FELTÁMADÁS

A görög a·naʹszta·szisz szó betű szerinti jelentése az, hogy ’felkel, feláll’. Gyakran használt kifejezés a Keresztény Görög Iratokban, és a halottak feltámadására utal. A Héber Iratokban, a Hóseás 13:14-ben, melyet idézett Pál apostol (1Ko 15:54, 55), az olvasható, hogy el lesz törölve a halál, és a seol elveszíti az erejét (héb.: seʼólʹ; gör.: haiʹdész). A seʼólʹ szót több fordítás is „sír”-nak vagy „verem”-nek adja vissza. A Szentírás szerint a halottak a seolba kerülnek (1Mó 37:35; 1Ki 2:6; Pr 9:10). A héber szó használata a Héber Iratokban, illetve a görög megfelelőjének, a haiʹdész szónak a használata a Keresztény Görög Iratokban azt mutatja, hogy nem csupán egyetlen sírról van szó, hanem az emberiség közös sírjáról (Ez 32:21–32; Je 20:13; lásd: HÁDESZ; SEOL). Az, hogy a seol elveszíti az erejét, azt jelenti, hogy azok, akiket a béklyóiban tart, kiszabadulnak belőle, vagyis kiürül ez a jelképes hely. Ehhez persze arra van szükség, hogy feltámadjanak a halottak, vagyis életre keljenek, és visszatérjenek a sírból.

Jézus Krisztus által: Az előbbiekből látható, hogy a Héber Iratokban megjelenik a feltámadás tanítása. Ám később Jézus Krisztus volt az, aki „világosságot bocsátott. . . az életre és a romlatlanságra a jó hír által” (2Ti 1:10). Jézus ezt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14:6). A Jézus Krisztusról szóló jó hír világossá tette, hogy hogyan nyerhetnek örök életet az emberek, illetve hogyan kaphat romlatlanságot néhányuk. Pál apostol megerősítette, hogy a feltámadás biztos reménység, így érvelt: „Ha pedig Krisztusról azt prédikálják, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan van az, hogy némelyek köztetek azt mondják, nincs feltámadásuk a halottaknak? Ha csakugyan nincs feltámadásuk a halottaknak, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor bizony hiábavaló a prédikálásunk, és hiábavaló a hitünk. Sőt, az Isten hamis tanúinak is találtatunk, mert az Isten ellen tanúskodtunk, hogy feltámasztotta a Krisztust, akit nem is támasztott fel, ha valóban nem támadnak fel a halottak . . . Továbbá, ha Krisztus nem támadt fel, hasztalan a ti hitetek; még bűneitekben vagytok . . . Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, ő, aki zsengéje azoknak, akik halálalvásba merültek. Mivel ugyanis ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is” (1Ko 15:12–21).

Jézus Krisztus feltámasztott néhányakat, amikor a földön járt (Lk 7:11–15; 8:49–56; Jn 11:38–44). Csakis általa válik lehetővé a feltámadás és az örök élet (Jn 5:26).

Isten megingathatatlan elhatározása: Jézus Krisztus rámutatott arra a szadduceusoknak (egy olyan szekta tagjainak, akik nem hittek a feltámadásban), hogy Mózes írásai, melyeket már olvashattak a Héber Iratokban, és melyekben állítólag hittek is, bizonyítják, hogy van feltámadás. Jézus azzal érvelt, hogy Jehova azt mondta magáról, ő „Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene”, és élőnek tekintette ezeket a férfiakat (akik valójában halottak voltak), hiszen ő, aki „nem a halottak Istene, hanem az élőké”, a szándékával összhangban fel fogja támasztani őket. Isten a hatalmának köszönhetően „megeleveníti a halottakat, és úgy hívja a nem létezőket, mintha léteznének”. Pál ezt is megemlítette, amikor Ábrahám hitéről beszélt (Mt 22:23, 31–33; Ró 4:17).

Isten képes feltámasztani a halottakat: Istennek nem jelent leküzdhetetlen akadályt valakinek a feltámasztása, hiszen ő képes volt megalkotni az embert a maga képmására, tökéletes testet adni neki, és képessé tenni őt arra, hogy kibontakoztathassa a belé plántált, lenyűgöző tulajdonságokat. Ha az Isten által alkotott fizikai törvények segítségével a tudósok képesek voltak megalkotni egy olyan eszközt, amely képes filmfelvételt készíteni, megőrizni azt, és újra lejátszani, akkor mennyivel könnyebb a világmindenség szuverén urának, a Teremtőnek feltámasztania valakit új testben, az eredeti személyiségével. Mielőtt Isten újra képessé tette arra az idős Sárát, hogy gyermeket foganjon, egy angyal ezt kérdezte az asszonytól: „Lehetetlen-e valami Jehovának?” (1Mó 18:14; Jr 32:17, 27).

Miért vált szükségessé? Az emberi történelem hajnalán nem volt szükség arra, hogy feltámadjanak az emberek. Istennek az emberekre vonatkozó eredeti szándékában nem szerepelt a feltámadás, ugyanis Isten szándéka szerint a halál nem volt az emberi élet természetes velejárója. Isten élő emberekkel szerette volna megtölteni a földet, nem pedig egy hanyatló, haldokló fajjal. A teremtési munkája tökéletes volt, az emberekben nem volt hiányosság, fogyatékosság, és nem betegedtek meg (5Mó 32:4). Jehova megáldotta az első emberpárt, és azt mondta nekik, hogy sokasodjanak, és töltsék be a földet (1Mó 1:28). Ebben az áldásban nincs semmilyen utalás a betegségre vagy a halálra. Isten nem korlátozta az emberi élet hosszát. Viszont figyelmeztette Ádámot, hogy az engedetlenség halált okoz. Ez azt jelentette, hogy ha engedelmes, akkor örökké élhet, ha pedig engedetlen, elveszíti Isten kegyét és áldását, és ez átkot von maga után (1Mó 2:17; 3:17–19).

Tehát Ádám törvényszegése miatt megjelent a halál az emberek között (Ró 5:12). Mivel bűnt követett el, és emiatt tökéletlen lett, az utódai nem örökölhették tőle az örök életet, sőt, még a reményét sem. Jézus szavai szerint „korhadt fa sem teremhet jó gyümölcsöt” (Mt 7:17, 18; Jób 14:1, 2). A feltámadás azért vált szükségessé, hogy Ádám azon leszármazottai, akik szeretnének engedelmeskedni Istennek, örökké élhessenek.

A célja: A feltámadás nem csupán Jehova korlátlan hatalmának és bölcsességének a bizonyítéka, hanem a szeretetének és az irgalmának is, illetve igazolja, hogy ő az, aki élteti a szolgáit (1Sá 2:6). Mivel képes feltámasztani az embereket, azt is bizonyítani tudja az ellenségének, hogy a szolgái akár a halálukig hűségesek lesznek hozzá. Ennek köszönhetően választ tud adni Sátánnak, aki ezzel vádolja az embereket: „Bőrt bőrért. Az ember mindenét odaadja a lelkéért” (Jób 2:4). Jehova semmiben nem korlátozza Sátánt, aki így megölhet embereket, miközben hiábavalóan próbálja igazolni a hamis állításait (Mt 24:9; Je 2:10; 6:11). Jehova szolgái készek még az életüket is odaadni azért, hogy hűségesek maradjanak, és ebből látható, hogy nem önző indítékból, hanem szeretetből szolgálják Istent (Je 12:11). Ezzel azt is elismerik, hogy Jehova a Mindenható, a világmindenség szuverén ura, a szeretet Istene, aki képes feltámasztani őket. Azt is bizonyítják, hogy kizárólagos odaadással vannak Jehova iránt az ő csodálatos tulajdonságai miatt, és nem valamilyen önző anyagi érdek miatt. (Vizsgáld meg Isten néhány szolgájának szívből jövő szavait a Ró 11:33–36-ban és a Je 4:11; 7:12-ben.) Ezenkívül Jehova a feltámadás által viszi véghez a földdel kapcsolatos szándékát, amelyet annak idején Ádámmal tudatott (1Mó 1:28).

