TŰZ

A bibliai időkben a tűz fontos szerepet játszott az emberek életében, akárcsak napjainkban. A Bibliában több konkrét dolog is meg van említve, amelyhez tűzre volt szükség, például a fémek finomításához, kovácsolásához és öntéséhez, ételek elkészítéséhez, házak fűtéséhez, valamint áldozatok felajánlásához és füstölőszer égetéséhez. Ám a szabadjára engedett tűz pusztító hatása miatt a Biblia a között a négy dolog között sorolja fel a tüzet, amelyek sohasem mondják: „Elég!” (Pl 30:15, 16). Ugyanezen okból hasonlítja Jakab a tűzhöz a nyelvet, ha azt valaki helytelenül használja (Jk 3:5–8; vö.: Pl 16:27).

Az első férfi és nő ismerte a tüzet, mert miután Jehova kiűzte őket az Éden kertjéből, a kert k. oldalára „kerubokat állított, és egy szüntelenül forgó kard lángoló pengéjét” (1Mó 3:24). Amikor Káin és Ábel felajánlást vitt Jehovának, valószínűleg a kerubok előtt mutatták be azokat, és – bár nincsen konkrétan megemlítve a Szentírásban – feltehetően tüzet használtak a felajánláskor, vagy azt remélték, hogy tűz jön ki a keruboktól, és megemészti az áldozataikat (1Mó 4:3, 4). Tubál-Káin a réz- és vasszerszámok kovácsolásakor bizonyára nagyon magas hőmérsékletű tűzzel dolgozhatott, különösen azért, mert a vas 1535 °C-on olvad meg (1Mó 4:22). Az özönvíz utáni időkben a téglákat ’kiégették’, bár voltak olyan téglák is, melyeket egyszerűen csak napon szárítottak ki (1Mó 11:3). Mivel nehéz volt tüzet gyújtani, valószínűleg elterjedt szokás volt, hogy a tüzet egyik helyről a másikra vitték (1Mó 22:6; Ézs 30:14).

Isten szándékával összefüggésben: Jehova angyala megjelent Mózesnek tűznek lángjában egy égő tövisbokorban, melyet nem emésztett meg a tűz (2Mó 3:2). Az izraelitákat a pusztában egy tűzoszlop vezette éjjelente. Ez az oszlop később a hajlék fölött nyugodott, Jehova jelenlétét jelezve (2Mó 13:21; 40:38). Amikor Izrael megkapta a Törvényt, Jehova dicsősége tűzben nyilvánult meg, és emiatt a Sínai-hegy füstbe borult (2Mó 19:18; 24:17).

A hajléknál és a templomnál lévő tűz: A tűznek szerepe volt a hajléknál és később a templomnál bemutatott imádatban is. Minden reggel és a két este között a főpap füstölőszert égetett a füstölőoltáron (2Mó 30:7, 8). Isten törvénye előírta, hogy az égő felajánlás oltárán lévő tűznek folyton égnie kell (3Mó 6:12, 13). A hagyományos zsidó elképzelés szerint az oltár tüzét eredetileg Isten gyújtotta meg csoda útján. Noha ez a nézet széles körben elfogadott, a Szentírás valójában nem támasztja alá. Jehova Mózesnek adott első utasításai szerint Áron fiainak ’tüzet kellett gyújtaniuk az oltáron, és szép sorban fát kellett rakniuk a tűzre’, mielőtt az áldozatot az oltárra helyezték volna (3Mó 1:7, 8). Az ároni papság beiktatása után, tehát a beiktatási áldozat felajánlása után történt, hogy a Jehovától jövő tűz – mely valószínűleg a hajlék fölötti felhőből jött – megemésztette az akkor oltáron lévő felajánlást. Ennek fényében tehát a csoda útján megjelenő tűz nem az oltárra rakott fát gyújtotta meg, hanem „megemésztette az oltáron lévő égő felajánlást és zsíros részeket”. Az a tűz, amely ezután az oltáron égett, természetesen részben az Istentől származó tűz, részben pedig az eredetileg oltáron égő tűz lehetett (3Mó 8:14–9:24). Ehhez hasonlóan, közvetlenül azután, hogy Salamon elmondta az imáját a templom felszentelésekor, a Jehovától jövő, csoda útján megjelenő tűz megemésztette az áldozatokat (2Kr 7:1; további példák arra, hogy tűz jött Jehovától csoda útján, amikor elfogadta a szolgái felajánlásait: Bí 6:21; 1Ki 18:21–39; 1Kr 21:26).

