A Biblia nézőpontja
Mi rossz van abban, ha valaki büszke?
A HAGYOMÁNY úgy tartja, hogy a büszkeség az első a hét halálos bűn közül. Manapság azonban sokan úgy hiszik, hogy ez az elgondolás igencsak idejétmúlt. A XXI. század küszöbén a büszkeséget előnyös tulajdonságnak, nem pedig bűnnek tekintik az emberek.
A Biblia azonban a büszkeségről általában nem úgy beszél, mint pozitív jelentésű szóról. Egyedül a bibliai Példabeszédek könyvében több kijelentés is elítéli a büszkeséget. Például a Példabeszédek 8:13 ezt írja: „a kevélységet és felfuvalkodást [büszkeséget, NW] és a gonosz útat, és az álnok szájat gyűlölöm.” A Példabeszédek 16:5 [NW] kijelenti: „Utálatos Jehova előtt mindaz, aki büszke a szívében.” A 18. vers pedig erre int: „A megromlás előtt kevélység [büszkeség, NW] jár, és az eset előtt felfuvalkodottság.”
Az ártó büszkeség
A Bibliában elítélt büszkeséget így lehetne meghatározni: túlzott önérzetesség; valaki túlságosan felsőbbrendűnek érzi magát, például az adottságai, a szépsége, a jóléte, a műveltsége vagy a magas társadalmi beosztása miatt. Ez a tulajdonság lenéző magatartásban, dicsekvésben, pökhendiségben vagy fennhéjázásban mutatkozhat meg. Ha valaki túl sokat gondol magáról, az oda vezethet, hogy az illető nem fogadja el a szükséges helyreigazítást, nem ismeri be a hibáit, nem kér bocsánatot, visszakozik, és elveszti méltóságát, vagy ésszerűtlenül haragra gerjed azon, amit valaki tett vagy mondott.
A büszke személy talán állandóan ragaszkodik ahhoz, hogy valamilyen feladatot csakis az ő módszere szerint lehet elvégezni. Nem nehéz megérteni, hogy az ilyen magatartásból miért adódik gyakran valamilyen személyes konfliktus. A fajra vagy nemzetiségre való büszkeség számtalan háborúhoz és vérontáshoz vezetett már. A Biblia szerint a büszkeség indította Isten egyik szellemfiát lázadásra, s ezzel Sátánná, az Ördöggé tette magát. A keresztény vének képesítésére vonatkozóan Pál ezt tanácsolta: „Ne legyen új ember, nehogy felfuvalkodván [büszkeségében, NW], az ördög kárhozatába essék” (1Timótheus 3:6; vesd össze: Ezékiel 28:13–17). Mivel ilyen következményei vannak a büszkeségnek, nem csoda, hogy Isten elítéli ezt a tulajdonságot. De ezt kérdezheted: „Nincsenek olyan helyzetek, amikor a büszkeség jogos lehet?”
Van jogos büszkeség?
A Keresztény Görög Iratokban, a „büszkélkedni, ujjongani, dicsekedni” szavakkal fordított kau·khaʹo·mai ige mind negatív, mind pozitív értelemben használatos. Pál például azt mondja, hogy „ujjongjunk az Isten dicsőségének reménysége alapján”. Még ezt is tanácsolja: „A ki pedig dicsekszik, az Úrban dicsekedjék” (Róma 5:2, NW; 2Korinthus 10:17). Ezt azt jelenti, hogy büszkék vagyunk Jehovára, az Istenünkre, és ez az érzés arra indíthat bennünket, hogy ujjongjunk jó hírneve miatt.
