Adjunk dicsőséget a világosság Istenének!

JEHOVA „az égi világosságok Atyja” (Jakab 1:17). Isten nemcsak az, „a ki adta a napot, hogy világítson nappal, a ki törvényt szabott a holdnak és a csillagoknak, hogy világítsanak éjjel” (Jeremiás 31:35), hanem ő a Forrása minden szellemi felvilágosításnak is (2Korintus 4:6). A törvénye, a bírói döntései és a szava világosság azok számára, akik engedik, hogy ezek vezessék őket (Zsoltárok 43:3; 119:105; Példabeszédek 6:23; Ézsaiás 51:4). A zsoltáríró a következőt jelentette ki: „a te világosságod által látunk világosságot” (Zsoltárok 36:10; vesd össze: Zsoltárok 27:1; 43:3). Miként a nap fénye egyre világosabbá válik hajnaltól kezdve „a teljes délig”, hasonlóképpen az igazak ösvénye is — akiket az isteni bölcsesség világosít fel — egyre világosabb lesz (Példabeszédek 4:18). A Jehova által meghatározott életút követése azt jelenti, hogy az ő világosságában járunk (Ézsaiás 2:3–5). Másrészt, ha egy személy tisztátalan gondolatokat vagy gonosz terveket forgatva tekint bizonyos dolgokra, nagyfokú szellemi sötétségben van. Amint Jézus kijelentette: „ha a szemed gonosz, az egész tested sötét lesz. Ha a benned levő világosság valójában sötétség, mily nagy az a sötétség!” (Máté 6:23; vesd össze: 5Mózes 15:9; 28:54–57; Példabeszédek 28:22; 2Péter 2:14).

A világosság és Isten Fia

A feltámadása és a mennybemenetele révén Krisztus Jézus, „a királyként uralkodók Királya és az úrként uralkodók Ura”, „megközelíthetetlen világosságban lakik”. Ez a világosság oly ragyogó, hogy lehetetlen a gyenge emberi szemek számára, hogy meglássák őt (1Timóteus 6:15, 16). Valójában egy férfit, a tárzuszi Sault (Pált), megvakított az égből jövő fény, amit akkor látott, mikor Isten megdicsőített Fia kinyilatkoztatta magát követőinek ezen üldözője előtt (Cselekedetek 9:3–8; 22:6–11).

Földi szolgálata idején Jézus Krisztus világosságként szolgált, Isten szándékaival és akaratával kapcsolatos szellemi felvilágosítást biztosítva azok számára, akik elnyerik az isteni kegyet (János 9:5; vesd össze: Ézsaiás 42:6, 7; 61:1, 2; Lukács 4:18–21). Kezdetben csak „az Izráel házának elveszett juhai” merítettek hasznot ebből a „nagy világosságból” (Ézsaiás 9:1, 2; Máté 4:13–16; 15:24). A szellemi felvilágosítás azonban nem korlátozódott csak a született zsidókra és a prozelitákra (János 1:4–9; vesd össze: Cselekedetek 13:46, 47). Mikor a kisded Jézust bemutatták a templomban, az idős Simeon úgy utalt rá, mint „aki világosság a nemzeteket borító lepel eltávolítására” (Lukács 2:32). Pál így magyarázta el az efézusiaknak, hogy Istent és a szándékait tekintve a körülmetéletlen nem zsidók sötétségben voltak: „korábban nemzetekből valók voltatok hústestre nézve — »körülmetéletlenségnek« hívott benneteket az, amit »körülmetélésnek« hívnak, melyet kézzel hajtanak végre a hústesten —, hogy abban az adott időben Krisztus nélkül voltatok, elidegenedetten Izrael államától, idegenek az ígéret szövetségeire nézve, s reménység nélkül és Isten nélkül voltatok a világban” (Efézus 2:11, 12). Mikor azonban a Krisztusról szóló jó hír eljutott a nem zsidókhoz, a ’sötétségből az ő csodálatos világosságába hívattak el’ közülük azok, akik kedvezően reagáltak (1Péter 2:9). Mások ellenben továbbra is annak engedtek, aki átváltoztatja magát a „világosság [vagyis a felvilágosultság] angyalává” (2Korintus 11:14), aki „a dolgok ezen rendszerének istene”, hogy megvakítsa őket, „hogy ne ragyogjon át a Krisztusról szóló dicsőséges jó hír megvilágosító fénye” (2Korintus 4:4). Ők inkább a sötétséget szerették, mivel folytatni akarták önző életmódjukat. (Vesd össze: János 3:19, 20.)

Krisztus követői világossággá válnak