ISMÁELITA

(Ismáelé, Ismáelhez tartozó):

Ábrahám Hágártól, Sára egyiptomi szolgálójától született elsőszülött fiának, Ismáelnek a leszármazottja (1Mó 16:1–4, 11). Ismáel egy egyiptomi nőt vett el, akitől 12 fia született (Nebájót, Kédár, Adbeél, Mibsám, Misma, Dúma, Massa, Hadád, Téma, Jetur, Náfis és Kedema); ezek voltak a különböző ismáelita nagycsaládoknak a fejedelmei (1Mó 21:21; 25:13–16). Tehát az ismáeliták eleinte egynegyed részben szemiták, háromnegyed részben pedig hamiták voltak.

Ahogy Isten megígérte, az ismáeliták oly „nagy nemzetté” váltak, hogy ’meg sem lehetett őket számolni a sokaságuk miatt’ (1Mó 17:20; 16:10). De sehol nem telepedtek le (kevés várost építettek), jobban szerették a nomád életet. Maga Ismáel „zebra természetű ember” volt, vagyis nyughatatlan vándor, aki bejárta Párán pusztáját, és az íjának meg a nyilainak köszönhetően élt meg. Leszármazottai többnyire ugyancsak sátorlakó beduinok voltak, akik bejárták a Sínai-félszigetet az ’Egyiptom előtti’, vagyis az Egyiptomtól K-re lévő területtől kezdve É-Arábiáig, sőt, egészen Asszíriáig. Arról voltak híresek, hogy egy olyan nép, amely vad és harcias, s amellyel nehéz kijönni, akárcsak az atyjukkal, Ismáellel, akiről a következőket mondták: „Keze mindenki ellen lesz, és mindenki keze őellene” (1Mó 16:12; 21:20, 21; 25:16, 18).

Az ismáelitákról szólva ezenkívül még a következőket is mondták: „Az összes testvérével szemben telepedett le [héb.: ná·falʹ]” (1Mó 25:18). Ehhez hasonlóan a midiánitákról és a szövetségeseikről is azt mondták, hogy ’letelepedtek [nó·felímʹ, a ná·falʹ melléknévi igenévi formája a héber nyelvtan szerint] a völgyben’ az izraeliták területén, míg Gedeon serege erőszakkal megfutamodásra nem kényszerítette őket (Bí 7:1, 12). Így hát az ismáeliták ’letelepedése’ nyilván azzal a szándékkal történt, hogy ragaszkodnak a területhez, míg el nem űzik őket.

Az idők folyamán egészen valószínű, hogy az ismáeliták és Ábrahámnak a Ketura révén született leszármazottai közötti házasságokból (1Mó 25:1–4) származtak az Arábia vidékén élő lakosok. Mivel Ismáel és Midián féltestvérek voltak, az egyikük és másikuk leszármazottai között kötött esetleges házasságok, s ebből adódóan a vérvonaluk, szokásaik, jellemvonásaik és foglalkozásaik egybeolvadása miatt lehetett az, hogy hol „ismáelitáknak”, hol ’midiánitáknak’ nevezték őket, amint azt annak a karavánnak a leírásából is megfigyelhetjük, amelyik eladta Józsefet Egyiptomban rabszolgának (1Mó 37:25–28; 39:1). Gedeon idejében azokat a hordákat, amelyek betörtek Izrael területére, midiánitáknak és ismáelitáknak is nevezték, és ez utóbbiaknak az volt az ismertetőjegyük, hogy arany orrkarikáik voltak (Bí 8:24; vö. a Bí 7:25-öt a 8:22, 26-tal).

Ismáelnek az Izsákkal szembeni gyűlölete, úgy tűnik, továbbszállt a leszármazottaira is, méghozzá olyannyira, hogy még Izsák Istenét is gyűlölték, ugyanis a zsoltáríró az ismáelitákat is Jehova ’ádáz gyűlölői’ közé sorolja (Zs 83:1, 2, 5, 6). De nyilván voltak kivételek is. A Dávid által bevezetett szervezeti elrendezések szerint Obil – akiről azt írják, hogy ismáelita volt – felügyelt a király tevéire (1Kr 27:30, 31).

Mohamed (kb. i. sz. 570–632), az iszlám vallás alapítója, állítólag Ábrahám ismáelita leszármazottja volt.