TEMETÉS

A bibliai időkben élt emberek számára igen fontos volt az elhunytak eltemetése. Ábrahám az első olyan személy, akiről a Biblia konkrétan megjegyzi, hogy eltemette egy hozzátartozóját, és kész volt viszonylag nagy összeget fizetni azért, hogy megfelelő sírhelyet vegyen. (Lásd: VÁSÁRLÁS.) A hettitáknak (Hét fiainak), akiktől Ábrahám megvásárolta a sírhelyül szánt földdarabot, nagyon jó sírhelyeik voltak (1Mó 23:3–20). Az Ábrahám által megvásárolt barlang idővel családi sírhely lett. Először Ábrahám feleségét temették el oda, majd magát Ábrahámot, idővel pedig Izsákot, Rebekát, Leát és Jákobot (1Mó 25:9; 49:29–32). Jákobnak az volt a kívánsága, hogy a holttestét ne Egyiptomban temessék el, hanem az ősatyái mellé (1Mó 47:29–31). Ahhoz, hogy az akaratát teljesítsék, be kellett balzsamozni a testét, mivel a forróság miatt oszlásnak indult volna az Egyiptomból Makpela barlangjáig tartó út során (1Mó 50:1–3, 13). József szintén azt szerette volna, hogy az ősatyái mellé temessék, ezért az ő testét is bebalzsamozták, majd koporsóba tették, de csak a kivonuláskor vitték el Kánaán földjére (1Mó 50:24–26; Jzs 24:32). Valószínűleg mindketten azért kérték ezt, mert hittek Isten ígéreteiben, és ezáltal nyilvánították ki, hogy biztosak az ígéretek beteljesedésében (Héb 11:13–22, 39).

Ábrahámhoz hasonlóan a jelek szerint más izraeliták is a közös családi sírhelyeket részesítették előnyben (2Sá 19:34–37). A Szentírás azt mondja Gedeonról, Sámsonról és Asáhelről is, hogy mindegyikük az „apjának a sírhelyébe” került (Bí 8:32; 16:31; 2Sá 2:32). Ám az a Bibliában gyakran használt kifejezés, hogy valakit az „ősatyái mellé” fektettek vagy temettek, nem feltétlenül jelenti azt, hogy egy sírhelybe került velük, hiszen ugyanezt a kifejezést használja a Szentírás azokra a férfiakra is, akiket egyértelműen nem ugyanarra a helyre temettek el, mint az ősatyáikat (1Mó 15:15; 5Mó 31:16; 32:50; 1Ki 2:10; Cs 13:36). Ez a kifejezés minden bizonnyal arra utal, hogy mindannyian a seolba (hádeszbe), az emberiség közös sírjába kerültek. Ezt a helyet úgy is nevezik még, hogy ’minden élőnek gyülekezőháza’ (Jób 30:23).

A holttest eltemetését a szerető-kedvesség egyik megnyilvánulásának tartották, például a Jábes-Gileádban élő emberek az életüket kockáztatták, hogy eltemethessék Sault és a fiait (1Sá 31:11–13; 2Sá 2:4–6). Ha valakit nem temettek el, azt szerencsétlenségnek tekintették (Jr 14:16), és a Szentírás szerint azt tükrözte, hogy Isten elvetette őt a helytelen útja miatt (Jr 8:1, 2; 9:22; 25:32, 33; Ézs 14:19, 20; vö.: Je 11:7–9). Ha a holttestet nem temették el, állatoknak, például ragadozó madaraknak válhatott a táplálékává (Zs 79:1–3; Jr 16:4). Azt, hogy nagyon fontosnak tartották a temetést, jól mutatja az a megrendítő beszámoló, mely arról szól, hogy Ricpa talán több hónapon keresztül védelmezte a fiai holttestét, amíg végül el nem temették azokat (2Sá 21:9–14).

A mózesi törvény előírta, hogy még a bűnözőket is el kell temetni (5Mó 21:23; vö.: Jzs 8:29). Bár Ahitófel öngyilkos lett, mégis el lett temetve (2Sá 17:23). Amikor Salamon elrendelte Joáb kivégzését, a temetésére vonatkozóan is adott utasításokat (1Ki 2:31). Jéhu el akarta temettetni a gonosz Jezabelt, „hisz mégiscsak egy király leánya” volt, ám ezt nem tudta megtenni, mivel beteljesedett Jehovának az a próféciája, hogy a királyné holtteste olyan lesz, „mint a trágya a föld színén” (2Ki 9:10, 34–37; vö.: 2Kr 22:8, 9).

