MEGBÉKÉLTETÉS

A megbékéltetés az a cselekvés, mely során újból összhangba hoznak valamit valamivel, újra jó viszonyba kerülnek személyek, valamint elrendeznek ügyeket, például nézeteltéréseket. A görögben a „megbékéltetés”-hez kapcsolódó szavak az al·laszʹszó igéből származnak, amely alapvetően azt jelenti, hogy ’megváltoztat’, ’mássá tesz’ (Cs 6:14; Ga 4:20, Int).

Az összetett ka·tal·laszʹszó kifejezéshez – bár alapvetően azt jelenti, hogy ’kicserél’ – idővel az a jelentés társult, hogy ’megbékéltet’ (Ró 5:10). Pál akkor használja ezt az igét, amikor azt írja, hogy egy nő „béküljön ki” a férjével, akitől elkülönült (1Ko 7:11). Az ehhez kapcsolódó di·al·laszʹszo·mai a Máté 5:24-ben szerepel, mely vers szerint Jézus azt az utasítást adta, hogy egy személy előbb ’béküljön ki’ a testvérével, és azután mutassa be a felajánlását az oltáron.

Megbékélés Istennel: Pál a rómaiaknak és más gyülekezeteknek írt leveleiben is használja a ka·tal·laszʹszó és az a·po·ka·tal·laszʹszó (nyomatékos alak) szavakat, amikor arról ír, hogy az emberek megbékélhetnek Istennel Krisztus Jézus áldozatának köszönhetően.

Azért van szükség arra, hogy az emberek megbékéljenek Istennel, mert el vannak idegenedve tőle, nincsenek vele harmonikus, baráti kapcsolatban, sőt, az ellenségei. Ennek az az oka, hogy az első ember, Ádám bűnt követett el, és ezért az összes leszármazottja bűnt és tökéletlenséget örökölt (Ró 5:12; vö.: Ézs 43:27). Ezért mondhatta azt az apostol, hogy „a testi gondolkodás ellenségeskedés az Istennel, mivel a test nincs alárendelve az Isten törvényének, hisz [az öröklött bűn és tökéletlenség miatt] nem is lehet. Így azok, akik a testtel vannak összhangban, nem lehetnek kedvére Istennek” (Ró 8:7, 8). Az emberiség viszonya azért vált ellenségessé Istennel, mert az ő tökéletes irányadó mértékei nem engedik, hogy jóváhagyja vagy megtűrje a helytelenséget (Zs 5:4; 89:14). A Fiúról, aki visszatükrözi az Atyja tökéletes tulajdonságait, ez olvasható: „Szeretted az igazságosságot, és gyűlölted a törvénytelenséget” (Héb 1:9). Ezért bár „Isten szeretet”, és „annyira szerette a világot [az emberiség világát], hogy az ő egyszülött Fiát adta” érte, mégis az emberiség egésze ellenséges viszonyban áll Istennel. Ezenkívül Istennek az emberiség világa felé, vagyis az ellenségei felé kimutatott szeretete alapelveken nyugvó szeretet (gör.: a·gaʹpé) volt, és nem vonzalom vagy barátság (gör.: phi·liʹa) (1Jn 4:16; Jn 3:16; vö.: Jk 4:4).

Mivel az alapelvei tökéletesen igazságosak, Isten nem helyeselheti a bűnt, mely nem más, mint hogy valaki ellentétesen cselekszik az akaratával. Jehova „könyörületes és irgalmas”, „gazdag az irgalmasságban” (Zs 145:8, 9; Ef 2:4), de csak azért, hogy irgalmazzon valakinek, nem hagyja figyelmen kívül az igazságosságot. Ahogyan M’Clintock és Strong Cyclopædiája (1894, VIII. köt. 958. o.) helytállóan megjegyzi, az Isten és a bűnös ember közötti kapcsolat „jogi jellegű, az egyik fél egy uralkodó – bírói szerepben –, míg a másik egy bűnöző, aki megszegte a törvényeket, és fellázadt az uralkodó hatalma ellen, és ezért ellenségként tekintenek rá”. Ilyen helyzetbe került az emberiség, mivel az ősatyjától, Ádámtól bűnt örökölt.