Jogi intézkedések és kivégzések során: A mózesi törvény megtiltotta, hogy az izraeliták tüzet gyújtsanak sabbaton (2Mó 35:3). A Törvény szerint, ha valaki tüzet gyújtott, és az elszabadult, és lángba borította egy másik ember földjét, akkor annak, aki a tüzet okozta, kártérítést kellett fizetnie (2Mó 22:6). Azokat a ruhákat és bőrholmikat, melyeken leprás fertőzés alakult ki, és nem múlt el róluk, el kellett égetni (3Mó 13:53–58). Isten egyes törvényeinek a megszegésekor a bűnösöket halálra kövezték, majd a testüket elégették tűzben (3Mó 20:14; 21:9; Jzs 7:15, 25). Ha egy izraeli város hitehagyott lett, a lakóit kardélre kellett hányni, és a várost meg a zsákmányt meg kellett égetni tűzzel (5Mó 13:12–16).

Az izraeliták, amikor az ellenségeik ellen harcoltak, bizonyos városokat felgyújtottak (4Mó 31:10; Jzs 6:24; 11:11–13). Ezenkívül a faragott képmások és a szent rudak is el lettek égetve (5Mó 7:5, 25; 12:3). Amikor az izraeliták zsákmányt szereztek, a fémeket átvitték a tűzön, tulajdonképpen így fertőtlenítették őket (4Mó 31:22, 23).

Jehova számos alkalommal használt fel szó szerinti tüzet, hogy végrehajtsa az ítéletét a helytelenül cselekvő személyeken (4Mó 11:1; 16:35; 2Ki 1:10–12; Júd 7). Amikor a babilóniaiak i. e. 607-ben elpusztították a hitehagyott Júdát és Jeruzsálemet, Jehova haragja jelképes értelemben „tűzként” lett kiöntve. Haragjának e megnyilvánulását szó szerinti tűz is kísérte (2Ki 25:9; Si 2:3, 4). Keresztelő János arra figyelmeztette korának vallási vezetőit, hogy tűzzel lesznek megkeresztelve. Erre a keresztelésre akkor került sor, amikor i. sz. 70-ben a római seregek elpusztították Jeruzsálemet, és felégették a templomát (Mt 3:7–12).

Amikor az Isten akaratával szembeszegülők használták: Az Isten akaratával szembeszegülők is használták a tüzet, ezzel fenyegettek meg másokat, ezt használták, amikor kegyetlen kivégzéseket hajtottak végre, vagy áldozatokat mutattak be. A dühös efraimiak ezzel fenyegették Jeftét: „Rád gyújtjuk a házadat!” Ehhez hasonlóan, amikor Sámson vőlegény volt, a 30 filiszteus társa azzal fenyegette meg a menyasszonyát, hogy elégetik őt és az apja házát tűzben. Azt akarták elérni, hogy a menyasszony vegye rá Sámsont, hogy árulja el egy rejtvény megfejtését, és ha megtudta, mondja el nekik. Miután Sámson 300 rókát eresztett égő fáklyákkal a pogány filiszteusok lábon álló gabonájába, a filiszteusok megégették az asszonyt és az apját tűzben (Bí 12:1; 14:15; 15:4–6). Sátán, az Ördög Isten engedélyével tüzet küldött le „az egekből”, amikor különleges módon próbára tehette Jóbot (Jób 1:12, 16).

A Kánaánban lakó nemzetek megégették a gyermekeiket tűzben, hamis isteneiknek bemutatott áldozatként. Bár Jehova határozottan megtiltotta, hogy valaki ilyet tegyen, és halálbüntetést szabott ki az ilyen bűnért, a hitehagyott izraeliták feláldozták a saját gyermekeiket a Hinnom-völgyben (3Mó 20:2–5; 5Mó 12:31; 2Kr 28:1–3; Jr 7:31; 19:5). Ám a hűséges Jósiás király véget vetett ennek a borzalmas szokásnak, amikor alkalmatlanná tette az imádatra a Tófetet, amely a Hinnom fiainak völgyében volt (2Ki 23:10; lásd: MOLOK).

Jelképes értelem: A tűz szó, illetve azok a kifejezések, melyek az égés, lángolás gondolatát hordozzák, jelképes értelemben összefüggnek a szeretettel (Én 8:6), a szenvedéllyel (Ró 1:27; 1Ko 7:9), a haraggal és az ítélettel (So 2:2; Ma 4:1), vagy más erőteljes érzelmekkel (Lk 24:32; 2Ko 11:29). Jeremiás nem akarta többé elmondani Jehova szavát, de nem volt képes ezt megtenni, mert olyannak bizonyult az, mint a csontjaiba rekesztett, perzselő tűz (Jr 20:9). Jehova tisztasága miatt, illetve mert kizárólagos odaadást vár el, és megsemmisíti azokat, akik ellenszegülnek neki, a Szentírás úgy beszél Jehováról, mint emésztő tűzről (5Mó 4:24; 9:3). A haragja és dühe úgy lángol, mint a tűz, valamint a „nyelve” és szava olyan, mint a tűz (Zs 79:5; 89:46; Ézs 30:27; Jr 23:29). Továbbá Jehova emésztő tűzzé teszi az angyalait mint szolgáit, és a buzgalmának tüze megemészti a „földet” (Zs 104:1, 4; So 3:8; lásd még: Dá 7:9, 10).

