HARAG

A haragra többféle héber és görög szó utal a Bibliában. A leginkább használatos héber megfelelője az ʼaf, amely alapvetően ’orrot’, ’orrlyukat’ jelent, de gyakran jelképes értelemmel bír, és „harag” értendő alatta, mivelhogy aki dühös, az hevesen lélegzik, vagyis fújtat. (Vö.: Ez 38:18.) Az ʼaf rokon a ’megharagszik’ jelentésű ʼá·nafʹ szóval. A haragot ezenkívül a Héber Iratok sokszor társítja a forrósággal, ezért is olvassuk, hogy „fellángol”, „gyúl”. Más héber szavak magyar megfelelői a ’düh’, a ’bősz harag’ és a ’felháborodás’. A Keresztény Görög Iratokban az or·géʹ szó, miként a thü·moszʹ is, általában ’haragnak’ van fordítva.

Isten haragja: A harag lehet indokolt is, és indokolatlan is. Isten haragja mindig indokolt, mert abban az alapelvben gyökerezik, hogy joga van a kizárólagos odaadáshoz, és hogy megingathatatlanul ragaszkodik az igazsághoz; az ő haragját az igazságosság iránti és az igazságosságot gyakorlók iránti szeretet határozza meg. Isten haragja nem pillanatnyi szeszélyből fakad, ami miatt aztán sajnálkoznia kellene. Jehova minden összetevőjét látja a dolgoknak, és teljes egészében ismeri az adott helyzetet (Héb 4:13). Olvas a szívekben; észreveszi, mi írható a tudatlanság, a hanyagság, illetve a szándékos bűn számlájára, és részrehajlás nélkül cselekszik (5Mó 10:17, 18; 1Sá 16:7; Cs 10:34, 35).

Alapelvek, melyek által Isten uralkodik a haragján: Isten mindig uralkodik a haragján, és összhangban nyilvánítja ki a szeretet, a bölcsesség és az igazságosság tulajdonságával. Mindenható erejénél fogva olyan mértékben képes kifejezésre juttatni, amilyenben akarja (1Jn 4:8; Jób 12:13; 37:23). Haragja nem hiábavaló. Mindig jó oka van rá, és soha nem maradnak el a következményei. A haragja csak a tőle származó alapelvek alkalmazása által engesztelhető és csillapítható. Izraelben például azokért, akik szándékosan követtek el gyilkosságot, nem lehetett váltságdíjat elfogadni. A földet csak a vérük kiontása tisztíthatta meg, és csak az szabadíthatta meg Isten haragjától (4Mó 35:16–18, 30–33). Ugyanakkor volt egy áldozatokra és főpapi szolgálatokra épülő elrendezés is, amely eleget tett az igazságosság követelményeinek, és enyhítette azt a haragot, amely az Isten által felhatalmazott vérbosszuló részéről nyilvánulhatott meg szíve „hevessége” miatt. Ez volt a menedékvárosokkal kapcsolatos elrendezés (5Mó 19:4–7).

Jehova haragja csak az igazságosság teljes mértékű érvényesítésével csillapodik le vagy szűnik meg. A haragja ellene van minden igazságtalanságnak. Isten nem tűri meg az igazságtalanságot, és nem menti fel a büntetés alól az arra méltókat (2Mó 34:7; Ha 1:13). Mindamellett annak az áldozatnak az alapján, amelyet Jézus Krisztus mutatott be, aki maga hordozta az emberiséget jogosan sújtó fájdalmakat és fenyítést, Isten haragja megenyhülhet, és elfordulhat azokról, akik a hit útjára lépnek (Ézs 53:5). Ez által az elrendezés által Jehova Isten bizonyítani tudja saját igazságosságát, „hogy igazságos legyen akkor is, amikor igazságossá nyilvánítja azt, akinek van hite Jézusban” (Ró 3:26). Az igazságosság így teljes mértékben érvényre jut, és Istennek egyúttal az irgalom gyakorlására is van alapja. Aki engedetlen, azon rajta marad Isten haragja (Jn 3:36), aki azonban hisz, azt Jézus Krisztus áldozata megmenti ettől a haragtól (1Te 1:10).