A megbékéltetés alapja: Egyedül Krisztus Jézus váltságáldozata által lehetséges, hogy az emberek teljesen megbékéljenek Istennel. Jézus „az út”, és senki sem juthat az Atyához, csakis őáltala (Jn 14:6). A halála „engesztelő áldozat [gör.: hi·la·szmonʹ] a bűneinkért” (1Jn 2:2; 4:10). A hi·la·szmoszʹ szó jelentése: ’megbékítés eszköze, módja’, ’engesztelés’. Jézus Krisztus áldozata nem olyan értelemben volt a ’megbékítés eszköze’, hogy lecsillapította, enyhítette Isten fájó érzéseit, hiszen szeretett Fiának a halála egyértelműen nem ilyen hatással volt Istenre. Ehelyett Jézus áldozata érvényt szerzett Isten tökéletes igazságosságának, mivel jogos és igazságos alapot teremtett a bűn megbocsátásához, így Isten „igazságos [lehet] akkor is, amikor igazságossá nyilvánítja azt [a bűnös embert], akinek van hite Jézusban” (Ró 3:24–26). Krisztus áldozata tökéletes engesztelésül szolgált az emberek bűneiért és törvénytelen tetteiért, ezért az emberek kedvező helyzetbe kerültek ahhoz, hogy újra jó kapcsolatba kerülhessenek a Legfelségesebb Istennel (Ef 1:7; Héb 2:17; lásd: VÁLTSÁG).

Tehát Krisztuson keresztül Isten lehetővé tette, hogy ’megbékéltessen magával minden mást, békét szerezve Jézus kínoszlopon kiontott vére által’, és így azok, akik egykor „elidegenedettek és ellenségek” voltak, mert az eszük azokon a cselekedeteken járt, melyek gonoszak, ’megbékéltethetnek annak teste által a halála révén, hogy szentül és szeplőtlenül és vádtól mentesen állítsa őket maga elé’ (Kol 1:19–22). Jehova Isten ennek eredményeként ’igazságossá nyilváníthatja’ azokat, akiket kiválasztott a szellemi fiainak; senki nem hozhat fel vádat ellenük, mivel teljes mértékben megbékéltek Istennel. (Vö.: Cs 13:38, 39; Ró 5:9, 10; 8:33.)

Mit mondhatunk azokról, akik azelőtt szolgálták Istent, hogy Krisztus meghalt? Közéjük tartozik például Ábel, aki „tanúságot nyert arról, hogy igazságos, ugyanis az Isten tanúskodott az ajándékairól”; Énok, akinek „megvolt a tanúsága arról, hogy kedvére van az Istennek”; Ábrahám, akit „Jehova barátjának” hívtak; Mózes, Józsué, Sámuel, Dávid, Dániel, Keresztelő János és Krisztus tanítványai (akiknek Jézus ezt mondta a halála előtt: „maga az Atya vonzalmat érez irántatok”) (Héb 11:4, 5; Jk 2:23; Dá 9:23; Jn 16:27). Jehova mindannyiójukra figyelmet fordított, és megáldotta őket. Miért lenne hát ezeknek az embereknek szükségük arra, hogy megbékéltessenek Istennel Krisztus halála által?

Ezek az emberek bizonyos mértékben békében voltak Istennel. Ám a többi emberhez hasonlóan ők is bűnt örököltek, és ezt el is ismerték azzal, hogy állatáldozatokat mutattak be (Ró 3:9, 22, 23; Héb 10:1, 2). Az igaz, hogy voltak olyan emberek is, akik súlyosabb bűnöket követtek el, talán még nyíltan fel is lázadtak Isten ellen; de a bűn az bűn, bármilyen súlyos legyen is. Mivel Ádám összes leszármazottja bűnös, kivétel nélkül minden embernek szüksége van arra, hogy megbékéljen Istennel, ami a Fia áldozata által vált lehetővé.

