ÉLET

A létezés tevékeny formája, valamint valamely élő szervezetnek, főleg embernek a létezési módja, illetve ennek időtartama. A földi, fizikai életről elmondható, hogy az élőlények rendszerint képesek a növekedésre, az anyagcserére, a szaporodásra, valamint reagálni a külső ingerekre. A Szentírás a héber chaj·jímʹ és a görög zó·é ʹ szót használja az életre. Emellett a héber neʹfes és a görög pszü·khé ʹ szavakkal is utal rá – mindkettőnek a jelentése: ’lélek’ –, de azokban az esetekben az élet nem elvont fogalomként értendő, hanem személyre vagy állatra vonatkozik. (Vö. a ’lélek’ és ’élet’ szavakat, ahogyan a Jób 10:1; Zs 66:9; Pl 3:22 alkalmazza.) A növényben is van élet, mivel vannak életfunkciói, de nem mondható rá, hogy lélek. Az élet szó a legteljesebb értelmében – intelligens személyekre alkalmazva – tökéletes létet jelent, az ahhoz való joggal együtt.

Jehova Isten a Forrása: Mindig is létezett élet, hiszen Jehova Isten az élő Isten, az Élet Forrása, és a létének nincsen sem kezdete, sem vége (Jr 10:10; Dá 6:20, 26; Jn 6:57; 2Ko 3:3; 6:16; 1Te 1:9; 1Ti 1:17; Zs 36:9; Jr 17:13). Életet adott az első teremtményének, nevezetesen az egyszülött Fiának, aki a Szó (Jn 1:1–3; Kol 1:15). E Fiú által teremtett még más élő angyalfiakat is (Jób 38:4–7; Kol 1:16, 17). Később létrehozta a fizikai világegyetemet (1Mó 1:1, 2), majd a harmadik teremtési „nap”-on az első fizikai életformákat, a füvet, a maghozó növényzetet és a gyümölcsfákat. Az ötödik napon teremtette meg a földi élő lelkeket, a tengeri állatokat és a szárnyas repdeső teremtményeket, a hatodik napon pedig a szárazföldi állatokat, és végül az embert (1Mó 1:11–13, 20–23, 24–31; Cs 17:25; lásd: NAP I.; TEREMTÉS).

Következésképpen ahhoz, hogy a földön élet legyen, nem kellett arra várni, hogy valami véletlen folytán, meghatározott körülmények között a kémiai anyagok egyesüljenek. Még sohasem figyeltek meg ilyesmit, sőt, ilyen nem is lehetséges. A földön úgy jött létre az élet, hogy Jehova Isten, az Élet Forrása kimondottan parancsot adott erre, és a Fia e parancs végrehajtásaképpen cselekedni is kezdett. Csak élő tud életet létrehozni. Minden alkalommal, amikor valami meg lett teremtve, a Biblia beszámolója elmondja, hogy az a hasonlatosságára, vagyis „a maga neme szerint” tudott szaporodni (1Mó 1:12, 21, 25; 5:3). A tudósok megállapították, hogy a különböző „nemek” között valóban törés figyelhető meg, és az eredet kérdésén kívül ez a legfőbb hiányossága az evolúciós elméletnek. (Lásd: NEM.)

Életerő és lehelet: A földi teremtményekben, azaz „lelkek”-ben egyrészt tevékeny életerő, vagyis „szellem” van, amely megeleveníti őket, másrészt ’lehelet’, vagyis lélegzet, amely fenntartja ezt az életerőt. Mind a szellem (életerő), mind pedig a lehelet Isten adománya, és ő véget tud vetni valaki életének, ha elveszi e kettő közül valamelyiket (Zs 104:29; Ézs 42:5). Az özönvíz idején az emberek és az állatok megfulladtak; megszakadt a lélegzésük folyamata, és megszűnt, kialudt az életerejük. „Minden, aminek az orrában az életerő lehelete működött [szó szerint: „amiben az élet tevékeny erejének ‹szellemének› lehelete” volt], vagyis minden, ami a szárazföldön volt, meghalt” (1Mó 7:22; vö.: Kám.; lásd: SZELLEM).

Szervezet: Mindennek, amiben élet van – legyen szó akár szellemi, akár fizikai életről –, szervezete, vagyis teste van. Az élet maga személytelen, anyagtalan, egyszerűen csak a lét állapota. Pál apostol, amikor azt tárgyalta, hogy a feltámadók milyen testtel térnek vissza az életbe, elmondta, hogy a más-más környezetbe teremtett személyeknek másmilyen a teste. A földön élőkről ezt jelentette ki: „Nem minden test ugyanaz a test, hanem más az embereké, és más a jószág teste, más a madarak teste, és más a halaké.” Azt is hozzáfűzte, hogy „vannak égi testek, meg földi testek; de másmilyen az égi testek dicsősége, és másmilyen a földi testeké” (1Ko 15:39, 40).

