SZELÍDSÉG

Barátságos lelkület, amelyben nincs gőg vagy hiúság. Az a fajta szellemi beállítottság, amely képessé tesz valakit arra, hogy türelemmel és minden ingerültség, neheztelés vagy bosszúállás nélkül viselje el a sérelmeket. Szorosan összefügg az olyan erényekkel, mint az alázat és a gyengédség, és ezektől külön ritkán találkozni vele. (Lásd: ALÁZAT.) A „szelíd” szó héber megfelelője (ʽá·náwʹ) az ʽá·náʹ alapszóból ered, amelynek jelentése: ’elnyom, alázatosságra nevel, megaláz’. A szelídség görög megfelelője a pra·üʹtész.

William Barclay-nek az A New Testament Wordbook c. műve a pra·üszʹ melléknévről így ír: „A klasszikus görögben ez egy kedves szó. Dolgokra vonatkoztatva azt jelenti, hogy ’lágy’. Utalhat például lágy szellőre vagy lágy hangra. Személyek esetében a jelentése: ’szelíd’ vagy ’kedves; jóindulatú’ . . . A pra·üszʹ-ben gyengédség van, de e gyengédség mögött acélos erő rejlik. . . Nem gerinctelen nyájasság, érzelgős gyengédség vagy tétlen visszahúzódás” (London, 1956, 103–104. o.). A Vine’s Expository Dictionary of Old and New Testament Words bibliai szótár a főnévi formáról, a pra·üʹtész-ről azt írja, hogy „nem csupán az ember »külső viselkedésében, nem is az embertársaival való kapcsolatában, és még oly kevéssé a természetes beállítottságában mutatkozik meg. Inkább a lélek kimunkált kedvességéről van itt szó, amely mindenekelőtt és legfőképpen Isten iránt nyilvánul meg. Az a lelkület ez, amellyel jónak fogadjuk el, ahogyan Isten bánik velünk, tehát nem vitatkozunk, és nem állunk ellen; szorosan kapcsolódik a ta·pei·no·phro·szüʹné [alázatosság] szóhoz, és [bizonyos bibliaversekben ‹betoldás tőlünk›] mindjárt utána következik«” (1981, 3. köt. 55–56. o., ha külön nem jelöltük, akkor a zárójelezés a szerzőtől).

A különböző bibliafordítások különféleképpen adják vissza a pra·üszʹ szót, egyebek között „szelíd”, szelídlelkű” vagy „gyengéd” formában (ÚV, Kár., Raff., NE). De ahogy Barclay előbb idézett munkájából láttuk, a pra·üszʹ némileg mélyebb értelmű, mint a gyengédség, és személyekre vonatkoztatva azt jelenti, hogy ’szelíd’, illetve ’kedves; jóindulatú’.

A Biblia hangsúlyozza, hogy a szelídségnek mint szellemi beállítottságnak elsősorban Isten iránt kell megnyilvánulnia, és csak utána a teremtmények iránt. Például ezt írja: „A szelídeknek egyre nagyobb örömük lesz Jehovában” (Ézs 29:19). A szelíd személyek taníthatók – Jehova „megtanítja a szelídeket útjára” (Zs 25:9) –, és készek kitartással tűrni az Istentől jövő fegyelmezést, bár az ilyen fegyelmezés az adott pillanatban elszomorító (Héb 12:4–11). A szelídség arra ösztönzi az embert, hogy haragra gerjedés helyett inkább Jehovára tekintsen, tőle várja az igazságtalanul elszenvedett méltánytalanságok és sérelmek orvoslását (Zs 37:8–11). Az ilyen embereket nem éri csalódás, mert ’az Isai törzsökéből kihajtó vessző’, akit Jehova nevezett ki, igazságossággal nyújt feddést „a föld szelídei érdekében” (Ézs 11:1–4).

Bár Jehova olyasvalaki, aki nem tűri el a bűnt és a rosszat, szeretetteljesen gondoskodott róla, hogy Jézus Krisztus váltságáldozata és papi szolgálata által közeledni lehessen hozzá. Imádói és szolgái ezért úgy járulhatnak színe elé, hogy nem kell betegesen félniük vagy rettegniük (Héb 4:16; 10:19–22; 1Jn 4:17, 18). Jézus olyan tökéletesen képviselte Jehova Istent, hogy kijelenthette: „Aki engem látott, látta az Atyát is.” Ezt is mondta: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik keményen fáradoztok és meg vagytok terhelve, és én felüdítelek benneteket. Vegyétek magatokra az igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd [gör.: pra·üszʹ] és alázatos szívű vagyok, és felüdülést találtok lelketeknek. Mert az én igám kellemes, és az én terhem könnyű” (Jn 14:9; Mt 11:28–30). Akik tehát szeretik Jehova Istent, azok minden akadályoztatás nélkül színe elé járulhatnak, ő pedig feléleszti a szelídséget a hozzá folyamodókban, mélységes bizalmat kelt bennük, és erőt önt beléjük.