Isten azért volt egy fajta baráti viszonyban a korábban említett személyekkel, mert azok hittek abban, hogy ő a meghatározott időben tenni fog azért, hogy végleg megszabadulhassanak a bűntől. (Vö.: Héb 11:1, 2, 39, 40; Jn 1:29; 8:56; Cs 2:29–31.) Tehát a viszonylagos békéjük Istennel a jövőbeli váltság alapján volt lehetséges. Ahogyan az az IGAZSÁGOSSÁ NYILVÁNÍTÁS szócikkből is kiderül, Jehova Isten igazságosságul ’számította be’, írta a javukra a hitüket, és ez alapján – illetve mivel teljesen biztos volt abban, hogy elküldi a Fiát váltságul – átmenetileg baráti kapcsolatba léphetett velük anélkül, hogy megszegte volna a tökéletes igazságosságra vonatkozó irányadó mértékeit (Ró 4:3, 9, 10, ÚV és ÚRB; vö. még: Ró 3:25, 26; 4:17). Ám az igazságosságot megfelelően érvényre kellett juttatni, ezért a megelőlegezett jó viszonyhoz később ki kellett fizetni a szükséges váltságdíjat. Mindez kiemeli, hogy Krisztusnak mennyire fontos szerepe van Isten elrendezésében, és hogy Krisztus Jézus nélkül az emberek nem lehetnek igazságosak Isten szemében, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy elfogadhatóvá váljanak előtte. (Vö.: Ézs 64:6; Ró 7:18, 21–25; 1Ko 1:30, 31; 1Jn 1:8–10.)

A megbékéltetéshez szükséges lépések: Mivel Isten a sértett fél, és az ő törvényét szegték meg, és szegik meg még most is, ezért az embereknek kell megbékélniük Istennel, és nem fordítva (Zs 51:1–4). Egyrészt az ember nem mérhető össze Istennel, másrészt Isten nem változtat azon, hogy mit tart igazságosnak (Ézs 55:6–11; Ma 3:6; vö.: Jk 1:17). Ezért a megbékélés feltételéül támasztott követelményeiből az emberek nem alkudhatnak le, nem kérdőjelezhetik meg őket, és nem köthetnek kompromisszumot ezeket illetően. (Vö.: Jób 40:1, 2, 6–8; Ézs 40:13, 14.) Sok fordítás így adja vissza az Ézsaiás 1:18-at: „Gyertek, és beszéljük meg együtt a dolgot” – így szól az ÚR (KJ, AT, JP, RS; lásd még: Szep.). Ám helyénvalóbb és következetesebb az alábbi fordítás: „No, gyertek, rendezzük a dolgokat [„a vitát”, Ro] egymás között – így szól Jehova.” Teljes mértékben az ember hibája, hogy megszakadt a békés kapcsolata Istennel. (Vö.: Ez 18:25, 29–32.)

Mindez nem akadályozta meg Istent abban, hogy az irgalmától indíttatva megtegye az első lépést a megbékélés felé. Ezt a Fia által tette meg. Az apostol ezt írja: „Mert bizony Krisztus, még mikor gyengék voltunk, meghalt a meghatározott időben olyanokért, akik istentelenek. Hiszen egy igazságosért is alig hal meg valaki; igaz, a jóért még talán meg mer halni valaki. Az Isten pedig abban ajánlja nekünk szeretetét [a·gaʹpén], hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Mivel tehát most igazságossá nyilvánítottak minket a vére által, sokkal inkább megmentetünk őáltala a haragtól. Mert ha akkor, amikor ellenségek voltunk, megbékéltettünk az Istennel a Fia halála révén, akkor most, hogy megbékéltettünk, sokkal inkább megmentésben részesülünk az élete által. És mi ujjongunk is az Istenben Jézus Krisztus, a mi Urunk által, aki által most a megbékéltetést kaptuk” (Ró 5:6–11). Jézust, aki „bűnt nem ismert”, Isten „bűnné tette értünk”, azaz Krisztus bűnért való felajánlásként az életét adta, hogy megszabadítsa az embereket a bűnvádtól, és a bűn miatti büntetéstől. Ennek köszönhetően bizonyos személyek igazságosak lehetnek Isten szemében, és ’Isten igazságosságává lesznek Jézus által’ (2Ko 5:18, 21).

