SZÁMŰZETÉS

Valakinek a kiutasítása a saját országából vagy otthonából egy hivatalos rendelet alapján; héber nyelven szó szerint ’távozás’. Káin, aki megölte a testvérét, Ábelt, számkivetésre lett kárhoztatva, vándor és menekült lett a földön. Földműves lett, de a munkája nyomán a föld már nem termett annyit, mint korábban (1Mó 4:2, 3, 11–14).

Jehova elmondta Izraelnek, hogy ha hűtlenek lesznek ahhoz a szövetséghez, melyet Mózes által kötött velük, akkor száműzetésbe fogja vinni őket (5Mó 28:36, 37, 64; 29:28). Valójában tehát Isten volt az a Hatalom, aki számos esetben elrendelte a népe száműzetését, de hagyta, hogy az ítéletét más népek seregei hajtsák végre, akik így az eszközeinek bizonyultak. Ez történt például: 1. amikor Asszíria száműzetésbe vitte Izraelt (2Ki 15:29; 18:9–12); 2. amikor Babilon száműzetésbe vitte Júdát (2Ki 25:8–11, 21); 3. amikor a zsidók száműzetésbe kerültek a rómaiak keze által (Lk 21:20–24).

Izrael: Az izraeli Péka király uralkodásának a vége előtt, i. e. 759 táján III. Tiglát-Pilészer száműzetésbe vitte Naftali lakóit Asszíriába. Úgy tűnik ugyanebben az időben történt, hogy Asszíria királya elhurcoltatta a rúbenitákat, a gáditákat és Manassé törzsének keleti felét (2Ki 15:29; 1Kr 5:4–6, 26). Később V. Salmanassár ostrom alá vette Szamáriát, három év múlva, i. e. 740-ben pedig vagy ő, vagy az utóda, II. Szargon Szamária sok lakóját deportálta, és „embereket hozott Babilonból, Kútából, Avvából, Hamátból meg Szefárvaimból, és letelepítette őket Szamária városaiban Izrael fiainak helyébe” (2Ki 17:5, 6, 24).

Júda: I. e. 617-ben Nabukodonozor király Júda előkelőit és a királyi udvart Babilonba száműzte (2Ki 24:11–16). Körülbelül 10 évre rá, i. e. 607-ben, amikor Jeruzsálemet elfoglalta Babilon, Nebuzáradán, a babiloni testőrség parancsnoka Babilonba vitette a megmaradt zsidók nagy részét és a zsidó átpártolókat; a száműzetésből 70 évvel később csupán egy maradék tért vissza (2Ki 25:11; Jr 39:9; Ézs 10:21, 22; lásd: FOGSÁG).

Babilon bukása után a zsidók közül sokan nem tértek vissza a hazájukba; így továbbra is szétszórtan éltek. Ahasvérus idejében (I. Xerxész, Perzsia királya, aki Indiától fogva Etiópiáig százhuszonhét tartomány felett uralkodott) Hámán vádat emelt a zsidók ellen, és ezt mondta: „Van egy nép elszórva és elkülönülve a népek között birodalmad minden tartományában” (Esz 1:1; 3:8).

Az i. sz. első század: Az i. sz. első században zsidó közösségek éltek Tesszalonikában, Athénban, Korintuszban, Efézusban, Rómában és Babilonban, de még más városokban is (Cs 17:1, 16, 17; 18:1, 4, 19). Sok zsidó Babilonban élt, ahol Péter is prédikált (1Pt 5:13). Josephus azt írta, hogy az i. sz. első században „sok zsidó” volt Babilóniában (A zsidók története. XV. könyv, 2. fej., 2.). I. sz. 49-ben vagy 50 elején Klaudiusz római császár minden zsidót száműzött Rómából. Ez azokat a zsidókat is érintette, akik keresztények lettek, így például Akvilát és Priszcillát (Priszkát) is, akikkel Pál Korintuszban találkozott i. sz. 50 táján, röviddel Klaudiusz rendeletének kiadása után (Cs 18:2). Akvila és Priszcilla elkísérte Pált Efézusba, de amikor Pál Korintuszból megírta a levelét a római keresztény hittársainak (kb. i. sz. 56), a házaspár nyilvánvalóan ismét Rómában volt, mivel Klaudiusz meghalt, és Néró lett az uralkodó. Sok más zsidó is visszaköltözött Rómába (Cs 18:18, 19; Ró 16:3, 7, 11).

Jézus azon próféciájának a beteljesedéseként, mely a Lukács 21:24-ben van feljegyezve, a római seregek Titusszal az élükön i. sz. 70-ben körbevették Jeruzsálemet. A városban ekkor rengeteg zsidó tartózkodott, akik sok országból érkeztek a kovásztalan kenyerek ünnepére. A rómaiak megostromolták, és végül elpusztították a várost; 1 100 000 zsidó meghalt, 97 000-et pedig fogságba hurcoltak, akik aztán szétszórva éltek a többi nemzet között.