SÁNTA, SÁNTASÁG

Testi fogyatékosság, mely megakadályozza, hogy egy személy rendesen tudjon járni. Lehet valaki sánta valamilyen veleszületett rendellenesség következtében a születésétől fogva (Cs 3:2; 14:8), de a legtöbb esetben egy baleset vagy egy betegség okozza.

Az ároni papság: Áron leszármazottai közül az a személy, aki sánta volt, nem szolgálhatott papként, noha fogyaszthatott azokból a dolgokból, melyeket a papok ellátására adtak (3Mó 21:16–23). A fizikai egészséget illetően Jehova magas irányadó mértéket határozott meg a papjai számára, mivel őt képviselték a szentélyben. Ehhez hasonlóan Krisztus, a nagy Főpap is „lojális, álnokság nélküli, beszennyezetlen, a bűnösöktől elkülönített” volt (Héb 7:26).

Áldozatok: A Törvény alatt az is meg volt tiltva, hogy áldozatként sánta állatokat mutassanak be, mivel az áldozatok Krisztus tökéletes áldozatára mutattak előre (5Mó 15:21; 3Mó 22:19, 20). A hitehagyott izraeliták áthágták ezt a törvényt, ezért Isten megfeddte őket: „amikor sánta vagy beteg állatot hoztok [áldozatként, ezt mondjátok]: »Nincs abban semmi rossz.«” „Vidd csak a kormányzód elé. Örül-e majd neked, és kedvesen fogad-e?” „Szívesen fogadhatom-e kezetekből?” (Ma 1:8, 13). Az apostol a keresztényekre alkalmazza ezt a követelményt, nyilvánvalóan szellemi értelemben, és így kérleli őket: „mutassátok be testeteket élő, szent, az Isten előtt elfogadható áldozatul; ez értelmi képességetekkel végzett szent szolgálat” (Ró 12:1).

Jákob sántasága: Amikor Jákob körülbelül 97 éves volt, egy egész éjjelen át tusakodott Isten egyik fizikai testet öltött angyalával. Sikerült feltartóztatnia az angyalt, míg áldást nem kapott tőle. A viaskodás közben az angyal megérintette Jákob csípőjének forgócsontját, és az kimozdult a helyéből. Ennek következményeként Jákob sánta lett (1Mó 32:24–32; Hó 12:2–4). Jákob ezután mindig emlékeztetve volt arra, hogy – ahogy az angyal mondta neki – bár Istennel (Isten angyalával) és emberekkel küzdött, és végül győzött, valójában nem győzte le Isten nagy erejű angyalát. Csupán azért volt lehetséges, hogy Jákob küzdhetett egy angyallal, mert Istennek ez volt a szándéka, és mert megengedte neki; így Jákob bizonyíthatta, hogy nagyra értékeli Isten áldását, és szüksége van rá.

Figyelmesség a sánták iránt: A Szentírás a sánták iránti figyelmességre nevel. Jób megjegyezte, hogy még akkor is, amikor jólétben élt, ő volt a „lába a sántának” (Jób 29:15). Jézus és a tanítványai könyörületet éreztek a betegek és a sánták iránt, és sokukat meggyógyították (Mt 11:4, 5; 15:30, 31; 21:14; Cs 3:1–10; 8:5–7; 14:8–10).

Jelképes értelem: A jebusziták az erődjük biztonságával kérkedve, és bízva annak védelmében, így gúnyolták Dávidot: „»Nem fogsz te ide bejutni, hanem a vakok meg a sánták elűznek«, mert úgy gondolták: »Nem fog ide bejutni Dávid.«” Lehet, hogy tényleg sánta és vak védőket állítottak a falakra, ahogy Josephus is ír erről (A zsidók története. VII. könyv, 3. fej., 1. bek.), és talán ez volt az oka annak, hogy Dávid ezt mondta: „Aki csak vágja a jebuszitákat, érje el a csatornán át a sántákat és a vakokat, akiket gyűlöl Dávid lelke!” Ezek a sánták és vakok jelképezték azt, hogy a jebusziták megsértették Dávidot, és ami még rosszabb, kigúnyolták a seregek Jehováját. Az önteltségük miatt Dávid gyűlölte a jebuszitákat, beleértve a köztük lévő sántákat és vakokat is. Az is lehet, hogy gúnyosan a jebuszita vezetőket hívta ’sántáknak és vakoknak’ (2Sá 5:6–8).

