EPIKUREUSOK

A görög filozófusnak, Epikurosznak (i. e. 341–270) a követői.

Epikurosz filozófiai nézetei hét évszázadon át népszerűek voltak, és a köré a felfogás köré épültek, hogy az életben a legfőbb jót az élvezetek jelentik. Epikurosz tehát azt hangoztatta, hogy a legjobb életforma az, ha valaki a lehető legteljesebb mértékben élvezni próbálja az életet, de mindezt mértékletesen, hogy elkerülje az élvezetek hajszolásából fakadó szenvedést. Az epikureusok az elmebeli gyönyöröket többre tartották a testi gyönyöröknél. Ennélfogva, Epikurosz szerint, lényegesebb volt az, hogy kivel eszik valaki, mint az, hogy mit eszik. Azt vallották, hogy a szükségtelen, és főként a mesterségesen gerjesztett vágyakat el kell fojtani. Elvetették a tanulást, a kulturálódást, a művelődést, valamint a társadalmi és politikai tevékenységeket, szerintük ugyanis ezek olyan vágyakat ébreszthetnek, melyek nehezen kielégíthetőek és megzavarhatják az egyén elmebeli békéjét. Csakis azért törekedtek a tudásra, hogy megszabaduljanak a vallásos félelmektől és a babonáktól, elsődlegesen az istenektől való félelemtől és a haláltól való rettegéstől. Epikurosz úgy gondolta, hogy a házasság és mindaz, ami vele jár, veszélyezteti az egyén elmebeli békéjét; ő nőtlen is maradt, de a házasságtól való tartózkodást nem erőltette a követőire.

Az epikureusok nem követtek semmilyen alapelvet. A törvény áthágását csupán a törvényszegés leleplezésével együtt járó szégyen és az esetleges büntetés miatt tekintették helytelennek. A nézeteik szerint az attól való állandó félelem, hogy valakit tetten érnek vagy megbüntetnek, megfoszt az örömtől, és ezért még titokban sem tanácsos helytelenséget elkövetni. Az epikureusok szemében az erénynek önmagában nincs értéke, és csakis akkor hasznos, ha segít a boldogság elérésében. A reciprocitás (kölcsönösség, viszonosság) hívei voltak, nem azért, mert azt helyesnek és nemesnek vélték, hanem mert kifizetődőnek tartották. A barátságok ugyanilyen önző hozzáálláson alapultak, vagyis a lényeg a barátságból származó élvezet volt. Jóllehet e filozófiai irányzat középpontjában a gyönyörök keresése állt, Epikurosz paradox módon azt vallotta, hogy az élet nem más, mint „keserű ajándék”.

Az epikureusok hittek az istenek létezésében, de úgy gondolták, hogy minden máshoz hasonlóan az istenek is atomokból épülnek fel, igaz, finomabb szerkezetűekből. Az epikureusok szerint az istenek túl távol vannak a földtől, hogy kicsit is érdekelje őket az, amit az emberek tesznek, így hát semmi haszna imádkozni hozzájuk, vagy áldozatokat bemutatni nekik. Úgy vélték, nem az istenek teremtették a világegyetemet, és nem ők mérnek büntetést, illetve nem ők adnak áldást valakire, de mérhetetlenül boldogok, és az embernek arra kell törekednie, hogy elérje ezt az állapotot. Ugyanakkor az epikureusok azt állították, hogy az istenek nincsenek abban a helyzetben, hogy bárkinek is segítsenek az előbb említett cél elérésében. Abban is hittek, hogy az élet véletlenül jött létre egy olyan világegyetemben, mely a mechanika törvényein alapul, és hogy a halál véget vet mindennek, megszabadítva az embert az élet kínjaitól. Bár úgy gondolták, hogy az embernek van lelke, amely atomokból épül fel, a felfogásuk szerint a lélek atomjaira bomlik a test halálakor, ugyanúgy, ahogyan a víz kiloccsan a széttört korsóból.

Figyelembe véve mindezeket, könnyen megérthetjük, miért voltak az epikureus filozófusok is azok között, akik vitába szálltak Pállal Athén piacterén, ezt mondva: „Mit szeretne ez a fecsegő mondani?” „Idegen istenségek hírnökének látszik” (Cs 17:17, 18). Az epikureusok az „együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk” nézetükkel elvetették a feltámadás reménységét, amelyet a keresztények tanítottak a szolgálatuk során (1Ko 15:32).