JÖVEVÉNY

A héber gér főnév általános értelemben olyan személyt jelöl, aki a hazája határain kívül él, és akinek korlátozott állampolgári jogai vannak. Előfordulhat, hogy követi a helyiek vallását, de az is előfordulhat, hogy nem. A Biblia Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és az utódaikat is jövevénynek nevezte, még azelőtt, hogy jogosan az övék lett az Ígéret földje (1Mó 15:13; 17:8; 5Mó 23:7).

Amikor a Biblia az izraelita közösséggel kapcsolatban nem izraelitákról beszél, a „jövevény” elnevezéssel néha olyan személyre utal, aki prozelita lett, vagyis aki áttért Jehova imádatára. A „jövevény” szó máskor Palesztina földjén élő olyan telepest jelöl, aki szívesen élt az izraeliták között, és engedelmeskedett az ország alapvető törvényeinek, de nem fogadta el teljes egészében Jehova imádatát. A szövegkörnyezet segít megállapítani, hogy melyik csoportról van szó.

A görög Septuaginta a gér szót több mint 70-szer prozelitának (gör.: pro·széʹlü·tosz) fordítja. Néhányan úgy vélik, hogy a jövevények gyakran azért csatlakoztak egy-egy héber háznéphez, hogy védelemben részesüljenek, és bár különböztek a rabszolgáktól, bizonyos értelemben alárendeltségben voltak.

A Sínai-hegynél létrejött törvényszövetség olyan konkrét törvényeket foglalt magában, amelyek igen szeretetteljes módon szabályozták a jövevények és az izraeliták közötti kapcsolatot. Mivel a jövevények a születésüket tekintve nem voltak izraeliták, és ezért hátrányos helyzetben voltak, különleges figyelemben és védelemben részesültek a törvényszövetség hatálya alatt, amely sokféleképpen gondoskodott a gyenge és kiszolgáltatott személyekről. Jehova újra meg újra emlékeztette az izraelitákat arra, hogy ők maguk is jól tudják, milyen nyomorúságos az életük a jövevényeknek, akik olyan földön élnek, amely nem az övék, és felhívta az izraeliták figyelmét arra, hogy a közöttük élő jövevényekkel bánjanak nagylelkűen, védelmezve őket, nem úgy, ahogy velük bántak korábban (2Mó 22:21; 23:9; 5Mó 10:18). A jövevénnyel – főleg, ha prozelita volt – alapvetően úgy kellett bánniuk, mint a testvérükkel (3Mó 19:33, 34).

Bár a törvényszövetségben foglaltak lehetővé tették, hogy az emberek mindenféle nemzetből Izrael gyülekezetéhez csatlakozzanak – amennyiben elfogadták Jehova igaz imádatát és körülmetélkedtek –, de voltak kivételek és korlátozások. Az egyiptomiak és az edomiták nem mehettek be a gyülekezetbe a harmadik nemzedékig, méghozzá az Izrael földjén élő harmadik nemzedékig (5Mó 23:7, 8). A törvénytelen gyermekeknek és a leszármazottaiknak még „a tizedik nemzedéke” sem mehetett a gyülekezetbe (5Mó 23:2). Az ammonitákkal és a moábitákkal kapcsolatban a következő tilalmat tartalmazza a Biblia: „Még a tizedik nemzedékük közül sem jöhet senki sem Jehova gyülekezetébe, időtlen időkön át . . . Ne keresd velük a békét és az ő javukat egész életedben időtlen időkön át” (5Mó 23:3–6). Ezek a korlátozások e nemzetek férfi tagjaira vonatkoztak. Ezenkívül olyan férfi sem lehetett soha a gyülekezetnek a tagja, akinek megcsonkították a nemi szervét (5Mó 23:1).

Azokra a jövevényekre, akik körülmetélt imádók lettek, ugyanaz a törvény vonatkozott, mint az izraelitákra, vagyis engedelmeskedniük kellett mindannak, amit a törvényszövetség magában foglalt (3Mó 24:22). Néhány példa erre: meg kellett tartaniuk a sabbatot (2Mó 20:10; 23:12), ezenkívül meg kellett ünnepelniük a pászkát (4Mó 9:14; 2Mó 12:48, 49), a kovásztalan kenyerek ünnepét (2Mó 12:19), a hetek ünnepét (5Mó 16:10, 11), a lombsátorünnepet (5Mó 16:13, 14) és az engesztelés napját (3Mó 16:29, 30). Bemutathattak áldozatokat (4Mó 15:14), és ezt ugyanúgy kellett tenniük, mint ahogy elő volt írva azoknak, akik a születésüknél fogva izraeliták voltak (4Mó 15:15, 16). Felajánlásaiknak hibátlannak kellett lenniük (3Mó 22:18–20), és a találkozás sátrának a bejáratához kellett vinniük azokat, akárcsak az izraelitáknak (3Mó 17:8, 9). Nem bonyolódhattak hamis imádatba (3Mó 20:2; Ez 14:7). A vadászat során elejtett vadat ki kellett véreztetniük, mert ha olyan állatot ettek meg, amely nem volt kivéreztetve, ’ki lettek irtva’ (3Mó 17:10–14). Az izraelitákkal együtt bűnbocsánatot nyerhettek, amennyiben közösségi felelősségről volt szó (4Mó 15:26, 29). Tisztulási folyamatnak kellett alávetniük magukat, például akkor, ha tisztátalanná váltak, mert holttestet érintettek (4Mó 19:10, 11). Az a jövevény, akinek odaadhatták a kimúlt állatot, nyilván olyan személy volt, aki nem vált teljes egészében Jehova imádójává (5Mó 14:21).