A harag megnyilvánulásának módjai és okai: Isten a haragját közvetlenül és közvetetten is kinyilváníthatja. Felhasználhatja a természetet irányító törvényeit, de más személyek közvetítésével is kifejezésre juttathatja a haragját. Akik áthágják erkölcsi törvényeit, azokon a haragja van, és megkapják önmagukban „a tévelygésükért járó teljes fizetséget”. El kell hogy szenvedjék a büntetést: a helytelenített gondolkodásmódot, az elzüllést, a betegségeket, a viszályt és a halált (Ró 1:18, 24, 27–32). Ha valaki megszegi az ország azon törvényeit, amelyek összhangban vannak Isten törvényeivel, és az államhatalom megbünteti őt, akkor közvetett módon Isten haragja nyilvánul meg vele szemben (Ró 13:1–4). Jézus Krisztus a fő Ítélet-végrehajtó, aki teljes mértékben ki fogja nyilvánítani Isten haragját, kiontva azt a gonoszokra (Jr 30:23, 24; Je 19:7–16, 19–21).

Az Isten választottjaival szemben megnyilvánuló helytelen magatartásformák és cselekedetek haragra ingerlik Istent. Az egyiptomiakat azért érte csapás, mert nem engedték meg, hogy Izrael Jehovát imádja (Zs 78:43–50). Mirjam és Áron azért tapasztalták Isten haragjának hevét, mert nem tisztelték Mózes Istentől kapott állását (4Mó 12:9, 10). Jehova azokra a bírákra is haraggal tekintett, akik elnyomták az alacsony sorúakat (Ézs 10:1–4). Akik akadályozzák a jó hír prédikálását, azokra szintén Isten haragja vár (1Te 2:16).

Jehovát a hamis imádat is haragra ingerli, főleg, ha olyanok fordulnak más istenek felé, akik állításuk szerint a népéhez tartoznak (2Mó 32:7–10; 4Mó 25:3, 4; Bí 2:13, 14, 20; 1Ki 11:8, 9). Haragot vált ki belőle az erkölcstelenség, az igazság elnyomása, a megbánás hiánya, a jó hírrel szembeni engedetlenség, Isten szavának megvetése, a prófétái csúfolása, mohóság, ártani akarás, irigység, gyilkosság, viszály, csalárdság, rosszmájúság; ezenkívül haragját vonják magukra azok, akik sugdosók, rossznyelvűsködők, istengyűlölők, arcátlanok, gőgösek, önteltek, ártalmas dolgokat kieszelők, szüleik iránt engedetlenek, egyezségszegők, irgalmatlanok, spiritizmussal foglalkozók és hazugok. Mindez és az igazságtalanság gyakorlásának bármilyen egyéb megnyilvánulása haragra indítja Istent (Kol 3:5, 6; 2Te 1:8; Ró 1:18, 29–31; 2:5, 8; 2Kr 36:15, 16; Je 22:15).

A harag nem uralkodó tulajdonsága: Mindazonáltal Jehova Isten „lassú a haragra, és bővelkedik szerető-kedvességben” (2Mó 34:6; 4Mó 14:18). Aki féli Jehovát, és igazságosságot cselekszik, azzal irgalmasan bánik Jehova, mert a Mindenható tisztában van az ember öröklött tökéletlenségével, és emiatt, illetve Jézus áldozata alapján irgalmat tanúsít az ilyen iránt (Zs 103:13, 14; 1Mó 8:21; lásd még: So 2:2, 3). Türtőzteti haragját a nevéért, és azért, hogy véghezvigye választott népével kapcsolatos szándékát (Ézs 48:9; Jóe 2:13, 14). Idővel Jehova haragja elfordul azokról, akik valóban a szolgáinak bizonyulnak, elismerik a bűnüket, és megbánást tanúsítanak (Ézs 12:1; Zs 30:5). Jehova nem haragos, hanem boldog Isten, nem megközelíthetetlen, hanem kedves azokkal, akik a megfelelő módon járulnak színe elé, és békét meg nyugalmat áraszt feléjük (1Ti 1:11; Zs 16:11; vö.: Je 4:3). Mindez ellentéte azoknak a haragot, irgalmatlanságot és kegyetlenséget tükröző jellemvonásoknak, amelyek a pogányok hamis isteneit jellemzik, és amelyek az ilyen istenábrázolásokon láthatók.

