AJÁNDÉKOK ISTENTŐL

Isten a ki nem érdemelt kedvességéből fakadóan ad az embereknek ajándékot. A Keresztény Görög Iratokban 17-szer előforduló khaʹri·szma szó (betű szerint: ’kegyelmi ajándék’) már önmagában is olyan ajándékra utal, amely Isten ’ki nem érdemelt kedvességéből’ (khaʹrisz) fakad (Ró 6:23; Rbi8, lábj.; 1Ko 12:4; 2Ti 1:6; 1Pt 4:10). Magától értetődő hát, hogy aki ajándékot kap Jehovától, az úgy használja fel azt, hogy az embertársainak a javára, Istennek pedig a dicsőségére váljon (1Pt 4:10, 11). Nem szabad önző módon hasznot húznia belőle. Mivel ingyen kapta, ingyen is kell adnia (Mt 10:8).

„Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való” (Jk 1:17). Jehova bőkezű adakozó. Az igazságos és a gonosz egyformán élvezheti a napfény és az eső jótékony hatását. Valójában Isten „ad mindenkinek életet, leheletet és mindent”. Isten ajándékai közé számít, hogy az ember örvendezve ehet, ihat, és élvezheti a fáradságos munkájából fakadó jót (Mt 5:45; Cs 17:24, 25; Pr 3:12, 13; 5:19; 1Ti 6:17). Az is Istentől kapott ajándék, ha valaki egyedülálló, de az is, ha valaki házas. Mindkettő örömet szerez, ha eleget teszünk Isten követelményeinek. Ám mivel egy egyedülálló szabadabb arra, hogy figyelemelterelődés nélkül Jehova szolgálatának szentelje az életét, ezért az egyedülállóság ajándéka jobbnak számít (Pl 18:22; Mt 19:11, 12; 1Ko 7:7, 17, 32–38; Héb 13:4).

Jézus áldozata: Felbecsülhetetlen ajándéknak számít az, hogy Jehova a ki nem érdemelt kedvességéből fakadóan váltságul adta a Fiát. Mindaz, aki hisz Jézus Krisztus áldozatában, elnyerheti az örök élet ajándékát (Ró 6:23; Jn 3:16). Isten ’leírhatatlan ajándéka’ nyilván magában foglalja Istennek a jóságát és a szeretetéből fakadó kedvességét, amelyet kiáraszt a népére Jézus Krisztus által (2Ko 9:15; vö.: Ró 5:15–17).

Szent szellem: Az is ajándék Istentől, hogy ad a szelleméből a népének, aminek köszönhetően a szolgái nem keverednek olyasmibe, ami a test szégyenletes cselekedeteire jellemző, és meg tudják teremni a szellem gyümölcsét: a szeretetet, örömet, békét, hosszútűrést, kedvességet, jóságot, hitet, szelídséget és az önuralmat (Cs 2:38; Ró 8:2–10; Ga 5:16–25). Jehova szelleme megbízható vezetést nyújt a keresztényeknek, és a szokásosnál nagyobb erőt ad nekik, ami segíti őket abban, hogy eleget tudjanak tenni az Istentől kapott megbízatásuknak, akármilyen nyomás nehezedjen is rájuk (Jn 16:13; 2Ko 4:7–10). Jézus biztosította a tanítványait afelől, hogy Isten szelleme mindenre megtanítja majd őket, eszükbe juttatja mindazt, amit tanultak, és segíteni fog nekik, hogy akár még uralkodók előtt is meg tudják védeni a hitüket (Jn 14:26; Mk 13:9–11).

Bölcsesség és ismeret: Az igazi bölcsesség és ismeret Isten ajándéka. Jehova arra bátorítja a szolgáit, hogy imádkozzanak bölcsességért és ismeretért, miként Salamon is tette (Jk 1:5; 2Kr 1:8–12). Ahhoz viszont, hogy valaki ismeretre tegyen szert, szorgalmasan kell tanulmányoznia Isten Szavát, amelyet ajándékba adott nekünk (Pl 2:1–6; 2Ti 2:15; 3:15). Ám a tanulmányozás önmagában még nem jelenti azt, hogy valaki megkapja az ismeret és a bölcsesség ajándékát. Az igazi ismeret és bölcsesség csak Jézus Krisztus által és Isten szellemének a segítségével nyerhető el (1Ko 2:10–16; Kol 2:3).