Az Encyclopædia Britannica 1942-es kiadása (14. köt. 42. o.) a következőket állapítja meg arról, hogy miért különböznek a földi testek egymástól: „Egy másik jellegzetesség az egyedi kémiai összetétel, amely mindenütt megfigyelhető, hiszen úgy tűnik, hogy minden egyes szervezettípusnak sajátos fehérjéje van, és jellemző mértékű és ütemű anyagcseréje. Tehát a folytonos anyagcsere mellett fennálló állandóságon kívül három tényt állapíthatunk meg: 1. a fehérjék újraépítése ellensúlyozza azok lebomlását, 2. a fehérjék kolloid állapotban fordulnak elő, és 3. a különféle szervezeteknek sajátos fehérjéjük van.” (Kiemelés tőlünk.)

Az életerő továbbadása: A teremtményekben lévő életerő, melyet Jehova hozott működésbe minden egyes „nem” első egyedeiben (pl. az első emberpárban), továbbadható volt utódnemzés által. Az emlősöknél a fogantatás után az anya oxigénnel és tápanyaggal látja el a magzatát, egészen a szülésig, majd ezt követően a megszületett utód lélegezni kezd az orrán keresztül, illetve szopik, később pedig eszik.

Amikor Isten megteremtette Ádámot, megformálta a testét. Ahhoz, hogy ez az újonnan megteremtett test élővé váljon és életben tudjon maradni, szellemre (életerőre) is, és ’leheletre’ (lélegzésre) is szükség volt. Az 1Mózes 2:7 elmondja, hogy Isten „az orrába lehelte az élet leheletét [a nesá·máʹ egyik formája], így lett az ember élő lélekké.” ’Az élet lehelete’ kifejezés mindenképpen többet jelent a puszta lélegzésnél, vagyis annál, hogy levegő áramlik a tüdőbe. Isten nyilván egyaránt megadta Ádámnak a szellemet, vagyis az élet szikráját, és a ’leheletet’, azaz a lélegzést, melyek életben tudták tartani őt. Ekkortól Ádám már személyként élt, aki személyiségbeli vonásokat tudott kimutatni, és aki a szavaival meg a tetteivel bizonyítani tudta, hogy magasabb rendű az állatoknál, hogy ő „Isten fia”, aki Isten hasonlatosságára és képmására lett megalkotva (1Mó 1:27; Lk 3:38).

Az ember és az állatok élete egyrészt az életerőtől függ, amely minden egyes „nem” első egyedeinél lépett működésbe, másrészt a lehelettől, azaz lélegzéstől, amely fenntartja az életerőt. A biológia tudománya is tanúsítja ezt. Ez abból is kitűnik, ahogyan néhány szaktekintély kategorizálja a halál folyamatának különféle megnyilvánulásait: klinikai halál, amikor a légző- és keringési szervek működése megszűnik; agyhalál, amikor az agyműködés teljesen és visszafordíthatatlanul leáll; biológiai halál, amikor a test minden szervének és szövetének életfontosságú működése fokozatosan és végül teljes mértékben megszűnik. Tehát még a légzés, a szívverés és az agyműködés leállása után is megmarad egy ideig a test szöveteiben az életerő.

Öregedés és halál: A növényi és állati élet minden formája mulandó. A tudósok már régóta keresik a választ arra a kérdésre, hogy miért öregszik és hal meg az ember.

Némelyik tudós úgy tartja, hogy a gének határozzák meg minden egyes sejt élettartamát. Ennek alátámasztására olyan kísérleteket hoznak fel, amelyekben mesterséges körülmények között tenyésztettek sejteket, és végül kiderült, hogy ezek kb. 50-szer osztódtak, de többször nem. Ezzel szemben más tudósok azt állítják, hogy az ilyen kísérletekből még nem lehet látni, hogy miért öregszik az egész szervezet. Sok más magyarázat is született, például egy elmélet szerint az agy olyan hormonokat szabadít fel, amelyeknek nagy szerepük van az öregedésben és az azt követő halálban. Dr. Roy L. Walford szavai jól rámutatnak, hogy egyik elméletet sem szabad automatikusan előnyben részesítenünk a többivel szemben. Ő ezt jelentette ki: „Nem kell megrémülni, de még meglepődni sem amiatt, hogy Hayflick paradigmája [az az elmélet, mely szerint az öregedés genetikailag be van programozva a sejtekbe] egyszer talán hamisnak bizonyul, vagy hogy felváltja egy jobb, de végső soron ugyanolyan hamis paradigma. Minden igaz a maga idejében” (Maximum Life Span. 1983, 75. o.).

Ha átgondoljuk, mire jutottak a tudósok, és milyen következtetéseket vontak le, akkor meg kell jegyeznünk, hogy a legtöbben nem a Teremtőnek tulajdonítják az életet. Azt remélik, hogy erőfeszítéseik gyümölcseként felfedezik az öregedés és a halál titkát, hogy aztán a végtelenségig meg tudják hosszabbítani az emberi életet. Figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a Teremtő maga szabott ki halálos ítéletet az első emberpárra, és oly módon hajtotta végre ezt az ítéletet, hogy azt az ember még nem látja át teljesen; továbbá a Teremtő tett ígéretet az örök élet díjára azoknak, akik hitet gyakorolnak a Fiában (1Mó 2:16, 17; 3:16–19; Jn 3:16).