Úgy tűnik, az izraeliták még aznap eltemették az elhunytat, amely napon meghalt, kivétel volt ez alól Jákob és József holtteste. Azért volt szükség erre, mert a bibliai területeken általában meleg volt az éghajlat, és emiatt a holttestek gyorsan oszlásnak indultak. A hazug Anániást kb. három órával a halála után már el is temették (Cs 5:5–10). Ezenkívül a mózesi törvény hatálya alatt az, aki megérintett egy holttestet, hét napig tisztátalan volt. E bírói rendelet oka minden bizonnyal az volt, hogy a halál a bűnnek és a gyarlóságnak a következménye, ám ez a rendelkezés azt is meggátolta, hogy betegségek terjedjenek az izraeliták között, tehát hozzájárult a jó egészséghez, ha betartották. Akik nem vetették alá magukat a Törvényben előírt tisztulási szertartásnak, azokat halálbüntetés sújtotta (4Mó 19:11–20; vö.: 5Mó 21:22, 23). Jósiás a bálványimádók csontjait használta fel, hogy alkalmatlanná tegye az imádatra az oltáraikat, illetve a sírhelyeiket is megszentségtelenítette (2Ki 23:14–16; 2Kr 34:4, 5).

A Biblia holttestekkel kapcsolatos álláspontja miatt, amikor Isten egyik kiemelkedő szolgája meghalt, a holttestének nem adóztak hódolattal. Mózes testét maga Isten temette el egy ismeretlen helyen, és így a sírhelye nem válhatott zarándokhellyé (5Mó 34:5, 6; vö.: Júd 9).

A temetéshez kiválasztott helyek különböztek egymástól. Napjainkban a nyugati országokban általában földbe temetik a halottakat, de az ókorban ez a szokás a Közel-Keleten nem igazán volt elterjedt. Rebeka dajkáját, Debórát, illetve később Saul királyt és a fiait – legalább is először – egy nagy fa alá temették el (1Mó 35:8; 1Kr 10:12). De úgy tűnik, hogy Palesztinában a természetes barlangokat vagy a puha mészkő sziklába vájt üregeket részesítették előnyben, ahogyan Ábrahám is. Az emberek gyakran saját maguk készítették elő a sírhelyeiket, jóval a haláluk előtt (1Mó 50:5; Ézs 22:16; 2Kr 16:14). A sír lehetett valakinek a saját háza közelében, talán egy kertben (1Ki 2:34; 2Ki 21:25, 26). „A házában” kifejezés nem azt jelenti, hogy a sír az épületen belül volt, ahogyan az a 2Krónikák 33:20 és a 2Királyok 21:18 összehasonlításából is látható.

A régészeti feltárások betekintést engednek abba, hogy milyenfajta sírhelyeket készítettek az ókorban. Palesztinában a földbe ásott, egyszerű sírokon kívül voltak még sziklába vájt kamrák is, gyakran a hegyoldalakon. Sokan valamilyen magasan fekvő helyet választottak sírhely gyanánt (Jzs 24:33; 2Ki 23:16; 2Kr 32:33; Ézs 22:16). A kamrába általában csupán egy holttestet helyeztek, és egyszerűen a kamra aljába vájt üregbe fektették. De voltak olyanok is, amelyekbe több személyt temettek. Ilyenkor a kamra falába megfelelő szögben hosszú fülkéket véstek, amelyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy beférjen egy-egy holttest. Ezután a szűk nyílást, amelyen keresztül a holttestet behelyezték, egy méretre vágott kővel lezárták. Más sírokban padszerű fekvőhelyeket vágtak a hátsó vagy az oldalsó falba (Mk 16:5), és volt, hogy kétsornyi fekvőhelyet is készítettek, hogy minél több hely legyen a sírban a holttesteknek. A sír több kamrából is állhatott, de a zsidóknál leginkább az egykamrás sírok voltak az elterjedtek. Az olyan sírokban, ahol a holttesteket nem zárták el, hanem csak egyszerűen egy fekhelyre tették, természetesen szükség volt arra, hogy lezárják a bejáratot, nehogy a holttest a vadállatok prédájává váljon. A bejáratot gyakran egy nagy kővel zárták le, melyet időnként rögzítettek, mint egy ajtót, más esetekben pedig egy kerek követ gördítettek egy vájatban a bejárat elé. Volt, hogy ezek a kerek kövek több mint egy tonnát nyomtak (Mt 27:60; Mk 16:3, 4).

