12. fejezet

A nagy sokaság az égben él majd, vagy a földön?

A KERESZTÉNYSÉG vallásainak tagjaival ellentétben Jehova Tanúinak nagy többsége földi, nem pedig égi örök életre tekint előre. Vajon miért?

Ez nem volt mindig így. Az első századi keresztények abban reménykedtek, hogy idővel Jézus Krisztussal égi királyokként fognak uralkodni (Máté 11:12; Luk 22:28–30). Jézus azonban azt mondta nekik, hogy a Királyság-örökösök csupán egy „kicsiny nyájat” alkotnak (Luk 12:32). Kiket foglal ez magában? Hányan lesznek? A részletekkel még sokáig nem voltak tisztában.

Időszámításunk szerint 33 Pünkösdjén Jézus első zsidó tanítványai felkenettek szent szellemmel, hogy Krisztus társörökösei legyenek. I. sz. 36-ban Isten szellemének működése egyértelművé tette, hogy körülmetéletlen pogányok is részesülnek ebből az örökségből (Csel 15:7–9; Ef 3:5, 6). Újabb 60 év telt el, mielőtt feltárult János apostol előtt, hogy csak 144 000-en vitetnek el a földről, hogy az égi Királyságban részesüljenek Krisztussal (Jel 7:4–8; 14:1–3).

Charles Taze Russellnek és társainak ez volt a reménye, amint Jehova Tanúi többségének is az 1930-as évek közepéig. Az Írások tanulmányozásából azt is tudták, hogy a szent szellemmel való felkenetés nemcsak azt jelenti, hogy ezek a személyek a jövőben királyokként és papokként szolgálnak Krisztussal az égben, hanem azt is, hogy egy különleges munkát kell elvégezniük, amíg hústestben vannak (1Pét 1:3, 4; 2:9; Jel 20:6). Milyen munkát? Jól ismerték és gyakran idézték az Ésaiás 61:1. versét, amely kijelenti: „az ÚRnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak” (Úf, 1975).

Prédikálás — milyen céllal?

Bár számukat tekintve kevesen voltak, igyekeztek, hogy az Istenről és szándékáról szóló igazságot, ha lehet, minden emberhez elvigyék. Óriási mennyiségben nyomtattak és terjesztettek el irodalmat, amely arról a jó hírről szólt, ami Isten gondoskodása a Krisztus általi megmentéssel kapcsolatban. De a céljuk semmi esetre sem az volt, hogy megtérítsenek mindenkit, akinek prédikáltak. Akkor miért prédikáltak nekik? Az Őrtorony 1889. júliusi [ang.] száma így magyarázta: „Mi vagyunk [Jehova] képviselői a földön; ellenségeinek jelenlétében és sok félrevezetett gyermeke előtt igazolnunk kell nevének tiszteletét; dicsőséges tervét széles körben terjesztenünk kell mindenféle világi bölcselet cselszövésével szemben, amelyet az emberek megpróbáltak és megpróbálnak kitalálni.”

Különleges figyelmet fordítottak azokra, akik az Úr népének mondták magukat, s akik közül sokan a kereszténység egyházainak tagjai voltak. Milyen céllal prédikáltak nekik? Ahogy Russell testvér gyakran magyarázta, a korai Bibliakutatók vágya nem az volt, hogy az egyháztagokat valamilyen másik szervezetbe csalogassák, hanem az, hogy segítsenek nekik közelebb kerülni az Úrhoz az egyetlen igaz egyház tagjaiként. A Bibliakutatók azonban tudták, hogy a Jelenések 18:4-nek engedelmeskedve az ilyen egyéneknek ki kell jönniük „Babilonból”, mert értelmezésük szerint „Babilon” a névleges egyházban, vagyis a kereszténység egyházaiban ölt testet, azok valamennyi Írás-ellenes tanításával és szektás megosztottságaival együtt. Az Őrtorony legelső számában (1879. július, ang.) Russell testvér megállapította: „Tisztában vagyunk azzal, hogy jelen prédikálásunk célja: »népet venni a nevének« — azt az egyházat —, mely Krisztus eljövetelekor egyesül Vele, és felveszi az Ő nevét (Jel 3:12).”

Felismerték, hogy akkoriban csupán egy „elhívás” adatott minden igaz keresztény számára. Ez meghívás volt, hogy legyenek Krisztus menyasszonyának tagjai, amelynek száma végül mindössze 144 000 lesz (Ef 4:4; Jel 14:1–5). Arra törekedtek, hogy felserkentsenek mindenkit, aki megvallotta Krisztus váltságáldozatába vetett hitét — akár egyháztag volt, akár nem —, hogy értékelje Isten „igen nagy és becses ígéreteit” (2Pét 1:4; Ef 1:18). Igyekeztek arra indítani őket, hogy törekedjenek megfelelni a Királyság-örökösök kicsiny nyája iránt támasztott követelményeknek. Russell testvér és társai, hogy szellemileg megerősítsék mindazokat, akikre úgy tekintettek mint „testvéreink a hitben” (mivel megvallották a váltságba vetett hitüket), buzgón arra törekedtek, hogy szellemi eledelt adjanak a megfelelő időben Az Őrtorony hasábjain és más, bibliai témájú kiadványokon keresztül (Gal 6:10, Úf, 1975; Máté 24:45, 46).