Az Istentől kapott bölcsesség oltalom, és elkalauzol az élet ösvényén (Pr 7:12; Pl 4:5–7). A világ bölcsessége meg sem közelíti az Istentől származó bölcsességet, sőt ostobaság Jehova szemében, és káros, mivel figyelmen kívül hagyja Istent (1Ko 1:18–21). „A felülről való bölcsesség viszont mindenekelőtt tiszta, azután békés, ésszerű, engedelmességre kész, telve irgalmassággal és jó gyümölcsökkel, nem tesz különbséget részrehajlóan, nem képmutató” (Jk 3:17).

A Jehováról szerzett pontos ismeret segít abban, hogy ’megbizonyosodjunk a fontosabb dolgokról’, ne botránkoztassunk meg másokat, és ’Jehovához méltón járjunk, avégett hogy teljesen a kedvére legyünk’ (Fi 1:9–11; Kol 1:9, 10). Ráadásul az ismeret hozzájárul ahhoz, hogy a keresztények ne legyenek tétlenek vagy gyümölcstelenek az Istennek végzett szolgálatukban (2Pt 1:5–8). Istennek ez az ajándéka azonban nem csupán azt foglalja magában, hogy tisztában vagyunk a tényekkel, hanem azt is, hogy megértjük a mögöttük húzódó miérteket, és hogy tudjuk, ’miként kell kinek-kinek választ adni’ (Kol 4:6).

A szolgálat és az ’emberajándékok’: Isten szervezetének a földi részében a szolgálat bizony Jehovától kapott ajándék (4Mó 18:7; Ró 12:6–8; Ef 3:2, 7). A Szentírás ’emberajándékoknak’ nevezi azokat, akik Isten ki nem érdemelt kedvességének köszönhetően valamilyen szolgálati megbízatást kaptak. Jézus Krisztus, Isten gyülekezetének a képviselője és feje azért adta a gyülekezetnek ezeket a férfiakat, hogy minden egyes keresztény épüljön és éretté váljon (Ef 4:8, 11, 12). Ha valaki ilyen emberajándék, becsben kell tartania a kiváltságát, vagyis nem szabad elhanyagolnia, mert csakis így tud hűen, mások javára eleget tenni a felelősségeinek (1Ti 4:14; 2Ti 1:6). Jehova segítségével bárki bármilyen Istentől kapott megbízatást el tud látni, ha céltudatos erőfeszítéseket tesz azért, hogy a képességeit teljes mértékben kamatoztassa, és hogy mindenféle akadályt elgördítsen az útjából (Fi 4:13).

A szellem ajándékai: Ha valaki i. sz. az első században megkeresztelkedett szent szellemmel, természetfölötti ajándékokat is kapott. Ezek az ajándékok jelezték, hogy Isten ekkor már a keresztény gyülekezetet fogadta el, amelyet a Fia hozott létre, és elvetette a zsidó gyülekezetet (Héb 2:2–4). Pünkösd napján a szent szellem kitöltésekor a tanítványok természetfölötti ajándékokat is kaptak. A Szentírás szerint ezt követően, amikor valaki megkapta a szellem természetfölötti ajándékát, jelen volt a 12 apostol egyike vagy Pál, akit szintén Jézus választott ki (Cs 2:1, 4, 14; 8:9–20; 10:44–46; 19:6). Nyilvánvaló, hogy az apostolok halálával már senki sem kapott a szellem ajándékából, és azok halálával, akik ilyen ajándékot kaptak, teljesen megszűntek a szellem természetfölötti ajándékai.

