Miért üldözte Saulus a keresztényeket?

’ELVÉGEZTEM MAGAMBAN, hogy ama názáreti Jézus neve ellen sok ellenséges dolgot kell cselekednem, mit meg is cselekedtem Jeruzsálemben. A szentek közül sokat börtönbe vettettem, a főpapoktól való felhatalmazást megnyervén. Sőt mikor megölettetének, szavazatommal hozzájárultam. Minden zsinagógában gyakorta büntetvén őket, káromlásra kényszerítettem. Felettébb dühösködvén ellenök, kergettem őket az idegen városokig is’ (Cselekedetek 26:9–11).

ÍGY beszélt a tárzusi Saulus, aki Pál apostol néven is ismert. Persze akkor, amikor ezeket a szavakat mondta, már más ember volt. Többé nem a keresztényiség ellensége volt, hanem annak egyik legbuzgóbb támogatója. De mi indította korábban Saulust arra, hogy üldözze a keresztényeket? Miért gondolta, hogy ezt ’kell cselekednie’? És milyen tanulságot vonhatunk le történetéből?

István megkövezése

Saulusról először István gyilkosai között tesz említést a Biblia. „Kiűzvén [Istvánt] a városon kívül, megkövezék: a tanúbizonyságok pedig felsőruháikat egy Saulus nevezetű ifjú lábaihoz rakták le.” „Saulus pedig szintén javallta az ő megöletését” (Cselekedetek 7:58; 8:1). Miért került sor erre a bántalmazásra? A zsidók, köztük néhány czilicziai, vitatkoztak Istvánnal, de nem tudták megvédeni a saját véleményüket. Azt nem tudjuk, hogy mint czilicziai, Saulus is közöttük volt-e. Mindenesetre a zsidók hamis tanúkat használtak fel, hogy istenkáromlással vádolják Istvánt, és a Szanhedrin elé hurcolták (Cselekedetek 6:9–14). Ez a gyűlés, melyen a főpap elnökölt, a zsidó legfelsőbb bíróságként működött. Mint legfelsőbb vallási hatóságnak, a Szandhedrinnek a tagjai ugyanakkor védelmezték a tantételbeli tisztaságot, legalábbis amit ők annak tartottak. Az ő szemszögükből nézve István halált érdemelt. Hiszen nem azzal vádolta őket merészen, hogy nem tartják meg a Törvényt? (Cselekedetek 7:53). Majd ők megmutatják neki, hogyan kell a Törvényt betartani!

Saulus a meggyőződéséből fakadóan támogatta ezt a nézőpontot. Farizeus volt. Ez a befolyásos szekta a törvény és a hagyományok szigorú betartását követelte meg. A keresztényiséget úgy tekintette, mint ami ezekkel az elvekkel szállt szembe, és a megmentésnek egy új útját tanította, mégpedig a Jézus általi megmentés útját. Az első századi zsidók azt várták, hogy a Messiás dicsőséges király lesz, aki felszabadítja őket a római uralom gyűlöletes igája alól. Így az a gondolat, hogy valaki, akit a Nagy Szanhedrin istenkáromlás vádjával elítélt, azután pedig kínoszlopra szegezve, átkozott bűnözőként halt meg, nos, hogy egy ilyen személy legyen a Messiás, ez az ő gondolkodásmódjuk szerint teljesen idegen, elfogadhatatlan és visszataszító volt.

A Törvény kijelentette, hogy „átkozott Isten előtt” az az ember, aki fán függ (5Mózes 21:22, 23; Galátzia 3:13). Saulus nézőpontjából „ezek a szavak egyértelműen ráillettek Jézusra” — mondja Frederick F. Bruce. „Jézus isteni átok alatt halt meg, ezért elképzelhetetlen volt, hogy ő legyen a Messiás, hiszen azon a személyen a zsidó hagyományok szerint Isten áldásának egyedülálló mértékben kellett megnyilvánulnia. Tehát azt állítani, hogy Jézus a Messiás, istenkáromlás volt; azok, akik ilyen abszurd dolgot állítottak, méltók voltak arra, hogy az istenkáromlók büntetését szenvedjék el.” Saulus később maga is elismerte: a ’megfeszített Krisztus a zsidók között megbotránkozást’ keltett (1Korinthus 1:23).

Saulus úgy reagált, hogy a lehető legnagyobb erőbevetéssel szállt szembe ezzel a tanítással. Kész volt akár durva erőszakhoz is folyamodni azon igyekezve, hogy eltiporja ezt a tanítást. Biztos volt abban, hogy ez Isten akarata. Saulus ezt mondta a magában ápolt szellemről: „Buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam.” „Felette igen háborgattam az Isten anyaszentegyházát, és pusztítottam azt. És felülmultam a zsidóságban nemzetembeli sok kortársamat, szerfelett rajongván atyai hagyományaimért” (Filippi 3:6; Galátzia 1:13, 14).

Élen járt az üldözésben

István halála után Saulus már nemcsak segítőként vett részt az üldözésben, hanem élen járt abban. Így bizonyos mértékben közismertté vált, ami abból is látszik, hogy még a megtérése után is, amikor már szeretett volna csatlakozni a tanítványokhoz, „mindnyájan féltek tőle, nem hivén, hogy ő tanítvány”. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy már valóban keresztény, megtérése nagy örvendezésre és hálaadásra adott okot a tanítványok között, akik nem csupán arról hallottak, hogy valakinek az üldözők közül megváltozott a szívállapota, hanem hogy az a személy, „a ki minket üldözött egykor, most hirdeti azt a hitet, a melyet egykor pusztított” (Cselekedetek 9:26; Galátzia 1:23, 24; kiemelés tőlünk).

