tud jó döntéseket hozni az életében, és csak így nem fogja letéríteni a helyes életútról a félelem, a kapzsiság, az erkölcstelen vágyak, illetve olyan érzések, amelyek rossz irányba viszik (Pl 2:6–16; 3:21–26; Ézs 33:2, 6). A megszemélyesített bölcsesség még ezt is kijelenti: „Boldog az az ember, aki hallgat rám, és éber az ajtóimnál nap mint nap, bejárataim ajtófélfáinál őrködve. Mert aki rám talál, életet talál, és elnyeri Jehova jóakaratát, de aki nem talál meg, erőszakot követ el a lelke ellen; és mindazok, akik mélységesen gyűlölnek, szeretik a halált” (Pl 8:34–36; 13:14; 24:13, 14).

A bölcsesség és a szív: Értelem mindenképpen kell a bölcsességhez, de az igazi bölcsesség megszerzéséhez jóval fontosabb a szív, amely nemcsak a gondolkodást foglalja magában, hanem az indítékot és az érzéseket is (Zs 49:3, 4; Pl 14:33; lásd: SZÍV). Isten szolgája a ’titkos énjében’ szeretne igazi „bölcsességre” szert tenni, vagyis arra érez indíttatást, hogy bölcsen tervezze meg az életét. (Vö.: Zs 51:6, 10; 90:12.) „A bölcsnek szíve az ő jobb kezénél van [azaz készségesen segíti és védelmezi a kritikus pillanatokban ‹vö.: Zs 16:8; 109:31›], az ostoba szíve pedig az ő bal kezénél [azaz nem segíti őt, hogy bölcsen éljen]” (Pr 10:2, 3; vö.: Pl 17:16; Ró 1:21, 22). Az igazán bölcs ember képzi és fegyelmezi a szívét, hogy bölcs életúton járhasson (Pl 23:15, 16, 19; 28:26). Ez olyan, mintha a ’szíve táblájára’ írná az igazságos parancsolatokat és törvényeket (Pl 7:1–3; 2:2, 10).

A tapasztalat és a jó társaság: A tapasztalat nagyban hozzájárul a bölcsességhez. Még Jézus is bölcsebbé vált, ahogy cseperedett (Lk 2:52). Mózes „bölcs, értelmes és tapasztalt” férfiakat választott fejedelmekül (5Mó 1:13–15). Bár az ember némi bölcsességre tesz szert azáltal, ha megbüntetik, vagy ha látja, hogy más kap valamilyen büntetést (Pl 21:11), de jobb és gyorsabb, ha úgy szerez bölcsességet, hogy javára fordítja azok tapasztalatát, akik már eleve bölcsek, illetve tanul tőlük, és az ő társaságukat választja, nem a ’tapasztalatlanokét’ (Pl 9:1–6; 13:20; 22:17, 18; vö.: 2Kr 9:7). Az idősebbekre inkább jellemző ez a fajta bölcsesség, főleg azokra, akikről elmondható, hogy Isten szelleme vezeti őket (Jób 32:7–9). Erre kiváló példa, ami Roboám királysága idején történt (1Ki 12:5–16). Ám „jobb a szűkölködő, de bölcs [nem szó szerinti] gyermek, mint a vén, de ostoba király, aki nem ismeri el többé, hogy figyelmeztetésre szorul” (Pr 4:13–15).

A vének gyakran a városkapukban (ezek sokszor közterekre nyíltak) adtak másoknak bölcs tanácsot, és itt hozták meg a bírói döntéseket. (Vö.: Pl 1:20, 21; 8:1–3.) A bolondok ilyen légkörben nem kérdeztek, nem próbáltak bölcselkedni, inkább máshol fecsegtek (Pl 24:7). Igaz ugyan, hogy a bölcs ember társaságával a fegyelmezés is együtt jár, és olykor a dorgálás is, de ez sokkal jobb, mint a bolondnak az énekelgetése és nevetgélése (Pr 7:5, 6). Aki elszigeteli magát, a korlátolt, szűklátókörű világát élve és önző vágyait hajszolva, az végül letér a gyakorlati bölcsesség útjáról (Pl 18:1).

Megmutatkozik a viselkedésben és a beszédben: A Példabeszédek 11:2 azt írja, hogy „a szerényeknél bölcsesség van”, Jakab pedig arról beszél, hogy a ’bölcsességnek szelídsége’ van (Jk 3:13). Ha valakiben féltékenység, perlekedésre meg kérkedésre való hajlam vagy makacsság van, az arra mutat, hogy híján van az igazi bölcsességnek, és inkább „földi, állatias, démoni” bölcsesség vezérli. Az igazi bölcsesség „békés, ésszerű, engedelmességre kész” (Jk 3:13–18). „A gőg vesszeje van a bolond szájában, a bölcseket azonban őrzi a saját ajkuk.” A bölcsek megtartóztatják magukat, hogy ne beszéljenek öntelten, nyersen vagy elhamarkodottan (Pl 14:3; 17:27, 28; Pr 10:12–14). A bölcs ember nyelve és ajka jól átgondolt, kellemes, építő szavakat szól, amelyek gyógyírnak számítanak (Pl 12:18; 16:21; Pr 12:9–11; Kol 3:15, 16), és nem bajt szít, hanem igyekszik lecsillapítani a kedélyeket, sőt „lelkeket nyer meg” bölcs meggyőzőerővel (Pl 11:30; 15:1–7; 16:21–23; 29:8).

Aki „bölcs a maga szemében”, és más fölé emeli magát (még Isten fölé is), az rosszabb annál, aki ugyan ostoba, de nem tünteti fel magát más színben (Pl 26:5, 12; 12:15). Az ilyen öntelt személyek túl büszkék ahhoz, hogy elfogadják a kiigazítást (Pl 3:7; 15:12; Ézs 5:20, 21). Paradox módon a lusta is, és a gazdagságot hajszoló ember is hajlamos az ilyen magatartásra (Pl 26:16; 28:11; vö.: 1Ti 6:17). „A halló fülnek arany fülbevaló és különleges aranyból készült ékszer az, aki bölcsen fedd” (Pl 25:12). „Fedd meg a bölcset, és szeretni fog” (Pl 9:8; 15:31–33).

Bölcsesség a családban: Bölcsességgel nemcsak házat lehet építeni, hanem háznépet is. Egy bölcs család jól boldogul az életben (Pl 24:3, 4; vö.: Pl 3:19, 20; Zs 104:5–24). A bölcs szülők használják a vesszőt, és megfeddik gyermekeiket, hisz a fegyelmezéssel és a tanácsokkal megvédik őket attól, hogy rossz útra térjenek (Pl 29:15). A bölcs feleség sokat tehet azért, hogy a család sikeres és boldog legyen (Pl 14:1; 31:26). Azok a gyermekek, akik bölcsen alávetik magukat szüleik fegyelmezésének, megörvendeztetik a családjukat, és jó hírnevet szereznek neki, nem adnak okot arra, hogy rágalmazzák és vádolják a családjukat, hanem mások előtt bizonyítják, milyen bölcsen oktatja őket az édesapjuk (Pl 10:1; 13:1; 15:20; 23:24, 25; 27:11).