Azt is megfigyelhették azonban, hogy nem mindenki, aki „felszenteltnek” vallotta magát (vagyis az akkori értelmezés szerint ’teljes mértékben átadta magát az Úrnak’) folytatott attól kezdve készséges önfeláldozó életutat, életében első helyre téve az Úr szolgálatát. Ugyanakkor, magyarázatuk szerint, a felszentelt keresztények beleegyeztek abba, hogy készségesen feladják emberi természetüket az égi örökség kilátásával; innen nincs visszatérés: ha nem nyernek életet a szellemi birodalomban, a második halál vár rájuk (Zsid 6:4–6; 10:26–29). Sokan azonban, akik látszólag felszentelt keresztények voltak, a könnyű utat választották: nem tanúsítottak igazi buzgóságot az Úr ügye iránt, és kerülték az önfeláldozást. Mindazonáltal látszólag nem utasították el a váltságot és meglehetősen tiszta életet éltek. Mi lesz ezekkel a személyekkel?

A Bibliakutatók sok éven át úgy gondolták, hogy ez az a csoport, melyet a Jelenések 7:9. és 14. verse ír le, utalva „egy nagy sokaságra”, amely kijön a nagy nyomorúságból, és Isten „trónja előtt” és a Bárány, Jézus Krisztus előtt áll. Úgy érveltek, hogy ezek — bár kerülik az önfeláldozó életet — halállal végződő hitpróbákkal fognak szembenézni a nyomorúság alatt, miután Krisztus menyasszonyának utolsó tagjai is megdicsőültek. Úgy hitték, hogy ha ezek, akiket a nagy sokasághoz tartozóknak mondtak, hűségesek abban az időben, égi életre támadnak fel — nem azért, hogy királyokként uralkodjanak, hanem hogy elfoglalják a trón előtti állást. Érvelésük szerint azért kerülnek ilyen másodlagos helyzetbe, mert az Úr iránti szeretetük nem volt elég forró, és mert nem mutattak kellő buzgalmat. Arra gondoltak, hogy ezek az emberek, bár Isten szellemétől voltak nemzve, de hanyagok voltak az Isten iránti engedelmességet illetően, esetleg még mindig a kereszténység egyházaihoz ragaszkodtak.

Arra is gondoltak, hogy talán — de csak talán — az „ókori hírességek”, akik fejedelmekként szolgálnak majd a földön a millenniumi korszakban, annak befejeztével valamilyen módon égi élettel lesznek megjutalmazva (Zsolt 45:17). Úgy érveltek, hogy ugyanilyen kilátás vár talán bárkire, aki azután „szentelte” magát oda, miután végül mind a 144 000 Királyság-örökös kiválasztásra került, de még mielőtt megkezdődik a földön a helyreállítás ideje. Ez bizonyos fokig a kereszténységtől átvett azon szemlélet továbbvitele volt, mely szerint azok, akik elég jók, az égbe mennek. De volt egy olyan hitnézet, melyet a Bibliakutatók az Írások alapján ápoltak, ami megkülönböztette őket a kereszténység minden formájától. Mi volt ez?

Tökéletességben élni a földön mindörökké

Felismerték, hogy míg az emberiség közül vett korlátozott számú egyén égi életet nyer, sokkal többen lesznek olyanok, akik földi örök élettel lesznek megjutalmazva olyan körülmények között, mint amilyen egykor létezett az Éden Paradicsomában. Jézus így tanította imádkozni követőit: „legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.” Ezt is mondta még: „Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet” (Máté 5:5; 6:10).

Ezzel összhangban egy rajza jelent meg Az Őrtorony 1881. július—augusztusi [ang.] számának mellékleteként, amelyből kitűnt, hogy sokan lesznek az emberiség közül, akik kegyet nyernek majd Krisztus millenniumi uralma alatt, és ők alkotják majd az „emberiség világát, akik emberi tökéletességre emeltetnek és életet kapnak”. Ezt a rajzot sok évig használták kis és nagy csoportok számára előadási alapként.

Vajon milyen állapotok között fognak az emberek a földön élni ezen millenniumi kor alatt? Az Őrtorony 1912. július 1-jei [ang.] száma így magyarázta: „Mielőtt a bűn megjelent a világon, az isteni gondoskodás az Éden kertjét jelölte ki első szüleink számára. Miközben erre gondolunk, irányítsuk elménket a jövő felé Isten Szava vezetésével, és lelki szemeink előtt látjuk a helyreállított Paradicsomot — nem csupán egy kertet, hanem az egész földet, amely gyönyörű, gyümölcsöző, bűn nélküli és boldog. Aztán eszünkbe jut az ihletett ígéret, amely oly ismert előttünk — »És az Isten eltöröl minden könyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé«, mert a bűn korábbi dolgai és a halál elmúlik, és minden dolog újjá lesz téve! (Jel 21:4, 5).”