Isten ezenkívül úgy is irgalmat és szeretetet mutat a bűnös emberiség iránt, hogy elküldi a nagyköveteit hozzájuk. Az ókorban a nagyköveteket elsősorban viszály (vö.: Lk 19:14), és nem béke idején küldték el egy másik országba. Általában az volt a feladatuk, hogy próbálták megakadályozni a háború kitörését, vagy a békekötés feltételeiről tárgyaltak azzal az országgal, amellyel már hadban állt az általuk képviselt ország (Ézs 33:7; Lk 14:31, 32; lásd: NAGYKÖVET). Isten azért küldi el a keresztény nagyköveteit az emberekhez, hogy azok megismerhessék a megbékélés feltételeit, és élhessenek a megbékélés lehetőségével. Az apostol ezt jelenti ki: „Így tehát nagykövetek vagyunk Krisztust helyettesítve, mintha az Isten kérne kérlelőn általunk. Krisztus helyetteseiként kérve kérjük: »Engedjétek magatokat megbékéltetni az Istennel«” (2Ko 5:20). Ez a békekötés nem jelenti azt, hogy Isten gyengekezű, és azt sem, hogy elnézi a helytelenségeket. Inkább irgalmasan arra sürgeti az ellenségeit, hogy kössenek békét vele, és kerüljék el az igazságos haragjának a következményét, a biztos pusztulást, mellyel azokat sújtja, akik folyamatosan ellentétesen cselekszenek szent akaratával. (Vö.: Ez 33:11.) Pál szavai szerint még a keresztényeknek is ügyelniük kell arra, hogy ’ne úgy fogadják az Isten ki nem érdemelt kedvességét, hogy eltévesztik a célját’. Ez akkor történhet meg, ha nem keresik folyamatosan Isten kegyét és jóakaratát az „elfogadható időben” és „a megmentés napján”, melyet Isten elhoz az irgalmából fakadóan (2Ko 6:1, 2).

Miután egy személy felismeri, hogy szükséges megbékélnie Istennel, és elfogadnia ehhez Isten eszközét, vagyis Fiának az áldozatát, meg kell bánnia a bűnös életvitelét, és meg kell térnie, azaz el kell hagynia az emberiség világának bűnös életútját. Krisztus váltsága alapján könyöröghet Istenhez, és így megbocsáttathatnak a bűnei, és megbékélhet Istennel, „hogy felüdülés időszakai jöjjenek Jehova személyétől” (Cs 3:18, 19), és belső békének örvendjen (Fi 4:6, 7). Mivel így már nem Isten ellensége, akit Isten haragja sújt, tulajdonképpen „átment a halálból az életbe” (Jn 3:16; 5:24). Mindezek után továbbra is igyekeznie kell, hogy megőrizze Isten kegyét, amit úgy tehet meg, hogy „hűségben szólítja” őt, ’megmarad a hitben, és nem mozdul el a jó hír reménységétől’ (Zs 145:18; Fi 4:9; Kol 1:22, 23).

Milyen értelemben ’békéltetett meg magával egy világot’ Isten?

