Jehova méltó a dicséretünkre

ISTEN nevének a dicsérete azt jelenti, hogy magát a Legfelségesebbet dicsérjük (Zsoltárok 69:31). Méltó a legnagyobb dicséretre, mivel „jó”, illetve az erkölcsi kiválóságban a legelső, ő a Teremtő, a nyomorultak Segítője, népének Fenntartója és Szabadítója (Zsoltárok 135:3; 150:2; 1Krónika 16:25, 26). Sosem fogja megosztani ezt a dicséretet élettelen képekkel vagy szobrokkal, amelyek nem tudnak segítséget nyújtani imádóiknak (Ésaiás 42:8).

A dicséretnek fontos szerepe volt Izráel Jehova iránti imádatában. Az első századi keresztények továbbra is az ihletett zsoltárokkal dicsérték Jehovát. Ezenkívül nyilván voltak keresztény szerzemények is — „dícséretek” Istennek vagy himnuszok, és „lelki énekek” vagyis olyan énekek, amelyek szellemi dolgokról szóltak (Efézus 5:19; Kolossé 3:16). A keresztényektől jövő dicséret azonban nem korlátozódik csupán énekekre. Az ember életében jut kifejeződésre, és abban, hogy tevékenyen törődik mások szellemi és fizikai jólétével (Zsidók 13:15, 16).