Nélkülözhetetlen az emberi boldogsághoz: A halottak feltámadása Isten ki nem érdemelt kedvességét tükrözi, és nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az emberiség boldog legyen, és megszűnjön mindaz a fájdalom, szenvedés és elnyomás, ami az emberi fajt éri. Mindez azért van, mivel az emberek gyarlók és megbetegszenek, háborúkat vívnak egymással, rengeteg gyilkosságot követnek el, illetve Sátán, az Ördög felbujtására embertelenül bánnak egymással. Nem lehetünk igazán boldogok, ha nem hiszünk a feltámadásban. Pál apostol ezt a következő szavakkal fejezte ki: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, mi vagyunk a legszánalomraméltóbbak minden ember között” (1Ko 15:19).

Mióta reménykedhet az emberiség a feltámadásban? Miután Ádám bűnt követett el, és halált hozott magára és a leendő leszármazottaira, Isten ezt mondta a kígyónak: „És ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te magod és az ő magva között. Az összezúzza a fejed, te pedig annak sarkát zúzod szét” (1Mó 3:15).

Eltávolítják a halál okozóját: Jézus ezt mondta azoknak a vallásos zsidóknak, akik szembeszegültek vele: „Ti a ti atyátoktól, az Ördögtől vagytok, és a ti atyátok kívánságait óhajtjátok tenni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állt erősen az igazságban, mert nincs benne igazság” (Jn 8:44). Ez azt bizonyítja, hogy valójában az Ördög beszélt Évához, a kígyót használva fel, és hogy emberölő volt kezdettől fogva, vagyis attól fogva, hogy hazuggá és gonosszá vált. Krisztus egy látomásban, melyet Jánosnak adott, feltárta, hogy Sátán, az Ördög nem más, mint ’az őskígyó’ (Je 12:9), aki az uralma alatt tartja az embereket, méghozzá attól kezdődően, hogy rávette az ősatyjukat, Ádámot, hogy lázadjon fel Isten ellen. Az első próféciában, mely az 1Mózes 3:15-ben lett feljegyezve, Jehova azt a reményt tárta az emberek elé, hogy a Kígyó el lesz távolítva az útból. (Vö.: Ró 16:20.) A fejét összezúzzák, sőt az összes munkáját lerontják, elpusztítják és megsemmisítik (1Jn 3:8; ÚV, Bud., EF). E prófécia beteljesedéséhez szükség van arra, hogy Isten megsemmisítse az ádámi halált, és feltámassza Ádám leszármazottait, akik a seolba (hádeszbe) kerülnek az öröklött bűnük miatt (1Ko 15:26).

A szabadulás reménye feltételezi, hogy lesz feltámadás: Pál apostol leírta, hogy Isten milyen helyzet kialakulását engedte meg, miután az ember bűnbe esett, és hogy mi lesz a végkimenetele mindennek: „A teremtés ugyanis hiábavalóságnak vettetett alá [mivel mindenki bűnben született, és a halállal néz szembe] – nem a maga akaratából [Ádám összes gyermeke ebbe a helyzetbe került, és nem tudták megváltoztatni azt, amit Ádám korábban tett, és nem is ők döntöttek így], hanem az [Isten] által, aki [bölcsen] alávetette –, mégpedig ama reménység alapján, hogy maga a teremtés meg is fog szabadulni a romlottság rabszolgaságából az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára” (Ró 8:20, 21; Zs 51:5). Ahhoz, hogy beteljesedjen a dicsőséges szabadságról szóló ígéret, fel kell támadniuk azoknak, akik meghaltak, ki kell szabadulniuk a sírból. Tehát Isten egy csodálatos reményt adott az embereknek azzal az ígéretével, hogy támaszt majd egy ’magot’, aki összezúzza a kígyó fejét. (Lásd: MAG.)

Ábrahám hitének az alapja: A bibliai beszámolóból kiderül, hogy amikor Ábrahám megkísérelte feláldozni a fiát, Izsákot, hitt abban, hogy Isten képes és kész is feltámasztani őt a halottak közül. És a Héberek 11:17–19 szavai szerint „szemléltetésképpen” vissza is kapta Izsákot a halottak közül (1Mó 22:1–3, 10–13). Istennek a ’magra’ vonatkozó ígérete adott alapot Ábrahámnak arra, hogy higgyen a feltámadásban (1Mó 3:15). Ezenkívül ő és Sára korábban átélt olyasmit, ami hasonlított a feltámadáshoz, a szaporodóképességük megújulását (1Mó 18:9–11; 21:1, 2, 12; Ró 4:19–21). Jób is hasonló hitről tett tanúbizonyságot, amikor ezt mondta a szenvedései közepette: „Ó, bárcsak elrejtenél a seolban. . . időt szabnál nekem, és megemlékeznél rólam! Ha meghal az életerős férfi, vajon élhet-e újra? . . . Szólítani fogsz, és én válaszolok neked. Vágyakozol majd kezed műve után” (Jób 14:13–15).

A váltságáldozat előtti feltámadások: Illés és Elizeus próféta is támasztott fel embereket, sőt egy ember Elizeus csontjaitól kelt életre (1Ki 17:17–24; 2Ki 4:32–37; 13:20, 21). Ám ezek a feltámasztott emberek idővel újra meghaltak, ahogyan azok is, akiket Jézus, illetve az apostolai támasztottak fel. Ebből az látható, hogy nem mindig örök életre támasztanak fel valakit.

Lázár, akit Jézus, a barátja feltámasztott, valószínűleg még életben volt i. sz. 33 pünkösdjén, amikor is kitöltetett a szent szellem, és az égi elhívás (Héb 3:1) első tagjai felkentekké, illetve szellem által született keresztényekké váltak (Cs 2:1–4, 33, 38). Lázár feltámasztása hasonló volt ahhoz, ahogyan Illés és Elizeus támasztott fel embereket. De minden bizonnyal ez tette lehetővé, hogy később Lázár Krisztuséhoz hasonló feltámadásban részesülhessen. Ez jól bizonyítja azt, hogy Jézus mennyire szerette őt (Jn 11:38–44).

’Jobb feltámadás’: Pál apostol a következőket mondta a régebben élt hűségesekről: „Asszonyok feltámadás útján visszakapták halottaikat; mások pedig megkínoztattak, mert nem fogadtak el szabadítást valamilyen váltság által, hogy jobb feltámadásban részesülhessenek” (Héb 11:35). Ezek az emberek szilárdan hittek a feltámadás reménységében, mivel tudták, hogy nem az akkori életük a legfontosabb. Másokkal együtt csak Krisztus feltámadása után részesülnek a Krisztus általi feltámadásban, azután, hogy megjelent az égben az Atyja előtt a váltságáldozata értékével. Ekkor vásárolta vissza Jézus az emberi faj élethez való jogát, és ezáltal lehetővé vált, hogy „Örökkévaló Atya” legyen (Héb 9:11, 12, 24; Ézs 9:6). „Életadó szellemmé” lett (1Ko 15:45). Nála vannak „a halál és a hádesz [seol] kulcsai” (Je 1:18). Hatalmat kapott, hogy örökké tartó életre támasszon fel embereket, és az Isten által meghatározott időben „jobb feltámadásban” részesíti őket, ami azért lesz „jobb”, mert örökké élhetnek, és elkerülhetik a halált. Tehát ha engedelmeskednek, nem fognak meghalni.