A Törvény biztosította, hogy a jövevény pártatlan ítéletben részesüljön, ha egy izraelitával van peres ügye (5Mó 1:16, 17). Nem volt szabad becsapni a jövevényt, vagy elferdíteni az ítéletét (5Mó 24:14, 17). Átok sújtotta mindazt, aki igazságtalanul bánt a jövevényekkel (5Mó 27:19). Az izraelitákon kívül a jövevények és a telepesek előtt is nyitva állt a menedékvárosok kapuja, ha nem szándékosan öltek embert (4Mó 35:15; Jzs 20:9).

A jövevények, akiknek nem volt örökségül kapott földjük, kereskedéssel foglalkozhattak, vagy elszegődhettek valakihez béresnek. Néhányan rabszolgák voltak (3Mó 25:44–46). Előfordult, hogy meggazdagodtak (3Mó 25:47; 5Mó 28:43). A Törvény azonban alapvetően a szegények közé sorolta őket, és olyan elrendezéseket vázolt fel, amelyek a védelmüket és a jólétüket szolgálták. A jövevények részt kaphattak abból a tizedből, amely háromévente lett beszolgáltatva (5Mó 14:28, 29; 26:12). Hagytak számukra tallóznivalót a földeken és böngésznivalót a szőlőskertekben (3Mó 19:9, 10; 23:22; 5Mó 24:19–21). Jutott nekik mindabból, ami a sabbatévben termett (3Mó 25:6). Béresként ugyanolyan védelemben részesültek, mint az izraeliták. Előfordult, hogy egy szegény izraelita eladta magát egy gazdagabb jövevénynek. Ebben az esetben az izraelitával kedvesen kellett bánni – ahogyan a béresekkel –, és bármikor kiválthatta magát, illetve egy rokona is kiválthatta őt. Legkésőbb szolgálatának a hetedik évében vagy a jubileumi évben szabadon engedték (3Mó 25:39–54; 2Mó 21:2; 5Mó 15:12).

A jövevények a királyok idejében is jó kapcsolatban voltak az izraelitákkal. A jeruzsálemi templom építésénél jövevényeket is alkalmaztak (1Kr 22:2; 2Kr 2:17, 18). Amikor Asa király nekilátott, hogy helyreállítsa az igaz imádatot Júdában, a jövevények és az izraeliták az Ígéret földjének minden részéről Jeruzsálembe sereglettek, és különleges szövetségre léptek, hogy teljes szívükből és lelkükből keresni fogják Jehovát (2Kr 15:8–14). Ezékiás király, miután megtisztította a templomot, bejelentette, hogy a második hónapban megtartják a pászka ünnepét Jeruzsálemben. Egész Izrael meghívást kapott, és sok jövevény ment el (2Kr 30:25).

Miután az izraeliták maradéka visszatért a babiloni száműzetésből, ismét arról olvashatunk, hogy a templomnál bemutatott igaz imádatban jövevények csatlakoztak hozzájuk, például nétineusok ( jel.: ’odaadottak’), rabszolgák, hivatásos férfi és női énekesek, valamint Salamon szolgáinak a fiai. A nétineusok közé tartoztak a gibeoniak is, akiket Józsué azzal bízott meg, hogy szolgáljanak mindig a templomnál (Ezs 7:7, 24; 8:17–20; Jzs 9:22–27). Ezek a jövevények addig az utolsó alkalomig, amikor említést tesz róluk a Biblia, állhatatosan ragaszkodtak Jehova igaz imádatához, együtt szolgálva a Babilonból visszatért, hűséges izraeliták maradékával (Ne 11:3, 21). Jehova prófétái a száműzetés utáni időszakban újra meg újra ismertették a törvényszövetség azon alapelveit, amelyek a jövevények jogait védték (Za 7:10; Ma 3:5).