Ha valaki látszólag természetfölötti tetteket hajt végre, az még önmagában nem bizonyítja, hogy Isten hatalmazta fel erre, és ha Isten szolgája nem tud csodát tenni, attól még nem kell kételkedni abban, hogy Isten felhasználja őt, és támogatja a szellemével (Mt 7:21–23). Az első századi keresztények közül nem tudott mindenki hatalmas cselekedeteket végrehajtani, gyógyítani, nyelveken szólni vagy fordítani. Isten ki nem érdemelt kedvességének köszönhetően Pál viszont, nyilván másokkal együtt, több ilyen ajándékot is kapott. Ezek a természetfölötti ajándékok jelezték a keresztény gyülekezet születését. Ám a Biblia azt jövendölte, hogy ezek meg fognak szűnni, és Jézus is azt mondta, hogy a követőit nem a hatalmas cselekedetekről, hanem az egymás iránti szeretetükről lehet megismerni (1Ko 12:29, 30; 13:2, 8–13; Jn 13:35).

Pál a szellem kilenc megnyilvánulását vagy ajándékát sorolja fel: 1. bölcsesség beszéde, 2. ismeret beszéde, 3. hit, 4. gyógyítás, 5. hatalmas cselekedetek, 6. prófétálás, 7. ihletett kijelentések tisztánlátása, 8. nyelveken szólás, 9. nyelvek értelmezése. A szellemnek ezek az ajándékai hasznos célra adattak, és a gyülekezetnek nemcsak a számbeli, hanem a szellemi növekedéséhez is hozzájárultak (1Ko 12:7–11; 14:24–26).

A „bölcsesség beszéde”: Bár a bölcsesség magában foglalja, hogy valaki tanul, majd a tanultakat alkalmazza és tapasztalttá válik, de a „bölcsesség beszéde” másra utal. Ez feltehetően az a természetfölötti képesség volt, hogy valaki úgy alkalmazta az ismeretet, hogy azzal meg tudta oldani a gyülekezetben felmerülő nehézségeket (1Ko 12:8). Pál „a neki adott bölcsesség szerint” írta meg a leveleit, amelyek bekerültek Isten ihletett Szavába (2Pt 3:15, 16). Ez az ajándék abban is segíthetett, hogy a keresztények úgy tudták megvédeni az igazukat, hogy még az ellenfeleik sem tudtak velük vitába szállni (Cs 6:9, 10).

Az „ismeret beszéde” és a „hit”: Az első századi keresztények közül mindenkinek volt valamennyi ismerete Jehováról, a Fiáról, Isten akaratáról, és arról, hogy miként kell élniük az életüket. Az „ismeret beszéde” tehát nem csupán az alapvető ismeretre utalt, amellyel minden keresztény tisztában volt; csodának számított ez az ismeret. A szellem ajándékaként nyilván a „hit” is csodával ért fel, segített a keresztényeknek abban, hogy leküzdjék a szolgálatuk elé tornyosuló, hegyszerű akadályokat (1Ko 12:8, 9; 13:2).

’Gyógyítás’: A gyógyítás ajándéka abban mutatkozott meg, hogy aki ennek az ajándéknak a birtokában volt, teljesen meg tudott gyógyítani embereket, bármilyen betegségben szenvedtek is (Cs 5:15, 16; 9:33, 34; 28:8, 9). Pünkösd előtt csak Jézus és a tanítványai gyógyítottak. Bár néhányan hittek, akiket meggyógyítottak, de ez nem volt követelmény ahhoz, hogy meggyógyulhassanak. (Vö.: Jn 5:5–9, 13.) Jézus egyszer azt mondta, hogy a tanítványai a saját kicsiny hitük miatt nem tudtak meggyógyítani egy epilepsziás beteget, tehát nem azért, mert nem hitt a beteg fiú apja, aki kérte, hogy gyógyítsák meg a gyermekét (Mt 17:14–16, 18–20). A Szentírás egyetlen olyan esetet sem említ, amikor Jézus vagy az apostolai azért nem tudtak meggyógyítani valakit, mert a betegnek nem volt elég hite. Ráadásul Pál apostol sem gyógyította meg Timóteuszt, és nem is mondta neki, hogy azért betegeskedik gyakorta, mert kicsinyhitű, hanem azt javasolta neki, hogy a gyomrára való tekintettel éljen egy kevés borral (1Ti 5:23; lásd: GYÓGYÍTÁS; HIT).