Ki fog örökké élni a földön?

Russell testvér nem azt gondolta, hogy Isten választást kínál az emberiségnek: égi életet azoknak, akik azt akarják, illetve életet egy földi paradicsomban azoknak, akik inkább azt szeretnék. Az Őrtorony 1905. szeptember 15-i [ang.] száma rámutatott: „Érzéseink vagy vágyaink nem egyenlők az elhívással. Máskülönben ez azt jelentené, hogy mi magunk hívjuk el magunkat. Papságunkról szólva az apostol kijelenti: »senki sem veszi magának e tisztességet, hanem a kit Isten hív el« (Zsid 5:4), és nem érzéseinkből kell megállapítanunk, hogy mi Isten elhívása, hanem Isten saját Szavának kinyilatkoztatásából.”

A helyreállított földi paradicsomban való élet lehetőségéről a Bibliakutatók azt hitték, hogy csak azután fog kiterjedni az emberekre, miután a kicsiny nyáj valamennyi tagja elnyerte jutalmát és teljesen létrejött a millenniumi korszak. Ezt a korszakot úgy értelmezték, hogy a „mindenek helyreállításának” ideje lesz, ahogy az a Cselekedetek 3:21. verséből (Cs) kitűnik. Még a halottak is akkor lesznek feltámasztva, hogy mindannyian osztozhassanak ebben a szerető gondoskodásban. A testvérek gondolatban már látták az egész emberiséget (azokon kívül, akiket égi életre hívtak el), amint lehetőséget kap arra, hogy akkor az életet válassza. Ahogy értették, ez lesz az az idő, amikor az égi trónján ülő Krisztus elválasztja egymástól az embereket, amint a pásztor szétválasztja a juhokat a kecskéktől (Máté 25:31–46). Az engedelmes személyek, akár zsidókként, akár pogányokként születtek, az Úr „más juhainak” bizonyulnak majd (Ján 10:16).b

Miután véget ért a pogányok ideje, úgy gondolták, hogy nagyon közel van a helyreállítás ideje, ezért 1918-tól egészen 1925-ig hirdették: „A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg!” Igen, úgy értették, hogy az akkor élő embereknek — az emberiségnek általában — megvolt a lehetőségük arra, hogy életben maradjanak és átjussanak közvetlenül a helyreállítás időszakába, s hogy akkor Jehovának az életre vonatkozó követelményeiről szerezzenek oktatást. Ha engedelmesek, fokozatosan elnyerik az emberi tökéletességet. Ha lázadók, akkor idővel örökre megsemmisülnek.

Azok alatt a korai évek alatt a testvérek nem is gondolták, hogy a Királyság-üzenetet olyan nagy mértékben és oly sok évig fogják prédikálni, ahogy arra még sor került. De tovább vizsgálták az Írásokat, és igyekeztek reagálni az Írások utalásaira azzal a munkával kapcsolatban, amellyel Isten megbízta őket.

„Juhok” Krisztus jobb keze felől

Egy valóban jelentős lépés Jehova szándékának megértésében Jézusnak a Máté 25:31–46-ban feljegyzett példázata köré összpontosult, amely a juhokról és a kecskékről szólt. E példázatában Jézus ezt mondta: „Mikor pedig eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és ő vele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyiszékébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.” A példázat további kijelentéséből kitűnik, hogy a „juhok” azok az emberek, akik segítenek Krisztus „testvéreinek”, sőt igyekeznek enyhülést szerezni nekik üldözéskor, és amikor börtönben vannak.

Sokáig úgy gondolták, hogy ez a példázat a millenniumi korszakra vonatkozik, a helyreállítás idejére, és hogy a példázatban említett utolsó ítélet az az ítélet, amelyik a Millennium végén fog bekövetkezni. De 1923-ban J. F. Rutherford, a Watch Tower Society elnöke, Los Angelesben (Kalifornia) tartott felvilágosító előadásában egy másfajta szempont alapján adott magyarázatot. Az előadás később, még abban az évben nyomtatott formában is megjelent Az Őrtorony október 15-i [ang.] számában.

E prófétai példázat beteljesedésének idejét tárgyalva a cikk rámutatott, hogy a példázat Jézusnak arra a kérdésre adott válaszának részét képezte, hogy mi lesz ’a jele jelenlétének és a dolgok rendszere befejezésének’ (Máté 24:3, NW). A cikk megmagyarázta, hogy a példázatban szereplő „testvérek” miért nem lehettek az evangélium megírásának időpontjában élt zsidók, sem azok az emberek, akik hitet tanúsítanak a próba és megítélés millenniumi korszaka alatt, ugyanakkor miért kell hogy azok legyenek, akik Krisztus társörökösei az égi Királyságban; s így a példázatnak miért kell akkor teljesednie, amikor Krisztus társörökösei közül néhányan még hústestben vannak. (Vö. Zsidók 2:10, 11.)