Ádám elveszítette az élet lehetőségét, és az utódait is megfosztotta tőle: Amikor Isten megteremtette Ádámot, „az élet fáját” elhelyezte az Éden-kertben (1Mó 2:9). Kétségtelen, hogy e fa gyümölcse a természetéből fakadóan nem volt képes életet adni. Ehelyett a fa azt szemléltette, hogy Isten „időtlen időkig” tartó életet biztosít azoknak, akiknek megengedi, hogy egyenek a gyümölcséből. Mivel Isten egy bizonyos céllal helyezte oda ezt a fát, Ádám minden bizonnyal engedélyt kapott volna arra, hogy egyen a gyümölcséből, miután olyan mértékben hűségesnek bizonyul, amilyet Isten megfelelőnek és elegendőnek ítél. Amikor Ádám törvényszegést követett el, Jehova a következő szavakkal vonta meg tőle azt a lehetőséget, hogy egyen a fáról: „Most azért nehogy kinyújtsa kezét, és szakítson az élet fájáról is, és egyen róla, s időtlen időkig éljen. . .” Majd Jehova szavait tettek követték. Nem engedhette meg, hogy egy olyan személy, aki nem méltó az életre, az igazságosak számára alkotott kertben éljen, és egyen az élet fájáról (1Mó 3:22, 23).

Ádám, aki eddig tökéletes életnek örvendett, mely élet a Jehovának való engedelmességtől függött (1Mó 2:17; 5Mó 32:4), most tapasztalni kezdte, hogy a bűn és annak gyümölcse, a halál munkálkodik a testében. De azért buzgott benne az erő. Még ebben a siralmas állapotában is – hogy el lett szakítva Istentől, és meg lett vonva tőle a valódi szellemiség – 930 évig élt, és csak ekkor érte utol a halál. Időközben tovább tudta adni a leszármazottainak az életet, de nem a teljes, hanem egy korlátozott mértékű életet. Sok utódja 700–900 évig élt (1Mó 5:3–32). Hogy milyen folyamat ment végbe Ádámban, arról Jézus féltestvére, Jakab a következőket írta: „mindenki úgy van próbára téve, hogy a saját kívánsága vonzza és csábítja. Mikor aztán a kívánság megfogant, bűnt szül, a bűn pedig, mikor teljességre jut, halált hoz világra” (Jk 1:14, 15).

Mire van szüksége az embernek az élethez? A legtöbb tudományos kutatónak nemcsak az kerüli el a figyelmét, hogy miért hal meg az ember, hanem ami még fontosabb, azt is figyelmen kívül hagyja, hogy mi az, ami feltétlenül szükséges az örök élethez. Noha az emberi testnek folyamatosan szüksége van táplálásra és felfrissülésre, melyet a lélegzés, az ivás és az evés biztosít, van egy sokkal fontosabb dolog is, ami az élet fenntartásához nélkülözhetetlen. Jehova így fogalmazta meg ezt az alapelvet: „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Jehova szájának minden kijelentésével él az ember” (5Mó 8:3). Jézus Krisztus megismételte ezt a kijelentést, és még ezt is mondta: „Az én eledelem az, hogy cselekedjem annak akaratát, aki küldött engem, és elvégezzem a munkáját” (Jn 4:34; Mt 4:4). Egy másik alkalommal kijelentette: „Ahogy engem az élő Atya küldött el, és én az Atya miatt élek, úgy az is, akinek én vagyok a tápláléka, élni fog énmiattam” (Jn 6:57).

Az ember Isten képmására és hasonlatosságára lett megteremtve (1Mó 1:26, 27). Ez persze nem Isten fizikai képmását és megjelenését jelentette, hiszen az Isten Szellem, az ember pedig hús-vér lény (1Mó 6:3; Jn 4:24). Inkább azt jelentette, hogy mivel az ember más, mint az „oktalan állatok” (2Pt 2:12), van gondolkodóképessége, és olyan tulajdonságai vannak, mint Istennek, például szeretet, igazságérzet, bölcsesség és hatalom. (Vö.: Kol 3:10.) Képes volt felfogni, hogy miért létezik, és megérteni a Teremtő rá vonatkozó szándékát. Ennélfogva az állatokkal ellentétben ő fel lett ruházva szellemiséggel. Értékelni és imádni tudta a Teremtőjét. Ez a képesség egy szükségletet teremtett Ádámban. Nem csupán fizikai eledelre, hanem szellemi táplálékra is szüksége volt, és a szellemiségét használnia kellett ahhoz, hogy lelkileg és fizikailag jól érezze magát.

Ebből következik, hogy Jehova Isten és az ő szellemi gondoskodása nélkül az élet nem folytatódhat a végtelenségig. Az örök életről Jézus ezt mondta: „Az pedig az örök élet, hogy ismeretet szerezzenek rólad, az egyedüli igaz Istenről, és arról, akit elküldtél, Jézus Krisztusról” (Jn 17:3).

Megújulás: Ahhoz, hogy az emberiség újra örvendhessen a testi tökéletességnek és az örök élet kilátásának, Jehova gondoskodott az igazságról, ’az élet szaváról’ (Jn 17:17; Fi 2:16). Ha valaki követi az igazságot, az elvezeti őt annak ismeretéhez, hogy Isten gondoskodott Jézus Krisztusról, aki „váltságul” adta önmagát „cserébe sokakért” (Mt 20:28). Egyedül ezen a módon lehet újra az ember szellemileg is, és fizikailag is teljes (Cs 4:12; 1Ko 1:30; 15:23–26; 2Ko 5:21; lásd: VÁLTSÁG).