A 8. versben a következő kijelentés található: „Ezért is mondják: »Vak és sánta nem jut be a házba.«” Ennek több magyarázata is létezik. A szövegben ezt a kijelentést nem Dávidnak tulajdonítják, hanem nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy mások találták ki ezt a közismert mondást azokra, akik a jebuszitákhoz hasonlóan a biztonságos helyzetükkel dicsekedtek, vagy túlságosan magabiztosak voltak miatta. Vagy azt is jelenthette ez a mondás, hogy senki sem léphet be, aki olyan kiállhatatlan emberekkel áll kapcsolatban, mint amilyenek például a jebusziták. Mások így értelmezik ezt a szöveget: „Mert a vak és a sánta továbbra is ezt mondja: »Nem juthat be a házba.«” Vagy: „Mert azt mondták, még a vakok és a sánták is, hogy nem juthat be a házba” (Barrett-féle Synopsis of Criticisms. London, 1847, II. köt. II. rész, 518. o.; KJ, széljegyzet).

A későbbiekben Illés ezt kérdezte az izraelitáktól: „Meddig sántikáltok még kétfelé? Ha Jehova az igaz Isten, kövessétek őt, de ha Baál, akkor őt kövessétek!” Akkoriban az izraeliták azt állították, hogy Jehovát imádják, de ezzel egy időben Baált is imádták. Az életük egy sánta emberhez hasonlóan bizonytalan és ingatag volt. Az ezt követő próba során Baál prófétái hiába próbálták reggeltől fogva délig válaszra bírni az istenüket, ’ott sántikálva az oltár körül, amit készítettek’. Ez talán a fanatikus Baál-imádók rituális táncának a gúnyos leírása, vagy előfordulhat, hogy azért sántikáltak, mert kifáradtak a hosszú, hiábavaló szertartásban (1Ki 18:21–29).

A bicegés, a sántaság és a megbotlás jelképes értelemben arra is utalnak a Szentírásban, hogy valakinek az élete, a célja vagy a beszéde határozatlan vagy bizonytalan. Bildád, aki arra akarta figyelmeztetni Jóbot, hogy veszélyek leselkednek rá, ezt mondta egy gonosz útra lépő személyről: „készen áll a veszedelem, hogy sántává tegye” (Jób 18:12). Hasonlóképpen Dávid és Jeremiás úgy beszéltek az ellenségeikről, mint akik az ő bizonytalan lépésükre, a bicegésükre várnak, hogy – Jeremiás ellenségeinek a szavai szerint – ’legyőzzék őket, és bosszút álljanak rajtuk’ (Jr 20:10; Zs 38:16, 17). Az ellenségei szerették volna Jézus Krisztust kelepcébe ejteni, ezért azt várták, hogy megbotoljon a beszédében (Mt 22:15).

A Példabeszédek könyvében: „Mint aki megcsonkítja lábát [mely sántává teszi], és erőszakot iszik, olyan az, aki ostobának a kezére bíz valamit” – mondta a bölcs Salamon király. Igen, az a személy, aki ostobára bíz egy feladatot, hogy elvégezze, erőszakot követ el a saját érdeke ellen, mintha csak megnyomorítaná azt. Bármit szeretett is volna megvalósítani, biztos lehet benne, hogy az romba fog dőlni, és kár fogja érni (Pl 26:6).

A Példabeszédek egy hasonlattal folytatódik: „Vajon merít-e vizet a sánta lába? Úgy van példabeszéd a bolondok szájában” (Pl 26:7). Az ókorban, különösen a dombokra épített városokban, sokszor egy létrán vagy egy hosszú lépcsőn kellett lemenni a kúthoz vízért. Ha egy bolond személy próbál egy példabeszédet mondani vagy alkalmazni, az ugyanolyan ügyetlen és eredménytelen dolog, mint ahogy egy sánta próbál vizet felhozni a lépcsőn.