A régebbi zsidó sírhelyeket az egyszerűség jellemzi, ezért igencsak eltérnek a pogány népek sírjaitól, amelyeket gyakran falfestmények vagy más díszek ékesítettek. Bár Jákob egy oszlopot, valószínűleg egy nagyobb követ állított Ráhel sírja fölé (1Mó 35:20), ez minden bizonnyal csak egy jelzés volt, nem pedig egy emlékmű (1Sá 10:2). A 2Királyok 23:17-ben említett „sírkő” szintén a sír helyének jelzésére szolgált. Jézus beszélt olyan sírokról, amelyeket „nem lehet felismerni, úgyhogy az emberek rajtuk járnak, és nem is tudják” (Lk 11:44). Mivel a zsidókat szertartásilag tisztátalanná tette, ha megérintették a halottakat, ezért a sírokat gyakran bemeszelték, hogy felhívják rájuk az arra járók figyelmét (Mt 23:27). A sírokat állítólag minden évben bemeszelték, méghozzá a pászka megtartása előtt (Misna, Sekálim 1:1).

A holttestet általában először megmosták (Cs 9:37), majd pedig bekenték illóolajokkal és kenőcsökkel; még ha ezt egy fajta balzsamozásnak tekintjük is, akkor sem felelt meg annak, amit az ókori egyiptomiak végeztek. (Vö.: Mk 14:3–8; Jn 12:3, 7.) Ezt követően a holttestet valamilyen szövetbe, gyakran lenvászonba göngyölték (Mt 27:59; Jn 11:44). Sokszor fűszerekkel, például mirhával és aloéval együtt pólyákba kötözték a testet (Jn 19:39, 40), de az is előfordult, hogy olajba és kenőcsbe fektették, mint például Asa király testét is (2Kr 16:14). A ’nagy temetési égetés’, melyet Asa királynak rendeztek, ilyen és ehhez hasonló fűszerek égetésére utal, melynek köszönhetően finom illat áradt szét a levegőben. A halott fejét letakarták külön egy kendővel (Jn 20:7).

Mivel Jézust sietve kellett eltemetni, az asszonyok csak a harmadik napon mentek a sírjához, hogy megkenjék a testét fűszerekkel. Ezáltal szerették volna hosszabb időre megőrizni Jézus testét (Mk 16:1; Lk 23:55, 56).

A holttestet valószínűleg egy vesszőből készült hordozható fekhelyen vitték el a sírhelyhez. Nagyobb temetési menet követte az útját, amelyben lehettek szomorú dallamokat játszó zenészek is (Lk 7:12–14; Mt 9:23). A halottat a sírnál elsiratták, illetve rövid megemlékező beszédet mondtak róla (2Sá 3:31–34; 2Kr 35:23–25).

Ahogy egyre több és több ember halt meg Izraelben, a zsidók temetőket is kialakítottak, amelyek rendszerint a városfalakon kívül voltak. De Júda királyait „Dávid városában” temették el, Izrael királyait pedig az északi királyság fővárosában (1Sá 25:1; 1Ki 22:37; 2Kr 9:31; 24:15, 16). J. G. Duncan ezt írja a Digging Up Biblical History (1931, II. köt. 186. o.) c. könyvében: „Elmondható, hogy a hébereknek, noha időnként a város falain belül temették el a halottaikat, általában az volt a szokásuk, hogy a városhoz közeli domb lejtőjén alakítottak ki sziklába vájt sírokat. Ha a régészek találnak sziklasírokat egy domboldalban, az többnyire azt mutatja, hogy a szemközti dombon vagy annak közelében volt egy település, ha pedig nem találnak temetkezésre utaló jeleket, akkor az annak az egyértelmű bizonyítéka, hogy a környéket nem lakták.” A Jeruzsálem körüli hegyek telis-tele vannak sírhelyekkel. (Vö.: Ézs 22:16.) A „nép fiainak temetőjébe” („a köznép temetőjébe”, Kár.), mely a Kidron völgyében volt, állítólag a szegényebb embereket temették (Jr 26:23; 2Ki 23:6). A Biblia megemlíti még „a fazekas mezejét”, ahová idegeneket temettek (Mt 27:7; lásd: AKELDAMA).