„Hatalmas cselekedetek”: A hatalmas cselekedetek közé tartozott a halottak feltámasztása, a démonűzés, de még az is, hogy valaki vaksággal sújtotta az ellenszegülőket (1Ko 12:10). Ezeknek a hatalmas cselekedeteknek a láttán sokan hívővé váltak, és csatlakoztak a gyülekezethez (Cs 9:40, 42; 13:8–12; 19:11, 12, 20).

„Prófétálás”: A prófétálás nagyobb ajándéknak számított, mint a nyelveken szólás, mivel a gyülekezet épülésére volt. Sőt mi több, a nem hívőknek segített felismerni, hogy valóban a keresztények között van az Isten (1Ko 14:3–5, 24, 25). A keresztény gyülekezetben mindenki beszélt az Isten Szavában feljegyzett próféciák teljesedéséről (Cs 2:17, 18). Ám azok, akiknek a prófétálás természetfölötti ajándéka adatott – ilyen volt például Agabusz –, azt is meg tudták mondani, hogy mi lesz a jövőben (Cs 11:27, 28; lásd: PRÓFÉCIA; PRÓFÉTA: A Keresztény Görög Iratokban szereplő próféták).

„Ihletett kijelentések tisztánlátása”: Ez nyilván magában foglalta, hogy valaki tisztán látta, hogy egy kijelentés csakugyan Istentől származott-e (1Ko 12:10). Ez az ajándék segített abban, hogy ne csapják be a keresztényeket, és ne térítsék el őket az igazságtól, valamint a hamis prófétáktól is megvédte a gyülekezetet (1Jn 4:1; vö.: 2Ko 11:3, 4).

Nyelveken szólás: I. sz. 33 pünkösdjén úgy 120 tanítvány gyűlt össze egy felsőszobában (feltehetően a templom közelében), amikor kitöltetett Isten szelleme. Ekkor kezdtek el nyelveken szólni, ami lehetővé tette, hogy azok a zsidók és prozeliták, akik messzi földről érkeztek az ünnepre Jeruzsálembe, a saját nyelvükön halljanak „az Isten nagyszerű dolgairól”. Ezáltal teljesedett Jóel próféciája, ami bizonyította, hogy Isten már nem a zsidó gyülekezetet, hanem az újonnan megalakult keresztény gyülekezetet fogadja el. A zsidóknak és a prozelitáknak is meg kellett bánniuk a bűnüket, meg kellett keresztelkedniük Jézus nevében, és csak azután kaphatták meg a szent szellem ajándékát (Cs 1:13–15; 2:1–47).

A nyelveken szólás ajándéka igen hasznosnak bizonyult, mivel így az első századi keresztények olyanoknak is tudtak prédikálni, akik más nyelvet beszéltek. Ez valójában jelül volt a nem hívőknek. Pál azonban azt írta a korintuszi keresztény gyülekezetnek, hogy amikor összejönnek, ne beszéljenek mindnyájan nyelveken, mert ha a kívülállók vagy a nem hívők bemennek hozzájuk, és nem értik a hallottakat, akkor arra a következtetésre jutnak, hogy őrültekkel van dolguk. Ezenkívül azt javasolta, hogy a nyelveken szólás „kettőre vagy legfeljebb háromra korlátozódjon”, és egyszerre csak egy nyelven beszéljenek. De ha nem volt, aki fordítson, akkor annak, aki nyelveken tudott szólni, csendben kellett maradnia a gyülekezetben, és önmagához meg Istenhez kellett szólnia (1Ko 14:22–33). Ha nyelveken szólt volna fordítás nélkül, akkor nem épültek volna belőle mások, hisz senki sem figyelt volna a beszédére, mivel érthetetlen lett volna számukra az a nyelv (1Ko 14:2, 4).