Pál apostol arról írt, hogy Isten „Krisztus által megbékéltetett magával egy világot, nem számítva fel nekik vétségeiket” (2Ko 5:19). Ezt azonban nem szabad félreérteni, azt gondolva, hogy Jézus áldozatának köszönhetően mindenki automatikusan megbékél Istennel, hiszen az apostol rögtön ezután arról a munkáról ír, amely során a keresztények nagykövetekként az embereket arra kérik kérlelőn, hogy engedjék magukat „megbékéltetni az Istennel” (2Ko 5:20). Valójában Isten csak azoknak engedi, hogy megbékéljenek vele, akik készek elfogadni azt, amiről a megbékélés érdekében gondoskodott. Jézus tehát azért jött, hogy „lelkét váltságul adja cserébe sokakért”. „Aki hitet gyakorol a Fiúban, annak örök élete van; aki nem engedelmeskedik a Fiúnak, az nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta” (Mt 20:28; Jn 3:36; vö.: Ró 5:18, 19; 2Te 1:7, 8).

Jehova Isten elhatározta, hogy „ismét egyesít mindent a Krisztusban, az egekben levőket és a földön levőket” (Ef 1:10). Bár el kell pusztítania azokat, akik nem hajlandók ’rendezni vele a dolgokat’ (Ézs 1:18), ez azt fogja eredményezni, hogy az egész világegyetem harmóniában fog élni vele, és minden ember a barátja lesz, ő pedig kiárasztja rájuk az áldásait, miként kezdetben Édenben (Je 21:1–4).

Jehova Isten megszüntette az Izraellel kötött szövetségét, mivel a nemzet hűtlen volt, és elutasította a Fiát (Mt 21:42, 43; Héb 8:7–13). Az apostol minden bizonnyal erre utalt, amikor azt írta, hogy „az elvetésük megbékéltetést jelent a világnak” (Ró 11:15), ugyanis – ahogyan arra a szövegkörnyezet is rámutat – ezáltal megnyílt a lehetőség a megbékélésre azok számára, akik a világhoz tartoztak, és nem a zsidó közösséghez. Tehát a nem zsidó nemzeteknek is lehetőségük lett a hűséges zsidókkal együtt arra, hogy az új szövetség részeseiként Isten új nemzetének, a szellemi Izraelnek a részévé váljanak. (Vö.: Ró 11:5, 7, 11, 12, 15, 25.)

A zsidó nemzet, amely szövetséges viszonyban állt Istennel, és a ’különleges tulajdona’ volt (2Mó 19:5, 6; 1Ki 8:53; Zs 135:4), bizonyos mértékben békében volt vele, mégis szüksége volt rá, hogy teljesen megbékéljen vele a megjövendölt Megváltó, a Messiás által (Ézs 53:5–7, 11, 12; Dá 9:24–26). A nem zsidó nemzetek ellenben ’el voltak idegenedve Izrael államától, idegenek voltak az ígéret szövetségeire nézve, s reménység nélkül és Isten nélkül voltak a világban’, mivel Isten nem tekintett rájuk helyeslően (Ef 2:11, 12). A Magra vonatkozó szent titokkal összhangban Isten elhatározta, hogy megáld olyan személyeket is, akik „a föld minden nemzete” közül valók (1Mó 22:15–18). Tehát Krisztus Jézus áldozata, amelynek köszönhetően Isten megáldhatja az embereket, lehetőséget adott arra, hogy a tőle elidegenedett nem zsidó nemzetek, ’akik egykor távol voltak, közel kerüljenek hozzá a Krisztus vére által’ (Ef 2:13). Ezenkívül ez az áldozat megszüntette a zsidók és a nem zsidók közötti különbséget, mivel betöltötte a törvényszövetséget, és félretette az útból, így Krisztusnak lehetősége volt arra, hogy „e g y testben teljesen megbékéltesse az Istennel mindkét népet a kínoszlop révén, mivel önmaga által kiölte az ellenségeskedést [a törvényszövetség miatti megkülönböztetést]”. Zsidók és nem zsidók ettől kezdve ugyanúgy közeledhettek Istenhez, méghozzá Krisztus Jézus által. Idővel a nem zsidók is az új szövetség részesei lettek, és a Királyság örököseivé váltak Krisztus oldalán (Ef 2:14–22; Ró 8:16, 17; Héb 9:15).