Amit Krisztus felkent testvérei tapasztaltak, amikor igyekeztek tanúskodni a papságnak és a kereszténység egyházaival kapcsolatban álló egyszerű embereknek, az azt is jelezte, hogy a Jézus példázatában szereplő prófécia már beteljesedőben volt. Hogyan? Sok lelkész és az egyházaik előkelő személyei ellenségesen reagáltak, nem hatottak üdítő vízként sem szó szerint, sem képletesen; ehelyett néhányuk arra bujtogatta a csőcseléket, hogy szakítsák le a testvérekről a ruhát és verjék meg őket, vagy azt követelték a hivatalnokoktól, hogy vessék börtönbe őket (Máté 25:41–43). Ezzel ellentétben sok alázatos egyháztag örömmel fogadta a Királyság-üzenetet, felüdülést nyújtottak azoknak, akik elvitték azt hozzájuk, és segítettek mindenben, amiben csak tudtak, még akkor is, amikor a felkentek börtönben voltak a jó hír miatt (Máté 25:34–36).

Amennyire a Bibliakutatók akkor meg tudták érteni, azok, akikről Jézus mint juhokról beszélt, még a kereszténység egyházaiban voltak. Úgy érveltek, hogy ezek olyan emberek, akik nem mondták magukról, hogy az Úrnak szenteltek lennének, de nagy tiszteletet tanúsítottak Jézus Krisztus és népe iránt. De vajon az egyházakban maradhattak?

Szilárdan állást foglalva a tiszta imádat mellett

Egy bibliai tanulmány Ezékiel prófétai könyvéről erre rávilágított. E tanulmány a Vindication (Igazolás) című háromkötetes magyarázat, melynek első kötete 1931-ben látott napvilágot. Ez annak jelentőségét magyarázta meg, amit Ezékiel írt Jehova haragjáról a hitehagyott ókori Júda és Jeruzsálem ellen. Bár Júda népe azt állította, hogy az élő és igaz Istent szolgálja, átvette a körülötte élő nemzetek vallási szokásait, élettelen bálványok előtt tömjénezett, és erkölcstelen módon politikai szövetségekbe vetette bizalmát, ahelyett hogy Jehova iránti hitet mutatott volna (Ez 8:5–18; 16:26, 28, 29; 20:32). Mindebben pontosan olyan volt, mint a kereszténység; ezért Jehova következetes módon végre fogja hajtani ítéletét a kereszténységen éppúgy, ahogy a hűtlen Júdán és Jeruzsálemen tette. Ezékiel kilencedik fejezete azonban megmutatja, hogy mielőtt megtörténne az isteni ítéletvégrehajtás, néhányan meg lesznek jelölve a megmentésre. Kik ezek?

A prófécia azt mondja, hogy azok, akiket megjelölnek, „sóhajtanak és nyögnek mindazokért az útálatosságokért, a melyeket cselekedtek” a kereszténységben, vagyis az ellenképi Jeruzsálemben (Ez 9:4). Bizonyos tehát, hogy ők szándékosan nem vehettek részt azokban az utálatos dolgokban. A Vindication első kötete ezért úgy azonosította a jelt viselő embereket, mint akik visszautasítják, hogy a kereszténység egyházszervezeteinek tagjai legyenek, és akik valamilyen módon az Úr oldalán foglalnak állást.

Ezt az anyagot egy olyan fejtegetés követte 1932-ben, amely Jéhura és Jonadábra vonatkozó bibliai feljegyzést és annak prófétai értelmét tárgyalta. Jehova megbízta Jéhut, hogy legyen király Izráel tíz-törzs királysága felett, és hogy hajtsa végre Jehova ítéletét Akháb és Jezabel gonosz házán. Amikor Jéhu útban volt Szamária felé, hogy ott kiirtsa a Baál-imádatot, Jonadáb, Rékáb fia elébe ment, hogy találkozzon vele. Jéhu megkérdezte Jonadábot: „Vajjon olyan igaz-é a te szíved, mint az én szívem a te szívedhez?” Jonadáb így válaszolt: „Olyan.” „Nyújts kezet” — kérte Jéhu, és felvette Jonadábot a szekerére. Majd így unszolta Jéhu: „Jer velem és lásd meg, mint állok bosszút az Úrért” (2Kir 10:15–28). Bár Jonadáb nem volt izraelita, egyetértett azzal, amit Jéhu tett; tudta, hogy Jehova az igaz Isten, és hogy kizárólagos önátadással tartozunk neki (2Móz 20:4, 5). Évszázadokkal később Jonadáb leszármazottai még mindig olyan szellemet nyilvánítottak ki, amelyet Jehova helyeselt, ezért Ő megígérte: „Nem fogyatkozik el Jónadábnak, a Rékáb fiának maradéka, a ki előttem álljon mindenkor” (Jer 35:19). Így hát felmerült a kérdés: Vannak-e ma a földön olyan emberek, akik nem égi örökséggel bíró szellemi izraeliták, hanem olyanok, mint Jonadáb?