Mózes: Mózes pontosan ilyen volt, ő lévén ’messze a legszelídebb minden ember közül, aki a föld színén élt’. Sértődés nélkül tudta fogadni a bírálatokat (4Mó 12:3). A szelídségét leíró fenti kijelentés ahhoz az esethez kapcsolódott, amikor Mirjam és Áron zúgolódni kezdtek ellene. Itt tulajdonképpen egy Jehova elleni, jogtalan panaszról volt szó, amit Isten rögtön észrevett, és megfeddte a vétkeseket (4Mó 12:1–15).

Némely szövegmagyarázó szerint az, hogy Mózes így írt a saját szelídségéről, indokolatlan öndicséret volt. Más kritikusok azt állítják, hogy a kijelentést másvalaki toldotta be később a szövegbe, megint mások pedig ebben látják a bizonyítékát annak, hogy a Pentateuchust (Mózes öt könyvét) nem is Mózes írta. A Cook által írt Commentary azonban a következőket jegyzi meg ezekről a szavakról: „Ha figyelembe vesszük, hogy Mózes nem »proprio motu [önszántából]« ejtette ki őket, hanem a rajta nyugvó Szent Szellemtől vezettetve (vö.: 11:17), akkor bizonyosfajta »tárgyilagosságot« tükröznek, ami egyszersmind hitelességüket és ihletett voltukat is igazolja. Ezek a szavak, miként azok a szövegrészek is, amelyekben Mózes ugyanilyen világosan beszél a saját hibáiról (vö.: 20:12 kk [és a következők].; 2Mó 4:24 kk.; 5Mó 1:37), egy olyan személy egyszerűségét fejezik ki, aki önmagáról, nem pedig önmaga mellett tanúskodott (vö.: Máté 11:28, 29). Azért kerültek a szövegbe, hogy megmagyarázzák, miért nem próbálta meg Mózes önmagát igazolni, illetve hogy ebből következően miért avatkozott bele az eseményekbe olyan hamar az Úr.”

Jézus Krisztus: Jézus szelídséget mutatott azzal, hogy zokszó nélkül viselt el mindenféle személyes sérelmet, sőt engedte, hogy úgy vigyék el őt, mint juhot a levágásra, meg sem nyitva a száját, hogy tiltakozzon (Fi 2:5–8; Héb 12:2; Cs 8:32–35; Ézs 53:7). Mint a nagyobb Mózes, ő is szelídnek mondta magát, és így ajánlotta magát másoknak (Mt 11:28, 29, ÚV, Kár., ÚRB, Kat., B.–D.). Ahogy azt az Ézsaiás 61:1 megjövendölte, Jehova felkente őt a szellemével, hogy ’jó hírt mondjon a szelídeknek’. Felolvasva ezt a próféciát annak a városnak a zsinagógájában, ahol fölnevelkedett, tehát Názáretben, Jézus ezt mondta: „Ma teljesedett be ez az írás, amelyet az imént hallottatok” (Lk 4:16–21). Isten csakugyan különleges jóindulatban részesítette a szelídeket azáltal, hogy elküldte az ő szeretett Fiát, hogy a megmentésről tanítsa őket (Zs 149:4; Pl 3:34).

Erő nyilvánul meg benne: A szelíd lelkületnek vagy szellemnek semmi köze a gyenge jellemhez. „Én szelíd és alázatos szívű vagyok” – mondta Jézus Krisztus (Mt 11:29; 2Ko 10:1), mégis Atyja teljes hatalmát élvezve szilárdan kiállt amellett, ami helyes; szükség esetén nagyon nyíltan beszélt és cselekedett (Mt 23:13–39; vö.: 21:5).

Egy szelíd személy szelídsége hitből és erőből fakad. Nem lehet könnyen kibillenteni az egyensúlyából, és elérni, hogy elveszítse a józan ítélőképességét. A szelídség hiánya mögött bizonytalanság, csalódottság, hitetlenség és reménytelenség, sőt kétségbeesés húzódik. A Példabeszédek könyve így ír arról, aki nem szelíd: „Mint egy áttört, fal nélküli város, olyan az az ember, aki nem tartja féken szellemét” (Pl 25:28). Az ilyen személy hagyja, hogy az elméjébe mindenféle helytelen gondolatok férkőzzenek be, amelyek helytelen tettekre vihetik őt.