Damaszkusz mintegy 220 kilométerre, úgy hét-nyolc napi járóföldre fekszik Jeruzsálemtől. Saulus mégis ’fenyegetéstől és öldökléstől lihegve a tanítványok ellen’ elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle, hogy Damaszkuszba mehessen a zsinagógákba. Miért? Hogy megkötözve vihessen Jeruzsálembe bárkit, aki ennek az „útnak” a követője. Saulus tehát hivatalos jóváhagyással „pusztítá az anyaszentegyházat, házról-házra járva, és férfiakat és asszonyokat elővonszolva, tömlöczbe veti vala” őket. Másokat ’megvert a zsinagógákban’, és ’szavazatával hozzájárult’ (szó szerint a „szavazókővel”) a kivégzésükhöz (Cselekedetek 8:3; 9:1, 2, 14; 22:5, 19; 26:10, NW, lábjegyzet).

Néhány tudós — figyelembe véve, hogy milyen oktatást kapott Saulus Gamálieltől, és hogy milyen jól gyakorolta a hatalmát — úgy véli, hogy a Törvény egyszerű tanulójából egészen odáig jutott, hogy bizonyos mértékű tekintélye lett a judaizmusban. Az egyik tudós szerint például Saulus valószínűleg egy jeruzsálemi zsinagógában is tanított. Azt viszont nem tudjuk biztosan, mit jelent az, hogy Saulus a ’szavazatával hozzájárult’, hogy ezt vajon egy bíróság tagjaként tette, vagy pedig azt fejezte ki ezzel, hogy erkölcsileg támogatja a keresztények kivégzését.a

Mivel kezdetben minden keresztény zsidó vagy zsidó prozelita volt, Saulus nyilván úgy tekintette a keresztényiséget, mint hitehagyott mozgalmat a hivatalos judaizmuson belül, és úgy gondolta, hogy a judaizmusra tartozik e mozgalom követőinek a helyreigazítása. Arland J. Hultgren tudós szerint „nem valószínű, hogy Pál, az üldöző azért szállt volna szembe a keresztényiséggel, mert azt a judaizmuson kívüli, rivális vallásnak tekintette. A keresztény mozgalomról ő is, és mások is azt gondolták, hogy az a zsidókhoz tartozik.” Saulus célja ezért az volt, hogy rávegye az önfejű zsidókat arra, hogy tagadják meg új hitüket, és térjenek vissza a hagyományokhoz. Ehhez minden rendelkezésre álló eszközt felhasznált (Cselekedetek 26:11). Az egyik ilyen eszköz a bebörtönzés volt. Egy másik az volt, hogy a zsinagógákban megkorbácsoltatta őket — ez a fegyelmezés egy általános módja volt, mellyel a három bíróból álló helyi bíróság bármelyike büntethetett valakit, ha az illető engedetlen volt a rabbinikus hatalommal szemben.

Amikor Jézus a damaszkuszi úton megjelent Saulusnak, véget vetett ezeknek az erőfeszítéseinek. Saulus egyszer csak a keresztényiség ádáz ellenségéből annak buzgó támogatójává lett, és rövid időn belül a damaszkuszi zsidók már pont az ő halálát követelték (Cselekedetek 9:1–23). És milyen furcsa, hogy keresztényként Saulusnak éppen azokat a dolgokat kellett elszenvednie, melyeket ő maga szabott ki másokra mint üldöző; ezért évekkel később elmondhatta: „A zsidóktól ötször kaptam negyvenet egy híján” (2Korinthus 11:24).

Buzgalom, de helytelen célért

„Előbb istenkáromló, üldöző és erőszakoskodó valék: de könyörült rajtam, mert tudatlanul cselekedtem hitetlenségben” — írta Saulus a megtérése után, amikor már inkább a Pál néven volt ismert (1Timótheus 1:13). Tehát az, hogy valaki őszinte és tevékeny a saját vallásában, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy Isten előtt elfogadható, amit tesz. Saulus buzgó volt, és a lelkiismerete szerint járt el, de ez nem tette őt igazzá. Helytelen célért fejtett ki lelkes buzgalmat. (Vesd össze: Róma 10:2, 3.) Ez el kell hogy gondolkodtasson minket.

Ma sokan szilárdan meg vannak győződve arról, hogy Isten csupán azt várja tőlünk, hogy jó magaviseletünk legyen. De vajon ez tényleg így van? Mindannyian jól tennénk, ha megfogadnánk Pál figyelmeztetését: „mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg” (1Thessalonika 5:21, Újfordítású revideált Biblia). Ez azt jelenti, hogy időt kell szakítanunk arra, hogy pontos ismeretet szerezzünk Isten Igazság-Szavából, és azután teljesen összhangban kell élnünk azzal. Ha a Biblia tanulmányozása által felismerjük, hogy változtatásokat kell tennünk, akkor azt habozás nélkül, mindenképpen meg kell tennünk. Közülünk talán nem sokan voltak istenkáromlók, üldözők vagy erőszakosak, mint Saulus. Isten tetszését azonban csakis akkor nyerhetjük el, ha Saulushoz hasonlóan mi is hittel és a pontos ismerettel összhangban cselekszünk (János 17:3, 17).

[Lábjegyzet]