Az égi feltámadás: Jézus Krisztus „a halottak közül az elsőszülött” (Kol 1:18). Ő volt az első olyan személy, akit örök életre támasztottak fel. Ezenkívül őt „szellemben” támasztották fel, azaz égi életet kapott (1Pt 3:18). Továbbá magasabb létformába és magasabb állásba került, mint amilyenben része volt, mielőtt a földre jött. Halhatatlanságot és romolhatatlanságot kapott, amit egyetlen hús-vér lény sem kaphat, valamint „magasabbá lett az egeknél”, Jehova Isten után a második leghatalmasabb személy lett a világmindenségben (Héb 7:26; 1Ti 6:14–16; Fi 2:9–11; Cs 2:34; 1Ko 15:27). Maga Jehova Isten támasztotta fel (Cs 3:15; 5:30; Ró 4:24; 10:9).

A feltámadása után 40 napon át Jézus többször is megjelent a tanítványainak különféle emberi testeket öltve fel. Hasonlóan azokhoz az angyalokhoz, akik a korábbi időkben jelentek meg az embereknek, Jézus is képes volt felölteni és levetni fizikai testeket, ezáltal láthatóvá tudott válni a tanítványai számára, ami bizonyította nekik, hogy valóban feltámadt (Mt 28:8–10, 16–20; Lk 24:13–32, 36–43; Jn 20:14–29; 1Mó 18:1, 2; 19:1; Jzs 5:13–15; Bí 6:11, 12; 13:3, 13). Sokszor megjelent a tanítványainak, sőt egyszer több mint 500 testvérnek, ami szilárd bizonyítékot adott a feltámadásával kapcsolatban (1Ko 15:3–8), így Isten „minden embernek biztosítékot adott” az eljövendő ítéletnapjára vonatkozóan (Cs 17:31).

Krisztus ’testvéreinek’ a feltámadása: Az „elhívottak, választottak és hűségesek”, akik követik Krisztus nyomdokait, és akiket a Biblia a ’testvéreinek’ nevez, vagyis akik ’Isten gyermekeiként’ szellem által született keresztények, azt az ígéretet kapják, hogy Krisztuséhoz hasonló feltámadásban fognak részesülni (Je 17:14; Ró 6:5; 8:15, 16; Héb 2:11). Péter apostol ezt írta a többi kereszténynek: „Áldott legyen Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak Istene és Atyja, mert nagy irgalmassága szerint új születést adott nekünk élő reménységre Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által, romolhatatlan és beszennyezetlen és el nem hervadó örökségre. Ez az egekben van fenntartva számotokra” (1Pt 1:3, 4).

Péter még mást is ír a reménységükről. Azt írta, hogy Isten megajándékozza őket „az értékes és igen nagy ígéretekkel, hogy isteni természet részeseivé” váljanak általuk (2Pt 1:4). Ez azt jelenti, hogy az emberi természetet „isteni” természet váltja fel, hogy osztozhassanak Krisztussal a dicsőségében. Úgy kell meghalniuk, mint Krisztusnak, vagyis végig hűségesnek kell maradniuk, és örökre fel kell adniuk az emberi életüket. A feltámadásukat követően Krisztushoz hasonlóan halhatatlan, romolhatatlan testet fognak kapni (Ró 6:3–5; 1Ko 15:50–57; 2Ko 5:1–3). Pál apostol elmagyarázza, hogy Isten nem a testüket támasztja fel. Egy mag elvetéséhez és kisarjadásához hasonlítja azt, ami történni fog velük, majd azt mondja, hogy „Isten. . . testet ad [a magnak], úgy, ahogy kedvére van” (1Ko 15:35–40). Isten a lelket, vagyis magát a személyt támasztja fel, méghozzá olyan testben, amely megfelel annak a környezetnek, ahol élni fog.

Jézus Krisztus váltságul adta az emberi életét az emberiségért. A hébereknek írt levél ihletett írója Jézusra alkalmazza a 40. zsoltár szavait, és úgy mutatja be Jézust, mint aki eljött „a világba” Isten Messiásaként, és aki ezt mondta: „Áldozatot és felajánlást nem akartál, de testet készítettél nekem” (Héb 10:5). Maga Jézus ezt mondta: „bizony a kenyér, melyet én adok, a testem a világ életéért” (Jn 6:51). Ebből logikusan következik, hogy Krisztus nem vehette vissza ugyanazt a testet a feltámadása után, mivel ezzel azt a váltságáldozatot is visszavette volna, amelyet az emberiségért mutatott be Istennek. Ezenkívül Krisztus többé nem lakik a földön, otthona az ég, ahol az Atyja is lakik, aki nem hús-vér lény, hanem szellem (Jn 14:3; 4:24). Jézus Krisztus tehát egy dicsőséges, halhatatlan és romolhatatlan testet kapott, hiszen „ő az Isten dicsőségének visszatükröződése és magának a lényének pontos mása, s mindeneket fenntart az ő hatalmának szavával; miután pedig megtisztulást szerzett bűneinkért, leült a Fenség jobbjára a magasságokban. Így hát jobbá lett, mint az angyalok [akik maguk is hatalmas szellemlények], aminthogy kitűnőbb nevet örökölt az övéknél” (Héb 1:3, 4; 10:12, 13).

Krisztus hűséges testvérei, akik az égben fognak uralkodni vele, lemondanak az emberi életükről. Pál apostol leírja, hogy új, átalakított testük lesz, hogy az égben tudjanak élni: „Ami minket illet, állampolgárságunk az egekben van, ahonnan megmentőt is várunk sóváran, az Úr Jézus Krisztust, aki a mi megalázott testünket át fogja alakítani, hogy az hozzáidomuljon az ő dicsőséges testéhez azon erő munkálkodása szerint, amely megvan neki” (Fi 3:20, 21).

Az égi feltámadás ideje: Krisztus társörököseinek az égi feltámadása azután kezdődik el, hogy Jézus Krisztus visszatér mint Király; először a szellemi testvéreire fordít figyelmet. Krisztusról azt írja a Biblia, hogy ő a „zsengéje azoknak, akik halálalvásba merültek”. Ezután Pál azt mondja, hogy mindenki a maga rendjében fog feltámadni, „Krisztus a zsenge, ezt követően azok, akik a Krisztuséi, a jelenléte idején” (1Ko 15:20, 23). Isten figyelemmel kísérte ezeknek a keresztényeknek, az ’Isten házához’ tartozóknak az életútját, és ez alapján ítélte meg őket, elsőként azokat, akik jelen voltak pünkösdkor a szellem kitöltésekor. (1Pt 4:17). Ők ’valamiféle [szó szerint: némely] zsenge’ (Jk 1:18, Int; Je 14:4). Jézus Krisztust az árpaaratás zsengéjéhez lehet hasonlítani, amit az izraeliták niszán 16-án ajánlottak fel („Krisztus a zsenge”), a szellemi testvéreit pedig a búzaaratás zsengéjéhez (’valamiféle zsenge’), amit pünkösd napján, 50 nappal niszán 16-a után ajánlottak fel (3Mó 23:4–12, 15–20).

Ezeket a hűséges felkent keresztényeket az életútjuk alapján Isten már megítélte, ezért Krisztus a visszatérésekor jutalomban részesíti őket, ahogyan azt megígérte a 11 hűséges apostolának a halála előtti estén: „elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. . . .ismét eljövök, és magamhoz fogadlak titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14:2, 3; Lk 19:12–23; vö.: 2Ti 4:1, 8; Je 11:17, 18).