Milyen helyet foglal el a harag Isten szolgáinak az életében?

A harag kinyilvánítása helyénvaló lehet az ember részéről, ha alapelv áll emögött. Joggal nyilváníthat ki valaki igazságos felháborodást. A bibliai parancs így szól: „Irtózzatok a gonosztól” (Ró 12:9). A Szentírásban számos példát találhatunk a jogos felháborodásra (2Mó 11:8; 32:19; 4Mó 16:12–15; 1Sá 20:34; Ne 5:6; Esz 7:7; lásd még: 2Sá 12:1–6).

Az ember azonban többnyire indokolatlanul lobban haragra, és sokszor nem tud uralkodni rajta. Gyakran megesik, hogy haragjának nincs igazi alapja, és hogy aki kinyilvánítja, nem veszi kellőképpen tekintetbe a következményeket. Amikor Jehova megkímélte Ninivét, Jónás méltatlankodott, „és haragra gerjedt”. Hiányzott belőle az irgalom, Jehovának pedig helyre kellett igazítania (Jón 4:1–11). Júda királya, Uzziás dühbe gurult, amikor Jehova papjai helyreigazították, és még továbbment elbizakodottságában. Isten megbüntette (2Kr 26:16–21). Naámánt a meggondolatlan büszkesége arra vitte, hogy haragra gerjedjen és dühös legyen, emiatt kis híján elveszítette Isten áldását (2Ki 5:10–14).

Nagyon fontos uralkodni rajta: Sokakat vitt már komolyabb bűnbe, sőt erőszakos cselekedetekre az, hogy indokolatlanul lobbantak haragra, és nem uralkodtak ezen az érzésükön. Káin „nagy haragra gerjedt”, és végzett Ábellel (1Mó 4:5, 8). Ézsau meg akarta ölni Jákobot, mert ő kapta meg apjuk áldását (1Mó 27:41–45). A feldühödött Saul lándzsát hajított Dávid és Jonatán felé (1Sá 18:11; 19:10; 20:30–34). A názáreti zsinagógában levőket haraggal töltötte el Jézus prédikálása, és le akarták hajítani őt egy hegy kiugró széléről (Lk 4:28, 29). Istvánra a haraggal megtelt vallási vezetők „egy akarattal rárohantak”, és halálra kövezték (Cs 7:54–60).

A harag, még ha indokolt is, veszélyes lehet, ha nem uralkodnak rajta, és rossz következményekkel járhat. Simeon és Lévi joggal háborodott fel azon, hogy Sikem erőszakot követett el a húgukon, Dínán, jóllehet a lány is hibás volt. A sikemiek között véghezvitt esztelen mészárlásuk azonban aránytalanul szigorú megtorlás volt. Apjuk, Jákob el is ítélte, hogy nem uralkodtak haragjukon, és megátkozta azt (1Mó 34:1–31; 49:5–7). Ha az ember nagyon ingerült, uralkodnia kell a haragján. Az izraeliták panaszkodása és lázongása annyira felingerelte a föld legszelídebb emberét, Mózest, hogy nem volt ura a haragjának, és úgy cselekedett, vagyis nem szentelte meg Jehovát. Jehova megbüntette ezért (4Mó 12:3; 20:10–12; Zs 106:32, 33).

A haragkitöréseket a Biblia a test egyéb utálatos cselekedeteihez sorolja; ilyenek például a gátlástalan viselkedés, a bálványimádás, a spiritizmus gyakorlása és az italozós tivornyázások. Az ilyesmik megakadályozzák az embert abban, hogy örökölje Isten Királyságát (Ga 5:19–21). Haragos beszédnek nincs helye a gyülekezetben. A gyülekezetet imában képviselő férfiak nem táplálhatnak magukban haragérzést, és nem lehetnek rosszindulatúak (1Ti 2:8). A keresztények azt a parancsot kapják, hogy legyenek lassúak a haragra, mert az ember haragja – a Biblia szavaival élve – nem munkálja Isten igazságosságát (Jk 1:19, 20). A tanács úgy szól, hogy ’adjanak helyet a haragnak’, és a bosszút hagyják Jehovára (Ró 12:19). Haragra hajló férfi nem használható fel mint felvigyázó Isten gyülekezetében (Tit 1:7).