A szellem gyümölcsének része: A szelídség hozzátartozik Isten szent szellemének vagy tevékeny erejének a gyümölcséhez (Ga 5:22, 23), tehát Isten a Forrása. Ahhoz, hogy valaki valóban szelíd lehessen, kérnie kell Istentől a szellemét, és ki kell fejlesztenie a szellem gyümölcsének ezt a részét. A megszerzése ennélfogva nem a puszta akaraterőn múlik, hanem az Istenhez való közeledés eredménye.

A szelídség hiánya miatt az ember indokolatlanul ingerlékeny és nyers lesz, elveszti az önuralmát és viszálykodik másokkal. A keresztények azonban azt a tanácsot kapják, hogy őrizzék meg az egységet és a békét „alázatossággal és szelídséggel” (Ef 4:1–3).

Ha engedjük, hogy a féltékenység és a perlekedés gyökeret verjen és súlyosbodjon, az mindenféle zűrzavart kelt. A szelídség ellenben megakadályozza, hogy ilyen állapotok alakuljanak ki Krisztus követői között. Jakab, a bibliaíró ezért ’jó viselkedésre’ buzdítja azokat, akik bölcsek és értelmesek a gyülekezetben, és arra, hogy ez a ’bölcsességnek szelídségében’, méghozzá „a felülről való bölcsesség” szelídségében nyilvánuljon meg (Jk 3:13, 17).

A Biblia a „szelídséget” gyakran a „szellem” szóval kapcsolja össze, például ilyen formában: „szellemnek szelídsége” vagy „szelíd szellem”. Így hát a valódi szelídség nem afféle külsőleges, átmeneti vagy alkalomszerűen megnyilvánuló tulajdonság, hanem része az ember énjének vagy lelkületének. Péter apostol rávilágít erre, amikor ezt mondja: „Ékességetek pedig ne a külsőséges hajfonogatásból és aranydíszek felrakásából vagy felsőruhák viseléséből álljon, hanem legyen az a szív rejtett embere a csendes és szelíd szellem romolhatatlan öltözékében; ennek a szellemnek nagy értéke van az Isten szemében” (1Pt 3:3, 4).

Pál apostol úgy fogalmaz, hogy „öltsétek magatokra. . . a szelídséget”. Ez a kifejezés felületesen nézve azt a látszatot keltheti, mintha Pál valamiféle külső mázról beszélne, de ugyanebben a szövegrészben így buzdít: „öltsétek magatokra az új egyéniséget, amely pontos ismeret által újjátétetik Annak képmása szerint, aki teremtette” (Kol 3:10, 12; Ef 4:22–24). Ez azt mutatja, hogy a szelídség csakugyan egy jellemvonás, ám nem csupán örökölt tulajdonság, hanem olyan, amely főleg Isten szellemének a gyümölcseként lesz valakié, amint pontos ismeretet szerez, és alkalmazza a tanultakat.

Létfontosságú, hogy meglegyen a felvigyázókban: Amikor Pál a gyülekezettel való megfelelő bánásmódról írt a fiatal Timóteusznak, levelében a következőket hagyta meg neki a nehéz ügyek kezelését illetően: „Az Úr rabszolgája pedig ne harcoljon, hanem legyen mindenkihez gyöngéd, tanításra képesített, olyan, aki visszafogja magát rossz körülmények között, és szelídséggel oktatja a kedvezőtlen beállítottságúakat; mert ki tudja, az Isten talán megbánást ad nekik” (2Ti 2:24, 25). Itt hasonlóságot fedezhetünk fel a szelídség és a hosszútűrés között. Egy felvigyázó megérti, hogy miért kell egy adott nehézséggel foglalkoznia: Isten megengedte, hogy ez a nehéz helyzet kialakuljon, ezért neki mint felvigyázónak az érintett személy(ek) legjobb érdekeit szem előtt tartva kell eljárnia. Addig kell a nehézséget elviselnie, mígnem megoldódik, és nem szabad ingerültté válnia.

Az a tanács, amelyre egy másik felvigyázónak, a Krétán lakó Titusznak kellett emlékeztetnie a testvéreket, hasonló tartalmú volt: „legyenek ésszerűek, teljes szelídséget mutatva ki minden ember iránt.” Pál, hogy bevésse Titusz emlékezetébe a szelídség szükségességét, felhívja a figyelmet Isten páratlan szeretetére és irgalmára, ahogy azok a Fia által megnyilvánultak, és amelyek megkövetelik az embertől, hogy elhagyja a rosszmájúság és a gyűlölködés régi útját, és az örök életre vezető, új utat kövesse (Tit 3:1–7).