Az Őrtorony 1932. augusztus 1-jei [ang.] száma így magyarázta ezt: „Jonadáb azon jóakaratú embereket jelképezi, akik most  . . . a földön élnek, [akik] nem egyeznek Sátán szervezetével, és az igazság pártjára állanak. Ezek azok, akiket az Úr meg fog oltalmazni Armagedon alatt, átsegíti a nyomorúságon és őket örök életben részesíti a földön. Ezek a »juhok« azon osztálya, kik Isten felkent népéhez csatlakoznak, mivel tudják, hogy az Úr felkentjei az ő munkáját végzik.” Akik ilyen szellemet nyilvánítottak ki, meghívást kaptak arra, hogy vegyék ki részüket a Királyság-üzenet másoknak való terjesztéséből éppúgy, mint a felkentek (Jel 22:17).

A Jehova Tanúival kapcsolatban levők között voltak néhányan (bár viszonylag kevesen abban az időben), akik felismerték, hogy Isten szelleme nem keltette fel bennük az égi élet reménységét. Ők Jonadábokként váltak ismertté, mivel — miként az ókori Jonadáb — ők is kiváltságnak tekintették, hogy Jehova felkent szolgáival együtt azonosítják őket, és örvendeztek annak, hogy osztozhatnak azokban a kiváltságokban, amelyeket Isten Szava jelölt ki számukra. Vajon sokan lesznek még Armageddon előtt ilyenek, akiknek arra van kilátásuk, hogy soha nem halnak meg? Lehetséges, hogy amint mondták, számuk elérheti a több milliót?

A „nagy sokaság” — kik ők?

Amikor bejelentették Jehova Tanúi 1935. május 30. és június 3. között Washingtonban megtartandó kongresszusát, Az Őrtorony ezt írta: „Ez ideig nem sok Jonadábnak adatott meg a kiváltság, hogy kongresszuson vegyen részt; a Washingtonban megtartandó kongresszus ezért valódi vigasz és áldás lehet számukra.” Ez valóban igaznak bizonyult.

A kongresszuson külön felhívták a figyelmet a Jelenések 7:9, 10-re, ahol ez olvasható: „Azután látám, és ímé egy nagy sokaság, a melyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből; és a királyiszék előtt és a Bárány előtt állnak vala, fehér ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak; és kiáltanak nagy szóval, mondván: Az idvesség a mi Istenünké, a ki a királyiszékben ül, és a Bárányé!” Kik alkotják ezt a nagy sokaságot?

Évekig, egészen 1935-ig, nem értették meg, hogy a nagy sokaság azonos Jézusnak a juhokról és kecskékről szóló példázatában szereplő juhokkal. Mint már megjegyeztük, úgy gondolták, hogy ezek egy másodlagos égi osztályt alkotnak. Másodlagost azért, mert hanyagok voltak az Isten iránti engedelmességet illetően.

Ez a szemlélet azonban állandóan kérdéseket vetett fel. Néhányat ezek közül 1935 elején megvitattak a Watch Tower Society főhivatalában a déli étkezések alkalmával. Az akkori hozzászólók közül néhányan azt sugallták, hogy ez a nagy sokaság egy földi osztály. Grant Suiter, aki később a Vezető Testület tagja lett, így emlékszik vissza: „Az egyik Bétel-tanulmányozáson, amelyet T. J. Sullivan testvér vezetett, megkérdeztem: »Ha a nagy sokaság örök életet nyer, vajon meg kell-e nekik is őrizniük a feddhetetlenségüket?« Sok kommentár elhangzott, de magyarázatot nem kaptam a kérdésemre.” Nos, 1935. május 31-én, pénteken a Washingtonban megtartott kongresszuson kielégítő válasz hangzott el. Suiter testvér az erkélyen ülve nézett le a tömegre, s mennyire fellelkesült, amint az előadás kibontakozott!

Nem sokkal a kongresszus után Az Őrtorony 1935. decemberi (1935. augusztus 1., 15., ang.) száma közölte az előadásban elhangzottakat. Rámutatott, hogy a dolgok helyes megértésének fontos tényezője annak a ténynek megértése, hogy Jehova legfőbb szándéka nem az emberek megmentése, hanem saját nevének az igazolása (vagy ahogy most mondanánk, szuverenitásának igazolása). Jehova tehát helyeslően tekint azokra, akik feddhetetlenek maradnak iránta; nem jutalmazza meg azokat, akik bár beleegyeznek, hogy az akaratát cselekedjék, de aztán gyalázatot hoznak a nevére azzal, hogy megalkusznak az Ördög szervezetével. A hűség ilyen irányú megkövetelése mindazokra vonatkozik, akik elnyerik majd Isten helyeslését.