Tehát az életre való megújulás Jézus Krisztus által valósul meg. Az „utolsó Ádám”-nak és ’életadó szellemnek’ nevezik őt (1Ko 15:45). A próféciákban úgy is beszélnek róla, mint aki az „Örökkévaló Atya” (Ézs 9:6), és aki „halálra adta lelkét”, illetve akinek a lelkét „vétkességi felajánlássá” teszik. Mint ilyen „Atya”, képes megújítani az emberiséget, életet adva azoknak, akik hisznek lelke felajánlásában, és akik engedelmesek (Ézs 53:10–12).

Az ókori emberek reménysége: Az ókori hűségesek reménykedtek az életben. Pál apostol rámutat erre. Időben visszamegy Ábrahám leszármazottaihoz, amikor még nem adatott meg a Törvény, és úgy beszél magáról, egy héberről, mintha akkor élt volna, abban az értelemben, hogy még ősatyja ágyékában volt. Így érvel: „Egykor. . . élő voltam törvény nélkül, de amikor a parancsolat megérkezett, a bűn ismét életre kelt, én pedig meghaltam. És a parancsolatot, amely életre volt, halálosnak találtam” (Ró 7:9, 10; vö.: Héb 7:9, 10). Voltak, akik reménykedtek Istenben, például Ábel, Énók, Noé és Ábrahám. Hittek a ’magban’, amely majd összezúzza a kígyó fejét, szabadulást hozva ezzel (1Mó 3:15; 22:16–18). Nagyon várták Isten Királyságát, „a valódi alapokkal bíró várost”. Hittek abban, hogy a holtak feltámadás által visszatérnek az élők sorába (Héb 11:10, 16, 35).

Jehova a következőket mondta, amikor a Törvényt adta: „Tartsátok meg rendeleteimet és bírói döntéseimet, amelyeket ha az ember megcselekszik, él általuk” (3Mó 18:5). Kétségtelen, hogy azok az izraeliták, akik a Törvényt kapták, örömmel fogadták, úgy, mint ami reményt ad nekik az életre. A Törvény „szent” és „igazságos” volt, és teljesen igazságosnak mutatta be azt, aki hiánytalanul követni tudja az irányadó mértékeit az életében (Ró 7:12). Ám ahelyett, hogy életet adott volna, inkább azt fedte fel az összes izraelita előtt, és az emberiség előtt, hogy tökéletlen és bűnös. Ezenkívül halálra ítélte a zsidókat (Ga 3:19; 1Ti 1:8–10). Pontosan úgy van, ahogy Pál mondja: „amikor a parancsolat megérkezett, a bűn ismét életre kelt, én pedig meghaltam.” Tehát nem jöhetett élet a Törvény által.

Az apostol így érvel: „ha olyan törvény adatott volna, amely képes életet adni, akkor valójában törvény által lett volna az igazságosság” (Ga 3:21). Így a zsidók Ádám leszármazottai lévén bűnösök voltak, de még azért is elítéltettek, mert megszegték a Törvényt. Ezért halt meg Krisztus kínoszlopon, ahogy Pál mondja: „Krisztus megvásárlás által megszabadított minket a Törvény átkától azzal, hogy átokká lett helyettünk, mert meg van írva: »Átkozott mindenki, aki oszlopra van akasztva«” (Ga 3:13). Jézus Krisztus azzal, hogy eltávolította az útból ezt az akadályt – nevezetesen az átkot, melyet a zsidók azzal hoztak magukra, hogy megszegték a Törvényt –, azt a válaszfalat is eltávolította, amely elválasztotta a zsidókat az élettől, s így megnyitotta előttük a lehetőséget az életre. Váltságát a javukra fordíthatták ők is, és mások is.

Az örök élet jutalom Istentől: Az egész Bibliából jól látszik, hogy Jehova szolgáinak az a reménysége, hogy Isten örök életet ad nekik. Ez a remény ösztönzi őket hűségük megőrzésére. És ez nem önző reménység. Az apostol ezt írta: „Hit nélkül pedig lehetetlen Isten kedvére lenni, mert aki elébe járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és hogy megjutalmazója lesz azoknak, akik komoly igyekezettel keresik őt” (Héb 11:6). Jehova ilyen Isten; egyebek között ez az a tulajdonsága, amiért megérdemli, hogy a teremtményei teljes szívű odaadással szolgálják.

Halhatatlanság, romolhatatlanság, isteni élet: A Biblia azt mondja Jehováról, hogy halhatatlan és romolhatatlan (1Ti 1:17). Jehova elsőként a Fiának adta meg ezeket a tulajdonságokat. Amikor Pál apostol Timóteusznak írt, még csak Krisztusnak adatott meg a halhatatlanság (1Ti 6:16). De mások is ígéretet kaptak rá, mégpedig azok, akik Krisztus szellemi testvérei lesznek (Ró 2:7; 1Ko 15:53, 54). Ezenkívül az „isteni természet”-nek és Krisztus dicsőségének is a részeseivé válnak (2Pt 1:4). Az angyalok ugyan szellemteremtmények, mégsem halhatatlanok, mert akik gonosz démonokká váltak, el lesznek pusztítva (Mt 25:41; Lk 4:33, 34; Je 20:10, 14; lásd: HALHATATLANSÁG; ROMLATLANSÁG, ROMOLHATATLANSÁG).