Ezékiel próféta arról jövendölt, hogy eljön az idő, amikor a jövevények örökséget kapnak a földből ugyanúgy, mint bárki Izrael fiai közül (Ez 47:21–23). Jézus Krisztus eljövetele után a Királyság jó hírét zsidóknak és prozelitáknak is hirdették, és mindkét csoport tagjai egyaránt csatlakozhattak a keresztény gyülekezethez. Majd Jehova elfogadta a körülmetéletlen, nem zsidó Kornéliusznak és a háznépének a közeledését (i. sz. 36), és ők megkapták a szellem ajándékait (Cs 10.). Ettől kezdve körülmetéletlen nem zsidók is, miután elfogadták Krisztust, bekerülhettek a keresztény gyülekezetbe, ahol „nincsen sem görög, sem zsidó, sem körülmetéltség, sem körülmetéletlenség, idegen, szkíta, rabszolga, szabad, hanem Krisztus minden, és ő van mindenekben” (Kol 3:11; Ga 3:28). A Jelenések 7:2–8 azt írja a szellemi Izraelről, hogy 12 törzs alkotja, és mindegyik törzsnek 12 000 tagja van. Majd a 9–17. vers egy minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből való nagy sokaságról beszél, amelyet senki nem volt képes megszámolni. E nagy sokaság köszönti a trónon ülő Királyt és a Bárányt, ezenkívül Isten kegyében és védelmében részesül.

Telepes: A telepes olyan személy volt, aki idegen földön vagy országban lakott. A telepes szónak megfelelő héber kifejezés (tó·sávʹ) a já·savʹ alapigéből származik, amelynek a jelentése: ’lakik’ (1Mó 20:15). Izraelben néhány telepes nyilván prozelitává vált. Mások szívesen laktak az izraeliták között és engedelmeskedtek az ország alapvető törvényeinek, de nem váltak Jehova imádóivá, mint a körülmetélt prozeliták. Különbség volt a telepes és az idegen között, aki általában ideiglenesen tartózkodott az adott területen, és csupán a Keleten szokásos vendégszeretettel fogadták.

Az a telepes, aki nem volt körülmetélve, nem ehetett a pászkából és semmi olyasmiből, ami szent volt (2Mó 12:45; 3Mó 22:10). A sabbatévben és a jubileumi évben a jövevényekkel és a szegényekkel együtt ő is kaphatott mindabból, amit a föld megtermett (3Mó 25:6, 12). Az izraeliták megvásárolhatták a telepest vagy az utódját rabszolgának, és a leszármazottaikra hagyhatták őket örökségül időtlen időkre. A telepeseknek nem volt joguk kiváltani magukat, és nem engedték őket szabadon a jubileumi évben (3Mó 25:45, 46). Ha viszont egy izraelita adta el magát, és egy telepesnek vagy egy telepes családtagjának a rabszolgája lett, joga volt ahhoz, hogy kiváltsa magát bármikor, ezenkívül szolgálatának a hetedik évében vagy a jubileumi évben szabadon bocsátották (3Mó 25:47–54; 2Mó 21:2; 5Mó 15:12).

Bár az izraeliták kaphattak örökséget a földből – és csak ők kaphattak –, Jehova volt a föld igazi tulajdonosa, és ki- vagy betelepíthette őket attól függően, hogy mi felelt meg a szándékának. A föld eladásáról a következőket mondta: „A földet nem szabad örökre eladni, mert a föld az enyém. Ti ugyanis jövevények és telepesek vagytok a szememben” (3Mó 25:23).

Idegen: Az idegennek megfelelő héber szó (zár) nyilván a zúr alapszóból származik, amelynek a jelentése: ’elfordul; idegenné lesz’ (Zs 78:30; 69:8), ennélfogva az alapjelentése: „aki eltávolodik vagy félrevonul” (G. Botterweck és H. Ringgren [szerk.]: Theological Dictionary of the Old Testament. 1980, 4. köt. 53. o.).

Voltak személyek, akiket Áron családjához és Lévi törzséhez viszonyítva tartottak idegennek; ők lehettek izraeliták, jövevények vagy más személyek. A Törvény szerint Áron családjára voltak bízva a papi feladatok (2Mó 28:1–3), a templomnál végzendő egyéb feladatok pedig általában véve Lévi törzsére (4Mó 1:49, 50, 53). Bizonyos esetekben mindenki mást – még azokat is, akik izraeliták voltak, és a 12 nem lévita törzshöz tartoztak – idegennek tekintettek a lévita törzshöz képest (2Mó 29:33, Rbi8, lábj.: „»aki nem Áron utódja«, vagyis nem Áron családjából való férfi”; KJ, széljegyzet: „mindaz, aki nem lévita”; 4Mó 3:38, Rbi8, lábj.: „vagyis, aki nem lévita”; JB: „laikus”; lásd még: 3Mó 22:10, Haft., lábj.; 4Mó 3:10). A Pentateuchusban (Mózes öt könyvében) a legtöbb helyen a szövegkörnyezet alapján az „idegen” szó olyan valakire utal, aki nem tartozott Áron családjához, illetve Lévi törzséhez, ilyen személyre ugyanis nem bíztak papi vagy egyéb szolgálati kiváltságokat, illetve feladatokat.