Ezzel összhangban Az Őrtorony ezt írta: „A Jelenések 7:15 szolgáltatja tehát a kulcsot a nagy sokaság kilétének megállapítására . . . A Jelenések azonban a nagy sokaságot ismertetve, ezt írja: »Isten királyi széke előtt állnak és nyíltan szolgálnak neki (Diaglott)« . . . megértik és követik Isten Bárányának, Jézusnak a parancsát: »a te Uradat, Istenedet imádd, és egyedül csak neki szolgálj«, amely kijelentés minden teremtménynek szól, akit Jehova elismerésben fog részesíteni” (Máté 4:10). Így tehát, amit a Biblia a nagy sokaságról mond, azt nem lenne helyes úgy értelmezni, mint biztonsági hálóról való gondoskodás azoknak az embereknek, akik ugyan azt állítják, hogy szeretik Istent, de közömbösek akaratának cselekvését illetően.

Akkor hát a nagy sokaság égi osztály? Az Őrtorony rámutatott, hogy az írásszöveg nyelvezete nem erre enged következtetni. A „királyiszék előtt” elfoglalt helyüket illetően a Máté 25:31, 32 beszél arról, hogy valamennyi nemzet egybegyűjtetik Krisztus trónja előtt — annak ellenére, hogy azok a nemzetek a földön vannak. A nagy sokaság azonban a trón előtt „áll”, mert aki a trónon ül helyesli őket. (Vö. Jeremiás 35:19.)

De hol lehetett találni ilyen csoportot — egy „minden nemzetből” való népet, egy népet, amely nem volt része a (Jelenések 7:4–8-ban korábban leírt) szellemi Izráelnek? Egy népet, amely hitet gyakorolt a váltságban (mivel képletesen megmosták ruháikat a Bárány vérében); egy népet, amely királyként köszöntötte Krisztust (pálmaágakkal a kezükben, mint az a tömeg, amely királyként üdvözölte Jézust, amikor Jeruzsálembe érkezett); egy népet, amely valójában úgy jelent meg Jehova trónja előtt, hogy őt szolgálja? Volt ilyen embercsoport a földön?

Hogy saját prófétai szavát betöltse, Jehova maga adta meg a választ. Webster Roe, aki jelen volt a washingtoni kongresszuson, emlékszik arra, amikor Rutherford testvér, előadásának egyik kiemelkedő pontjaként, a következőt kérte: „Kérem azokat, akik a földi élet reménységét ápolják szívükben, álljanak fel.” Roe testvér szerint „a hallgatóságnak több mint a fele felállt”. Ezzel egyetértésben Az Őrtorony 1935. decemberi (1935. augusztus 15., ang.) száma megállapította: „Most látunk egy osztályt, amelyre teljesen ráillik a Jelenések 7. fejezetének leírása a nagy sokaságot illetőleg. A múlt években, még pedig mialatt a Királyság ezen evangéliuma bizonyságul hirdettetett, sokan jöttek és még mindig jönnek, akik az Úr Jézust üdvözítőjükül és Jehovát Istenükül megvallják; lélekben és igazságban imádják és örömmel szolgálják. Ezeket jonadáboknak is nevezzük. Jelképesen megkeresztelkedtek, ezzel bizonyítván . . ., hogy Jehova mellé álltak, és neki és az ő királyának szolgálnak.”

Akkoriban értették meg, hogy a Jelenések 7:9, 10-ben megemlített nagy sokaság része a „más juhoknak”, akikre Jézus utalt (Ján 10:16); hogy ők azok, akik Krisztus „testvéreinek” a segítségére jönnek (Máté 25:33–40); ők azok az emberek, akiket megjelöltek a túlélésre, mert megdöbbentik őket azok az utálatos dolgok, melyeket a kereszténységben művelnek és kerülik azokat (Ez 9:4); olyanok ők, mint Jonadáb, aki nyíltan kijelentette, hogy szolidáris Jehova felkent szolgájával, a felkent szolga Istentől kapott megbízatásának végrehajtásában (2Kir 10:15, 16). Jehova Tanúi úgy értik, hogy ezek Isten lojális szolgái, akik azzal a kilátással élik túl Armageddont, hogy mindörökké éljenek a földön helyreállított paradicsomi körülmények között.

Sürgős elvégzendő munka

Ezen írásszövegek megértésének messzeható következményei lettek Jehova szolgáinak tevékenységére. Felismerték, hogy nem ők azok, akik kiválasztják és összegyűjtik a nagy sokaság tagjait; nem az ő feladatuk megmondani az embereknek, hogy reménységük égi vagy földi reménység legyen. Az Úr irányítja a dolgokat az akaratával összhangban. De mint Jehova Tanúinak, komoly felelősségük volt. Isten Szavának hirdetőiként kellett szolgálniuk, megosztva másokkal azokat az igazságokat, amelyeket az Ő segítségével megérthettek, hogy az emberek megismerhessék Jehova gondoskodásait, és alkalmuk legyen értékeléssel reagálni azokra.