Isten ókori nemzete: Amikor Jehova a népe helyreállításáról beszélt, megígérte, hogy erőt ad nekik, hogy el tudják hagyni Babilont, és neki tudjanak vágni a kockázatos útnak, vissza az elhagyatott Jeruzsálembe. Mindenféle szellemi értelemben vett sántaságot, tétovázást vagy határozatlanságot meg fog szüntetni. Ézsaiás prófétán keresztül Isten így buzdította őket: „Akkor majd szökell a sánta, mint a szarvas” (Ézs 35:6). Isten népe korábban „sánta” volt, és fogságba került, de Jehova ezt mondta: „Azon a napon. . . begyűjtöm a sántát, és összegyűjtöm a szétszéledtet, azt is, akivel rosszul bántam. És a sántát teszem maradékká, és akit messzire elvetettek, hatalmas nemzetté” (Mi 4:6, 7; So 3:19).

Jehova továbbá azzal az ígérettel vigasztalta a népét, hogy mint a Királyuk meg fogja védeni őket a bántalmazóktól. Azt mondta, hogy Sion ellenségei olyan tehetetlenek, mint egy hajó, melynek kötélzete lazán lóg, árbocrúdja inog, és nincs vitorlája. Majd kijelentette: „Akkor majd bőven osztanak [ellenségtől szerzett] zsákmányt, a sánták is nagy prédát szereznek.” Olyan sok zsákmányt szereznek, hogy még azok is kapnak belőle, akik egyébként nem tudnának részt venni a zsákmányszerzésben (Ézs 33:23).

Figyelmesség a szellemi értelemben vett sánták iránt: A hébereknek írt levél keresztény írója rámutatott, hogy a héber keresztények között sok szellemileg éretlen személy volt, akinek nagyobb előrehaladást kellett volna tennie (Héb 5:12–14). Majd miután a fegyelmezésről beszélt, ezt mondta: „továbbra is készítsetek egyenes ösvényeket lábatoknak, hogy ami sánta, ki ne ficamodjon, hanem inkább meggyógyuljon” (Héb 12:13). Az erőseknek is nagyon kell figyelniük arra, hogy hogyan élik a keresztényi életüket, hogy a gyengék, a szellemi értelemben vett ’sánták’ nehogy megbotoljanak vagy megsebesítsék magukat. A hitben erősek, élve a szabadságukkal, megtehetnek bizonyos dolgokat, melyekkel nem sértenek semmilyen törvényt, de ha megteszik ezeket, lehet, hogy a hitben gyengébbek megbotránkoznak a tetteik láttán (Ró 15:1).

Pál apostol erre az alapelvre az evést és az ivást hozza fel példaként (Ró 14:13–18, 21). Többek között ezt a tanácsot adja ezekben a versekben: „döntsetek inkább úgy, hogy nem tesztek testvér elé botláskövet vagy olyasmit, ami elgáncsolja.” És hozzáteszi: „Jó nem enni húst, se nem inni bort, és semmi olyat nem tenni, ami miatt megbotránkozik a testvéred.” (Vö.: 1Ko 8:7–13.)

Másfelől viszont az apostol rávilágít, hogy egy kereszténynek meg kell erősítenie a saját szellemi „lábát”, hogy ne bicegjen, vagy ne botoljon meg azok miatt, amik történnek, vagy amit mások tesznek. Tennie kell azért, hogy erős legyen, és hogy megingathatatlanul haladjon a keresztény életpályán. „Aki eszik, ne nézze le azt, aki nem eszik, és aki nem eszik, ne ítélje meg azt, aki eszik, mert az Isten őt szívesen fogadta” – mondja Pál (Ró 14:3). Erről az alapelvről beszél a zsoltáríró is: „Bőséges békéjük van azoknak, akik szeretik törvényedet, és számukra nincsen botláskő” (Zs 119:165). Azoknak, akik szeretik Isten törvényét, semmi sem fog szellemi értelemben vett sántaságot okozni.

Teljes mértékű gyógyulás: A sántaság miatt sok könnyet hullattak már. Ahogyan Jézus Krisztus a földön létekor sok sánta és béna embert meggyógyított – még azokat is, akiknek valamelyik testrészük elszáradt (Mk 3:1, 5; vö.: Lk 22:50, 51) –, az ’új egek’ által Isten Fia újra véghezvisz ilyen gyógyításokat. Mint Isten által kinevezett Főpap és Király teljes mértékben meggyógyítja az emberiséget, és letöröl minden könnyet a szemükről (Mt 8:16, 17; Je 21:1, 4).