A babilóniaiak, a görögök és a rómaiak gyakran elégették a holttesteket, ám ilyet a zsidók viszonylag ritkán tettek. Saulnak és a fiainak a holttestét elégették ugyan, de a csontjaikat eltemették (1Sá 31:8–13; ezenkívül figyeld meg az Ám 6:9, 10-et).

A Héber Iratokban szereplő qeʹver (’sírhely’, 1Mó 23:4) és qevú·ráʹ (’sír’, 1Mó 35:20) szavak jelentése különbözik a héber seʼólʹ szóétól, hiszen ez utóbbi nem egy vagy több sírra, hanem az emberiség közös sírjára utal. Ehhez hasonlóan a Keresztény Görög Iratokban a taʹphosz („sír”, Mt 27:61), illetve a mnéʹma (’sírhely’, Mk 15:46) és a mné·meiʹon (’emléksír’, Lk 23:55) szavak nem ugyanazt takarják, mint a haiʹdész szó, a seʼólʹ szó görög megfelelője. (Lásd: EMLÉKSÍR; HÁDESZ; SEOL.)

Dávid és a királyok sírhelyei: Pünkösd napján Péter a következőket jelentette ki Dávidról: „elhunyt, el is temették, és a sírhelye a mai napig nálunk van” (Cs 2:29). E szavak azt sejtetik, hogy Dávid király sírhelye még i. sz. 33-ban is megvolt.

Az 1Királyok 2:10 azt írja, hogy „Dávid városában” temették el Dávidot, és úgy tűnik, az a szokás alakult ki, hogy Júda későbbi királyait is ott temették el. A Dávidot követő 20 királyból 12-ről konkrétan megjegyzi a Szentírás, hogy őket Dávid városában temették el, noha nem mindegyikőjüket „a királyok sírhelyeibe”. A Biblia azt írja Jórámról, Joásról és Aházról, hogy nem oda temették el őket (2Kr 21:16, 20; 24:24, 25; 28:27). A ’királyok sírhelyei’ kifejezéssel valószínűleg nem egy sok kamrából álló közös sírra utaltak, hanem egy területre Dávid városán belül, ahol az egyes királyok emléksírjai voltak. Asa királyt „fenséges sírhelyén [temették el], amelyet Dávid városában vágatott magának” (2Kr 16:14), Ezékiásról pedig azt írja a Biblia, hogy „a Dávid fiainak sírhelyeihez vivő emelkedőn” temették el (2Kr 32:33). A leprás Uzziás királyt ugyan az „ősatyái mellé [temették], de a királyok temetési mezején, mert ezt mondták: »Leprás ő.«”. Ez úgy tűnik, azt jelenti, hogy a holttestét egy földbe ásott gödörbe temették, és nem egy sziklába vájt sírba tették (2Kr 26:23).

Júda más királyait, például Manassét és Ámont egy másik helyre temették, ’Uzza kertjébe’ (2Ki 21:18, 23, 26). Az a kijelentés, hogy Ámon fiát, a hűséges Jósiás királyt „ősatyái temetőjében” temették el, utalhat arra, hogy a Dávid városában lévő királysírokban helyezték el a holttestét, de arra is, hogy Manassé és Ámon sírhelyébe temették el (2Kr 35:23, 24). Három király száműzetésben halt meg, Joakház Egyiptomban, Joákin és Sedékiás pedig Babilonban (2Ki 23:34; 25:7, 27–30). Joákimot úgy temették el, „mint a szamárcsődört”, a holttestét odavetették „a nappali hőségnek és az éjszakai fagynak”, összhangban Jeremiás próféciájával (Jr 22:18, 19; 36:30).

Az igazságos Jójada főpapot abban a megtiszteltetésben részesítették, hogy „Dávid városában a királyok mellé” temették el. Ő volt az egyetlen olyan nem királyi származású személy, akit ott temettek el (2Kr 24:15, 16).