Felismerték továbbá, hogy rendkívül sürgős a munkájuk. Az Őrtoronyban cikksorozat jelent meg „A nagy sokaság egybegyűjtése” címmel 1936-ban, amely kijelentette: „Az Írás sok bizonyítékkal megerősíti azt a feltevést, hogy Jehova Isten elpusztítja a világ népeit Armageddon viadalában, és csak azok fognak kivételt képezni, akik engedelmeskednek az ő parancsolatainak, melyek arra nézve intézkednek, hogy Isten szervezete (gyülekezete) mellett kitartsanak. A múltban milliók és milliók meghaltak anélkül, hogy értesültek volna Isten és Jézus felől, és a kitűzött időben ezeknek is fel kell támadniok halottaikból és részesülniök kell az igazság ismeretében, hogy dönteni tudjanak. Ámde teljesen más a helyzet azokat illetőleg, akik most élnek a földön . . . A nagy sokaságnak a mindenható Isten nagy napjának viadala, Armageddon előtt kell értesülnie az evangéliumról. Ha az igazság üzenete nem most jutna el a nagy sokasághoz, a pusztulás bekövetkezése után immár késő lenne.” (Lásd: 2Királyok 10:25; Ezékiel 9:5–10; Sofóniás 2:1–3; Máté 24:21; 25:46.)

Az Írások megértésének eredményeként Jehova Tanúit megújult buzgóság töltötte el a tanúskodómunka iránt. Leo Kallio, aki később Finnországban szolgált mint utazófelvigyázó, ezt mondta: „Nem emlékszem más olyan alkalomra, amikor ekkora örömet és buzgalmat éreztem volna, sem arra, hogy valamikor is olyan sebesen bicikliztem volna, mint azokban a napokban, amikor igyekeztem elvinni azt a hírt az érdeklődő személyeknek, hogy Jehova ki nem érdemelt kedvessége folytán földi örök életet ajánlanak nekik.”

Az elkövetkező öt évben, miközben Jehova Tanúinak száma egyre növekedett, fokozatosan csökkent azok száma, akik magukhoz vették az emlékjegyeket Krisztus halálának évenkénti Emlékünnepén. Ennek ellenére a nagy sokaság beáramlása nem volt olyan gyors, mint ahogy Rutherford testvér várta. Sőt egy ízben ezt mondta Fred Franznak, aki a Társulat negyedik elnöke lett: „Úgy tűnik nekem, hogy ez a »nagy sokaság« végtére is nem is olyan nagy.” De Jehova Tanúinak száma azóta gombamód több millióra nőtt, miközben az égi örökséget várók száma általánosságban folyamatosan csökken.

Egy nyáj egy pásztor alatt

Nincs versengés a felkent osztály és a nagy sokaság között. Az égi reménységűek nem nézik le azokat, akik buzgón vágyakoznak örökké tartó életet nyerni egy földi paradicsomban. Mindegyikük hálásan elfogadja az Isten által reá kiterjesztett áldásokat, s nem érvel úgy, hogy az ő helyzete valamiképp jobbá, illetve valami módon alacsonyabb rendűvé tenné őt valaki másnál (Máté 11:11; 1Kor 4:7). Mint Jézus megjövendölte, a két csoport valójában „egy nyájjá” válik, alatta mint „egy pásztoruk” alatt szolgálva (Ján 10:16, K. f.).

Azt az érzést, amelyet Krisztus felkent testvérei éreznek a nagy sokaságból való társaik iránt, jól kifejezi a Világraszóló biztonság a „Béke Fejedelme” alatt című könyv: „A második világháború óta Jézus próféciájának a beteljesedése, melyet »a dolgok rendszere befejezésének« időszakára vonatkozóan mondott, nagymértékben annak a szerepnek köszönhető, amelyet a »más juhok« »nagy sokasága« betölt. A maradék égő lámpájának fényétől világosság gyúlt a szívükben, és segítséget kaptak, hogy másokra is kiárasszák ezt a világosságot; olyanokra, akik még e világ sötétségében maradtak . . . Elválaszthatatlan társaivá lettek a menyasszony osztály maradékának . . . Számos köszönet illeti a nemzetközi, soknyelvű »nagy sokaságot« azért, mert túlnyomó részt vállal a Vőlegénynek a Máté 24:14-ben leírt próféciája teljesítésében!”

Jehova Tanúi azonban — akik közé a nagy sokaság is tartozik, és egységesen kiveszik a részüket az Isten Királyságáról szóló dicsőséges hír hirdetésében — a nyilvánosság előtt még valami másról is ismertek a buzgó tanúskodásukon kívül.

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 159. oldalon]

Jehova Tanúinak többsége földi örök életre tekint előre

[Oldalidézet a 161. oldalon]

Egy hitnézet, amely megkülönbözteti őket a kereszténység minden formájától

[Oldalidézet a 164. oldalon]

A juhokról és a kecskékről szóló példázat beteljesedésének ideje

[Oldalidézet a 165. oldalon]

Jonadábokként váltak ismertté

[Oldalidézet a 166. oldalon]

1935. május 31-én egyértelműen azonosították a „nagy sokaságot”

[Oldalidézet a 170. oldalon]

Égi vagy földi reménység — ki határozza meg?