„A Bárány menyegzője”: A Szentírás a felkentek csoportjára úgy utal, mint Jézus (leendő) ’menyasszonyára’ (Je 21:9). Azt az ígéretet kapják, hogy házasságra léphetnek Jézussal, és ahhoz, hogy részt vehessenek ’a Bárány menyegzőjén’, égi életre kell feltámadniuk (2Ko 11:2; Je 19:7, 8). Pál apostol nagyon várta, hogy feltámadhasson az égbe (2Ti 4:8). Krisztus néhány szellemi testvére – akiket „meghívtak a Bárány menyegzőjének vacsorájára” – az ő „jelenléte idején” még életben lesz a földön (Je 19:9). Ám a jövendölés szerint először azokra fordítja Krisztus a figyelmét, akik már meghaltak, mégpedig azáltal, hogy feltámasztja őket. Az 1Tesszalonika 4:15, 16 ezt írja: „Mert ezt mondjuk nektek Jehova szavával: mi, az élők, akik megmaradunk az Úr jelenlétéig, semmiképpen nem előzzük meg azokat, akik halálalvásba merültek; mivel maga az Úr le fog szállni az égből parancsszóval, arkangyal hangjával és Isten trombitájával, s először feltámadnak, akik Krisztussal egységben halottak.”

Pál hozzáteszi: „Azután mi, az élők, akik megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkben, hogy találkozzunk az Úrral a levegőben; és így mindenkor az Úrral leszünk” (1Te 4:17). Amikor „a Bárány menyegzőjének vacsorájára” meghívott felkentek maradéka hűségesen befejezi a földi pályafutását, akkor nyomban feltámadnak, és csatlakoznak a menyasszony osztály többi tagjához az égben. Ők nem fognak „halálalvásba merülni” abban az értelemben, hogy nem maradnak hosszú ideig halottak, mint az apostolok, hanem a halálukkor átváltoznak „egy pillanat alatt, egy szempillantás alatt, az utolsó trombita idején. Mert a trombita szólni fog, és a halottak feltámadnak romolhatatlanul, és mi átváltozunk” (1Ko 15:51, 52). A Szentírás szerint azonban ’a Bárány menyegzőjére’ nem kerül sor addig, amíg végre nem hajtják az ítéletet ’Nagy Babilonon’ (Je 18.). Azt követően, hogy János beszámol a ’nagy szajha’ pusztulásáról, ezt írja a Jelenések 19:7-ben: „Örvendezzünk és felettébb örüljünk, és neki adjuk a dicsőséget, mert elérkezett a Bárány menyegzője, és felesége felkészült.” Miután a 144 000 összes hűséges tagja véglegesen ’el lesz pecsételve’, és feltámad az égbe, azután elkezdődhet a Bárány menyegzője.

Az első feltámadás: A Jelenések 20:5, 6 úgy utal Krisztus társörököseinek a feltámadására, mint ’az első feltámadásra’. Pál apostol is beszél erről, és azt írja, hogy eljuthatnak „a halottak közül való koraibb feltámadásra [szó szerint: ’ki-feltámadás ki a halottak közül’]” (Fi 3:11, ÚV, Ro, Int). Robertson a Word Pictures in the New Testament (1931, IV. köt. 454. o.) c. művében ezt írja a Pál által használt kifejezésről: „Pál itt nyilván csak a hívőknek a halottak közül való feltámadásáról beszél, ezért szerepel kétszer az ex [ki] előrag (ten exanastasin ten ek nekron). Pál ezzel a megfogalmazással nem akarja tagadni az általános feltámadást, csak hangsúlyozza, hogy itt most a hívők feltámadásáról van szó.” Charles Ellicott pedig ezt írja a Commentaries (1865, II. köt. 87. o.) c. művében a Filippi 3:11-gyel kapcsolatban: „»A halottak közül való feltámadás«; ti. ahogyan azt a szövegkörnyezet is sejteti, az első feltámadás (Jel 20:5); amikor is az Úr eljövetelekor a Krisztusban meghaltak támadnak fel először (1Tessz 4:16), és gyorsan elragadtatnak, hogy találkozzanak vele a felhőkben (1Tessz 4:17); vesd össze: Lukács 20:35. Az első feltámadásban csak az igaz hívők részesülnek, amelyet nyilván a második követ, vagyis a nem hívők feltámadása. . . Egyértelmű, hogy itt nem csupán erkölcsi újjáéledésről (Cocceius) van szó.” Az e·xa·naʹszta·szisz szó egyik alapjelentése az, hogy ’valaki reggel felkel az ágyból’; ez a jelentés jól érzékelteti, hogy egy korai feltámadásról, vagyis ’az első feltámadásról’ van szó. A Rotherham-féle fordítás így adja vissza a Filippi 3:11-et: „valahogy eljuthassak a halottak közül való koraibb feltámadásra.”

A földi feltámadás: Miközben Jézus az oszlopon függött, a mellette lévő egyik gonosztevő, aki rájött, hogy Jézus nem érdemli meg ezt a büntetést, a következő kérést intézte hozzá: „Jézus, emlékezz meg rólam, amikor a királyságodba jutsz.” Jézus így válaszolt: „Bizony mondom neked ma, velem leszel a Paradicsomban” (Lk 23:42, 43). Jézus ezzel tulajdonképpen a következőket fejezte ki: „Ezen a szomorú napon, amikor lehetetlennek tűnik, hogy nekem lesz egy királyságom, te hiszel bennem. Amikor király leszek, márpedig eljön az az idő, megemlékezek rólad.” (Lásd: PARADICSOM.) Ahhoz, hogy Jézus szavai megvalósuljanak, a gonosztevőnek fel kell támadnia. Ez az ember nem volt Jézus Krisztus hűséges követője. Megszegte a törvényt, méghozzá olyan súlyos módon, hogy halálra ítélték (Lk 23:40, 41). Ezért nem reménykedhetett abban, hogy az első feltámadásban részesül. Ezenkívül 40 nappal azelőtt halt meg, hogy Jézus felment az égbe, illetve 50 nappal pünkösd előtt, amikor is Isten Jézus által felkente szent szellemmel az elsőket azok közül, akik az égbe fognak feltámadni (Cs 1:3; 2:1–4, 33).

Jézus szavai szerint a gonosztevő a paradicsomba kerül. A „paradicsom” szó jelentése: ’park’, ’liget’, ’kellemes hely’. A Septuaginta a görög pa·raʹdei·szosz kifejezéssel adja vissza az 1Mózes 2:8-ban szereplő, ’kert’ jelentésű héber szót (gan). A paradicsom, ahová a gonosztevő fog kerülni, nem ’az Isten paradicsoma’, ahová azok kerülnek, akik ’győznek’ (Je 2:7), hiszen a gonosztevő nem győzte le a világot, miként Jézus Krisztus (Jn 16:33). Tehát a gonosztevő nem az égi Királyságba kerül, annak királyaként (Lk 22:28–30), hanem a Királyság alattvalója lesz, amikor azok, akiknek részük van az „első feltámadásban”, trónra ülnek, és Krisztussal fognak uralkodni az ezer év alatt (Je 20:4, 6).

’Az igazságosak és az igazságtalanok’ feltámadása: Pál apostol azt mondta egy csoport zsidónak, akik szintén reménykedtek a feltámadásban, hogy „lesz feltámadásuk mind az igazságosaknak, mind az igazságtalanoknak” (Cs 24:15).

A Bibliából egyértelműen kiderül, hogy ki számít ’igazságosnak’. Először is azok vannak igazságossá nyilvánítva, akik az égbe fognak feltámadni (Ró 8:28–30).

Ezenkívül a Biblia régen élt, hűséges embereket nevez igazságosaknak, köztük Ábrahámot (1Mó 15:6; Jk 2:21). Az író sok ilyen személy nevét sorolja fel a Héberek 11. fejezetében, majd hozzáteszi: „És mindezek, noha hitük által tanúságot nyertek, mégsem kapták meg az ígéret beteljesedését, mivel az Isten valami jobbról gondoskodott számunkra [Pálhoz hasonló, szellem által született, felkent keresztények számára], hogy tőlünk függetlenül ne jussanak tökéletességre” (Héb 11:39, 40). Tehát ők csak „az első feltámadásban” részesülők után fognak tökéletességre jutni.