A királysírok helyét a mai napig nem sikerült megtalálni. A Nehémiás 3:16-ban van egy utalás ’Dávid sírhelyeire’, a 2Krónikák 32:33-ban pedig a ’Dávid fiainak sírhelyeihez vivő emelkedőre’, ezek alapján néhányan úgy gondolják, hogy a sírok valószínűleg nem messze a Kidron völgyétől, a város dk. dombján voltak. Ezen a területen több olyan üreget is találtak, amely sziklába vájt ókori sírhoz hasonlít; a bejáratuk egy négyszögletű nyílás, bemélyesztve a sziklába. Ám nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy ezek az üregek valóban a királysírok-e. Az azonosítást megnehezíti az, hogy a város elpusztult i. sz. 70-ben és i. sz. 135-ben is, illetve az, hogy a d. részén a rómaiak kőbányát alakítottak ki. Mindezek következtében a korábban említett sírok igen rossz állapotban maradtak fenn.

A mai Jeruzsálemtől É-ra található Adiabénéi Heléna királynő síremléke, amely a félrevezető „Királyok sírjai” néven vált ismertté. Ám ezt valójában az i. sz. I. században építették, és nem szabad összetéveszteni a Bibliában említett királyi sírhelyekkel.

’A királyaik tetemei’: Az Ezékiel 43:7–9 szerint Jehova elítélte Izrael házát és a királyait, amiért beszennyezték szent nevét „a paráználkodásukkal és királyaik tetemeivel a halálukkor”. Majd ezt mondta: „Most azért messze távolítsák el tőlem paráznaságukat és királyaik tetemeit, én pedig közöttük fogok lakni időtlen időkig.” Néhány szövegmagyarázó szerint a zsidók azért voltak bűnösek Isten szemében, mert bizonyos királyok sírhelyeit a templom területének közelében alakították ki. Kb. 20 héber kézirat, illetve a targumok a 7. versben a „halálukkor” kifejezést tartalmazzák, míg a maszoréta szöveg azt, hogy a „magaslataik”, a görög Septuaginta pedig azt, hogy „közöttük”.

Még ha a „halálukkor” kifejezés lenne is a helyes olvasata ennek a versnek, az sem szolgáltatna alapot annak az elképzelésnek, hogy valamelyik júdai királyt a templom közelében temették el. Mivel a Törvény szerint a holttestek tisztátalanok voltak, nyilvánvaló sértés lett volna Isten felé, ha a templom közelében temettek volna el valakit. Ám a királyok krónikáiban nyomát sem találjuk annak, hogy ilyen nyilvánvalóan és durván megszentségtelenítették volna a templomot. Azoknak a királyoknak, akiket nem „a királyok sírhelyeibe” vagy ’Dávid fiainak sírhelyeibe’ temettek, valószínűleg nem előkelőbb helyen volt a sírjuk – például a templom közelében –, hanem épp ellenkezőleg, kevésbé jelentős és kevésbé tiszteletreméltó helyen.

Ha tüzetesebben megvizsgáljuk az Ezékiel 43:7–9-et, látható, hogy bálványimádatról van szó ezekben a versekben, és ahogyan az izraeliták ’paráználkodása’ főként jelképes volt, úgy a ’királyaik tetemei’ kifejezés is jelképesen értendő, és azokra az élettelen bálványokra utal, amelyeket Izrael háza és annak uralkodói imádtak. A 3Mózes 26:30 szerint Jehova a következőket mondta arról, hogy mi történik akkor, ha az izraeliták engedetlenek lesznek: „Meg fogom semmisíteni szent magaslataitokat, ki fogom vágni füstölőszertartóitokat, és tetemeiteket a mocskos bálványaitok tetemeire vetem.” (Vö.: Jr 16:18; Ez 6:4–6.) A beszámoló szerint ilyen bálványokat vittek be a templom területére (Ez 8:5–17). Azt is érdemes megjegyezni, hogy néhány bálványistenre úgy utaltak, mint királyokra, és volt, hogy a „király” szó benne volt a bálványisten nevében, például a Molok (1Ki 11:7), Milkom (1Ki 11:5) és Malkám (Jr 49:1) nevekben. Az északi királyság bálványisteneivel kapcsolatban Ámós próféta (5:26) ezt írta: „Viszitek Szakkútot, királyotokat, és Kevánt, képmásaitokat, melyeket istenetek csillagáról készítettetek magatoknak.” Tehát úgy tűnik, több bizonyíték szól amellett, hogy ez a vers a bálványimádat elítéléséről ír, mint amellett, hogy megszentségtelenítettek egy szent helyet azzal, hogy uralkodókat temettek el a közelében.