Bár az ember adott esetben haragudhat – és olykor jó oka is lehet erre –, nem szabad megengednie, hogy a haragja a bűnévé váljon azáltal, hogy táplálja magában, vagy ingerült marad. Vigyáznia kell, nehogy ilyen állapotok között menjen le a nap, mert ezzel helyet adna az Ördögnek, hogy kihasználja őt (Ef 4:26, 27). Keresztény testvérek közötti harag esetén kiváltképpen meg kell tennie a megfelelő lépéseket a béke érdekében, illetve azért, hogy a dolgok Isten útmutatása szerint legyenek rendezve (3Mó 19:17, 18; Mt 5:23, 24; 18:15; Lk 17:3, 4). A Szentírás arra int, hogy ügyeljünk a társaságunkra ebben a tekintetben, és ne barátkozzunk olyanokkal, akik haragos természetűek vagy dühösködők, nehogy csapdába kerüljön a lelkünk (Pl 22:24, 25).

Jézus Krisztus, amikor emberként itt élt a földön, tökéletes példát állított elénk. Az életéről szóló beszámolókban egyetlen olyan esetről sem olvasunk, hogy szabadjára engedte volna féktelen haragját, vagy megengedte volna, hogy Isten ellenségeinek a törvénytelen magatartása, lázadása és a tőlük jövő zaklattatás kihozza a sodrából, és ezért ő is így viselkedett volna a követőivel vagy másokkal. Egyszer például ’mély bánatot érzett’ a farizeusok érzéketlen szíve miatt, és felháborodva nézett rájuk. A következő tette az volt, hogy meggyógyított egy beteget (Mk 3:5). Egy másik alkalommal, amikor kiűzte azokat, akik megszentségtelenítették Isten templomát, és megszegték a mózesi törvényt, mert kereskedés házává tették Jehova házát, akkor sem féktelen és indokolatlan haragkitörésről volt szó. A Szentírás szerint inkább helyénvaló buzgalmat mutatott Jehova háza iránt (Jn 2:13–17).

A káros hatások elkerülése: A harag nemcsak szellemi egészségünket károsítja, hanem a szervezetünkre is jelentősen hat. Magas vérnyomást, artériás elváltozásokat és légzési zavarokat okozhat, működési rendellenességek alakulhatnak ki miatta a májban, változásokat idézhet elő az epeelválasztásban, és hatással lehet a hasnyálmirigy működésére. Erőteljes érzelmekről lévén szó, a haragot és a dühöt az orvosok úgy tartják számon, mint amelyek hozzájárulhatnak például az asztma, a szembántalmak, bőrbetegségek, kiütések, fekélyek, fogbetegségek és az emésztési zavarok kialakulásához, valamint súlyosbíthatják, sőt okozhatják is ezeket. A düh és a bősz harag felboríthatja a gondolkodás folyamatát, minek folytán az ember nem képes logikusan következtetni vagy józan ésszel megítélni a dolgokat. A dühkitörések után az ember gyakran egy ideig rendkívül lehangolttá válik. Így tehát bölcsességre vall, nem csupán vallási, hanem fizikai szempontból is, ha uralkodunk a haragunkon, és békére meg szeretetre törekszünk (Pl 14:29, 30; Ró 14:19; Jk 3:17; 1Pt 3:11).

A Szentírás szerint a vég ideje a düh és a bősz harag ideje, amikor is a nemzetek megharagszanak, mert Jehova magához veszi uralkodói hatalmát, az Ördög pedig levettetik a földre, és ’nagy a haragja, mivel tudja, hogy rövid ideje van’ (Je 11:17, 18; 12:10–12). Tekintettel ezekre a nehéz körülményekre, a keresztények jól teszik, ha uralkodnak a szellemükön, és óvakodnak a haragtól mint romboló érzéstől (Pl 14:29; Pr 7:9).