Továbbá ott van a Jelenések 7. fejezetében szereplő „nagy sokaság”, melynek a tagjai nem tartoznak a 144 000 ’elpecsételthez’, ezért nem kapják meg a szellem „zálogát”, és nem lesznek szellem által született keresztények (Ef 1:13, 14; 2Ko 5:5). Róluk azt írja a Szentírás, hogy „kijönnek a nagy nyomorúságból”, azaz túlélik azt. Ez arra mutat, hogy e csoport begyűjtése az utolsó napokban, nem sokkal a nagy nyomorúság előtt megy végbe. Ezek az emberek a hitük miatt igazságosak Isten szemében, a ruháikat pedig megfehérítették a Bárány vérében (Je 7:1, 9–17). Nem lesz szükség arra, hogy mint csoportot feltámasszák őket, de ha közülük valaki meghal hűségben még a nagy nyomorúság előtt, Isten a megfelelő időben feltámasztja őt.

Sok ’igazságtalan’ is van a seolban (hádeszben), vagyis az emberiség közös sírjában, illetve a hullámsírban, azaz ’a tengerben’. A Jelenések 20:12, 13 beszámol arról, hogy megítélik őket, illetve a földre feltámasztott ’igazságosakat’: „És láttam a halottakat, nagyokat és kicsiket a trón előtt állni, és tekercsek nyittattak fel. De felnyittatott egy másik tekercs is; ez az élet tekercse. És megítélték a halottakat a tekercsekben megírtakból, a tetteik szerint. És a tenger kiadta a benne levő halottakat, és a halál és a hádesz is kiadta a benne levő halottakat, és megítélték őket egyénenként a tetteik szerint.”

A földi feltámadás ideje: A Bibliából látható, hogy a halottak megítélésére az alatt az ezer év alatt kerül sor, amíg Krisztus, illetve a társkirályai és társpapjai fognak uralkodni, akik Pál apostol kijelentése szerint „a világot fogják ítélni” (1Ko 6:2). Pártatlanul fognak megítélni „nagyokat és kicsiket”, azaz mindenféle embert, méghozzá „a tekercsekben megírtakból”, melyeket nem sokkal korábban nyitnak fel. Ezek bizonyára nem az emberek halála előtti életének a feljegyzését tartalmazzák, és nem is olyan irányelveket, melyek segítségével megítélnék őket a korábbi életük alapján. A Biblia szerint „a bűn zsoldja a halál”, ezért ők a halálukkal már kifizették a korábbi életükben elkövetett bűneik árát (Ró 6:7, 23). A feltámadásuk után lehetőségük lesz megmutatni, hogyan viszonyulnak Istenhez, és hogy ragaszkodnak-e Jézus Krisztus váltságáldozatához, mely minden emberért adatott (Mt 20:28; Jn 3:16). Bár a múltbeli bűneiket már nem róják fel nekik, szükségük van a váltságra, hogy tökéletessé váljanak. Meg kell változtatniuk a korábbi életvitelüket és gondolkodásmódjukat, hogy az összhangban legyen Istennek a földre és az emberekre vonatkozó akaratával és irányelveivel. Tehát a „tekercsekben” Isten rájuk vonatkozó akarata és törvénye van feljegyezve, és az ítéletnapon az ezeknek való engedelmességük alapján, valamint a hitük alapján lesznek megítélve, és lesz véglegesen beírva a nevük ’az élet tekercsébe’.

Feltámadás az életre vagy az ítéletre: Jézus ezt a megnyugtató ígéretet adta az embereknek: „eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallani fogják az Isten Fiának hangját, és akik hallgatnak rá, élni fognak . . . Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik az emléksírokban vannak, hallani fogják az ő hangját, és kijönnek: akik jó dolgokat tettek, az élet feltámadására, akik hitvány dolgokat cselekedtek, az ítélet feltámadására” (Jn 5:25–29).

Kedvezőtlen ítélet: Jézusnak ebben a kijelentésében az „ítélet” szó görög megfelelője a kriʹszisz. Parkhurst szerint ennek a szónak a következő jelentése van a Keresztény Görög Iratokban: „I. ítélet . . . II. ítélet, igazságosság. Máté 23:23; vesd össze: [Máté] 12:20 . . . III. kedvezőtlen ítélet, helytelenítés, kárhozat. Márk 3:29; János 5:24, 29 . . . IV. az ítéletnek, illetve a büntetésnek az alapja vagy oka. János 3:19. V. törvényszék a zsidóknál. . . Máté 5:21, 22” (A Greek and English Lexicon to the New Testament. London, 1845, 342. o.).

Ha Jézus az ítéleten egy olyan tárgyalást értett volna, amely során fel is menthetik a vádlottat, akkor nem lenne különbség ’az ítélet feltámadása’ és ’az élet feltámadása’ között. A szövegkörnyezetből tehát az derül ki, hogy Jézus itt kedvezőtlen ’ítéletről’ beszélt.

„Halottak”, akik hallották Jézust beszélni a földön: Érdekes megjegyezni, hogy a Biblia szerint néhány ’halott’ is hallotta Jézus szavait. Péter is hasonló gondolatot fogalmazott meg: „Valójában ezért hirdettetett a jó hír a halottaknak is, hogy megítéltessenek test szerint az emberek nézőpontjából, de éljenek szellem szerint az Isten nézőpontjából” (1Pt 4:6). Jézus hallgatói, mielőtt hallották a jó hírt, ’halottak voltak vétségeikben és bűneikben’, ám később ’megeleveníttettek’ szellemi értelemben, mivel hittek a jó hírben (Ef 2:1; vö.: Mt 8:22; 1Ti 5:6).

A János 5:29 az ítélkezés időszakának végére utal: Annak eldöntésében, hogy mikor történik majd meg ’az élet feltámadása és az ítélet feltámadása’, segítséget nyújt egy fontos részlet, mely a szövegkörnyezetben, Jézus korábbi szavaiban található. Ezt mondta azokról az élőkről, akik szellemileg halottak voltak (ahogyan arról szó lesz az „Átment a halálból az életbe” alcím alatt): „eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallani fogják az Isten Fiának hangját, és akik hallgatnak rá, élni fognak” (Jn 5:25). Ez azt mutatja, hogy nem azokról beszélt, akik csupán hallják őt, hanem azokról, akik „hallgatnak rá”, vagyis akik igaznak fogadják el azt, amit tőle hallanak. A Bibliában gyakran előfordul, hogy a „hallgat” vagy a „figyel” szavaknak az a jelentése, hogy ’megfogad’ vagy ’engedelmeskedik’. (Lásd: ENGEDELMESSÉG.) Az engedelmesek élni fognak. (Vizsgáld meg a következő verseket is, ahol ugyanaz a görög kifejezés [a·kuʹó, ’hallgat’ v. ’figyel’] szerepel: Jn 6:60; 8:43, 47; 10:3, 27.) Tehát nem az alapján fogják megítélni őket, hogy mit tettek, mielőtt hallották Jézust, hanem az alapján, amit azután tesznek, hogy hallják őt.

Jézus nyilván ugyanerre az időszakra gondolt, amikor arról beszélt, hogy ítélet jön azokra, „akik jó dolgokat tettek”, illetve azokra, „akik hitvány dolgokat cselekedtek”. Ezeket a személyeket az ítélkezés időszakának a végén fogja megítélni a tetteik alapján, azután, hogy a feltámadott személyeknek lehetőségük volt arra, hogy eldöntsék, engedelmeskednek-e ’a tekercsekben megírtaknak’, vagy sem. Csakis az ítélkezés időszakának a végén derül ki, hogy ki tett jó dolgokat, és ki cselekedett hitványságokat. Azok, „akik jó dolgokat tettek” (vagyis engedelmeskedtek ’a tekercsekben megírtaknak’), életet nyernek, azok viszont, „akik hitvány dolgokat cselekedtek”, kedvezőtlen ítéletben részesülnek. Tehát vagy az életre, vagy az ítéletre támadnak fel.