Pál egy másik alkalommal szintén a gyülekezet szellemileg érett tagjaihoz szól, és így körvonalazza a felelősségüket: „még ha valami hibás lépést tesz is egy ember, mielőtt tudatában lenne annak, ti, akik szellemileg képesítettek vagytok, próbáljátok meg helyreigazítani az ilyet szelídség szellemében, miközben ügyelsz magadra, nehogy téged is megkísértsenek” (Ga 6:1). Emlékezniük kell arra, hogy Isten hogyan bánt velük. Így nem fogják ledorongolni a tévelygőt, hanem megpróbálják a szelídség szellemében helyreigazítani őt. Ez sokkal célravezetőbb és hasznosabb lesz minden érintett szempontjából.

A szelídség jót eredményez, ha nehéz helyzettel vagy egy mérges egyénnel kerül valaki szembe, hiszen ez a tulajdonság könnyíthet a helyzeten, de a nyers modortól csak rosszabb lesz minden. „A szelíd válasz elfordítja a dühöt, a fájdalmat okozó szó azonban haragra ingerel” – mondja a példabeszéd (Pl 15:1). A szelídségnek nagy ereje lehet. „Türelemmel meg lehet győzni a vezért, és a szelíd nyelv csontot tör” (Pl 25:15).

Létfontosságú, amikor megfegyelmeznek minket: Salamon egy másik nagyszerű alapelvre is rámutat a szelídség vagy a nyugodtság kapcsán. Ez azzal függ össze, hogy ha helyreigazít vagy megfenyít bennünket egy hatalommal felruházott személy, akkor hajlamosak lehetünk lázadó szellemet kinyilvánítani. Annyira felháborodhatunk, hogy már nem mutatjuk ki a megfelelő alárendeltséget, és könnyen elhagyjuk a kijelölt helyünket. Salamon azonban így figyelmeztet: „Ha egy uralkodó szelleme felgerjed ellened, ne hagyd el helyedet, mert a nyugodtság nagy bűnöket enyhít” (Pr 10:4; vö.: Tit 3:2). Ha kellő nyugodtságot és szelídséget mutatunk, amikor megfegyelmeznek bennünket, az nemcsak elejét veszi annak, hogy még jobban megharagudjon a hatalmon lévő személy, de segít az egyéniségünkön is csiszolni, azáltal hogy féken tartjuk magunkat, megmaradunk a kijelölt helyünkön, és elfogadjuk a fegyelmezést.

Ez különösen akkor igaz, amikor az uralkodó Jehova Isten, és amikor a fegyelmezés azoktól jön, akiket ő ruházott fel hatalommal (Héb 12:7–11; 13:17). De vonatkozik az azokkal való kapcsolatunkra is, akik Isten engedelmével kormányzati hatalmat gyakorolhatnak a világban (Ró 13:1–7). Egy kereszténynek – bár szilárdan az első helyre teszi az Istennek való engedelmességet – még akkor is „szelíden és mélységes megbecsülést tanúsítva” kell válaszolnia egy ilyen uralkodónak, ha az nyers modorban követelné tőle a benne levő reménység okát (1Pt 3:15).

Áldásokkal jár: Sofóniás próféta felhívása még ma is eljut a föld szelídeihez: „keressétek Jehovát, mind, ti föld szelídei, kik végrehajtjátok bírói döntését. Keressétek az igazságosságot, keressétek a szelídséget [vagy „alázatosságot”; „alázatot”]! Valószínűleg rejtve lesztek Jehova haragjának napján” (So 2:3, Rbi8, lábj.; Kár.; Kat.). A szelídek ezenkívül még más csodálatos ígéreteket is kapnak. Például: „A szelídek pedig öröklik a földet, és gyönyörködnek majd a béke bőségében” (Zs 37:11). Mind szellemi, mind fizikai értelemben igaz, hogy „esznek a szelídek, és jóllaknak” (Zs 22:26).

Ellentétben tehát a gonoszokkal, akik félrevezetik a szelídeket, és el akarják pusztítani őket (Ám 2:7; 8:4), Jehova odafigyel a szelídek legbensőbb kívánságaira, és válaszol imáikra. Jehovába vetett reményük nem vezet csalódáshoz (Zs 10:17; 9:18). Helyesen mondja a példabeszéd: „Jobb alázatos szelleműnek lenni a szelídek között, mint zsákmányon osztozni az önmagukat felmagasztalókkal” (Pl 16:19).