Romlottságtól mentes földi élet: Mit mondhatunk azokról az emberekről, akik nem kapnak égi életet? János apostol idézi Jézus szavait: „Mert az Isten annyira szerette a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki hitet gyakorol benne, el ne pusztuljon, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16). Jézusnak a juhokról és kecskékről szóló példázatában azok a nemzetekből valók, akiket Jézus különválaszt a kecskéktől, és a jobbjára állít mint juhokat, elmennek „az örök életre” (Mt 25:46). Pál beszél „Isten fiai”-ról és azokról, akik „társörökösök. . . Krisztussal”, és azt mondja, hogy „a teremtés sóvár várakozással várja az Isten fiainak kinyilatkozását”. Majd hozzáteszi, hogy „maga a teremtés meg is fog szabadulni a romlottság rabszolgaságából az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára” (Ró 8:14–23). Ádám a megteremtésekor tökéletes emberként „az Isten fia [v. gyermeke] volt” (Lk 3:38). A Jelenések 21:1–4-ben lévő prófétai látomás előremutat arra az időre, amikor ’új ég’ és ’új föld’ lesz, és beszámol arról az ígéretről, hogy akkor „nem lesz többé halál, sem kesergés, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé”. Mivel ezt az ígéretet nem szellemteremtmények, hanem kimondottan ’az emberek’ kapták, ez biztosíték arra, hogy az ’új ég’ irányítása alatt az új földi társadalomban az emberek újra teljesen egészségesek lesznek elméjükben és testükben egyaránt, valamint örök életet kapnak mint ’Isten földi gyermekei’.

Isten az Ádámnak adott parancsában utalt arra, hogy ha Ádám engedelmeskedik, nem hal meg (1Mó 2:17). Így lesz ez az engedelmes emberiséggel is: amikor az ember utolsó ellensége, a halál megsemmisül, nem lesz bűn, amely az emberek testében munkálkodva halált hozna rájuk. Nem kell majd meghalniuk, hanem időtlen időkig élhetnek (1Ko 15:26). A halál Krisztus uralma végén semmisül meg, mely uralom a Jelenések könyve szerint 1000 évig fog tartani. Itt azt olvashatjuk azokról, akik királyok és papok lettek Krisztussal, hogy „életre keltek, és királyokként uralkodtak a Krisztussal ezer évig”. „A többi halott”, akik nem kelnek életre „addig, míg véget nem ért az ezer év”, azokat kell hogy jelentse, akik életben vannak abban az időszakban, amikor az 1000 év a végéhez ér, de Sátán még nincs szabadon bocsátva a mélységből, hogy döntő próba alá vesse az emberiséget. Az 1000 év végére a földön élő emberek elérik az emberi tökéletességet, és olyan állapotban lesznek, mint Ádám és Éva a bűnbeesés előtt. Ekkor az emberek a szó szoros értelmében tökéletes életnek örvendhetnek. Akik kiállják azt a próbát, mely akkor következik be, amikor Sátánt egy rövid időre szabadon engedik a mélységből, örökké élvezhetik majd ezt az életet (Je 20:4–10).

Az élet útja: Jehova, aki az Élet Forrása, a Szavában található igazság révén tárja fel az élet útját. Az Úr Jézus Krisztus „világosságot bocsátott. . . az életre és a romlatlanságra a jó hír által” (2Ti 1:10). Ezt mondta a tanítványainak: „A szellem az, ami életet ad; a testnek semmi haszna sincs. A beszédek, amelyeket mondtam nektek, szellem és élet.” Nem sokkal később Jézus megkérdezte az apostolaitól, hogy ők is elhagyják-e őt, ahogyan a többiek tették. Péter erre ezt válaszolta: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszédei vannak nálad” (Jn 6:63, 66–68). János apostol ’az élet szavának’ nevezte Jézust, és ezt mondta: ’általa volt élet’ (1Jn 1:1, 2; Jn 1:4).

Jézus szavaiból egyértelmű, hogy az emberek arra irányuló erőfeszítései, hogy az örökkévalóságig meghosszabbítsák az életet, illetve azok az elméletek, melyek szerint bizonyos étrendek vagy életmódok életet hoznak az emberiségnek, mind hiábavalóak. Legjobb esetben is csak átmenetileg tudnak javítani valakinek az egészségén. Az élet egyedüli útja a jó hírnek, vagyis ’az élet szavának’ való engedelmesség (Fi 2:16). Az élet elnyeréséhez az embernek mindig „az odafent levőkre” kell összpontosítania az elméjét, „és ne[m] a földön levőkre” (Kol 3:1, 2). Jézus ezt mondta a hallgatóinak: „aki hallja a szavamat, és hisz annak, aki küldött engem, örök élete van, és nem kerül ítélet alá, hanem átment a halálból az életbe” (Jn 5:24; 6:40). Nincsenek többé elítélve mint bűnösök, és nem járnak a halál útján. Pál apostol ezt írta: „Semmi elítélésük nincs tehát azoknak, akik egységben vannak Krisztus Jézussal. Mert azon szellem törvénye, amely Krisztus Jézussal egységben levő életet ad, megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől” (Ró 8:1, 2). János elmondja, hogy egy keresztény abból tudja, hogy ’átment a halálból az életbe’, hogy szereti a testvéreit (1Jn 3:14).