A Bibliában gyakran beszélnek egy dolog végkimeneteléről úgy, mintha már meg is történt volna. Ugyanis Isten kezdettől fogva megmondja „a véget, és régtől fogva azokat, amiket még nem vittek véghez” (Ézs 46:10). Júdás is hasonló nézőpontból ír azokról a romlott emberekről, akik beférkőztek a gyülekezetbe: „Jaj nekik, mert Káin ösvényére tértek, jutalomért Bálám tévelygésébe rohantak, és Kórah lázadó beszédében vesztek el [szó szerint: ’pusztították el magukat’]” (Júd 11). Néhány próféciában hasonló leírással találkozhatunk. (Vö.: Ézs 40:1, 2; 46:1; Jr 48:1–4.)

Tehát a János 5:29 más nézőpontot tükröz, mint a Cselekedetek 24:15, ahol Pál ’az igazságosak’ és ’az igazságtalanok’ feltámadásáról beszél. Pál egyértelműen abból a nézőpontból beszél a feltámadókról, hogy ebben az életben voltak-e igazságosak vagy igazságtalanok Isten szemében. Ők azok, „akik az emléksírokban vannak” (Jn 5:28; lásd: EMLÉKSÍR). A János 5:29-ben Jézus olyan feltámadottakról beszél, akik már kijöttek az emléksírokból, és akik – Jézus Krisztusnak és azoknak az uralma alatt, akik társkirályok és papok lesznek vele – már bizonyították az akkori tetteikkel vagy az engedelmességüket, elnyerve az örök ’életet’, vagy az engedetlenségüket, Isten ’[kedvezőtlen] ítéletében’ részesülve.

A lélek kiszabadul a seolból: Izrael királya, Dávid ezt írta: „Szemem előtt viselem az Urat mindenkoron; mert jobbomon vagyon, hogy ne ingadozzak . . . testem is reményben fog nyugodni; mert lelkemet nem hagyod pokolban [seolban], és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson” (Zs 15:8–11, Káldi, 1865 [16:8–11, ÚV]). I. sz. 33 pünkösdjén Péter apostol ezt a zsoltárt Jézus Krisztusra alkalmazta, amikor kihirdette a zsidóknak Krisztus feltámadását (Cs 2:25–31). Tehát mind a Héber Iratok, mind a Görög Iratok rávilágít, hogy Jézus Krisztusnak a ’lelke’ lett feltámasztva. Arról is olvashatunk, hogy Jézus Krisztust ’halálra juttatták a testben, de megeleveníttetett a szellemben’ (1Pt 3:18). Pál apostol ezt mondta: „test és vér nem örökölheti Isten királyságát” (1Ko 15:50). Ez a kijelentés is kizárja, hogy egy hús-vér test örökölhesse Isten királyságát. Ahhoz, hogy egy hús-vér test életben maradhasson, vérre van szükség, hiszen a vérben van a ’lélek’ (1Mó 9:4).

A Szentírásból kiderül, hogy nem létezik olyan „anyagtalan lélek”, amely különálló, illetve különválik a testtől. Amikor a test meghal, a lélek is meghal. Még Jézus Krisztusról is azt olvashatjuk, hogy „halálra adta lelkét”. A lelke a seolba került. Ekkor nem létezett mint lélek, azaz mint személy (Ézs 53:12; Cs 2:27; vö.: Ez 18:4; lásd: LÉLEK). Vagyis a feltámadáskor nem az történik, hogy újra egyesül a test és a lélek. Viszont mindenkinek szüksége van valamilyen testre – akár fizikaira, akár szellemire –, hiszen az égi és a földi teremtményeknek egyaránt van testük. Ahhoz, hogy egy halott újra létező személy legyen, szüksége van vagy fizikai, vagy szellemi testre. A Biblia ezt írja: „Ha van fizikai test, van szellemi is” (1Ko 15:44).

De vajon egy személynek a régi testét építi fel újra Isten, azt kapja vissza a feltámadáskor? Vagy a régebbi testének egy pontos mását, olyat, amilyenben meghalt? A Szentírás szerint nem. Ezt abból tudhatjuk, amit Krisztus felkent testvéreinek az égi életre történő feltámadásáról olvasunk: „Ha valaki mégis azt mondja: »Hogyan támadnak fel a halottak? Igen, miféle testtel jönnek elő?« Te esztelen! Amit elvetsz, nem elevenedik meg, csak ha előbb elhal; ami pedig azt illeti, amit elvetsz: nem azt a testet veted el, amely majd kifejlődik, hanem puszta szemet, lehet az búzáé vagy bármi egyébé; az Isten pedig testet ad annak, úgy, ahogy kedvére van, és minden egyes magnak a maga testét” (1Ko 15:35–38).

Az égbe feltámadók szellemi testet kapnak, mert Isten úgy látja jónak, hogy az égi környezetnek megfelelőt kapjanak. De milyen testet ad azoknak Jehova, akiket földi életre támaszt fel? Ez a test nem állhat ugyanazokból az atomokból, mint amelyekből a halálakor állt. Ha egy ember meghal, és eltemetik, a teste bomláskor vegyületekké alakul, melyeket a növények felszívnak. Azután az emberek megeszik ezeket a növényeket. Tehát az eredeti test atomjai idővel sok más személy testébe épülhetnek be. Nyilvánvaló, hogy a feltámadáskor ugyanazok az atomok nem lehetnek részei az eredeti személy testének és mások testének is egy időben.

Ezenkívül a feltámasztott személy teste nem feltétlenül a pontos mása annak a testnek, mely a halála pillanatában volt az övé. Vajon ha valakinek a teste csonka volt a halála előtt, akkor ugyanolyan testtel fog visszatérni az életbe? Ez ésszerűtlen feltételezés lenne, hiszen így akár az is előfordulhatna, hogy nem tudná meghallani ’a tekercsekben megírtakat’, és nem tudna azokkal összhangban cselekedni (Je 20:12). Vagy mi lenne akkor, ha valaki nagyfokú vérveszteség miatt halt meg? Vajon úgy támadna fel, hogy a testében nincs vér? Nem, hiszen a földön nem tudna olyan testben élni, amelyben nincs vér (3Mó 17:11, 14). Ehelyett olyan testet fog kapni, amely Isten kedvére lesz. Mivel Istennek az az akarata, és azt szeretné, hogy a feltámasztott személyek engedelmeskedjenek a ’tekercsekben megírtaknak’, ezért minden tekintetben ép és egészséges testet ad nekik. (Bár Lázár teste elkezdett bomlani, Jézus teljesen ép testben támasztotta őt fel [Jn 11:39].) Ezáltal a feltámasztott személyt jogosan lehet majd felelősségre vonni a tetteiért az ítélkezés időszaka alatt. De a feltámadása után még nem lesz tökéletes. Hinnie kell Krisztus váltságáldozatában, és szüksége lesz Krisztusnak és a ’királyi papságnak’ a papi szolgálataira (1Pt 2:9; Je 5:10; 20:6).

„Átment a halálból az életbe”: Jézus beszélt olyanokról, akiknek ’örök életük’ van, mivel hisznek a szavaiban, és engedelmeskednek azoknak, és hisznek az Atyában is, aki elküldte őt. Jézus a következőket mondta az ilyen emberről: „nem kerül ítélet alá, hanem átment a halálból az életbe. Bizony, bizony mondom nektek, eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallani fogják az Isten Fiának hangját, és akik hallgatnak rá, élni fognak” (Jn 5:24, 25).

Azok, akikről Jézus akkor azt mondta, hogy ’átmentek a halálból az életbe’, valójában nem haltak meg, és nem kerültek a sírba. Amikor elhangzott a kijelentése, az egész emberiség Isten halálos ítélete alatt volt, aki a legfőbb Bíró. Tehát Jézus minden bizonnyal olyan emberekről beszélt, akik szellemi értelemben voltak halottak. Akkor is szellemi értelemben vett halottakról beszélt, amikor a következőket mondta annak a zsidó férfinak, aki előbb el akarta temetni az apját, és csak azután akart Jézus követője lenni: „Kövess engem, és hagyd, hogy a halottak temessék el halottaikat” (Mt 8:21, 22).