Idegen (aki nem Áron utódja) nem ehetett a beiktatási áldozatból (2Mó 29:33), nem kenhették őt fel a szent felkenetési olajjal (2Mó 30:33), és nem ehetett semmi olyat, ami szent (3Mó 22:10). Az az idegen, aki nem volt Áron utódja, semmilyen papi feladatot nem láthatott el (4Mó 3:10; 16:40; 18:7). Az az idegen pedig, aki nem volt lévita – ebbe még a többi 12 törzs tagjai is beleértendők –, nem mehetett a hajlékhoz, hogy felállítsa azt, de más okból sem. Ezalól kivétel volt, ha áldozatot akart bemutatni, vagy ha felkereste a papokat a találkozás sátrának bejáratánál (3Mó 4:24, 27–29). Ha egy pap lánya olyan valakihez ment hozzá, aki abban az értelemben volt idegen, hogy nem volt Áron utódja, nem ehetett a szent adományokból, sem ő, sem az „idegen” férje (3Mó 22:12, 13).

Ezenkívül az „idegen” szóval utaltak mindazokra, akik hátat fordítottak a Törvénynek, és így elidegenedtek Jehovától. Ezért nevezi a Biblia a prostituáltat ’idegen nőnek’ (Pl 2:16; 5:17; 7:5). A hamis isteneket imádókat, és magukat az istenségeket is „idegenek”-nek nevezi a Szentírás (Jr 2:25; 3:13).

A Héber Iratokban az idegen szó olyanokra is utal, akiket nem ismernek, vagy akik idegen földről valók (1Ki 3:18; Jób 19:15).

Az idegenekre vonatkozó keresztény alapelvek: A Keresztény Görög Iratok hangsúlyozza, mennyire fontos az, hogy a keresztények szeressék az idegent (gör.: xeʹnosz). Pál apostol ezt mondja: „A vendégszeretetről [gör.: phi·lo·xe·niʹasz, ’idegenek kedvelése’] ne feledkezzetek meg, mert ezáltal egyesek tudtukon kívül angyalokat láttak vendégül” (Héb 13:2). Jézus rámutatott, hogy ha valaki a testvéreivel vendégszeretően bánik – pedig azok az adott személy számára idegenek, vagyis nem ismeri őket –, azt úgy veszi, mintha vele bánna vendégszeretően (Mt 25:34–46). János apostol Gájuszról dicsérő szavakkal írt, amiért jót tett a számára idegen keresztény férfiakkal, akiket elküldtek a gyülekezetébe. Ám elítélően írt Diotrefészről, aki tiszteletlenül bánt velük (3Jn 5–10; 1Ti 5:10).

A keresztényeket abban az értelemben nevezi a Szentírás „jövevényeknek” és „ideiglenes lakosoknak”, hogy nem részei ennek a világnak (Jn 15:19; 1Pt 1:1). Idegenek, mivel nem követik az Istennel ellenséges világ szokásait (1Pt 2:11). A nem zsidó nemzetekből valók, akik egykor „idegenek [voltak] az ígéret szövetségeire nézve, s reménység nélkül és Isten nélkül [voltak] a világban”, Krisztus által ’többé már nem idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek, és tagjai az Isten háznépének’ (Ef 2:11, 12, 19). A ’más juhok’ – akikről Jézus azt mondta, hogy az úgynevezett „e g y nyáj”-ba gyűjti őket – hasonlóképpen elkülönülnek a világtól, és Isten kegyét élvezik, azt a reményt táplálva magukban, hogy életet nyernek (Jn 10:16; Mt 25:33, 34, 46; vö.: Je 7:9–17).

Aki vallási téren követőket akar maga után vonni, azt Krisztus ’tolvajnak’ és ’idegennek’ nevezi, olyannak, aki veszélyes az ő ’juhaira’ nézve, és ezért hamis pásztornak tekinti őt. Akik csakugyan Jézus ’juhai’, azok nem figyelnek egyetlen hamis pásztor hangjára sem, ahogyan a hűséges izraeliták is távol tartották magukat azoktól az idegenektől, akik idegen istenek imádatát támogatták (Jn 10:1, 5; lásd: IDEGEN).