Megpróbálás, finomítás, tisztítás: „A szövetség követe” az olvasztó tüzéhez van hasonlítva, amit arra használtak, hogy megtisztítsák az aranyat és az ezüstöt. Tehát amikor a szövetség követe által Jehova tűzben megpróbálja „Lévi fiait”, az azt jelenti, hogy megtisztítja őket (Ma 3:1–3; lásd: FINOMÍTÁS, TISZTÍTÁS, OLVASZTÓ). A tűz általi megpróbálás egy anyag minőségét is nyilvánvalóvá teszi, ahogyan arra Pál apostol is rámutatott, amikor kiemelte annak fontosságát, hogy tűzálló anyagokból kell építkeznünk Jézus Krisztusra (1Ko 3:10–15).

A tűz és a só a templomban bemutatott áldozatokkal volt kapcsolatban (3Mó 2:9, 13; Ez 43:24). A só jelképezte a romlottságtól való mentességet, ezenkívül a rendíthetetlen lojalitás szimbóluma is volt, ami a „sószövetség” kifejezésből is látható (2Kr 13:5). De akkor vajon mit jelképez a tűz?

Péter apostol úgy beszélt a próbákról és a szenvedésekről, mint ’tűzről’, mely megmutatja egy keresztény hitének a minőségét (1Pt 1:6, 7). Később égő tűzhöz hasonlította az igazságosságért való szenvedést, amikor ezt mondta a többi kereszténynek: „ne legyetek összezavarodva a köztetek égő tűz miatt, amely próbátokra van . . . részesek vagytok a Krisztus szenvedéseiben, hogy az ő dicsőségének kinyilatkozásakor is örvendezhessetek, és felettébb örülhessetek” (1Pt 4:12, 13). Pál apostol rámutatott, hogy milyen kedvező hatása lehet annak, ha valaki az igazságosságért szenved. Ezt mondta: „a nyomorúság kitartást eredményez” (Ró 5:3). Ha valaki kitart ezekben a nehéz, ’tűzhöz’ hasonló próbákban, és nem adja fel a hitét, akkor erősebb és szilárdabb lesz ennek köszönhetően (Cs 14:22; Ró 12:12).

Pusztulás: A bibliai időkben a tűzzel tudták a legalaposabb pusztítást végezni (Jzs 6:24; 5Mó 13:16). Ezért Jézus időnként jelképes értelemben a „tűz” szóval utalt a gonoszok teljes pusztulására (Mt 13:40–42, 49, 50; vö.: Ézs 66:24; Mt 25:41). Egyszer Jézus arra figyelmeztette a tanítványait, hogy ne engedjék, hogy a kezük, a lábuk vagy a szemük botlásba vigye őket, különben a gyehennába lesznek vetve. Majd ezt mondta: „mindenkit tűzzel kell megsózni.” Minden bizonnyal arra gondolt, hogy „mindenkit” – vagyis mindazokat, akik olyanokat tesznek, amelyekről azt mondta, hogy nem szabad megtenni – megsóznak a gyehenna, vagyis az örök pusztulás ’tüzével’ (Mk 9:43–49; lásd: GYEHENNA).

Péter azt írta, hogy ’a mostani egek és föld tűznek vannak félretéve’. A szövegkörnyezet és más írásszövegek fényében egyértelmű, hogy itt nem szó szerinti tűzről van szó, hanem az örök pusztulásról. Noé napjaiban az özönvíz nem pusztította el a szó szerinti egeket és földet, hanem csak az istentelen embereket. Ehhez hasonlóan, amikor Jézus Krisztus kinyilatkozik a hatalmas angyalaival lángoló tűzben, az csak a gonosz világrendszernek és a részét képező istentelen embereknek a végleges pusztulását fogja eredményezni (2Pt 3:5–7, 10–13; 2Te 1:6–10; vö.: Ézs 66:15, 16, 22, 24).

A Jelenések könyvében és az Ezékiel könyvében további példákat találunk arra, amikor a tűz szó az örök pusztulásra utal. A Jelenések könyvében arról olvashatunk, hogy „a tíz szarv” és „a vadállat” megtámadják Nagy Babilont, és elégetik tűzzel (Je 17:16, 17). Az, hogy Góg és a hordái Isten népe ellen fognak támadni, Jehova haragját fogja kiváltani; tüzet és ként fog bocsátani rájuk. A támadók megmaradó harci felszereléséből tüzet raknak majd hét esztendőn át (Ez 38:19, 22; 39:6, 9, 10). Azokat a nemzeteket, melyek fellázadnak, amikor Sátánt elengedik Krisztus ezeréves uralma végén, tűz emészti meg; az Ördögöt és azokat, akik nincsenek benne az élet könyvében, a tűz tavába vetik, ez jelenti a második halált (Je 20:7–10, 15; 21:8; lásd: HINNOM-VÖLGY; TŰZ TAVA).