Azok, akik igaz kereszténnyé váltak, korábban a szellemileg halott világhoz tartoztak. Pál apostol is felhívta az efézusi gyülekezet figyelmét erre a tényre: „ti vagytok azok, akiket az Isten megelevenített, jóllehet halottak voltatok vétségeitekben és bűneitekben, melyekben egykor jártatok e világrendszer szerint”. „De az Isten, aki gazdag az irgalmasságban, az ő nagy szeretete folytán, mellyel szeretett bennünket, megelevenített minket a Krisztussal együtt, méghozzá amikor halottak voltunk a vétségekben – ki nem érdemelt kedvességből részesültetek megmentésben –, és feltámasztott minket együtt, és leültetett együtt az égi helyeken Krisztus Jézussal egységben” (Ef 2:1, 2, 4–6).

Jehova felmentette őket az ítélet alól, mert nem jártak tovább a vétségeikben és bűneikben, és mert hittek Krisztusban. Isten feltámasztotta őket a szellemi halálból, és az örök élet reménységét adta nekik (1Pt 4:3–6). János apostol leírja, hogy hogyan mentek át a vétségeik és bűneik miatti halálból a szellemi életre: „Ne csodálkozzatok azon, testvérek, hogy gyűlöl titeket a világ. Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a testvéreket” (1Jn 3:13, 14).

Isten ki nem érdemelt kedvessége: Valóban Jehova Isten ki nem érdemelt kedvességének köszönhető, hogy az emberek reménykedhetnek a feltámadásban, hiszen neki nem lett volna kötelessége gondoskodni erről. Az emberiség világa iránt érzett szeretete arra indította, hogy feláldozza az egyszülött Fiát. Ennek köszönhetően több millió, sőt több milliárd olyan ember, aki Isten ismerete nélkül halt meg, lehetőséget kap arra, hogy megismerje és megszeresse őt. Azok pedig, akik szeretik és szolgálják őt, reménykedhetnek a feltámadásban, és erőt kapnak ahhoz, hogy hűségesen ki tudjanak tartani Isten mellett, akár a halálukig is (Jn 3:16). Pál apostol megvigasztalta a hittársait a feltámadás reménységével, amikor a tesszalonikai gyülekezetnek írt. A gyülekezet tagjai közül néhányan meghaltak, de előtte reménykedtek az égi feltámadásban. Pál ezt írta róluk: „Ezenfelül, testvérek, nem akarjuk, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik halálalvásba merülnek; hogy ne búsuljatok úgy, ahogy a többiek is teszik, akiknek nincsen reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és fel is támadt, akkor az Isten ugyanígy azokat is elhozza majd vele együtt, akik halálalvásba merültek, Jézus által” (1Te 4:13, 14).

A keresztények nem búsulnak úgy, ahogy a többiek teszik, akiknek nincsen reménységük, vagyis nem éreznek túlzott szomorúságot azok miatt, akik Isten iránti hűségben haltak meg – és abban reménykedtek, hogy Isten messiási Királyságának az uralma alatt élhetnek a földön –, illetve azok miatt sem, akik nem ismerték meg Istent. Amikor a seol (hádesz) megnyílik, a benne lévők ki fognak jönni. A Biblia beszél arról, hogy sokan a seolba kerültek, például olyan ókori népek tagjai, mint Egyiptom, Asszíria, Elám, Mések, Tubál, Edom és Szidón (Ez 32:18–31). Jézus szavai azt sejtetik, hogy az ítéletnapon ott lesznek legalább néhányan Betsaida, Korazin és Kapernaum lakói közül, akik korábban nem tanúsítottak megbánást. Bár a korábbi gondolkodásmódjuk miatt nehéz lesz megbánniuk a bűneiket, Isten mégis lehetőséget ad nekik erre (Mt 11:20–24; Lk 10:13–15).

A váltságdíj azok javára lesz fordítva, akikért adatott: Jól látható Isten szeretetének és ki nem érdemelt kedvességének a mélysége abból, hogy nem csupán azokért adta váltságul a Fiát, akik égi elhívásúak, hanem mindazokért, ’akik hitet gyakorolnak benne, hogy életük legyen’ (Jn 3:16). Ha csak az égi Királyság tagjai fordítanák a javukra Jézus Krisztus váltságáldozatát, akkor az nem érné el teljesen a célját, mivel nem valósulna meg Isten akarata teljes mértékben. Ugyanis Jehovának az a szándéka, hogy a Királyságnak legyenek földi alattvalói is. Jézus Krisztus a Főpap, de nem csupán az alpapjai felett, hanem az emberiség világa felett is. Ezek az emberek akkor fognak élni, amikor a társkirályai és papjai uralkodni fognak vele (Je 20:4, 6). Jézus „minden tekintetben próbára lett téve, mint mi magunk [a szellemi testvérei], de bűn nélkül”. Ezért együtt tud érezni azoknak a gyengeségeivel, akik lelkiismeretesen igyekeznek Istent szolgálni; a társkirályai és papjai is hasonlóan próbára lettek téve (Héb 4:15, 16; 1Pt 4:12, 13). Ki másnak az érdekében szolgálnának ők papokként az ezer év, illetve az ítélkezés időszaka alatt, ha nem a földön élő emberekért, beleértve a feltámasztottakat is?

Isten szolgái már nagyon várják azt a napot, amikor végbemegy a feltámadás. Isten a szándékával összhangban kijelölte erre a megfelelő időt, és ebben megmutatkozik a bölcsessége és a hosszútűrése (Pr 3:1–8). A Fiával együtt kész és képes is feltámasztani a halottakat, és a kijelölt időben meg is fogják ezt valósítani.

Jehova örömmel várja a feltámadást: Jehova és a Fia minden bizonnyal nagy örömmel várja a feltámadást. Jézus amikor a földön volt, kifejezésre juttatta, hogy kész feltámasztani az embereket, sőt vágyik is rá. Egy leprás odament hozzá, és ezt kérte tőle: „»Ha akarod, meg tudsz tisztítani.« Erre [Jézus] szánalomra indult, kinyújtotta a kezét, megérintette őt, és így szólt hozzá: »Akarom. Tisztulj meg!« És azonnal eltűnt róla a lepra, és megtisztult.” Három evangéliumíró is lejegyezte ezt a megindító esetet, mely jól mutatja, hogy Krisztus mennyire szereti az embereket (Mk 1:40–42; Mt 8:2, 3; Lk 5:12, 13). És ha arra gondolunk, hogy Jehova mennyire szereti az embereket, és mennyire vágyik arra, hogy segítsen nekik, eszünkbe juthatnak a hűséges Jób szavai: „Ha meghal az életerős férfi, vajon élhet-e újra? . . . Szólítani fogsz, és én válaszolok neked. Vágyakozol majd kezed műve után” (Jób 14:14, 15).

Lesznek, akik nem támadnak fel: Bár az igaz, hogy Krisztus váltságáldozata általánosságban véve az egész emberiségért adatott, Jézus szavaiból kiderül, hogy nem mindenkinek lesz lehetősége arra, hogy a javára fordítsa ezt az áldozatot: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és hogy lelkét váltságul adja cserébe sokakért” (Mt 20:28). Jehova Istennek joga van ahhoz, hogy ne fogadja el a váltságot azokért, akiket méltatlannak tart rá. Krisztus váltságáldozata elfedezi azokat a bűnöket, melyeket azért követett el valaki, mert a bűnös Ádám leszármazottja, de ha valaki szándékosan gyakorolja a bűnt, akkor olyan bűnben halhat meg, melyet már nem fedez el a váltság.