[Kiemelt rész a 160. oldalon]

A megértés ideje

Több mint 250 évvel ezelőtt Sir Isaac Newton érdekes cikket írt a próféciák megértéséről, beleértve a Jelenések 7:9, 10-ben említett „nagy sokaságról” szólót is. „Observations Upon the Prophecies of Daniel, and the Apocalypse of St. John” című művében, amely 1733-ban jelent meg, megállapította: „Dániel és János e próféciái nem érthetők meg a vég idejéig: de akkor lesznek néhányan, akiknek prófétálniuk kell a próféciákból, hosszú időn keresztül, lesújtott és gyászos állapotban, és csak homályosan, úgyhogy csak kevés embert térítsenek meg . . . Aztán, jelentette ki Dániel, sokan eltévelyednek, az ismeret pedig megnövekszik. Ezért az Evangéliumot hirdetni kell minden nemzetben a nagy nyomorúság és a világ vége előtt. A pálmaágakat vivő sokaság, amely kijön e nagy nyomorúságból, nem lehet minden nemzetből való megszámlálhatatlan tömeg, hacsak az Evangéliumnak a nyomorúság előtti prédikálása nem sokasítja meg.”

[Kiemelt rész/kép a 168. oldalon]

A föld az ember örök otthona

Mi volt Isten eredeti szándéka az emberiséggel?

„És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon” (1Móz 1:28).

Vajon megváltozott Istennek a földre vonatkozó szándéka?

„Az én beszédem . . . nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, a mit akarok, és szerencsés lesz ott, a hová küldöttem” (És 55:11).

„Így szól az Úr, a ki az egeket teremté; Ő az Isten, a ki alkotá a földet és teremté azt és megerősíté; nem hiába teremté azt, hanem lakásul alkotá: Én vagyok az Úr és több nincsen!” (És 45:18).

„Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is” (Máté 6:9, 10).

„Az elvetemültek kivágattatnak; de a kik az Urat várják, öröklik a földet. Az igazak öröklik a földet, és mindvégig rajta lakoznak” (Zsolt 37:9, 29).

Milyen állapotok lesznek majd a földön Isten Királysága alatt?

„Új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, a melyekben igazság lakozik” (2Pét 3:13).

„Nép népre fegyvert nem emel, és hadakozást többé nem tanulnak. És kiki nyugszik az ő szőlője alatt és fügefája alatt, és senki meg nem rettenti őket, mert a Seregek Urának szája szólott” (Mik 4:3, 4).

„Házakat építnek és bennök lakoznak, és szőlőket plántálnak és eszik azok gyümölcsét. Nem úgy építnek, hogy más lakjék benne; nem úgy plántálnak, hogy más egye a gyümölcsöt, mert mint a fáké, oly hosszú lesz népem élete, és kezeik munkáját elhasználják választottaim” (És 65:21, 22).

„Nem mondja a lakos: beteg vagyok!” (És 33:24).

„Maga az Isten lesz velök, az ő Istenök. És az Isten eltöröl minden könyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak” (Jel 21:3, 4; lásd még János 3:16).

„Ki ne félne téged, Uram! és ki ne dicsőítené a te nevedet? mert csak egyedül vagy szent. Mert eljőnek mind a pogányok és lehajolnak előtted; mert a te ítéleteid nyilvánvalókká lettek” (Jel 15:4).

[Kiemelt rész/kép a 169. oldalon]

Akik az égbe mennek

Hány ember megy az égbe?

„Ne félj te kicsiny nyáj; mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy néktek adja az országot” (Luk 12:32).

„És látám, és ímé egy Bárány [Jézus Krisztus] áll vala [az égi] Sion hegyén, és ő vele száznegyvennégy ezeren, a kiknek homlokán írva vala az ő Atyjának neve. És énekelnek vala mintegy új éneket a királyiszék előtt, és a négy lelkes állat előtt és a Vének előtt; és senki meg nem tanulhatja vala azt az éneket, csak a száz negyvennégy ezer, a kik áron vétettek meg a földről” (Jel 14:1, 3).

A 144 000 mind zsidó?

„Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök” (Gal 3:28, 29).

„Nem az a zsidó, a ki külsőképen az; sem nem az a körülmetélés, a mi a testen külsőképen van: hanem az a zsidó, a ki belsőképen az; és a szívnek lélekben, nem betű szerint való körülmetélése” (Róma 2:28, 29).

Miért visz fel Isten egyeseket az égbe?

„Lesznek az Istennek és a Krisztusnak papjai, és uralkodnak ő vele ezer esztendeig” (Jel 20:6).

[Kiemelt rész/grafikon a 171. oldalon]

Emlékünnepi jelentés

25 éven belül az Emlékünnepen jelen levők száma több mint a százszorosa volt az emlékjegyeket magukhoz vevők számának

[Grafikon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Az emlékjegyeket magukhoz vevők

Jelenlevők

1 500 000

1 250 000

1 000 000

750 000

500 000

250 000

1935 1940 1945 1950 1955 1960

[Kép a 167. oldalon]

A Washingtonban megtartott kongresszuson 840-en keresztelkedtek meg