Szemléltetésül: Vajon van abban valami kivetnivaló, ha meg akarjuk védeni valaki jó hírnevét, mikor azt rágalom éri? Természetesen nincs. Ha az emberek a családtagjaidról vagy másokról, akiket szeretsz és tisztelsz, igazságtalanul beszélnének, vajon nem lennél felháborodva, és nem éreznél ösztönzést arra, hogy megvédd a rágalmazottakat? „Kivánatosb a jó hírnév nagy gazdagságnál” — írja a Biblia (Példabeszédek 22:1). A Mindenható Isten egyszer ezt mondta Egyiptom egyik büszke fáraójának: „azért tartottalak fenn tégedet, hogy megmutassam néked az én hatalmamat, és hogy hirdessék az én nevemet az egész földön” (2Mózes 9:16). Istent tehát ujjongás tölti el a saját jó hírneve miatt, és buzgólkodik érte. Minket is érdekelhet az, hogy megvédjük a jó hírnevünket, de nem szabad, hogy a hiúság és az önző büszkeség ösztönözzön bennünket erre (Példabeszédek 16:18).
Minden egészséges kapcsolatban létfontosságú a tisztelet. Társadalmi életünk és üzleti ügyeink fognak kárt szenvedni, ha elveszítjük a társainkba vetett bizalmunkat. Ehhez hasonlóan egy közös tevékenység vagy társulás tönkremehet, ha csupán az egyik fél olyasmit tesz, amivel magát vagy társait mindenki előtt megszégyeníti. Bármilyen cél eléréséhez meg kell őrizni a jó hírnevet. Ez az egyik oka annak, amiért a keresztény gyülekezetben a felvigyázóknak ’jó bizonyságuk’ kell hogy legyen a kívülállóktól (1Timótheus 3:7). A jó hírnév utáni vágyuk nem a büszke önmagasztalás miatt alakult ki, hanem amiatt, hogy Istent méltó és tiszteletteljes módon kell képviselniük. Végtére is mennyire lehet szavahihető Isten szolgája, ha a kívülállók nem jó bizonyságot tesznek róla?
Mit mondjuk arról, ha saját teljesítményeinkre vagyunk büszkék? Gondolj például arra, hogy milyen örömöt érezhetnek a szülők, amikor a gyermekük jól tanul az iskolában. Az ilyen teljesítmény a helyes megelégedettség forrása. Amikor Pál a Thessalonikában élő keresztény hittársainak írt, elmondta, hogy ő is örvendezett a teljesítmények felett: „Mindenkor hálaadással tartozunk az Istennek, atyámfiai, ti érettetek, a miképen méltó is, mivelhogy felettébb megnövekedék a ti hitetek, és mindnyájatokban bővölködik az egymáshoz való szeretet; annyira, hogy mi magunk dicsekszünk veletek [büszkék vagyunk rátok, NW] az Isten gyülekezeteiben, a ti kitartástok és hitetek felől, minden ti üldöztetéstek és szorongattatástok között, a melyeket szenvedtek” (2Thessalonika 1:3, 4, kiemelés tőlünk). Igen, természetünkből fakad, hogy örömöt érzünk, ha szeretteink elérnek valamit. Mi különbség van hát a helytelen és a helyes büszkeség között?
Nem helytelen, ha szeretnénk megőrizni a jó hírnevünket, ha sikereket szeretnénk elérni, és ha boldogok vagyunk emiatt. Isten azonban elítéli az önmagasztalást, a fennhéjázást és azt, ha dicsekszünk saját magunkkal vagy másokkal. Igen szomorú volna, ha bárki ’felfuvalkodna’ a büszkeségtől, vagy ’a kelleténél többre becsülné magát’. A keresztényeknél nincs helye annak, hogy büszkélkedjenek valakivel vagy valamivel, illetve, hogy dicsekedjenek ezekkel. Csak Jehova Istennel és azzal tehetik meg ezt, amit Isten értük tett (1Korinthus 4:6, 7; Róma 12:3, Katolikus fordítás). Jeremiás próféta szép, követésre méltó alapelvet adott: „azzal dicsekedjék, a ki dicsekedik, hogy értelmes és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, a ki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok e földön” (Jeremiás 9:24).
[Kép a 20. oldalon]
Don Diego Rodríguez de Silva y Velázquez: „X. Ince pápa”
[Forrásjelzés]
Scala/Art Resource, NY