A szent szellem elleni bűn: Jézus Krisztus azt mondta, hogy aki a szent szellem ellen követ el bűnt, annak Isten nem bocsájt meg, sem ebben a világrendszerben, sem az eljövendőben (Mt 12:31, 32). Tehát, akivel kapcsolatban Isten azt az ítéletet hozza, hogy bűnt követett el a szent szellem ellen ebben a világrendszerben, az nem fog feltámadni, mivel Isten soha nem bocsájtja meg a bűnét, és ez értelmetlenné teszi a feltámasztását. Jézus elítélte Iskariót Júdást, ’a pusztulás fiának’ nevezve őt. Isten a váltságot nem fogja az ő javára fordítani, és nem támasztja fel őt, mivel a pusztulása jogerős ítélet alapján történt (Jn 17:12).

Jézus a következőket mondta az ellene szegülő zsidó vallási vezetőknek: „hogyan menekülnétek meg a gyehenna [az örök pusztulás jelképe] ítéletétől?” (Mt 23:33; lásd: GYEHENNA). A szavai azt mutatják, hogy ha ezek a személyek nem fordulnak Istenhez, mielőtt meghalnak, akkor végül kedvezőtlen ítélet lesz végrehajtva rajtuk. Ha ez történik, akkor a feltámadás lehetősége nem lesz nyitva számukra. A jelek szerint ugyanez igaz ’a törvénytelenség emberére’ is (2Te 2:3, 8; lásd: TÖRVÉNYTELENSÉG EMBERE).

Pál beszélt olyanokról, akik korábban ismerték az igazságot, részesei lettek a szent szellemnek, de elpártoltak, vagyis olyan szellemi állapotba kerültek, amelyben már nem lehet őket ’feléleszteni a megbánásra, mivel ők a maguk részéről újból oszlopra feszítik az Isten Fiát, és nyilvános szégyennek teszik ki őt’. A váltság többé nem tud segíteni nekik, ezért nem fognak feltámadni. Az apostol egy olyan földterülethez hasonlítja őket, amely csupán tövist és bogáncskórót terem, ezért elvetik és felégetik azt. Ez bemutatja a jövőjüket, a teljes pusztulást (Héb 6:4–8).

Pál ezt írta: „Mert ha készakarva gyakorolunk bűnt, miután megkaptuk az igazság pontos ismeretét, akkor nincs többé áldozat a bűnökért, hanem valami félelmetes ítéletvárás és tüzes féltékenység, amely meg fogja emészteni az ellenszegülőket.” Majd a következő szemléltetést mondja: „Aki semmibe vette Mózes törvényét, két vagy három személy bizonyságtételére könyörület nélkül meghal. Mit gondoltok, mennyivel szigorúbb büntetésre fogják méltónak tartani azt, aki lábbal tiporta az Isten Fiát, és aki közönséges értékűnek tartotta a szövetség vérét, mely által megszenteltetett, és aki megvetéssel bántalmazta a ki nem érdemelt kedvesség szellemét? . . . Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni.” Az ilyen embereknek az ítélete azért lesz szigorúbb, mert a halálukkor nem a seolba kerülnek, szemben azokkal, akik a mózesi törvényt szegték meg. Azok, akikről Pál beszélt, a gyehennába kerülnek, ahonnan nincs feltámadás (Héb 10:26–31).

Péter azt írta a testvéreinek, hogy megkezdődik rajtuk, „az Isten házán” az ítélet, majd idézte a Példabeszédek 11:31 (LXX) szavait, figyelmeztetve őket az engedetlenség veszélyeire. Azt sejttette, hogy ez az ítélkezés ahhoz vezethet, hogy az örök pusztulás ítéletét hajtják végre rajtuk, és ez összhangban van azzal, amit Pál írt korábban (1Pt 4:17, 18).

Pál apostol olyanokról is beszélt, akik „az örök pusztulás bírói büntetését [szenvedik el], elkerülve az Úr színe elől és az ő erősségének dicsősége elől, amikor is eljön, hogy megdicsőüljön az ő szentjeiben” (2Te 1:9, 10). Vagyis ők nem fognak élni Krisztus ezeréves uralma alatt, mivel a pusztulásuk „örök”, és így nem is támadnak fel.

Feltámadás az ezer év alatt: Nem tudjuk pontosan, hogy hány ember élt eddig a földön. De ha mondjuk Jehova 20 milliárd embert fog feltámasztani, akkor is lesz elegendő hely és ennivaló számukra. A szárazföld jelenlegi területe kb. 148 millió km², vagyis kb. 14 800 000 000 ha. Ha ennek a felét más célra használják is fel, akkor is több mint egyharmad hektár jut minden személynek. A föld termőképességét figyelembe véve az egyharmad hektárnyi felület több mint elegendő élelmet biztosít egy személy számára, különösen akkor, ha Isten megáldja azt – aminek következtében bőséges lesz az élelem –, ahogyan azt Izrael nemzetének esetében is tette (1Ki 4:20; Ez 34:27).

A föld termőképességével kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az Egyesült Nemzetek Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete szerint a föld mindössze a mezőgazdasági módszerek mérsékelt fejlesztésével – még a fejlődő területeken is – a 2000-es évre becsült népességnek akár a kilencszeresét is el tudná tartani (Land, Food and People. Róma, 1984, 16–17. o.).

De hogyan lehetséges több milliárd emberről gondot viselni, tekintetbe véve azt, hogy a legtöbbjük nem ismerte Istent, és meg kell tanulniuk a törvényei szerint élni? Először is a Biblia kijelenti, hogy a világ királysága „a mi Urunknak és az ő Krisztusának királysága [lesz], és ő királyként fog uralkodni örökkön-örökké” (Je 11:15). Ezenkívül a Bibliában lefektetett alapelv az, hogy amikor Jehova ítéletei „elérik a földet, igazságosságot tanulnak a termékeny föld lakói” (Ézs 26:9). Isten a megfelelő időben feltárja a szolgáinak, hogy miként szándékozik ezt a munkát elvégezni (Ám 3:7).

Hogyan lehetséges csupán ezer év alatt milliárdokat feltámasztani és oktatásban részesíteni?

Egy nem túl bonyolult számítással ki lehet deríteni, hogy milyen egyszerű és gyakorlatias módon fogja Jehova megvalósítani a szándékát az emberiséggel kapcsolatban. Ez a számítás nem prófécia, hanem csak egy szemléltetés. Tegyük fel, hogy az igazságos emberekből álló „nagy sokaság”, amely élve jön ki a „nagy nyomorúságból” ennek a világrendszernek a végén (Je 7:9, 14), kb. 7,5 millió főből fog állni (ez a föld jelenlegi népességének kb. az egyezrede). Tételezzük fel azt is, hogy ezután 100 évig tart a képzésük, illetve az, hogy az ’uralmuk alá hajtják’ a föld egy részét (1Mó 1:28). Ha Isten ennek a 7,5 millió főnek a három százalékát támasztja fel egyszerre, akkor ez azt jelenti, hogy egy feltámasztottnak 33 képzett személy viselné a gondját. Ha minden évben az akkor élők három százaléka támad fel, akkor kb. minden 24. évre megduplázódik a földön élők száma, és mielőtt 400 év eltelne Krisztus ezeréves uralmából, az elhunyt húszmilliárd személyt fel lehetne támasztani. Ez azt jelentené, hogy bőven lenne idő arra, hogy képezzék és megítéljék a feltámadottakat, anélkül hogy megbomlana az összhang és a rend a földön. Isten a mindenható hatalmával és a bölcsességével képes úgy megvalósítani a szándékát, hogy az teljes mértékben összhangban legyen a törvényeivel; azokkal az intézkedésekkel, melyeket az emberiséggel kapcsolatban hozott kezdetektől fogva; illetve a feltámadással, mely időközben vált szükségessé, és a ki nem érdemelt kedvességének köszönhető (Ró 11:33–36).