Mivel „nincs más név az ég alatt, amely az emberek között adatott, amely által megmentést nyerhetünk”, ezért annak, aki az életet keresi, követnie kell Krisztust (Cs 4:12). Jézus rámutatott, hogy az ilyen személynek tudatában kell lennie a szellemi szükségletének, éheznie és szomjaznia kell az igazságosságot (Mt 5:3, 6). Nemcsak hallania kell a jó hírt, hanem hitet is kell gyakorolnia Jézus Krisztusban, és általa segítségül kell hívnia Jehova nevét (Ró 10:13–15). Jézus példáját követve meg fog keresztelkedni vízben (Mt 3:13–15; Ef 4:5). Majd pedig továbbra is keresnie kell a Királyságot és Jehova igazságosságát (Mt 6:33).

Óvjuk a szívünket! Egy személynek azután is az élet útján kell járnia, miután Jézus Krisztus tanítványa lett. Ezt a figyelmeztetést kapja: „aki úgy gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essen” (1Ko 10:12). A Biblia ezt tanácsolja az ilyen személynek: „Minden megőrzendő dolognál jobban óvd szívedet, mert abból erednek az élet forrásai” (Pl 4:23). Jézus rámutatott, hogy a szívből erednek a gonosz okoskodások, a házasságtörések, a gyilkosságok és effélék. Ezek halálba viszik az embert (Mt 15:19, 20). Ha életadó szellemi táplálékkal töltjük meg a szívünket, hogy elkerüljük a szív ilyen okoskodásait, akkor az élet tiszta Forrásától származó igazság megőrzi a szívünket attól, hogy rosszra vigyen, és nem engedi, hogy letérjünk az élet útjáról (Ró 8:6; lásd: SZÍV).

Miközben a szívünk megőrzése által óvjuk az életünket, a nyelvünket is meg kell zaboláznunk. „Élet és halál van a nyelv hatalmában, s aki szereti azt, meg is eszi a gyümölcsét” (Pl 18:21). Jézus kifejtette, hogy mi ennek az oka: „Amik. . . kijönnek a szájból, a szívből jönnek elő, és azok szennyezik be az embert” (Mt 15:18; Jk 3:5–10). Ám ha megfelelően, azaz Isten dicséretére használjuk a nyelvünket, és arra, hogy jókat mondjunk, akkor megmaradunk az élet útján (Zs 34:12–14; 63:3; Pl 15:4).

A jelenlegi élet: Miután Salamon király mindent kipróbált, amit csak felkínálhat az élet, például gazdag volt, voltak házai, kertjei, és különféle élvezetekben volt része, erre a következtetésre jutott: „gyűlöltem az életet, mert a munka, melyet a nap alatt véghezvittek, szerintem bajokkal teljes volt, hisz minden csak hiábavalóság és szélkergetés” (Pr 2:17). Salamon nem magát az életet gyűlölte, hiszen az „jó adomány és. . . tökéletes ajándék felülről” (Jk 1:17). Inkább azt a bajokkal teljes és hiábavaló életet gyűlölte, amelyet az ember, a hiábavalóságnak alávettetett világ emberisége él (Ró 8:20). Salamon a könyvének végkövetkeztetésében arra ösztönzött, hogy féljük az igaz Istent, és tartsuk meg a parancsolatait. Ez a valódi élet útja (Pr 12:13, 14; 1Ti 6:19). Pál apostol magáról és hittársairól szólva elmondta, hogy ha azok után, hogy az üldözés közepette fáradhatatlanul prédikáltak, illetve tanúskodtak Krisztusról és a feltámadásról, ’csak ebben az életben reménykednek Krisztusban, ők a legszánalomraméltóbbak minden ember között’. Miért mondhatta ezt? Mert ha így tettek volna, akkor hamis reményben ringatták volna magukat. „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül” – folytatta Pál. Majd ezzel zárta gondolatait: „Következésképpen, szeretett testvéreim, legyetek rendíthetetlenné, tántoríthatatlanná, és mindig bőven legyen tennivalótok az Úr munkájában, tudva azt, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban” (1Ko 15:19, 20, 58).

Az élet fái: Az Édenben lévő élet fája mellett (1Mó 2:9) – melyről már beszéltünk – a Szentírás máshol is használja az „élet fája” és „élet fái” kifejezést, mindig jelképes értelemben. A bölcsességről azt írja, hogy „életnek fája. . . azoknak, akik megragadják”. Ez abban az értelemben igaz a bölcsességre, hogy általa megkapják azt, amire szükségük van – nevezetesen Isten ismeretét és a parancsai betartásához elengedhetetlen éleslátást és józan ítélőképességet –, mindezt azért, hogy ne csak a jelenlegi életet élvezhessék, hanem az örök életet is megkaphassák (Pl 3:18; 16:22).