Ha a nyelveken szóló keresztény nem tudta lefordítani, amit mondott, akkor azok, akik nem ismerték az általa beszélt nyelvet, nem értették, hogy mit mondott, de még ő maga sem. Pál ezért arra buzdította azokat, akik megkapták a nyelveken szólás ajándékát, hogy imádkozzanak, hogy fordítani is tudjanak, és a hallgatóik épülésére lehessenek. Az előbbiekből egyértelműen látható, hogy miért mondta Pál ihletés alatt, hogy a nyelveken szólás kevésbé fontos ajándék, és hogy a gyülekezetben inkább szólna öt szót értelemmel, semmint tízezer szót más nyelven (1Ko 14:11, 13–19).

„Nyelvek értelmezése”: Ez az ajándék abban nyilvánult meg, hogy egy keresztény le tudott fordítani egy olyan nyelvet, amelyet egyébként nem ismert (1Ko 12:10). Ez az ajándék kiegészítette a nyelveken szólás ajándékát, mivel az egész gyülekezet épült a fordításból (1Ko 14:5).

Milyen módokon működött még a szellem? Pál, amikor arról írt, hogy Krisztus testén belül minden tagnak megvan a maga helye, a következőket mondta arról, hogy egyebek mellett milyen módokon működik a szellem: „az Isten elhelyezte a különböző tagokat a gyülekezetben: először apostolokat, másodszor prófétákat, harmadszor tanítókat, azután hatalmas cselekedeteket, azután gyógyítások ajándékait, segítségnyújtó szolgálatokat, irányítási képességeket, különböző nyelveket” (1Ko 12:27, 28). A ’segítségnyújtó szolgálat’ arra az elrendezésre utalhat, hogy szervezett módon segítettek az anyagi szükséget szenvedő testvéreken, például akkor is, amikor élelmet osztottak a rászoruló özvegyeknek. Erre a feladatra hét olyan férfit választottak ki a jeruzsálemi gyülekezetben, „akik telve [voltak] szellemmel és bölcsességgel” (Cs 6:1–6). Jó ’irányítási képesség’ kellett ahhoz, hogy a keresztények tanítványokat tudjanak képezni, és így eleget tudjanak tenni a Jézustól kapott megbízatásuknak (Mt 28:19, 20). Hozzáértésre volt szükség, hogy megszervezzék a misszionáriusi munkát, hogy gyülekezeteket alapítsanak és igazgassák azokat. Pál, arról beszélve, hogy milyen szerepet kapott az Isten által elindított „építkezésen”, érdekes módon azt mondta magáról, hogy „bölcs munkairányító” (1Ko 3:10).

Ellenőrzés alatt tartották a szellem ajándékait: Úgy tűnik, hogy akik megkapták a szellem valamilyen ajándékát, csak akkor használhatták azt fel, amikor Jehova szelleme erre indította őket. Pál Cezáreában Fülöp otthonában szállt meg, akinek „négy leánya [volt], szüzek, akik prófétáltak”, mégsem ezek a lányok jövendölték meg Pál letartóztatását, hanem egy Agabusz nevű próféta, aki Júdeából jött (Cs 21:8–11). Előfordulhatott, hogy egy gyülekezeti összejövetelen az egyik próféta kinyilatkoztatást kapott, miközben a másik próféta még beszélt. Ám ha valakin Isten szelleme működött, és a szellem valamilyen ajándékának a birtokában volt, ellenőrzése alatt tudta azt tartani, azaz nem beszélt, míg nem adódott rá lehetőség. A prófétálás, nyelveken szólás és a fordítás tehát rendezetten történt a gyülekezetben, oly módon, hogy az mindenki javát szolgálta (1Ko 14:26–33).