„Az igazságos ember gyümölcse életnek fája, s aki lelkeket nyer meg, az bölcs” – mondja egy másik példabeszéd (Pl 11:30). Az igazságos személy a beszédével és példájával lelkeket nyer meg, hiszen akik hallgatnak rá, azokat szellemileg táplálja, így Istent fogják szolgálni, s megkapják azt az életet, amelyet Isten tesz lehetővé. Ehhez hasonlóan, „a nyelv nyugodtsága életnek fája, a benne rejlő hamisság azonban megtöri a szellemet” (Pl 15:4). A bölcs nyugodt beszéde segít a hallgatóinak, és felüdíti a szellemüket, fejleszti a jó tulajdonságaikat, támogatja őket az élet útján. A nyelvben rejlő hamisság ellenben olyan, mint a rossz gyümölcs, hiszen bajt és csüggedést hoz, és kárt tesz azokban, akik hallják.

A Példabeszédek 13:12-ben ez olvasható: „Az elhúzódó várakozás beteggé teszi a szívet, de a beteljesült kívánság életnek fája.” Ha beteljesül egy olyan kívánságunk, amelyet már régóta dédelgettünk, az erőt ad, felfrissít, és új energiával tölt fel.

A megdicsőült Jézus Krisztus azt ígéri a győztes keresztényeknek, hogy meg fogja engedni nekik, hogy egyenek „az élet fájáról, mely az Isten paradicsomában van” (Je 2:7). A Jelenések könyvének az egyik utolsó versében pedig ezt olvashatjuk: „és ha valaki elvesz e prófécia tekercsének szavaiból, az Isten elveszi annak osztályrészét az élet fáiból és a szent városból, azokból, amik meg vannak írva ebben a tekercsben” (Je 22:19). Ennek a két bibliaversnek a szövegkörnyezetében Krisztus Jézus azokhoz beszél, akik győznek, akiknek nem „fog ártani a második halál” (Je 2:11), akik „hatalmat” kapnak „a nemzetek fölött” (Je 2:26), akik „oszloppá” tétetnek ’az ő Istene templomában’ (Je 3:12), és akik majd leülnek Krisztussal az ő égi trónjára (Je 3:21). Ennélfogva a fa vagy fák nem lehetnek szó szerintiek, hiszen a győztesek, akik esznek róluk, az égi elhívás részesei (Héb 3:1), és nekik az egekben van fenntartva hely (Jn 14:2, 3; 2Pt 1:3, 4). A fa vagy fák tehát Isten gondoskodását jelképezik, mely által elérhető lesz ebben esetben az égi, halhatatlan élet, melyet azok a hűségesek kapnak meg, akik Krisztussal együtt győznek.

Az „élet fái” kifejezés egy másik szövegkörnyezetben is előfordul, mégpedig a Jelenések 22:1, 2-ben. Ezek a versek úgy mutatják be a nemzeteket, mint amelyek vesznek a fák leveleiből, hogy azok meggyógyítsák őket. Ezek a fák annak a folyónak a partján vannak, amely Isten trónjától folyik alá. Ez a kép azután tárul az olvasó elé, hogy létrejön az új ég és az új föld, valamint hogy elhangzik a kijelentés: „Az Isten sátora az emberekkel van” (Je 21:1–3, 22, 24). Jelképes értelemben tehát az élet fái gyógyító, éltető gondoskodást jelentenek az emberiség számára, mely ezáltal végül örökké élhet. És ennek a gondoskodásnak a forrása Isten királyi trónja, valamint a Bárány, Jézus Krisztus királyi trónja.

A Szentírás jó néhányszor utal „az élet tekercsére” vagy Isten „könyvére”. Ez nyilvánvalóan mindazok nevét tartalmazza, akik a hitüknek köszönhetően az örök élet ajándékának várományosai, akár égi, akár földi életről legyen szó. Benne van „a világ”, vagyis a megváltható emberiség „megalapításától fogva” mindazoknak a neve, akik Jehova szolgái. Tehát alighanem az igazságos Ábel neve van elsőként felírva a ’tekercsre’ (Je 17:8; Mt 23:35; Lk 11:50, 51).

Mit jelképez az, ha valakinek a neve szerepel Isten „könyvében” vagy ’az élet tekercsében’?

Ha valakinek a neve benne van „az élet könyvében”, az nem jelenti azt, hogy eleve el van rendelve, hogy örökké fog élni. Hogy a neve benne marad-e a könyvben, az az engedelmességétől függ. Mózes így könyörgött Jehovához Izrael érdekében: „Most pedig bocsásd meg bűnüket, s ha nem teszed, kérlek, törölj ki a könyvedből, melyet írtál.” Jehova ezt válaszolta: „Aki vétkezett ellenem, azt fogom kitörölni a könyvemből” (2Mó 32:32, 33). Ebből látszik, hogy a ’könyvben’ lévő nevek változhatnak, hiszen ha valaki engedetlenné válik, ’kitörlik’ a nevét a ’könyvből’ (Je 3:5).

A Jelenések 20:11–15-ben egy ítélkezésnek lehetünk a szemtanúi. Ez Krisztus millenniumi uralma idején játszódik, és azt látjuk, hogy „az élet tekercse” nyitva van, hogy újabb nevek kerüljenek bele; ezenkívül utasításokat tartalmazó tekercsek is felnyittatnak. Így akik az ’igazságtalanok feltámadása’ idején kelnek életre, lehetőséget kapnak, hogy a nevük bekerüljön ’az élet tekercsébe’, amennyiben engedelmesen eleget tesznek az utasításokat tartalmazó tekercsekben leírtaknak (Cs 24:15). Természetesen Isten azon hűséges szolgáinak a neve, akik az ’igazságosak feltámadása’ idején kelnek életre, már benne van ’az élet tekercsében’. Mivel lojálisan engedelmeskedtek az Istentől jövő utasításoknak, megőrzik a nevüket a tekercsben.

Hogyan érheti el valaki, hogy végleg benne maradjon a neve „az élet könyvében”? Az égi élet várományosai úgy érhetik el, hogy a hitük által legyőzik a világot, és „hűnek [bizonyulnak] mindhalálig” (Je 2:10; 3:5). A földi élet várományosai pedig úgy érhetik el, hogy bizonyítják a Jehova iránti lojalitásukat a végső, döntő próbában Krisztus millenniumi uralmának a végén (Je 20:7, 8). Akik a végső próbában is feddhetetlenek maradnak, azoknak Isten végleg megőrzi a nevét „az élet könyvében”, és Jehova ezzel igazságosnak ismeri el őket a szó legteljesebb értelmében, valamint méltónak találja őket a földi örök élethez való jogra (Ró 8:33).

’A Bárány tekercse’: Az ’élet tekercse, mely a Bárányé’, egy teljesen más tekercs, és nyilvánvalóan csak azoknak a nevét tartalmazza, akikkel a Bárány, Jézus Krisztus osztozik a Királyság-uralomban, beleértve azokat is, akik még a földön élnek ugyan, de az égi élet várományosai (Je 13:8; vö.: Je 14:1, 4). Azokról, akik szerepelnek ’a Bárány tekercsében’, úgy beszél a Biblia, mint akik belépnek a szent városba, az Új Jeruzsálembe, és így az égi messiási Királyság tagjai lesznek (Je 21:2, 22–27). Az ő nevük ’a Bárány tekercsébe’ is be van írva, és a másik tekercsbe is, ’az élet könyvébe’, amely Istené (Fi 4:3; Je 3:5).

Az élet vizének folyója: A Jelenések könyve szerint János egy látomásban látta „az élet vizének folyóját”, mely „tiszta, mint a kristály, és az Isten és a Bárány trónjától folyik alá” a szent város, az Új Jeruzsálem széles útjának közepén (Je 22:1, 2; 21:2). A víz elengedhetetlen az élethez. A látomás ’az Úr napján’ kezd beteljesedni, nem sokkal azután, hogy létrejön Isten Királysága (Je 1:10). Ebben az időben még vannak felkentek a földön, hogy személyesen adják át a meghívást bárkinek, „aki szomjazik”, hogy igyon az élet vizéből ingyen (Je 22:17). A jelenlegi világrendszer pusztulása után a folyó továbbra is folyik, de az új világban még bővizűbb lesz. A látomás szerint a folyó partján vannak fák, amelyek termést hoznak, és amelyeknek a levelei a nemzetek gyógyítására valók. Az életadó víz tehát az az életadó gondoskodás, melyet Jehova nyújt a Bárány, Jézus Krisztus által mindazoknak, akik életet kapnak.

’Életnedv’: A Zsoltárok 32:1–5-ben Dávid rámutat, hogy milyen boldogsággal jár a megbocsátás, noha azt is elmondja, milyen gyötrelmet tapasztalt, amíg nem vallotta meg Jehovának a törvényszegéseit, és amíg Isten nem bocsátott meg neki. Amíg nem vallotta meg a törvényszegését, és amíg rejtegetni próbálta a vétkét, lelkiismeret-furdalása volt, és ezt mondta: „Életnedvem elváltozott, mintha tikkasztó nyári hőség lett volna.” Miközben igyekezett elnyomni háborgó lelkiismeretét, kimerült, a lelki fájdalom pedig kiszívta az erejét, miként egy fa is elveszítheti az életadó nedvességet aszály idején vagy a tikkasztó nyári hőségben. Dávid szavaiból úgy tűnik, azt, hogy nem vallotta meg a bűnét, lelkileg is, és fizikailag is megsínylette, vagy legalábbis majdnem teljesen elszállt az életöröme. Csakis akkor tapasztalhatjuk a megbocsátást és a megkönnyebbülést, ha megvalljuk a bűnünket Jehovának (Pl 28:13).

’Az élet tarsolya’: Dávid bosszút akart állni Nábálon, de Abigail könyörgött neki, hogy forduljon vissza, ezzel visszatartotta őt attól, hogy vérbűnt vonjon magára. Abigail ekkor ezt mondta: „Ha felkel valaki, hogy üldözzön és lelkedre törjön, uramnak lelke be lesz kötve az élet tarsolyába Istenednél, Jehovánál. Ellenségeid lelkét azonban elhajítja, mintha a parittya közepéből hajítaná el” (1Sá 25:29–33). Ahogy az ember beköti, vagyis becsomagolja az értékeit, hogy megóvja és megvédje, úgy Dávid élete is az élő Isten kezében volt, hogy megvédje az ellenségeitől, de ez csak addig volt így, amíg Dávid nem próbálta meg önerejéből megmenteni önmagát, hanem Jehovára várt. Dávid ellenségeinek a lelkét azonban Isten elhajította.